Heves Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-27 / 123. szám

2000. Május 27., szombat HÍRLAP Heves Megyei HIrlap - 7. oldal A G A Z I N Amíg magyar énektől visszhangzik az erdő... Abasári fesztivál miniszterrel, jó borral és székely dalnokokkal A miniszter is megszomjazik né­ha. Nyári forróságban férfiember nehezen tud ellenállni, ha a pince aranyló nedűjével kínálják. A gazda tudta ezt, így hát vállára vetett lopóval várta a templomból kijövő férfiakat. Vége volt már a szentmisének, ilyenkor már nem vétek inni egy pohárkával. Szabó János sem ódzkodott: megízlelte, aztán elégedetten csettintett: ez már igen! Vendégmarasztaló ez a bor, de hát ha miniszter az em­ber, akkor csak kóstolásra, futja az idejéből. Pár száz méterre vár­ják már a nagyteremben az ün­neplőbe öltözött dalosok. Mert­hogy ők találkoznak évente egy­szer Abasáron. Katonadaloktól zeng ilyenkor a környék, kemé­nyen illik ezt énekelni. Varázsere­je is van a jó katonanótának. Leg­alábbis a székelyek ezt tartják. Es azért utaztak több mint ezer kilo­métert, hogy ezt a varázst a mát­raaljaiak szívébe is belecsöpög- tessék. Csatanyerő katonadal Erdély délkeleti szélén, a Kár­pátok kanyarulatánál élnek a kászoniak. Ezer éve. Templo­muk még a török idők előtt épült, dalszeretetük még annál is régebbi. Orbán Balázs a Szé­kelyföld leírásában azt írja ró­luk: „A népesség főfoglalkozása a deszka- és zsindelymetszés, mellyel nagy kereskedést űznek, s cserevásár által szerzik be szükségleteiket, mert kevés mű­velhető földjük van... Még a szá­zad elején művelet alatt állott arany- és ólombányák is voltak, sok vaskő és igen jeles porcelán­föld is van ott, de ezek mind használatlanul heverő kincsei a természetnek. ” A századelő az ezernyolcszá- zas évek elejére értendő. A negy­vennyolcas forradalom százada Székelyek az abasári pincesoron volt az. Nem véletlen a szabad­ságharc említése, hiszen 1849. augusztus elsején itt állították meg a kászoniakkal a honvédek Tuzson János ezredes vezetésé­vel a Csík felé özönlő cári csapa­tot. Néhány ágyúval pár száz honvéd megálljt parancsolt a cári ármádiának. Napokig tartották magukat. A kászoni hagyomá­nyok úgy tartják, hogy amikor fogyni kezdett az erejük, amikor lankadt a harci kedvük, akkor dalra fakadtak. Elkeseredett, dacos, kemény dalra. Hangju­kat felerősödve verték vissza a fenyvesek. A cáriak meg azt hitték, hogy sok székely vé­di a szorost, és visszavonulót fújtak. Azóta van nagy be- c s ü 1 e t e Kászonban a dalnak. A kászoniak amúgy sem szoktak megfu­tamodni. Negy­venkilencben is csak árulással tudtak a hátuk mögé kerülni a cári csapatok. Hetven év múl­tán meg Tria­nonban húzták el a fejük fölött a határt. A kás- zoniak mindig maradtak. Azt mondják, őseik a magyar határt védték. Ők most már a ma­gyarságukat. Tiltott volt az ének Magát a községet öt település- rész alkotja: Kászonújfalu, Feltíz, Altíz, Impér és Jakabfalva. Jó néhány ásvány­vízforrás is van a környéken, amit arrafelé borvíznek hívnak. Onnan, Erdély szép sarkából ke­rekednek fel a kászoniak min­den évben, hogy eljöjjenek Abasárra énekelni.- Olyan emberek ők, akik reggel elmennek dolgozni és csak este jön­nek haza. Kevés idő jut énekpróbá­ra - szabadkozik Kolumbán Rozá­lia, a karvezető. Minderre Czáka Andrásáé, a dalfesztivál fő szervezője moso­lyogva legyint: így is nagyon jó ez az énekkar. Mi lenne, ha még pró­bálnának is! A ruhájukat meg kü­lön is meg kell csodálni. A fiúkon a székely harisnyát, a mellényt (amit arrafelé lajbinak neveznek), a lányokon, asszonyokon a piros­fekete szoknyát és a felül viselt mellényt. Ezt hordják már ember- emlékezet óta. Manapság is így öl­töznek ünnepkor és vasárnap, no meg ha lakodalomba vagy keresz­telőre mennek. A karvezető harminchárom éven keresztül tanítónőként dolgo­zott. Nem is szólítják másként, csak úgy, hogy tanító néni. Nagy becsülete van ott az ősz hajú asz- szonynak, aki egykor anyanyelv­ükön írni, olvasni tam'totta őket. Rózsika néni tíz éve nyugdíjas, de a kórust nem hagyja. Igaz, mindig szabadkozik, hogy nem indul ő már az Abasárig tartó hosszú útra, de aztán mindig rábeszélik: ho­gyan is gondolná, hogy nélküle áll­janak fel a pódiumra énekelni. A kórus tagjai szinte kivétel nél­kül egykor ott ültek óráin az isko­lapadban. Akkor kezdtek el a kó­rusban énekeim. A Ceausescu-dik- tatúra idején csak otthon fakadhat­tak dalra. A hatalom igyekezett a magyar éneket visszaszorítani. Ró­zsika néninek is sokszor elmagya­rázták a megyétől kiautózott elv­társak, hogy nincs szükség a kó­rusra. Főként a negyvennyolcas katonadalokat tüos megszólaltat­ni, mert azok hallatán megpezsdül az ember vére, és még az is eszébe jut, hogy szabad magyar akar len­ni. Alakítsanak inkább tánccsopor­tot, ha már mindenáron szerepelni akarnak. Kolumbán Rozália meghallgatta a fentről kapott utasításokat, aztán amikor a hívatlan térítő elautózott, tovább énekeltek. Azt mondja, ők már másként nem tehetnek. A dalt őseiktől kapták, szent kötelessé­gük ezt gyermekeiknek továbbad­ni. Az ének a megmaradást jelenti. A hitet, hogy jönnek még jobb idők a székelységre. Amíg magyar énektől visszhangzik az erdő, ad­dig a remény sem hal meg. Szobrot rejtegettek Rózsika néni egy Petőfi-szobor- ról is mesél. A Csíkszeredái múze­umban szúrt szemet az egyik Bu­karestből érkezett felügyelőnek. Túl soknak találta a magyar tár­gyakat és túl kevésnek a románo­kat. Hiába magyarázták neki, hogy ezen a vidéken így van ez rendjén. Néhány kiállított relikvi­ának el kellett tűnnie. Köztük az ezernyolcszázas évek végéről származó Petőfi-mellszobornak is. A múzeum igazgatója akkor szólt a kászoniaknak, hogy fogad­ják már be a kis szobrot, félree­sőbb vidéken jobban átvészeli a diktatúra éveit. A szobor most is az iskolában van. A kászoniak to­vább őrzik. A 3200 lakosú községben négyszáz az általános iskolások száma. Régebben több diák volt, de hát fogy a gyermek ott is. Nem könnyű az élet arrafelé. A férfiak többsége a negyven kilo­méternyire található Csíkszere­dába jár be dolgozni. Estére tér­nek csak haza. De azért nem köl­töznek, nagy többségük marad. Lassan halad arrafelé a magántu­lajdon visszaállítása, de ha teljes egészében viszszakapják az er­dőket, a legelőket, akkor valami­vel könnyebb lesz. Addig ki kell tartani. Rózsika néni azt mondja, es­ténként látni a férfiak arcán, hogy fáradtak. Mégis eljönnek az ének­kari próbára. És ahogy belekezde­nek a dalba, úgy simulnak ki az arcokon a ráncok. Az ének erőt ad. Rózsika néni fogadkozik, hogy 2001-ben már nélküle jönnek a székely dalnokok. Dér Ferenc, az abasári polgármester hallgatja, ar­cán kis mosoly. Tudja ő, hogy úgysem marad otthon. Elhozza őt a szíve. És amíg az dobog, addig a kar is lendül, hogy vezényelje a székely kórust. ___________ TOMPA Z. MIHÁLY A jó bort a miniszter is megkóstolta FOTÓ! T. Z. M. K ét jól táplált, kuglifejű csecsemő néz farkasszemet velem a fényképekről.- Ugye, hogy mennyire hasonlítottunk egymásra apával? - kérdi Vera. - Nézd csak a fülünket! Milyen gyönyörűen el­állnak. Kezembe nyomja a fotókat, kéri, fi­gyeljem meg a legapróbb részleteket is, a dundi combocskákat, a húsos karokat, a redőkbe gyűrődő tokákat, a dacosan le­szegett állakat, a karon ülő babáktól szo­katlan, szigorú tekintetüket.- Erről a képről már jobban ráismersz apára - mutat egy másik felvételt. Sza­badkozom, hogy sajnos, nem ismertem őt személyesen, csak hallomásból. Meg aztán... olvastam a nekrológját.- Ennyi maradt utána. Es egy jó pár könyv - teszi hozzá Vera, mintegy men­tegetve az öreget. Maradhatott volna utána egy lakás is. Igaz, lakótelepi, s az is igaz, hogy egy meglehetősen lepusztult lakás, merthogy a tanár úr az utolsó éveiben a környeze­tére fordította a legkevesebb gondot.- Bohém ember volt az apám. Anya is ezért vált el tőle, amikor még csak kétéves voltam. De akkor kezdett el na­gyon inni, amikor meglátott engem az intenzív osztályon becsövezve. Tizen­hat évesen elütött egy autó. Huszonhá­rom helyen repedt meg a koponyám. Hetekig kétséges volt, hogy egyáltalán túlélem-e a balesetet. Utána hónapokig azt jósolták az orvosok, hogy hülye maradok. Három évébe telt az én kicsi anyámnak, hogy járni, beszélni, emlé­kezni tudjak. A pszichológus azzal vi­gasztalt, ha a másik agyféltekém sérül, képes lettem volna mozogni, csak hiá­nyoztak volna az érzelmeim. Úgy éltem volna, mint egy lélektelen robot. De most már te is láthatod, hogy semmi bajom. Az öt évvel ezelőtt történtekre már csak ezek a hegek figyelmeztetnek a homlokomon, a nyakamon. Szeren­csére a szervezetem kilöki, ami nem „gyárilag” került belém. A könyököm­ből, a bőr alól még tavaly is előbújt egy üvegszilánk. Mielőtt elájulnék, hála az égnek beug­rik az ablakon egy macska. A körülmények Vera és a sudár lánynál csaknem har­minc centivel alacsonyabb „kicsi anyja”, Mari egy tetőtéri lakásban él a budai vár aljában. A környék kifogástalan. Hanem amikor belépek a kapun, ösztö­nösen visszahőkölök. Villanykapcsoló se­hol, és az amúgy is sötét, fosztó vakolatú lépcsőházban a födémet aládúcoló geren­dák között inamba száll a bátorságom. Vagy két évtizede jártam egyszer már egy ilyen házban. Amikor elindultam fölfe­lé, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem láttam senkit és neszeket se hallot­tam, mégis tudtam, hogy valaki les és vár. Az első lépcsőfordulóig jutottam, s tényleg ott állt egy férfi. Nyitva volt a slicce. Sikíta­ni sem mertem, csak minden erőmmel ro­hantam, hármasával szedve a lépcsőket fölfelé, hogy mielőbb rátenyerelhessek egy csengőre, úristen, nyissák már ki az ajtót! Most három emelet megmászása vár rám. Mire megszokja a szemem a sötétet, felérek az első szintre, ahol a gangról be­ömlő napsütés valósággal megvakít. Szusszanok egyet, a fényből újabb adag bátorságot merítek, s továbbiramodok, óvatosan kikerülve a negyedik és ötödik lépcsőfokon a bizonytalan eredetű tócsát. Újra vaksötétség, aztán a második emeleti gangról megint világosság. A legutolsó lép­csőn egy fehér papírlap, azon felirat, csupa nagybetűvel: VIGYÁZZ, SZAR! Emelygek, mire felérek végre a tetőtér­be. Mari és Vera nyitott ajtóval fogad, betes­sékelnek az egyetlen szobájukba. És akkor úgy érzem, elnyertem méltó jutalmamat. Az ablakon egy cseresznyefa ága kandikál befelé a várdombról. Ha Párizsban vol­nánk, itt rendezném meg Puccini Bohém­életét, ebben a könyvekkel telerakott, nagypapa festette képekkel díszített ferde falú szobában. Ide érkezik a cirmos macska is, amikor Vera a balesetének következményeit részle­tezi.- Látod, itt élünk - mutat körbe Mari. - Ezért forrázott le minket a hírrel B„ amikor közölte: Lőrinc lakása nem Veráé. Amikor Egerben hazamentünk a kórházból és le­rogytunk a lakásban, kisvártatva megérke­zett B., s kijelentette, szedjük össze, ami kell, és vigyük, mert ez a lakás már az övé. Verus zokogott, gondolhatod, még fel sem dolgoz­ta magában, hogy meghalt az apja, s akkor beállít egy emberszerűség, és ordít, hogy két napot ad, és menjünk a francba. Velünk volt a sógornőm és a kilencvenéves anyósom Nyíregyházáról, meg sem tudtak szólalni. Mariban volt a legtöbb erő. Módszeres csomagolásba kezdett, és az iratok között megtalálta volt férje útlevelét, s abban egy kiollózott újságcikket a lakásmaffiáról.- A sógornőm azt mondta, így akart ne­künk üzenni Lőrinc - meséli az asszony. - Tudta, hogy a személyi igazolványa elkeve­redhet a kórházban, de az útlevelét senki sem keresi majd, csak mi. Az árverés Hogyan úszhatott el a lány öröksége? A foglalási jegyzőkönyvet 1998 novem­berében készítette az önálló bírósági végre­hajtó. A főkövetelés összege 20 ezer 690 forint volt. Miután a tanár úr nem rendez­te tartozását - lányától is tudjuk, hogy „bo­hém ember” volt -, ingatlanárverést kezde­ményezett ellene a társasház közös képvi­selője. Miután az árverésre 1999. április 15-én került sor, addigra megnövekedett a követelés összege is. Az árverési jegyző­könyvben már 88 ezer 650 forintot olvas­hatunk. Hanem az igazi érdekességet néhány sorral lejjebb és az okmány hátoldalán ta­láljuk. Az ingatlan becsértéke, kikiáltási ára két­millió-ötvenezer forint. Az árverésen hár­man vettek részt vevőjelöltként. Mindhár­man befizették a fejenként kétszázötezer forintos árverési előleget. Aztán, miután az árverés vezetője a felére csökkentette az in­gatlan árát, vagyis megszerezhető volt a la­kás egymillió-huszonötezer forintért, a 9 óra 00 perckor még komoly vevőként jelentke­ző két úr - a jegyzőkönyv tanúsága szerint - húsz percen belül visszalépett. így az árverést kezdeményező B. úr - egyébiránt a társasház közös képviselője!- „kénytelen” volt önmaga számára meg­vásárolni, igaz, lakottan, a tanár úr lakását. Jóhiszeműen gondolhatjuk azt is, hogy a másik két vevőjelölt azért farolt ki az „üz­letből”, mert nem volt ínyükre a lakóval terhelt lakás. Mint tudjuk, évekbe telik, mi­re a tulajdonos bírósági úton kiköltöztet­heti az ingatlanból a korábbi tulajdonost. Nyilván ezek az urak, akik a félárat hallva inkább visszakérték a 205-205 ezer forint­jukat, nem akartak ekkora nyűgöt a nya­kukba venni. Már csak azért sem, mert ők nem is sejthették, hogy a sors fürgébb ügy­intéző, mint a bíróság. Csak az tudhatta, hogy a tanár úrnak nem lehet sok hátra, aki közelebbről ismerte. Mari - talán nem minden alap nélkül - egészen másra gondol. Ő úgy véli, hogy azok az urak jelen sem voltak az árverésen. Sejtését arra alapozza, hogy a kä illető alá­írása fura mód megegyező. Amikor ez fel­tűnt neki, íráspszichológiai szakértőhöz fordult. Az ötoldalas szakértői vélemény utolsó mondata, mintegy az eset összegzé­se, rendkívül elgondolkodtató: „Vélemé­nyem szerint néhai T. L. lakása elárverezé­sének ügyében több személlyel összefüg­gő manipuláció feltételezhető” - írja Beiczer Éva grafológus. Mit lépett a rendőrség? „A Btk. 276. paragrafusába ütköző és aszerint minősülő magánokirat-hamisítás vétségének alapos gyanúja miatt Á. Mária budapesti lakos által tett feljelentése tár­gyában ismeretlen tettes ellen a nyomozás teljesítését a Be. 127 paragrafusa (1) bek a pont I. fordulata alapján, mivel a feljelen­tett cselekmény nem bűncselekmény, meg­tagadom” - olvashatjuk az Egri Rendőrka­pitányság határozatában. Az indoklásból kiderül, hogy a hatósági eljárás során megállapítást nyert, hogy az árverésen visszatáncolt urak aláírása és személyiigazolvány-számuk megegyezik az árverési jegyzőkönyvön talált adatokkal, így nem történt magóinokirat-hamisítás. Az ügy pikantériája, hogy a határozat­ban felhívják Á. Mária figyelmét arra, hogy a közléstől számított nyolc napon belül pa­naszt tehet az Egn Városi Ügyészségnél. A határozat kelte: 2000. április 12. Az ajánlott levélen szereplő postai bélyegző dátuma: 2000. április 27. Vagyis a közlés és a postá­zás között nemcsak 8, de 15 nap is eltelt. Happy end nincs? Nincs. Ha csak annyi nem, hogy Mari és Vera folytatják a nyomozást. Megkértek, hozzam el személyesen Egerbe Katona Ág­nesnek, az írásszakértői Intézet Kft. veze­tőjének az összegyűjtött iratokat. Vizsgálja meg ő is, hátha mégiscsak a budapesti Beiczer Éva grafológusnak, íráspszicholó- giai szakértőnek van igaza, s valóban tör­tént manipuláció az árverés alkalmával. Előzetesen Katona Ágnes megbeszélte telefonon Marival, s ígéretet tett neki, csak akkor foglalkozik az üggyel, ha az írásmin­tát látva gyanú ébred benne.- Felelősséggel semmit sem mondhatok mindaddig, amíg az eredeti papírokat nem nézhetem meg - mondja a vezető grafoló­gus, amikor a kezébe adom a küldeményt. Aztán bogarászni kezdi a sorokat.- Ez igazán különös - hümmög, ahogy egyenként vizsgálgatja a betűket. - Ezek a t-k, meg ez is itt... Beszélek az ügyvéddel, megkérem, menjünk be együtt a földhiva­talhoz. Úgy látom, érdemes. Néhány nappal később dr. Magyar Elemér ügyvédtől megtudom, hogy a földhivatalban sem találták meg az árve­rési jegyzőkönyv eredeti példányát. Talán máshol meglelik. NÉGYESSY ZITA Üzenet a másvilágról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents