Heves Megyei Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-08 / 6. szám
2000. január 8., szombat Hírlap Magazin Szikrázó szökőkúttá vált a legismertebb öreg hölgy , Szilveszter éjjele Párizsban: meglátni és örökre beleszeretni Ha egyszer eljutsz Párizsba, soha többé nem szabadulhatsz varázsától - mondták többen is utazásom előtt. Őszintén szólva erről nem tudtak igazán meggyőzni, hiszen soha nem rajongtam a nyüzsgő tömegért, a milliós városokért. A buszos utazás december 28- án késő este indult. Egész nap az ágyat nyomtam, s közben folyamatosan azt figyeltem a tévében, milyenek az utak, rendbe tudták- e hozni Európa fővárosát az évszázad vihara után. Az elkeserítő képek és beszámolók nem biztattak túlságosan, s a betegség is egyre jobban úrrá lett rajtam. A kalandvágy végül mégis legyőzte a félelmet. Mezőkövesden vett fel a Miskolcról induló busz, majd Budapesten lett teljes a csapat. Nyugtatgattuk egymást, s a várható élmények reménye megadta a kellő hangulatot. Az osztrák határt átlépve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a híresztelésekkel ellentétben biztonságosan járhatók az utak. December 29-én délután érkeztünk első állomáshelyünkre, Strasbourgba. A kicsit német, ám nagyobbrészt francia település már csak esti homályában mutatta be pompáját, ezúttal szinte minden épület színes fényekkel szikrázott. Ez a fényjáték, valamint az ódon falak látványa valami titokzatos, olykor rémisztő képpé folyt össze. Másnap, egy gyors autóbuszos városnézés után indultunk Párizsba, pontosabban egy tőle 120 kilométerre fekvő kisvárosba, Sens-ba. Az estét már a fények városába töltöttük. December 30-án éjjel nyüzsgött minden utca. A Concorde téren szinte csak lépésben tudott haladni a busz, a Champs-Elysées-t kordonnal zárták el, mindenhol rendőrök vigyáztak. A pár nappal korábbi viharról már csak néhány facsonk árulkodott. S jöttek sorban az ismert nevezetességek. A Louvre, a Tüillériák kertje, a Ritz szálló, a diadalív, és még számtalan csoda. S láttuk a város kevésbé kedvelt negyedeit is, ahol turistának nem ajánlott a séta. Mindeközben szinte állandóan a szemünk előtt magaslott az öreg hölgy, az Eiffel-torony. Szilveszter napján volt szerencsénk felfedezni a párizsi metró kusza rendszerét. Persze, a közlekedést itt tanulni kell. Első utunk e napon a Sacré Coeur- höz vezetett, mely nem adta könnyen magát. Pár száz lépcső megmászása után azonban feledhetetlen látvány volt a jutalom. laljon Az égbe szökő kupolák, az idővel egyre fehéredő falak peckesen uralták a hegyet, míg a hívogató mélységben elénk tárult a város, a kémények városa. A köd szerencsére nem borította el teljesen a látómezőt, így kaptunk egy csöppet abból az érzésből, mely annyi művészt ihletett már meg. Akik aztán - mindezt nem tudván hátuk mögött hagyni - felépítették saját „városukat”, a Montmartre- ot, ahol ma is több tucat portrérajzoló rohamozza meg a turistát, s ahol ismeretlen festők próbálnak túladni tucatképeiken, remélve, hogy műveik egyszer talán híresek lesznek. A szűk kis utcácskák telis-tele vannak apró butikokkal, kávéházakkal, édes forró csokoládéval és croissannal csalogatva a vendégeket. Néha pedig a sült gesztenye zamatos illata csiklandozta orrunkat. Egy gyors metrózás, és irány a Notre-Dame, mely szintén sok művészleiket ihletett már meg, s vált ismertté az irodalmon keresztül. Nem akarok elégedetlennek tűnni, de a legenda szelleme nem érintett meg. Még a gigantikus méret sem nyűgözött le kel7. oldal Egy dolgot biztosan megtanultam rövid párizsi utazásom során: ha meg akarod ismerni a fények városát, költözz oda. Párizs sokkal több annál, mint amennyit egy turistának megmutat, s amit egy kiránduló megérthet. Telis-tele van titkokkal, szikrázó álmokkal, perzselő szerelemmel, buja gondolatokkal, s félelmetes felismerésekkel. S mindez rejtve marad a szemlélődő előtt mindaddig, amíg csak turistaként érkezik oda, s nem tudja levetkőzni a vágyat, hogy pár nap alatt minden műemléket végigjárjon. Azt hiszem, tényleg az idegenvezetőnknek van igaza: ebben az esetben is igaz, hogy a kevés néha sokkal több. Tehát mit tegyen az, aki valóban át akarja érezni a hely teljességét? Hagyja magát sodortatni, s érezze magát Isten kegyeltjének, hogy elvezette oda, ahol minden egy, és mégis más. Anatole France mondta egyszer, hogy legjobban az Eiffel- toronyban szeret ebédelni, hiszen ez az egyetlen hely, ahonnét nem látja az Eiffel- tomyot. Őszinte leszek: én is meg tudnám unni. Hogy miért? Mert szinte már idegesítő, ahogy magabiztosan áll négy lábán, s ahogy karcolja az eget. Amikor ott előtte folyamatosan az járt a fejemben: mikor fogja végre vaslábait kiszabadítani betonbilincséből, hogy mint egy hatalmas zsiráf, végigvágtázzon Párizs utcáin, s új helyet ta- magá- nak a megunt régi helyett. lóképpen, ám volt valami a levegőben, amely egy pillanatra levett a lábamról. Nem tudom pontosan, hogy a gyertyák tömény viaszszaga, vagy a dohos falak lehelete émelyített, de még ma is vissza tudom idézni ezt a bódult pillanatot. Mire belülről is körbejártuk a templomot, ismét sötétbe burkolózott Párizs. Ekkor már két napja ismerkedtem a hellyel, melynek látványáért - állítólag - érdemes meghalni, s már éreztem: egyre jobban kezd magához ragadni a város. Késő este 38 tagú kis csapatunk már pezsgővel búcsúztatta az 1900-as éveket, hiszen nem tudtuk, meddig maradhatunk együtt a hatalmas tömegben. Aztán magyarokhoz híven nó- tázva indultunk neki az év utolsó éjszakájának. Persze, a dalolást nem mindenki értékelte, így az egyik metróállomáson - a hangosbemondó figyelmeztetésére - rövid időre felfüggesztettük az éneklést. A Champs- Élysées megállójából ekkor már nem lehetett feljutni az utcára, így egy megállóval tovább kellett utaznunk. Fent már több millió ember múlatott, a világ minden részéről érkeztek ide, s nem volt ritka a magyar szó sem. Persze, ezen az estén mindenki megértette a másikat szótár nélkül is. Rendületlenül nyomultunk tovább, egyre közelebb az Eiffel-toronyhoz, hiszen tudtuk, hogy a nagy attrakció, a tűzijáték ott várt minket. Miután a megfelelő helyet megtaláltuk, már csak arra kellett figyelnünk, hogy nagyjából együtt maradjunk. Persze, ez már az első percekben lehetetlenné vált, így kisebb csoportokban vártuk a nagy pillanatot. Összekapaszkodva próbáltuk állni a tömeg sodrását, miközben rakéták röpködtek folyamatosan az égbolton. Végül az Eiffel-torony is szikrázó szökőkúttá változott. Először csak viliódzó fények borították el, majd negyedórán át lövellte magából a tüzes csóvákat. Az öreg hölgy megingathatatlanul állta az újabb és újabb támadásokat. Több millió ember ordított egyszerre, mikor átléptük az újév küszöbét. Mikor a tömeg kezdett kicsit meglazulni, elindulhattunk a Champs-Élysées felé. Tíz időkapu sorakozott a világ leghíresebb utcáján, melyek az emberiség történetét mutatták be. Szóval vándorolt a tömeg, s boldogboldogtalan fülébe ordibáltuk: bonne année, happy new year, boldog új évet! Mindegy volt, hogyan mondjuk, hiszen ezen a napon minden erről szólt. Mire elértük a Concorde teret, már hajnal három óra volt, s mivel egyre hűvösebb lett, szívfagyasztó volt a felismerés: az első metró csak 5 órakor indul. Persze, nekiindultunk gyalog, ám két megállóval odébb mégiscsak úgy döntöttünk, kivárjuk az öt órát. Igazából senki nem volt benne biztos, hogy mindenki odatalál a buszhoz, két órán belül azonban újra teljes lett a létszám, s egy rövid szunyókára visszatértünk szálláshelyünkre. Január 1-jén már nem mindenki volt meggyőződve arról, hogy jó ötlet újra felkerekedni Párizsba, így kicsit megfogyatkozva érkeztünk az ekkor már számomra is varázslatos városba. A cél az volt, hogy feljussunk az Eiffel-to- ronyba. Nem is sejtettük, hogy zárt kapuk fogadnak. A takarítás miatt csak 17 órakor nyitották ki a tornyot, ám ekkor olyan hatalmas tömeg tódult be előttünk, hogy le kellett mondanunk tervünkről. Ebben a percben megfogadtam: hamarosan újra eljövök ide, s meglátogatom az öreg hölgyet. Hiába próbáltam ellenállni az ellenállhatatlannak, most már biztosan tudom: soha többé nem szabadulhatok varázsától, s hiánya folyamatosan mardossa majd a szívemet. Elek Eszter Feláras pótszéken 2000-ért —judapesten lakó lányoméktól EJ- azért is, hogy a család mi- U előbb ismét együtt lehessen - karácsonyi ajándékként (egyebek mellett) belépőjegyet kaptunk a Pesti Színház szilveszteri műsorára. Pontosabban (s ez nem lényegtelen) a kora esti programra, hiszen - úgymond - éjszakai előadásban mindent megismételtek a művészek 22 órától, ha már felkészültek a kilencszázas évek búcsúztatására. A kedves ajándék beteljesülését ugyan számomra az influenza némileg veszélybe sodorta, ám szenzációs tea- és lázcsillapító-kúrával három nap alatt olyan kedvező változás állt be egészségi állapotomban, hogy már majdnem mínusz tartományba került a hőfokom, így erőben ugyan megfogyatkozva, de elutazhattunk. A torkom persze még most sem a régi, de énekelni a színpadon nem nekem kellett, a köhögést pedig igyekeztem Negróval kezelni. Ha csak az utolsó pillanatban is - mi összesen hatfős társaságban -, betoppanhattunk Thália isten- asszony Váci utcai hajlékába. Ott már vártak bennünket a szó nemes értelmében is. A bal oldali 15. sor 1-6-ig székein - ahová a mi jegyeink is szóltak - már ültek azok, akik előttünk érkezve, lehörpintve az ilyenkor ingyenes dókájukat, elmerülve a páholyokban, gondtalanul remélték a mielőbbi kezdést. Mivel többszöri ön- és jegy vizsgálat után mi is jogosnak éreztük a helyfoglalást, kellő tapintattal elkezdtük egyeztetni a jegyeket a „riválisokkal”. Érdeklődő nézők a további sorokból bőven akadtak. Általános csodálkozásra itt is, ott is minden stimmelt. Az oldal, a sorok, a székek száma, az időpont, sőt még az is, hogy korlátlan az italfogyasztás. Ez utóbbihoz akkor nem sok kedvet éreztünk, mindenek okán inkább a nézőtéri ügyelőhöz fordultunk segítségért. Nem volt panaszmentes szegényke, hiszen azokban a pillanatokban vált előtte teljesen nyilvánvalóvá: az egész sor jegyeit kétszer is eladták. Furcsa módon nem a pénztáros tévedett, hanem a jegy volt nyomdahibás. A tehetetlenség kínos másodperceiben (már túl voltunk a hivatalos 18 órás kezdési időn) egy német származású férfi magyar barátnője alig győzte fordítani a történéseket, és bizonygatni: ez még nem az a kabaré, amire érkeztek. A jegyek vizsgálatakor arra is fény derült, hogy akik ülnek,, azok négy-, s akik ácsorog- nak (mint mi), hatezret fizettünk a szilveszteri kikapcsolódásért. Ez volt az az etikátlan eset, amikor ajándék jegynek is alaposan meg kellett nézni az árát, ami egyébként újabb gondokat vetett fel: talán az éjszakai előadásra érvényesek inkább a jegyek..? Látva kilátástalan helyzetünket, a forgolódásban tekintetem rávetettem a fal mellett sorakozó pótszékekre, közülük még csak egy volt akkor foglalt. Kézenfekvőnek látszott mielőbb leülnünk a kerti partikon használatos ösz- szecsukható, olykor nyikorgás műanyag székekre. Röviddel utána elsötétült a nézőtér, s már fel is hangzott a nyitány melódiája: Váci utcán, Váci utcán, hogyha egyszer végigmész... Vigaszunkra a műsor elfeledtette velünk a fogadtatásunkat, a neves művészek jóvoltából remekül szórakoztunk, A szünetben már vidáman kedélyeskedtünk egymással, s az Egerben hagyott vírusok után magam is „elküldtem” egy háromcentest, gondolván: pusztuljon a maradék férgese. Velünk valójában (mert így is felfogható) nem történt más az elbúcsúztatott esztendő utolsó estéjén, mint hogy nem négy-, hanem hatezerért - feláras pótszékeken - várakoztunk az új esztendőre, s még tapsolhattunk is. A 2000-es különbség három órán át lebegett előttünk (ezt kaptuk mi 2000-ért), a számsor ugyanis teljesen természetes és szembetűnő dekorációt képezett a színpad hátterében, hiszen most minden 2000-ről szólt. A nyikorgás székek is... Az előadás után még egyszer átbeszéltük a tényeket az ügyelővel, aztán „búékozva” elköszöntünk. Azt később tudtuk meg a lányoméktól, akik a 22 órai előadásra mentek, hogy a 15. sor jegyeit az éjszakai programra is duplán adták el, szintén a nyomdai ismétlés hibájából. Vagyis, a számítógépek megbolondulásához nem kellett megvárni az 1-es és a 2-es újévi számcseréjét. egalább most van miért megemlegetni életem első budapesti szilveszterét... Fesztbaum Béla
