Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-04 / 283. szám
1999. december 4., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Kínai filmkoktél Veronika nénivel Chen Guoyan újévi üdvözlete a távoli Kínából Ez a történet úgy kezdődött, hogy Veronika nénit leszólította egy férfi. Először csak ferde szemmel mustrálgatta, aztán bátorságot mentett, és se szó, se beszéd, a lényegre tért: meginvitálta, hogy nézzen körül náluk, a rezidenciájukon az itteninél sokkal szebb dolgokat is láthat... Mielőtt bárki is rosszat sejtene egy gyöngyösi asszony és magyar nyelvet bájosan törő férfi találkozásáról, hadd áruljuk el, hogy mindez jó húsz esztendővel ezelőtt a Budapesti Nemzetközi Vásáron esett meg. A mesterien festett, formás porcelánok, valamint a káprázatos fényű, pazar mintákkal díszített selymek látványa ugyanis Valiskó Istvánnét újból és újból visszacsábította a kínai pavilon elé. S amint ott gyönyörködött a távol-keleti országot idéző látványban, odalépett hozzá a már említett férfi. Mint később kiderült, a kínai nagy- követség elegáns öltözetű kereskedelmi tanácsosa, Zhang Zhaoming volt az.- Amikor elmondtam neki, hogy ennyi szépséget még soha nem láttam - idézi az esetet Veronika néni -, kedvesen közelebb invitált, s aprólékosan megmutatott mindent. Búcsúzóul azzal nyújtotta át a névjegyét, hogy adandó alkalommal keressem fel a követségen. Ha nem csíp bele a karjába, azt is hihette volna - említi -, hogy álmodik. Mert mi más úton-módon kerülhet a sárhegyi szőlőtábla szorgos művelője, egy kisvárosi postás felesége a kínai követségre, ha nem álmában. De a csípés fájdalmas volt, s a kereskedelmi tanácsos is húsvér ember, akkor hát mégsem a képzelődött.- Csak akkor fogadom el a meghívást - válaszolta -, ha maguk is meglátogatnak minket az otthonunkban. Az udvarias diplomatamosoly őszintébbé vált, amikor a borral kereskedő háziasszony is átadta a névjegykártyáját. S nem telt bele egy hét sem, amikor a mátraaljai családi házban megcsörrent a telefon. Néhány nap múlva erre járnak, jelentette be utánozhatatlan hangsúllyal Zhang Zhaoming, benéznének pár percre.- Meglepetésemben majdnem kiejtettem a kezemből a kagylót. Te, jó Isten, mivel fogadjam őket - szaladt ki a száján, s talán ugyanolyan tanácstalanul csapta össze a két kezét, mint most, amikor felidézi a röpke beszélgetést. - Végül úgy döntöttem, hogy főzök nekik bográcsgulyást, ha ízlik nekik, megeszik, ha nem, hát nem tudom, mi lesz... Négyen jöttek, kedvesek voltak, és éhesek. Nem győzték dicsérni a gulyást, később is emlegették, amikor más került az asztalra. Húsleves vagy valamilyen magyaros főzelék, a különböző rétesekről meg a gombócokról nem is beszélve.-Egyszer azt kérték, hogy csináljak nekik vagy húsz gombócot. Valamilyen filmben láttam, hogy náluk olyan apró, golyó formájúakat esznek, hát ilyeneket formáztam, volt belőle vagy kétszáz. Egy ültőhelyükben meg is ették mindet. És csak mosolyogtak sejtelmesen, hogy finom, finom, de az ő főztjük sem akármilyen. Hogy ezt bebizonyítsák, nem kellett sokáig várni. Veronika néni meghívót kapott a budapesti követségre, ahol fogadást adtak az ország állami ünnepe alkalmából.-Voltunk ott vagy hét- nyolcszázan - saccolja a résztvevők számát. - Ennek ellenére kitüntető figyelemmel kalauzoltak, ekkor ismerkedtem meg Chen Guoyan nagykövettel, aki azóta immár haramdszor tölti be ezt a magas rangú tisztséget. Később ő is, s a családja is felkeresett bennünket. A nagykövet viszonzásul vacsorára invitálta rezidenciájára a Valiskó családot.- Na, az volt csak az igazi meglepetés - ingatja a fejét. - Huszonnégy fogást ettünk végig, csupa különlegességet. Csészében felszolgált levest, tízféleképpen elkészített húsételt, számos mártást, szószt és főzeléket kínáltak, számunkra ismeretlen halak garmadáját tették elénk, s persze pálcikákat az étkészlet mellé. De megszántak bennünket, mert végül villát is adtak, nehogy még éhen maradjunk... És közben megismerték egymást, beszélgettek a szokásokról, a két ország szépségeiről, a barátságról, amely egyre erősödött közöttük. Ennek jegyében Veronika néni filmokté- lokra, büfévacsorákra, állófogadásokra járt. Meghívói pedig - így Zhang Quanchang II. tikár, Csan Huan-sen III. tikár, Chang Feng-chu attasé, s az Új Kína Hírügynökség számos újságírója - sárhegyi szüreteken vettek részt.-Ha látta volna, hogy milyen szorgalmasan dolgoztak - dicséri őket Veronika néni. - Aztán tüzet gyújtottunk, szalonnát tűztünk a nyársra, és csurdítottunk. Úgy élvezték, akár a gyerekek. Erről jut eszébe, ugrik fel hirtelen, hogy a másik szobából jókora papírdobozt hozzon ki. Turkálunk a színes üdvözlőlapok, hártyavékony levélpapírok között. Ézeket a hazatért diplomaták írták karácsonyra, újévre, vagy csak azért, hogy meg ne szakadjon a régi-régi kapcsolat. Az egyik képeslap a festői Huangshou-hegységet ábrázolja, s Zhang Yue - vagyis Éva, az egykori kereskedelmi tanácsos lánya - küldte, amikor Pécsett befejezte tanulmányait. „Búcsúzok tőlük - írja fura fogalmazásban -, minden jót kívánok, Apu üdvözli önöket". Nézegetjük a falon függő képeket, köztük a bambuszgyékényre festett tájat, melynek ölén Mao Ce-tung szülőfaluja bújik meg.-Hogyhogy nem járt még Kínában?-Jaj, lelkem! - szalad ki a száján. - Ha tudná, hányszor hívtak már, de hát öreg vagyok én már ahhoz, hogy olyan messzire elmenjek. Pedig csodaszép ország lehet... Itt tartunk, amikor a ház asz- szonya hirtelen összecsapja a kezét, s azt mondja: képzelje, járt nálunk annak idején az orosz nagykövet is, az a hogyishívják, na, aki később a legnagyobb emberük lett.- Csak nem Jurij Andropov ra gondol?-De, de! - kiált fel. - Őrá. Majd egyszer azt is elmesélem... Szilvás István Veronika néni büszke az ajándékba kapott képre A portréművészet a demokrácia fokmérője Beszélgetés Szkok Iván festőművésszel, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnökével Balogh Gyula festménye: Csak nyugodtan... Negyvenkét művész ötven festményt és kisplasztikát állított ki a Moldvay Győző Galériában megrendezett XII. Arcok és Sorsok Országos Portré Biennálén. A tárlatot Szkok Iván, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke nyitotta meg, többek között arra hívva fel a figyelmet, hogy a portréművészet csak a demokráciában tud kibontakozni. Tehát ez a biennálé egyfajta politikai jelzés is.- Huszonnégy éve rendezték az első portré-biennálét Hatvanban. Azt jelenti-e ez vajon, hogy akkor kezdődött oldódni a diktatúra? - kérdeztük a megnyitó utáni percekben a festőművészt.- A diktatúrát és a demokráciát nem mindig könnyű megkülönböztetni. Persze, itt most nem a szélsőséges esetekre gondolok, hanem az ámyaltab- bakra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyik diktatúra igyekszik álcázni igazi arcát, miután a diktátorok általában demokratáknak nevezik magukat... Az viszont tény, hogy a portréművészet jó fokmérője a demokráciának. Ez mindig így volt a történelem során. A flamand művészek sok portrét készítettek, míg a keresztény diktatúra idejéből alig maradtak ránk arcképek. A reneszánsz, a polgári felvilágosodás idején újra felvirágzott a portrékészítés. Szerintem nálunk ma csak szavakban van teljes demokrácia. Bizonyos szinteken a diktatúra jeleit is fel lehet fedezni, ami azzal is bizonyítható, hogy a portréművészet még nem vonulhatott be a Műcsarnokba. Tehát ezt a biennálét Hatvanban meg lehetett rendezni, de Budapest még nem vevő rá.- Végül is nem a politikában, hanem a művészetben érzékelhetők a diktatúra jelei?-A kettő nehezen választható el.- A mai Magyarországon diktatúráról beszélni nagyon kemény kritika.- Valóban az, de én úgy érzem, hogy kilenc évvel a rendszerváltás után még mindig szembesülnünk kell a diktatúra bizonyos jeleivel. Fájó dolog ez, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy szerte a világban diktatúra van, a pénz diktatúrája. A pénz kiépíti a főhadiszállásait. A saját, megszenvedett véleményem szerint létezik az egész világot jellemző galériaművészet (ami egy poszt- avantgárd, késő absztrakt művészet), s ennek az ellenpontja ez a hatvani portrébiennálé. Tehát én úgy fogom fel az ide érkezésemet, mintha a kíváncsiság elvitt volna egészen a Holdra, megtudni, hogy a Földnek az enyhe szinusz- görbe-járása mitől van. Ez a Holdtól van. És ahogy a kisebb égitest hatással van a nagyobbra, úgy ez a hatvani tárlat is befolyásolni tudja a mai magyar művészetet.- Végeredményben tehát a gazdasági helyzet meghatározhatja a művészet fejlődésének irányát is?-Ez valóban így van, mert éppen a napokban kaptam egy kimutatást a Pénzügyminisztériumtól, amelyben az áll, hogy a Műcsarnok szeptember végéig háromszázmilliós állami támogatást kapott. Ha még hozzátesszük a különböző alapítványi pénzeket is, akkor kiderül, hogy legalább hatszázmillióból gazdálkodhatott. Minden valószínűség szerint év végéig a költségvetése meghaladja majd az egymilli- árd forintot, miközben a hatvanihoz hasonló perifériára szorult galériák nevetségesen alacsony összegekből kénytelenek gazdálkodni. Tehát van egy sztárolt, futtatott intézmény, míg más galériák a megmaradásért küszködnek. És az is fájó, hogy a pénzügyileg messzemenően támogatott intézmény esetében az anyagi biztonság még nem jelent művészeti minőséget.- A hatvani tárlat megnyitóján csak általánosságokban beszélt a kiállított portrékról, nem emelt ki senkit. Mi ennek az oka? Annyira jó vagy any- nyira rossz ez a biennálé?- A zsűri tagjaként már korábban megismerkedhettem a munkákkal, tehát nem csak a tárlat kész anyagát láthattam, s így alaposabban is elmélyülhettem az alkotásokban, tehát nem az első impresszióimat mondom el. Amikor tanítottam, mindig azt mondogattam, hogy a hegységeket a csúcsaik szerint ítéljük meg, és nem a völgyeik alapján. Természetesen itt is vannak nagyon komoly, erős, szinte zseniális művek, és vannak kevésbé azok. Az erőseket szeretném felsorolni. Nagyon jónak tartom a díjazott műveket. Balogh Gyula munkáitól el voltam ragadtatva. A szívembe férkőzött az őszintesége, az „emberi hangja”. De kiváló Kau- bek Péter szobra, valamint Giczy János és Lóránt János Demeter festménye is. Külön is kell szólnom Új- váry Lajos munkájáról. Ő egy tájat ábrázolva vezet rá a portréra, tehát a sajátos miliőt megfestve hozza a mai gyimesi fotó: t. z. m. csángó portréját. Általában az a véleményem, hogy jó ez a biennálé. Akkor lehetne jobb, ha a megjelenéshez nem kellene személyes virtus vagy bátorság, azaz, ha a sztárolt művészek is elhozzák a munkáikat, nem félve attól, hogy részvételükkel esetleg kockáztatják a Műcsarnok körüli jó megítélésüket. Számomra félelmetes, hogy efféle kockázat egyáltalán ma még szóba kerülhet. De sajnos, az az igazság, hogy vannak művészek, akik azért ódzkodnak a hatvani megjelenéstől, mert ha eljönnek, akkor esetleg „bizonyos körökben” változik a megítélésük.- Milyennek látja a mai magyar portréművészetet? A megnyitójában sámánvizsgának nevezte a portrékészítést, ami jelzi, hogy nem könnyű dolgok. Ódzkodnak a portrétól a mai alkotók?- Szerintem stílus kell a portréművészethez és lélek. Ugyanaz a tehetség kell hozzá, mint az élethez. Azonosulni kell a modellel, különben felületes lesz a kép is. Vannak nagy portrékészítő egyéniségek. Ezen a biennálén is vannak, de nagyon sokan hiányoznak. Nekem fájdalmasan hiányzik Kovács Péter, Svábi Lajos, Meszes Tóth Gyula és még jó néhány művész.-A mai honi művészetben elkülöníthető-e a portréművészet? Erőssége a kortárs művészeteknek, vagy csak egyebek mellett csinálnak egy-egy portrét is a festők, a szobrászok?- Jelenleg - a világ többi részéhez hasonlóan - nálunk sem különíthető el a portréművészet. De az is igaz, hogy volt a magyar portréfestésnek egy egészen különös szelete, sajátos megjelenítési formája. Ma nem tartom jellemzőnek, hogy valaki csak portrékat fest.- Tárlatnyitójában mondta, hogy a portré a társadalom tükre, hogy végül is bárki lehet modell, elég csak megszületnie. Ahhoz, hogy valaki portréfestővé váljon, külön adottság kell?-Lehetsz hős vagy hétköznapi ember, végül is portrékészítőnek ez mindegy. A portré a mindennapokat teszi halhatatlanná. Általában a jó portréfestő más témában is jó. És szerintem az is jellemzi őket, hogy kevésbé megalkuvók, távol áll tőlük a szolgalelkűség. Persze, mindezzel nem a többi alkotó művészi és erkölcsi erényeit akarom kicsinyíteni, csupán a portrékészítőket szeretném egy kicsit magasztalni. Tompa Z. Mihály
