Heves Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-27 / 123. szám
2000. Május 27., szombat HÍRLAP Heves Megyei HIrlap - 7. oldal A G A Z I N Amíg magyar énektől visszhangzik az erdő... Abasári fesztivál miniszterrel, jó borral és székely dalnokokkal A miniszter is megszomjazik néha. Nyári forróságban férfiember nehezen tud ellenállni, ha a pince aranyló nedűjével kínálják. A gazda tudta ezt, így hát vállára vetett lopóval várta a templomból kijövő férfiakat. Vége volt már a szentmisének, ilyenkor már nem vétek inni egy pohárkával. Szabó János sem ódzkodott: megízlelte, aztán elégedetten csettintett: ez már igen! Vendégmarasztaló ez a bor, de hát ha miniszter az ember, akkor csak kóstolásra, futja az idejéből. Pár száz méterre várják már a nagyteremben az ünneplőbe öltözött dalosok. Merthogy ők találkoznak évente egyszer Abasáron. Katonadaloktól zeng ilyenkor a környék, keményen illik ezt énekelni. Varázsereje is van a jó katonanótának. Legalábbis a székelyek ezt tartják. Es azért utaztak több mint ezer kilométert, hogy ezt a varázst a mátraaljaiak szívébe is belecsöpög- tessék. Csatanyerő katonadal Erdély délkeleti szélén, a Kárpátok kanyarulatánál élnek a kászoniak. Ezer éve. Templomuk még a török idők előtt épült, dalszeretetük még annál is régebbi. Orbán Balázs a Székelyföld leírásában azt írja róluk: „A népesség főfoglalkozása a deszka- és zsindelymetszés, mellyel nagy kereskedést űznek, s cserevásár által szerzik be szükségleteiket, mert kevés művelhető földjük van... Még a század elején művelet alatt állott arany- és ólombányák is voltak, sok vaskő és igen jeles porcelánföld is van ott, de ezek mind használatlanul heverő kincsei a természetnek. ” A századelő az ezernyolcszá- zas évek elejére értendő. A negyvennyolcas forradalom százada Székelyek az abasári pincesoron volt az. Nem véletlen a szabadságharc említése, hiszen 1849. augusztus elsején itt állították meg a kászoniakkal a honvédek Tuzson János ezredes vezetésével a Csík felé özönlő cári csapatot. Néhány ágyúval pár száz honvéd megálljt parancsolt a cári ármádiának. Napokig tartották magukat. A kászoni hagyományok úgy tartják, hogy amikor fogyni kezdett az erejük, amikor lankadt a harci kedvük, akkor dalra fakadtak. Elkeseredett, dacos, kemény dalra. Hangjukat felerősödve verték vissza a fenyvesek. A cáriak meg azt hitték, hogy sok székely védi a szorost, és visszavonulót fújtak. Azóta van nagy be- c s ü 1 e t e Kászonban a dalnak. A kászoniak amúgy sem szoktak megfutamodni. Negyvenkilencben is csak árulással tudtak a hátuk mögé kerülni a cári csapatok. Hetven év múltán meg Trianonban húzták el a fejük fölött a határt. A kás- zoniak mindig maradtak. Azt mondják, őseik a magyar határt védték. Ők most már a magyarságukat. Tiltott volt az ének Magát a községet öt település- rész alkotja: Kászonújfalu, Feltíz, Altíz, Impér és Jakabfalva. Jó néhány ásványvízforrás is van a környéken, amit arrafelé borvíznek hívnak. Onnan, Erdély szép sarkából kerekednek fel a kászoniak minden évben, hogy eljöjjenek Abasárra énekelni.- Olyan emberek ők, akik reggel elmennek dolgozni és csak este jönnek haza. Kevés idő jut énekpróbára - szabadkozik Kolumbán Rozália, a karvezető. Minderre Czáka Andrásáé, a dalfesztivál fő szervezője mosolyogva legyint: így is nagyon jó ez az énekkar. Mi lenne, ha még próbálnának is! A ruhájukat meg külön is meg kell csodálni. A fiúkon a székely harisnyát, a mellényt (amit arrafelé lajbinak neveznek), a lányokon, asszonyokon a pirosfekete szoknyát és a felül viselt mellényt. Ezt hordják már ember- emlékezet óta. Manapság is így öltöznek ünnepkor és vasárnap, no meg ha lakodalomba vagy keresztelőre mennek. A karvezető harminchárom éven keresztül tanítónőként dolgozott. Nem is szólítják másként, csak úgy, hogy tanító néni. Nagy becsülete van ott az ősz hajú asz- szonynak, aki egykor anyanyelvükön írni, olvasni tam'totta őket. Rózsika néni tíz éve nyugdíjas, de a kórust nem hagyja. Igaz, mindig szabadkozik, hogy nem indul ő már az Abasárig tartó hosszú útra, de aztán mindig rábeszélik: hogyan is gondolná, hogy nélküle álljanak fel a pódiumra énekelni. A kórus tagjai szinte kivétel nélkül egykor ott ültek óráin az iskolapadban. Akkor kezdtek el a kórusban énekeim. A Ceausescu-dik- tatúra idején csak otthon fakadhattak dalra. A hatalom igyekezett a magyar éneket visszaszorítani. Rózsika néninek is sokszor elmagyarázták a megyétől kiautózott elvtársak, hogy nincs szükség a kórusra. Főként a negyvennyolcas katonadalokat tüos megszólaltatni, mert azok hallatán megpezsdül az ember vére, és még az is eszébe jut, hogy szabad magyar akar lenni. Alakítsanak inkább tánccsoportot, ha már mindenáron szerepelni akarnak. Kolumbán Rozália meghallgatta a fentről kapott utasításokat, aztán amikor a hívatlan térítő elautózott, tovább énekeltek. Azt mondja, ők már másként nem tehetnek. A dalt őseiktől kapták, szent kötelességük ezt gyermekeiknek továbbadni. Az ének a megmaradást jelenti. A hitet, hogy jönnek még jobb idők a székelységre. Amíg magyar énektől visszhangzik az erdő, addig a remény sem hal meg. Szobrot rejtegettek Rózsika néni egy Petőfi-szobor- ról is mesél. A Csíkszeredái múzeumban szúrt szemet az egyik Bukarestből érkezett felügyelőnek. Túl soknak találta a magyar tárgyakat és túl kevésnek a románokat. Hiába magyarázták neki, hogy ezen a vidéken így van ez rendjén. Néhány kiállított relikviának el kellett tűnnie. Köztük az ezernyolcszázas évek végéről származó Petőfi-mellszobornak is. A múzeum igazgatója akkor szólt a kászoniaknak, hogy fogadják már be a kis szobrot, félreesőbb vidéken jobban átvészeli a diktatúra éveit. A szobor most is az iskolában van. A kászoniak tovább őrzik. A 3200 lakosú községben négyszáz az általános iskolások száma. Régebben több diák volt, de hát fogy a gyermek ott is. Nem könnyű az élet arrafelé. A férfiak többsége a negyven kilométernyire található Csíkszeredába jár be dolgozni. Estére térnek csak haza. De azért nem költöznek, nagy többségük marad. Lassan halad arrafelé a magántulajdon visszaállítása, de ha teljes egészében viszszakapják az erdőket, a legelőket, akkor valamivel könnyebb lesz. Addig ki kell tartani. Rózsika néni azt mondja, esténként látni a férfiak arcán, hogy fáradtak. Mégis eljönnek az énekkari próbára. És ahogy belekezdenek a dalba, úgy simulnak ki az arcokon a ráncok. Az ének erőt ad. Rózsika néni fogadkozik, hogy 2001-ben már nélküle jönnek a székely dalnokok. Dér Ferenc, az abasári polgármester hallgatja, arcán kis mosoly. Tudja ő, hogy úgysem marad otthon. Elhozza őt a szíve. És amíg az dobog, addig a kar is lendül, hogy vezényelje a székely kórust. ___________ TOMPA Z. MIHÁLY A jó bort a miniszter is megkóstolta FOTÓ! T. Z. M. K ét jól táplált, kuglifejű csecsemő néz farkasszemet velem a fényképekről.- Ugye, hogy mennyire hasonlítottunk egymásra apával? - kérdi Vera. - Nézd csak a fülünket! Milyen gyönyörűen elállnak. Kezembe nyomja a fotókat, kéri, figyeljem meg a legapróbb részleteket is, a dundi combocskákat, a húsos karokat, a redőkbe gyűrődő tokákat, a dacosan leszegett állakat, a karon ülő babáktól szokatlan, szigorú tekintetüket.- Erről a képről már jobban ráismersz apára - mutat egy másik felvételt. Szabadkozom, hogy sajnos, nem ismertem őt személyesen, csak hallomásból. Meg aztán... olvastam a nekrológját.- Ennyi maradt utána. Es egy jó pár könyv - teszi hozzá Vera, mintegy mentegetve az öreget. Maradhatott volna utána egy lakás is. Igaz, lakótelepi, s az is igaz, hogy egy meglehetősen lepusztult lakás, merthogy a tanár úr az utolsó éveiben a környezetére fordította a legkevesebb gondot.- Bohém ember volt az apám. Anya is ezért vált el tőle, amikor még csak kétéves voltam. De akkor kezdett el nagyon inni, amikor meglátott engem az intenzív osztályon becsövezve. Tizenhat évesen elütött egy autó. Huszonhárom helyen repedt meg a koponyám. Hetekig kétséges volt, hogy egyáltalán túlélem-e a balesetet. Utána hónapokig azt jósolták az orvosok, hogy hülye maradok. Három évébe telt az én kicsi anyámnak, hogy járni, beszélni, emlékezni tudjak. A pszichológus azzal vigasztalt, ha a másik agyféltekém sérül, képes lettem volna mozogni, csak hiányoztak volna az érzelmeim. Úgy éltem volna, mint egy lélektelen robot. De most már te is láthatod, hogy semmi bajom. Az öt évvel ezelőtt történtekre már csak ezek a hegek figyelmeztetnek a homlokomon, a nyakamon. Szerencsére a szervezetem kilöki, ami nem „gyárilag” került belém. A könyökömből, a bőr alól még tavaly is előbújt egy üvegszilánk. Mielőtt elájulnék, hála az égnek beugrik az ablakon egy macska. A körülmények Vera és a sudár lánynál csaknem harminc centivel alacsonyabb „kicsi anyja”, Mari egy tetőtéri lakásban él a budai vár aljában. A környék kifogástalan. Hanem amikor belépek a kapun, ösztönösen visszahőkölök. Villanykapcsoló sehol, és az amúgy is sötét, fosztó vakolatú lépcsőházban a födémet aládúcoló gerendák között inamba száll a bátorságom. Vagy két évtizede jártam egyszer már egy ilyen házban. Amikor elindultam fölfelé, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem láttam senkit és neszeket se hallottam, mégis tudtam, hogy valaki les és vár. Az első lépcsőfordulóig jutottam, s tényleg ott állt egy férfi. Nyitva volt a slicce. Sikítani sem mertem, csak minden erőmmel rohantam, hármasával szedve a lépcsőket fölfelé, hogy mielőbb rátenyerelhessek egy csengőre, úristen, nyissák már ki az ajtót! Most három emelet megmászása vár rám. Mire megszokja a szemem a sötétet, felérek az első szintre, ahol a gangról beömlő napsütés valósággal megvakít. Szusszanok egyet, a fényből újabb adag bátorságot merítek, s továbbiramodok, óvatosan kikerülve a negyedik és ötödik lépcsőfokon a bizonytalan eredetű tócsát. Újra vaksötétség, aztán a második emeleti gangról megint világosság. A legutolsó lépcsőn egy fehér papírlap, azon felirat, csupa nagybetűvel: VIGYÁZZ, SZAR! Emelygek, mire felérek végre a tetőtérbe. Mari és Vera nyitott ajtóval fogad, betessékelnek az egyetlen szobájukba. És akkor úgy érzem, elnyertem méltó jutalmamat. Az ablakon egy cseresznyefa ága kandikál befelé a várdombról. Ha Párizsban volnánk, itt rendezném meg Puccini Bohéméletét, ebben a könyvekkel telerakott, nagypapa festette képekkel díszített ferde falú szobában. Ide érkezik a cirmos macska is, amikor Vera a balesetének következményeit részletezi.- Látod, itt élünk - mutat körbe Mari. - Ezért forrázott le minket a hírrel B„ amikor közölte: Lőrinc lakása nem Veráé. Amikor Egerben hazamentünk a kórházból és lerogytunk a lakásban, kisvártatva megérkezett B., s kijelentette, szedjük össze, ami kell, és vigyük, mert ez a lakás már az övé. Verus zokogott, gondolhatod, még fel sem dolgozta magában, hogy meghalt az apja, s akkor beállít egy emberszerűség, és ordít, hogy két napot ad, és menjünk a francba. Velünk volt a sógornőm és a kilencvenéves anyósom Nyíregyházáról, meg sem tudtak szólalni. Mariban volt a legtöbb erő. Módszeres csomagolásba kezdett, és az iratok között megtalálta volt férje útlevelét, s abban egy kiollózott újságcikket a lakásmaffiáról.- A sógornőm azt mondta, így akart nekünk üzenni Lőrinc - meséli az asszony. - Tudta, hogy a személyi igazolványa elkeveredhet a kórházban, de az útlevelét senki sem keresi majd, csak mi. Az árverés Hogyan úszhatott el a lány öröksége? A foglalási jegyzőkönyvet 1998 novemberében készítette az önálló bírósági végrehajtó. A főkövetelés összege 20 ezer 690 forint volt. Miután a tanár úr nem rendezte tartozását - lányától is tudjuk, hogy „bohém ember” volt -, ingatlanárverést kezdeményezett ellene a társasház közös képviselője. Miután az árverésre 1999. április 15-én került sor, addigra megnövekedett a követelés összege is. Az árverési jegyzőkönyvben már 88 ezer 650 forintot olvashatunk. Hanem az igazi érdekességet néhány sorral lejjebb és az okmány hátoldalán találjuk. Az ingatlan becsértéke, kikiáltási ára kétmillió-ötvenezer forint. Az árverésen hárman vettek részt vevőjelöltként. Mindhárman befizették a fejenként kétszázötezer forintos árverési előleget. Aztán, miután az árverés vezetője a felére csökkentette az ingatlan árát, vagyis megszerezhető volt a lakás egymillió-huszonötezer forintért, a 9 óra 00 perckor még komoly vevőként jelentkező két úr - a jegyzőkönyv tanúsága szerint - húsz percen belül visszalépett. így az árverést kezdeményező B. úr - egyébiránt a társasház közös képviselője!- „kénytelen” volt önmaga számára megvásárolni, igaz, lakottan, a tanár úr lakását. Jóhiszeműen gondolhatjuk azt is, hogy a másik két vevőjelölt azért farolt ki az „üzletből”, mert nem volt ínyükre a lakóval terhelt lakás. Mint tudjuk, évekbe telik, mire a tulajdonos bírósági úton kiköltöztetheti az ingatlanból a korábbi tulajdonost. Nyilván ezek az urak, akik a félárat hallva inkább visszakérték a 205-205 ezer forintjukat, nem akartak ekkora nyűgöt a nyakukba venni. Már csak azért sem, mert ők nem is sejthették, hogy a sors fürgébb ügyintéző, mint a bíróság. Csak az tudhatta, hogy a tanár úrnak nem lehet sok hátra, aki közelebbről ismerte. Mari - talán nem minden alap nélkül - egészen másra gondol. Ő úgy véli, hogy azok az urak jelen sem voltak az árverésen. Sejtését arra alapozza, hogy a kä illető aláírása fura mód megegyező. Amikor ez feltűnt neki, íráspszichológiai szakértőhöz fordult. Az ötoldalas szakértői vélemény utolsó mondata, mintegy az eset összegzése, rendkívül elgondolkodtató: „Véleményem szerint néhai T. L. lakása elárverezésének ügyében több személlyel összefüggő manipuláció feltételezhető” - írja Beiczer Éva grafológus. Mit lépett a rendőrség? „A Btk. 276. paragrafusába ütköző és aszerint minősülő magánokirat-hamisítás vétségének alapos gyanúja miatt Á. Mária budapesti lakos által tett feljelentése tárgyában ismeretlen tettes ellen a nyomozás teljesítését a Be. 127 paragrafusa (1) bek a pont I. fordulata alapján, mivel a feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, megtagadom” - olvashatjuk az Egri Rendőrkapitányság határozatában. Az indoklásból kiderül, hogy a hatósági eljárás során megállapítást nyert, hogy az árverésen visszatáncolt urak aláírása és személyiigazolvány-számuk megegyezik az árverési jegyzőkönyvön talált adatokkal, így nem történt magóinokirat-hamisítás. Az ügy pikantériája, hogy a határozatban felhívják Á. Mária figyelmét arra, hogy a közléstől számított nyolc napon belül panaszt tehet az Egn Városi Ügyészségnél. A határozat kelte: 2000. április 12. Az ajánlott levélen szereplő postai bélyegző dátuma: 2000. április 27. Vagyis a közlés és a postázás között nemcsak 8, de 15 nap is eltelt. Happy end nincs? Nincs. Ha csak annyi nem, hogy Mari és Vera folytatják a nyomozást. Megkértek, hozzam el személyesen Egerbe Katona Ágnesnek, az írásszakértői Intézet Kft. vezetőjének az összegyűjtött iratokat. Vizsgálja meg ő is, hátha mégiscsak a budapesti Beiczer Éva grafológusnak, íráspszicholó- giai szakértőnek van igaza, s valóban történt manipuláció az árverés alkalmával. Előzetesen Katona Ágnes megbeszélte telefonon Marival, s ígéretet tett neki, csak akkor foglalkozik az üggyel, ha az írásmintát látva gyanú ébred benne.- Felelősséggel semmit sem mondhatok mindaddig, amíg az eredeti papírokat nem nézhetem meg - mondja a vezető grafológus, amikor a kezébe adom a küldeményt. Aztán bogarászni kezdi a sorokat.- Ez igazán különös - hümmög, ahogy egyenként vizsgálgatja a betűket. - Ezek a t-k, meg ez is itt... Beszélek az ügyvéddel, megkérem, menjünk be együtt a földhivatalhoz. Úgy látom, érdemes. Néhány nappal később dr. Magyar Elemér ügyvédtől megtudom, hogy a földhivatalban sem találták meg az árverési jegyzőkönyv eredeti példányát. Talán máshol meglelik. NÉGYESSY ZITA Üzenet a másvilágról