Heves Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-12 / 36. szám
A megélj enzett királyság Politikai saláta rizsával, show-val - Ebéd Szinyei Andrással Szinyei András, a Fidesz-Kereszténydemokrata Szövetség országgyűlési képviselője időnként meghív a Parlamentbe. Örömmel teszek eleget invitálásának: egyrészt, mert az Országházzal, annak építészeti szépségeivel, hangulatával nem lehet betelni, másfelől az ülések varázsát - akárcsak, mondjuk, a Forma-1 esetében - a képernyő aligha képes visszaadni. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy Szinyei András kellemes beszélgetőtárs, az ember aligha hagy ki egy ilyen lehetőséget. Amúgy is terveztem, hogy a parlamenti beszámoló mellett az Európa Tanács legutóbbi, januári üléséről is érdeklődjem a hazánkat Strasbourgban is képviselő honatyától. Azt azonban még nem sejthettem, hogy az interjúra rendhagyó körülmények közepette kerül sor. Ha kedd, akkor Parlament. S ha délután, akkor interpellációk. Mindezt megelőzően azonban az azonnali kérdések hatvan perce, vagy ahogyan a házi zsargon igen találóan minősíti: az azonnali sértések órája. Az interpellációk sajátos koreográfia szerint zajlanak: egy képviselő három percben kérdez, s a miniszter négy percben reagálhat. Ezt követően az interpellálónak egy perce marad arra, hogy minősítse az elhangzottakat, majd az Ország- gyűlés szavaz arról, hogy elfogadja-e a tárca képviselőjének a válaszát. Az ellenzéki felvetésre adott feleletet egy kormánypárti honatyának „illik” elfogadnia. Ha azonban a szavazáskor - azaz nyolcpercenként - nem tartózkodik a helyén, felborulhat a rend, s még az a kínos helyzet is előfordulhat, hogy a résen lévő ellenzékiek leszavazzák a hatalmi többséget. A kormánypártiak nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust; nemcsak lelkiismeretük köti őket, hanem a frakcióvezető szigora is: aki igazolatlanul mulaszt, az javadalma egy részének megvonására számíthat. így aztán kedd délutánonként fura benyomást kelt a Ház. Ki-ki intézi saját teendőit, fél szemmel a minden helyiségben elhelyezett, az üléstermi történéseket közvetítő monitorokra sandítva, hogy kellő időben a helyén legyen. Ilyen körülmények közepette, nyolcpercenkénti stációkkal próbáltam szót váltani Szinyei Andrással az Európa Tanács januári ülésszakáról. ie Ha kedd, akkor - legalábbis háromhetente - jelentős tömeg gyűlik össze az egykori MSZMP-székház- ban. A Duna-parti épület jelenleg képviselői irodaházként funkcionál, de itt van az ebédlő is, ahol ön- kiszolgáló rendszerben járulhatnak a pulthoz a képviselők és mindazok, akik a szigorú detektoros ellenőrzést követően bejutottak az épületbe. Mi is átsétálunk. Mintha a Heves megyeiek lennének a legtöbben, vagy csak őket ismerem a legjobban, morfondírozok. Itt van Korózs Lajos és Homa János; távolabb dr. Mánya Kristóf már talált magának helyet. Fodor Gábor jóval utánunk következik a sorban, Godó Lajossal pedig távozóban futunk össze. Az étel olcsó, s - mint kiderül - nagyon finom. Újházy-tyúkhúsle- vest és csőben sütött töltött csirkemellet választok, rizzsel. Utóbbi felét a tányéron hagyom; egy gyenge poént is megengedek magamnak, miszerint ennyi rizsa elég volt, a többit majd később, a Házban. Szinyei András felvisz az emeletre, megmutatja irodáját, amelyet ketten használnak. Eközben szemrevételezem az épületbelsőt, amelyet az utóbbi időben megpróbáltak modernizálni, hogy kevésbé legyen szembetűnő a Sztálin-ba- rokk. Az biztos: hiába próbálom magamba szuggerálni, hogy nem is oly rég itt dőltek el az igazán fontos dolgok, valahogy nem lényegülök át, s korántsem érzem azt, mint például néhány éve a Kreml láttán. Nem találkozom a hely szellemével. * A „fehér házból” a Parlamentbe való néhány percnyi utat kihasználva ismét Strasbourg kerül szóba. Szinyei szerint az Európa Tanács egyik legfeltűnőbb figurája kétségtelenül Zsirinovszkij, az orosz „liberális demokraták” vezetője, aki legutóbb is a rá jellemző show-val került az érdeklődés középpontjába. A csecseneket illetően minden második szava a banditák (oroszul: bangyíti) volt; a legtöbb témához hozzászól, állandóan fenyegetőzik, kiabál. Az elnök többször leintette, mire ő azzal érvelt, hogy - egyébként delegációnk nem kis diplomáciai sikereként - három frakció is magyar vezérszónokot jelölt, s szerinte ez túl sok volt a jóból. Apropó, diplomácia! A mostani tisztújítás alkalmával Surján Lászlót - aki a kereszténydemokrata frakció alelnöki tisztét is betölti - az Európa Tanács alelnökévé választották, Eörsi Mátyás pedig a liberális frakció titkára lett. Lotz Károly a pénzügyi bizottság elnöke, Hegyi Gyula a kulturális bizottság alelnöke, ami azt jelenti, hogy igen értékes pozíciókat birtokolnak küldöttségünk tagjai. Szinyei azt mondja, odakint a nemzeti jelleg csak a magánérintkezések során dominál. Amúgy a tagok saját frakciójukban ténykednek, így gyakorta előfordul, hogy egy-egy kérdésben más álláspontot képviselnek. A homoszexuálisok esetében például jelentősen eltért egymástól a konzervatívok és a liberálisok véleménye, míg a cse- csenföldi háborút illetően e két tábor egyetértett, ekkor viszont a szocialisták ítélték meg másként a helyzetet. * Ha kedd, akkor Torgyán József. Lehet, hogy a kisgazda pártfőnök valóban nem vesz részt minden kormányülésen, ám ha a Parlamentben csak egyetlen miniszter van jelen, akkor az biztosan ő. Ez az ő világa. A kívülállónak olyan érzései vannak, hogy talán meg is sértődne, ha nem interpellálnának hozzá. A bársonyszékek többségét azonban államtitkárok foglalják el. Egy-egy órára feltűnik ugyan Katona Kálmán, Pepó Pál, Járni Zsig- mond vagy Dávid Ibolya is - utóbbi megjelenésével mindkét, válaszaival pedig a kormánypárti oldalon arat sikert -, de aztán aki teheti, sietősen távozik. Legfeljebb az egyik helyiségben megállítják valamelyik arra siető fontos embert a folyton ott lebzselő, lámpáikat készenléti állapotban tartó tévések. * Megtekintjük a koronát is. A rafinált megvilágítás eredményeként misztikus színben tűnik fel az ősi ereklye. Mára elcsitultak a viták arról, hogy vajon megfelelő helyen vannak-e itt e relikviák. A kiállítás, a díszegyenruhás őrség és az építészetileg pazar kulissza méltóságteljessé teszi a látványt, amelyet jelenlétünkkor is nagy számban csodálnak meg a látogatók. Kritikai észrevétel legfeljebb azzal kapcsolatban hangzik el, hogy a kupolacsarnokban tartandó ünnepségek alkalmával a mozgástér behatároltabb. Hamar eltelik a következő szavazásig hátralévő néhány perc, sietünk vissza az egykori alsóházi terembe. A volt felsöházból visszaköltöztek ugyanis a képviselők, mivel befejeződött az elektromos berendezések felújítása. Mindezt a régi, rutinos képviselők sajnálják a legjobban - meséli Szinyei -, akik még emlékeznek arra, hogy a korábbi szavazógombokat egy szál gyufával is lehetett működtetni, ami óriási előny, ha a sillabusz szerint órákig azonos nemű voksok követik egymást... (A sillabusz nem más, mint a frakció előírása arra vonatkozóan, hogy bizonyos kérdésekben hogyan kell voksolni. Nagyon fontos képviselői segédanyag, tekintve, hogy egyes alkalmakkor több száz kérdésben kell néhány óra alatt dönteni.) * Strasbourgban legutóbb Szlovákia és Magyarország közös kiállítással örvendeztette meg a látogatókat. Az észak-magyarországi és felvidéki középkori templomokat bemutató tárlat olyan sikert aratott, hogy már a románok is jelezték: szívesen közreműködnének velünk egy hasonló bemutató létrehozásában. E szándék mögött azonban többen olyan trükköt sejtenek, ami nem biztos, hogy a magyar érdekeket szolgálná. Ezzel persze a szlovákok is éltek, részben a mi „lazaságunknak” köszönhetően: színes prospektusokkal mutatták be értékeiket, míg a magyar rendezők erről megfeledkeztek. S ez mind semmi - mutatja Szinyei András a magával hozott kiadványokat. Északi szomszédaink ugyanis, taktikát váltva, immár nem elhallgatják a magyar építmények létét, hanem hivalkodó módon bemutatják azokat, mint ottani történelmi létük bizonyítékait. Az egyik füzetben pedig megdöbbenve fedezem fel a Szent Korona nagyméretű, színes reprodukcióját, valamint Szent István jobb kezének fotóját, oly módon kommentálva a képeket, mintha első uralkodónk az ő királyuk lett volna... Felkeresem az egykori telefonos szobát, ahol engedélyezett a dohányzás. A füstben Godó Lajossal találkozom, meg Mádai Péterrel, aznap sokadszor ezen a helyen. És közben sajnálkozom, hogy a folyosón a díszes hamutartók ott árválkodnak fényesen, egy szál csikk híján, mint a kagyló gyöngy nélkül. •k Az ülés vezetését Szili Katalintól Wekler Ferenc veszi át. Érsek Zsolt és Korózs interpellál; az államtitkári válaszokat - természetesen - nem fogadják el, de a többség - természetesen - jóváhagyja azokat. Szinyei telefont kap: bajzás diákok hívják, akik pályázatot nyújtanak be egy versenyre, s ehhez egy jelentős személyiség ajánlására volna szükségük, mégpedig azonnal. Rajtam ne múljon a sikerük - mondja a képviselő, és máris rohan az Európai Integrációs Bizottság titkárságára, ahol elkészíti az iratot, aláírja, lepecsételi, a titkárnő pedig elfaxolja. Odakint esteledik. Véget ér az interpellációk sora, a T. Ház elkezdheti a rendes napirendi pontok tárgyalását. Az előjelek szerint ma nem kell éjszakázni; ha minden jól megy, nyolckor otthon leszünk - hallom a folyosón. És valóban, nemsokára az akkor éppen a pulpituson helyet foglaló alel- nök, Gyimóthy Géza jelzi: immár csak a bejelentések vannak hátra. Neki is rugaszkodik nyomban az első felolvasásának.- A Magyar Köztársaság és a Norvég Köztársaság...- Királyság! - kiabálják többen. Gyimóthy megáll, nem érti, mi a baj. Hosszasan nézi papírjait, majd ismét belevág.- A Magyar Köztársaság és a Norvég Köztársaság... Elszabadul a patkó. Már szinte mindenki megpróbálja korrigálni a malőrt.- Királyság! Nem köztársaság, hanem királyság! - derülnek. Gyimóthy kapcsol.- A Magyar Köztársaság és a Norvég Királyság... Üdvrivalgás jobbról és balról. Legalább ötvenöt éve nem tapsolták meg e falak között a jelzett államformát. Most meg, a feszített nap végén, elég egy elszólás. Hiába, na. Ha kedd, akkor Norvégia. TAHI OTTÓ Szinyei András a korona előtt (fotó: t. o.) Az étkezdében a sor hosszú, de viszonylag gyorsan halad. Jó érzés látni, hogy a máskor bősz honatyák milyen türelmesen várakoznak piros tálcával a kezükben. F ijl RÉNES MARCELL Kárpát-kanyar Erdély hegyei a mi hegyeink. Az Alpok csú- IWI vsai persze magasabbak a Hargitánál, bízta san több rajtuk a fenyőfa, félelmetesebbek a sziklák, hangosabban zúgnak a vízesések, a szerpentinek is hosszabbak és ijesztőbbek, mint mondjuk az, amelyik a Gyilkos-tóhoz vezet, mégis: a Kárpátokban van valami nehezen megfogalmazható, valami szívet melengető. Valami, amitől a mienknek érezzük azokat, akkor is, ha most több száz kilométerre tőlük húzódik a román-magyar határ. Ugyanez a sajátos - magyar, de legyen inkább közép-kelet-európai - érzés az, ami hozzánk közel álló hellyé teszi például Prágát, Krakkót vagy Egert. Az első látogatáskor rádöbbenünk, hogy mi itt ismerősök vagyunk, értjük egymást, megértjük, hogy nem megy még minden úgy, mint a karikacsapás, tudjuk, mi volt itt, a földrésznek ezen a tájékán előtte; emiatt jobban is szeretjük ezeket a városokat, mint egy csillogó, tökéletes, de idegen nyugat-európai metropolist. Ilyenek a hegyek is. S a környező nyomorúság tán még varázslatosabbá formálja az ormokat, akárcsak ha meg akarnák adni az ott élőknek azt, amit máshonnan nem kaphatnak meg. Lépjünk át egy újabb határt: Ukrajnában, Kárpátalján, ahonnan nézve Románia is javakban dúskáló stabil demokráciának tűnik, szinte csak az erdő színei maradtak az árvíz, a pusztulás és a havi kettőezer forintnak megfelelő fizetés mellé. Egy kis kirándulás az „olimpiai úton" - állítólag a moszkvai olimpiára épült - a vereckei hágó felé, patak mentén, be a Kárpátokba... Depresz- szió ellen, ami az országba érve három perc alatt elhatalmasodik az utazón, hatásos kúra. És aztán a mienk persze a Felvidék is, a Kárpátok felső vonulatáig büszkélkedhetünk a magyar kezek nyomát őrző városokkal, s megmutathatjuk bárkinek: a Csorba-_ tó partján a csatornafedelek még mindig Budapest és a Monarchia dicsőségét hirdetik, a legszebb ótátrafüredi üdülőket tőlünk örökölte Szlovákia, amely most éppen a gyönyörű csúcsokkal szeretné eladni magát a turistáknak. A kérdés az, lehet-e szeretni mindezt anélkül, hogy közben azon morfondírozzunk: a „területrabló” szomszédok ellen vajon melyik fegyver volna a leghatásosabb? Vallhatja-e magát valaki magyarnak, aki szerint a határon túli kisebbségek számára nem az elszigetelődés és a polgárháború, hanem az államalkotó többségi nemzet kormányában való részvétel a kedvezőbb megoldás? Az egyszerű szívek erősebben doboghatnak-e a magyar himnusz hallatán egy híres székelyföldi iskola ünnepségén, vagy ez a jog csak a felkenteket illeti? Be lehet-e lépni egy templomba anélkül, hogy isteni igazságtételért fohászkodjunk? A történelmi tapasztalatok alapján meg szabad-e érteni, miért nem szeretnek bennünket azok, akiket mi sem szeretünk? S ha évente minimum egy hónapot Erdélyben tölt az ember, az elég-e az üdvösséghez, egy kis sávos szalagocskához, kalapra bokrétához, vitézi tőrhöz, mit tudom én. Vagy a bokréta, a tőr maga szállítja úgymond a hitelességet (plusz előny az egykori kommunistapárt-tagság), anélkül, hogy hőzöngő nacionalista viselője akár csak egyszer életében látta volna azt, amiről beszél, s szót sem váltott azokkal, akiknek Messiása óhajt lenni? Azaz igaz magyar, az tartozhat csupán a nemzethez, aki reggeltől estig erről áradozik? Kinek a hegyei ezek? Az államokhoz tartoznak, amelyek területén fekszenek, vagy az emberekhez, akik sajátjuknak érzik őket, otthonuknak az országukat, s egyfajta közös „őskohónak” a Kárpát-medencét? Lassan becsukott szemmel is eltalálnék Székelyföldre, Kovászna megyébe, Sepsiszentgyörgyre, ahol, tudom, mindig úgy fogadnak, mintha hazaértem volna. Az ottaniak tudják, hogy ők ugyanígy jöhetnek az én házamba. Ismerem kinn a „legszékelyebb” kocsmát, bejártam az összes környező erdőt és falut. Autóval többször végigutaztam egész Székelyföldön, sőt áthajtottam valamennyi történelmi magyar hágón - a régi országhatárokon -, és sokszor bőbeszédű stoposokat fuvaroztam egyik városból a másikba. Ronggyá olvastam Orbán Balázs neves művét, a Székelyföld leírását. Találkoztam romániai magyar polgár- mesterekkel, parlamenti képviselőkkel, szenátorokkal. Éjszakába nyúló vitákon vettem részt Erdély sorsáról, hallottam, hogy mit gondolnak erről maguk az erdélyiek. Ellenben nem fordult még velem elő, hogy magyarországi párt- kongresszusokon üvöltözzek arról: csak nekem meg az elvbarátaimnak fontos a magyar nemzet, csak bennünket érdekel, hogy mi lesz ötven év múlva a dunaszerdahelyi, a beregszászi, a Csíkszeredái, a zempléni magyarokkal. Ez maradjon csak a Fidesz új elnökének a reszortja. Kövér Lászlóé az idegesség, a gyűlölet, az ordítás, a kirekesztés. A hegyek az enyémek. ________________Hír(telen)kék...________________ T örténelmi mélypontra zuhant Magyarországon a születések száma. Csúcsra, magyar, fogy a haza... * A pénzhiányban szenvedő kanadai hadtörténeti múzeum azt fontolgatja, hogy árverésre bocsátja Adolf Hitler feketére lakkozott Mercedesét. Hát, árja párját ritkító ötlet... * Szőrén-szálán eltűnt az ABN-AMRO Bank által a Lufthansa Budapest-Frankfurt közötti légi járatára feladott 218 millió forint értékű valutaküldeménye. Bizonyára (tej)útonállók kezébe került... •k Kínában a február 7-én beköszöntött holdújév alkalmával megkezdődött a Sárkány éve. Vejek, menyek, reszkessetek...!_______________________(szilvás)
