Heves Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
1999. október 22., péntek yy 5. oldal \ Torzóban maradt forradalom Beszélgetés Cseh Zita főlevéltárossal, az ’56-os megyei események kutatójával A ’80-as években csak nagyon keveseknek adódott lehetőség az 1956-os eseményekkel kapcsolatos dokumentumok tanulmányozására. Ezért is volt nagy élmény az Új Magyar Központi Levéltárban dolgozó fiatal munkatárs számára, hogy egy alkalommal a kezébe vehette azt az annak idején Budapesten működött Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága által kiadott kiáltványt, amely ellenállásra szólított. S miután ráérzett a tiltott gyümölcs ízére, érdeklődni kezdett az akkori történelmi események iránt, majd - mihelyst módjában állt - beleásta magát a polcok mélyén őrzött irattári anyagokba. Cseh Zita, a Heves Megyei Levéltár főlevéltárosa jelenleg a vidék forradalmával foglalkozó, 2000-ben megjelenő dokumentumkötet térségünket érintő részének összeállításán fáradozik. Cseh Zita a korabeli lapokat is tanulmányozza FOTÓ: GÁL G.-Azért kellenek az ilyen jellegű történeti munkák - szögezi le beszélgetésünk elején a szakkönyvekkel, vaskos dosz- sziékkal, tömött irattartókkal zsúfolt szobájában a kutató hogy végül is érzelmek nélkül, tisztán lássunk azokban a dolgokban, amelyek az 1956-os eseményeket jellemzik. S hogy - mert ez is legalább annyira fontos - elsősorban ne a szélsőségek kerüljenek előtérbe az akkori időkről, illetve a torzóban maradt forradalom ismert és névtelen résztvevőiről.- Azt tudjuk, hogy a vidék forradalma - s tulajdonképpen az általános népfelkelésbe torkolló eseménysorozat - az október 16-i szegedi egyetemi diákgyűléssel kezdődött.- Az akkorra általánossá vált társadalmi erjedés hatására egyre szélesebb körben indult meg a reformokat sürgető vita, miután a legkülönbözőbb nemzeti és társadalmi ügyek vártak megoldásra. A szegedi tudományegyetem, az orvostudományi egyetem, a pedagógiai főiskola, valamint a zenetanárképző mintegy 1600 hallgatója ennek jegyében döntött úgy, hogy kiválnak a kommunista párt ifjúsági szervezetéből, a DISZ-ből, és létrehozzák a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét. Két nap múlva a MEFESZ ideiglenes vezetősége küldötteket választott azzal a feladattal, hogy a szervezet programját megismertessék az ország többi felsőoktatási intézményének hallgatóival. Október 22-én az egyetemi városokban diáktüntetésekre került sor, s ezek résztvevői mindenütt csatlakoztak az új ifjúsági szervezethez. A MEFESZ érdekvédelmi és politikai programtervezetét tartalmazó tízpontos lista a Budapesti Műszaki Egyetemen is elhangzott, s 16 pontra bővült. Ebben már nemzeti függetlenséget és demokratikus szabadságjogokat követeltek a fiatalok, akik elhatározták, hogy október 23-án a fővárosban csendes tüntetést tartanak.-Megyénket mikorra érte el a forradalmi láz?- Az egri diákság október 21-én csatlakozott azokhoz az iskolavárosokhoz, amelyekben a tanulóifjúság immár nyíltan fellépett körülményei megreformálása érdekében. A Népújság következő száma arról tudósított, hogy „friss szelek, fényes szelek fújnak... ”, s ezek áttörték az Egri Pedagógiai Főiskola vastag falait. A diákok megalakították a Kossuth-kört, majd tizenkét pontjukban politikai és erkölcsi egyenrangúságot követeltek tanáraikkal, vezetőikkel szemben. Kérték továbbá az ifjúság hazafias nevelésének nemzeti alapokra történő helyezését, a fakultatív nyelvoktatás bevezetését és a honvédelmi oktatás csökkentését... Október 24-én este már kisebb demonstrációra is sor került a belvárosban: a főleg diákokból álló társaság Kossuth- nótákat énekelve, forradalmi jelszavakat skandálva vonult végig a Széchenyi utcán. Az előző napok fővárosi eseményeinek hatására izgatottá vált a hangulat a városban, s 26-án már komolyabb megmozdulások voltak: a Népkertben ledön- tötték a szovjet katonai emlékművet, majd a Vorosilov téren lévő szobrot, később egy kisebb csoport a nyomdába ment, ahol röplapokat adtak ki.- Mennyire fokozódtak, s váltak általánossá a megmozdulások szőkébb hazánk más részeiben?- Mint az országban általában, a diákság után nálunk is a városi munkásság, az iparban dolgozó lakosság aktivizálódott először. Az itteni megmozdulások szorosan kapcsolódtak a borsodi eseményekhez, s ez elsősorban az onnan érkező híreknek, a 3-as úton, valamint a vasúton hazafelé tartó vidéki vasgyári munkások, bányászok információinak és helyszíni beszámolóinak tudható be. Kutatásaim során arról győződtem meg, hogy a kisebb településeken a helyi „információs központokban”, a kocsmákban spontán csoportok szerveződtek, s követték a nagyvárosiak példáját. Tevékenységük elsősorban abból állt, hogy eltávolították a kommunista szimbólumokat: leszedték az épületekről a csillagokat, a falakról a hatalom címerét, az irodákból a vörös drapériát, továbbá kidobálták, s elégették a sztálinista eszméket tartalmazó könyveket, több alföldi faluban kitették a közintézményekben a keresztet. Október 26. után mindenütt létrehozták a Forradalmi Tanácsot, illetve a Munkástanácsot, s azokon a helyeken, ahol a helyi vezetők közutálatnak örvendtek többek között a begyűjtésekben vállalt szerepük miatt, ott egyszerűen elzavarták őket. Komolyabb incidens, netalán áldozattal járó lincselés sehol sem történt. A megyében végül is eléggé konszolidáltan zajlottak le az események, éppen ezért érthetetlen döntés, s indokolatlan tett volt az a decemberi sortűz, amely halálos áldozatokat követelt Egerben. Már csak azért is, mert a lakosság forradalmi tevékenysége nem adott okot rá, s 48 órás sztrájkok máshol is voltak az országban. Kiváltó okként egyedül az hozható fel, hogy a már említett röpirat kiadására a nyomdához érkező csoport tagjai bántalmaztak egy rendőrszázadost. Ennek hírére az azokban a napokban a megyében tartózkodó Gyurkó Lajos vezérőrnagy a tömegbe lövetett. Az viszont már csak a véletlennek tudható be, hogy egyik-másik áldozat éppen arra járt... Soha nem feledett, kegyetlen megtorlás volt ez a sortűz, ám - mint a levéltári iratokból kiderül - nem ez volt az egyetlen bosszúálló cse-> lekedet.- Ezek hiteles felidézéséhez milyen források állnak ma a kutató rendelkezésére? — Ahhoz, hogy a valósághoz hűen mutathassuk be az akkori eseményeket és az azokban érintett személyeket, több forrásból származó információkat kell összevetnünk. így többek között a bírósági perek anyagait, az állambiztonsági iratokat, vagyis az úgynevezett megyei monográfia adatait, valamint a párt- és a közigazgatási szervek iratait és nyilvántartásait, továbbá a személyes visz- szaemlékezéseket és az írott sajtó információit.- Az utókor számára feltehetően a legérdekfeszítőbbek ezek közül az 1957-es bírósági perek anyagai, ítéletei és azok indoklásai.- Az említett perek egy része az Egri Megyei Bíróságon zajlott le, itt - főként izgatás címén - mintegy félezer embert állítottak a vádlottak padjára, s ítéltek el hosszabb-rövidebb időre. A súlyosabb bűnökkel, így az állam elleni szervezkedéssel vádolt „ellenforradalmárok” ügyét a Budapesti Katonai Bíróság tárgyalta, s hozzávetőlegesen 50-100 esetben szigorú ítéletet is hoztak. Megyénkből mintegy ötve- nen álltak a Miskolci Népbíróság előtt, itt zajlott le többek között Bíró Lajos főiskolai tanár pere is. Az egyébként józan gondolkodású, nyugodt, jó politikai érzékkel megáldott pedagógus négy év börtönt kapott akkori tevékenységéért. Egyébként érdemes lenne egy külön tanulmányt szentelni az egri eseményekben betöltött szerepének, mert intézkedéseivel megelőzte, hogy egy-egy alkalommal tragikus irányba forduljanak a dolgok. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettével vádolták, s állították bíróság elő dr. Szombathy Istvánt, Mészáros Györgyöt, Nagy Jánost, Ber- zsényi Györgyöt, Jakab (Pan- cser) Ágostont és Sütő (Szöszi) Józsefet. Az ő esetükben - mint a peranyagokból kiderül - példát kívánt statuálni a hatalom, mert dr. Szombathy Istvánt és Berzsényi Györgyöt első fokon halálra ítélte. Tény, hogy később ezt enyhítették, s az egyikük 13, a másikuk pedig 11 évet kapott. Hasonlóan súlyos, 15 évi börtönbüntetést szabtak ki az egri lövészezred megbízott parancsnokára, Jobb László főhadnagyra, aki az ’56- os események idején a városi védelmi bizottság elnöke volt. S akkor még nem szóltunk azokról az emberekről, akik a forradalom úgynevezett névtelen résztvevői voltak, s emiatt hosszú évtizedekre a hatalom üldözöttéivé váltak.- Nekik miként lehet emléket állítani?- Azzal, hogy az 1956-os Intézet égisze alatt elkészül, s a jövő esztendőben megjelenik a vidék forradalmát - közelebbről a kelet-magyarországi történéseket - bemutató kötet, nem fejeződik be a munkánk. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán tanító, s az ügy iránt elhivatott történész kollégámmal, Kozári Józseffel már dolgozunk azon a hiánypótló kiadványon, melyben a megye településeinek ’56-os kronológiáját örökítjük meg. Ebben az ugyancsak nagy kutatómunkát igénylő, s szintén jövőre megjelenő összeállításban mindazok helyet kapnak majd, akik valamilyen szerepet is vállaltak a forradalmi szervezetekben és eseményekben.- Köszönjük a beszélgetést. Szilvás István Petri György 1956 Én majd november 4-én ünnepelek. Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand mondta: a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk. Illetve, ha oly sok a szurony, hogy résmentes felületet képez, akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno, vagyis egyre megy. Én nem koszorúzok és nem adok interjút. Személyes kapcsolatom van Nagy Imrével, annak ellenére, hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos. Sokat tanulhattam volna tőle. Érzelemgazdagságot, bölcsességet. És ami a legfontosabb: igenis lehet erkölcsösen politizálni. A szovjet inváziónak nem volt igazán mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, szemetek. Vagyis hogy élni akarnak. Ez pedig - végül is - megbocsátható. Nemzedéki párhuzamok B arátom édesapja ereje teljében, alkotó munkássága tetőpontján hosszú-hosszú hónapokat ült börtönben. Úgymond, az ’56-os tevékenysége miatt. A népi államrend ellen szervezkedő ellenségnek titulálták, s több évet sóztak a nyakába. Azután amnesztiával szabadult, a rá kiszabott idő előtt. Amikor jó másfél évtizeddel később mi, tinédzserkorban lévő, öntudatos kamaszok előadtuk neki az egykori eseményekről történelem- órákon szerzett ismereteinket, ő előbb mosolygott,' majd elko- morodott, s azzal kezdte mondandóját: az élet fiúk, egészen más, mint a tankönyvekben... Ekkor szembesültem először 1956 korábbiakhoz képest egészen másfajta megítélésével. Addig legfeljebb arról meséltek nekem, hogy bizony voltak, akik 1956. október végét rejtőzve kényszerültek átélni, mert tartaniuk kellett a gyilkos tömeg, a csőcselék bosszújától. Miként a családunkból nem sokkal később kiszakadt atyám, aki nem igazán jelentős iskolai párttisztsége miatt a vérzivataros napokban szakadatlanul az ágyat nyomta. A feleségét, vagyis anyámat küldte az olykor fegyverropogástól hangos utcára élelemért, mindenért. Ez a mi, a forradalommal egyidős nemzedékünk azután közvetlenül a ’90-es rendszerváltozás előtt tudta meg, mi is a teljes igazság: mivégre rontott az évszázad közepén e kis országban magyar a magyarnak. Bizony, nem volt könnyű egyikünknek sem feldolgozni magában e különös kettősséget. Ami eladdig - a hivatalos iskolai tanítás és a töretlen lendületű, erőszakos pártpropaganda szerint - a magyar nép elleni szörnyű gaztett volt, az egy csapásra népi felkeléssé, forradalommá és szabadságharccá magasztosult. Immáron mártírokként bukkantak-bukkannak elő a történelemből azok, akik az elmúlt négy évtized során csupán közbevetett mondatokban szereplő, avagy erőteljesen kritizált figurák, netán bosszútól lihegő, vérre szomjazó bűnözők voltak. Olyanok gondolkodásában is hirtelen beállt az említett fordulat, akik annak előtte éppen az ellenkezőjét tanították, s várták el diákjaiktól, hogy ahhoz a szellemhez hűen adják vissza agyukban elraktározott tudásanyagként. Amennyire nagyszerű, mámoros és felszabadító érzés az, ha végre felnyitják az egyoldalúan tájékoz(tat)ott honpolgár szemét, hogy láttassák vele a valóságot, legalább annyira elszomorító mindaz, ami ezt a tragikus történeti tényt lassan egy évtized óta körülveszi. Az egymásra mutogatás, a gyanakvás, az intrika, a hazaárulózás. Nemegyszer olyanokkal szemben is, akik az ’56-os események idején még pólyás csecsemők voltak... Olykor az az ember érzése, mintha a drasztikusan, külső hatalom közreműködésével félbeszakított forradalom - eléggé megkésve, egészen különös színtereken, roppant kifinomult módszerekkel - napjainkban folytatódna. Annyi különbséggel a negyvenhárom esztendővel ezelőtti valóságoshoz képest, hogy akkor a cél - a Rákosi-diktatúra megdöntése, a szovjet erők eltávolítása - egységbe kovácsolta a nemzetet. Diákok, munkások, földművesek, értelmiségiek egyazon szándékkal vonultak az utcákra, lobogtatták zászlóikat, fogalmazták meg petíciókban követeléseiket, rombolták le a hajdani hatalmi jelképeket, s ragadtak kezükbe akár fegyvert is, ha éppen szükség volt rá. Ma viszont a mindig is óhajtott nemzeti egyetértés sajnos, nyomokban sem fedezhető fel. Holott tulajdonképpen egyfajta új államalapítás korántsem könnyű, küzdelmekkel terhes folyamata megy napjainkban végbe. Ez pedig ugyancsak megkívánná a hon polgáraitól a felelős összefogást. Kétségkívül hasznos előfeltétele lenne végre például a nemzeti megbékélés. Akár úgy is, hogy a forradalom leverésében, az azt követő megtorlásokban résztvevők - leginkább a még ma is élő felelős személyek - a legteljesebb nyilvánosság előtt kövessék meg áldozataikat vagy azok hozzátartozóit. Akár oly módon is, hogy ahol arra a jogi eszközök lehetőséget nyújtanak, szülessék meg a várva várt, méltó elégtétel. E zzel azonban szűnjék meg az áldatlan acsarkodás, a folytonos tisztázósdi, az ellenségkép keresése! Ma élő nemzedékeinknek már más célokért érdemes tenni a dolgukat. Egy olyan eljövendő boldog világért, ami talán az ’56-os elődök beteljesületlen álma lehetett. S ők jól tudták: csak összefogással érhetnek célba. Nem árt ezt sosem feledni... Szalay Zoltán
