Heves Megyei Hírlap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)

Vasárnap Reggel 38. szám

1999. szeptember 19. * ARCKÉP * 5 „Nézem a csillagokat, adják máj? vissza Nikit!” „Négy óra múlt néhány perccel, amikor az ABC- hez értem. Enyhe téli napokat éltünk, egy szem hó nem volt a járdán, az utakon. így gyorsan ha­ladtam előre a kerékpárral az úton, ahol tudtam, Nikivel biztosan találkozom. Nem láttam a bolt­nál és nem láttam a művelődési központ felé igyekezve sem. Azt gondoltam, bizonyára nem ért még véget a néptáncéra...” biciklire ültem. Addigra már besötétedett. Lassan mentem, hogy észrevehes- sem. Visszamen­tem a művelődé­si központhoz, de nem tudtak róla semmit. Az­tán felhívtam aput, de ők sem találkoz­tak vele. Hazaindultam ismét, felcsenget tem a nagyfiam nak. Megbe­széltük, ami­kor hazaérke­zik Niki, kite­szik a kis ta­karóját az er­kélyre. Össze­vissza mászkál­tam a lakótele pen, nyolc óra előtt m ű - velődési központot, kinyittatták a sportcsarnokot, s át­kutatták az iskolát. Niki minden néptáncos cso­porttársát, osztálytársát, va­lamennyi rokonunkat, ismerő­sünket még akkor éjjel fel- költötték, tudnak-e róla valamit? Közben mi to­vább járkáltunk az ut­cákon, immár né­gyen, mivel megér­kezett a lányom apu­kája is. Kimentünk a volt KGST-piachoz, a sportpályához, s be­mondattuk a helyi rádi­óban: eltűnt, ki látta? Jár­Szathmáry Sándorné, a hétéves Nikolett édesanyja akkor kez­dett aggódni, amikor hazaérve sem találta a lányát. Még akkor sem sejtette, hogy (eddig) több mint másfél év keserves törté­nete kezdődik számára.- A művelődési központnál vártam pár percet, aztán hazain­dultam. Azt gondoltam, mégis­csak elmehetett már... Ötpercen­ként kimentem az erkélyre, egy levél nem volt a fákon, akkor kezdett el szürkülni, így jó mesz- szire elláttam. Mérges voltam rá: hol lehet már? Hat után néhány perccel vettem a nem sokkal a szomszédok felfi­gyeltek a nagy járkálásra. Ők is elindultak Nikit keresni... Újra telefonáltam apunak, hogy jöj­jön segíteni. Hamarosan megér­kezett, jött a sógorom is. Ekkor már nagyon megijedtem. A só­gorom elment a művelődési köz­pontba, ahová behívták a nép­tánctanárt... Niki osztályfőnö­kéhez szaladtam... A művelődé­si központnál gyülekeztünk, hív­tuk a mentőket, a kórházat és minden elérhető rokont, de sen­ki nem tudott a lányomról. Ek­korra már elmúlt este kilenc, a rendőrségre indul­tunk. Ők át­nézték a A valóságban sajnos nincs nyoma. De folytatom tovább a keresését. Több ezer kilomé­tert utaztam érte, és kész va­gyok még többet, csak bírjam anyagilag. Esténként rendsze­rezem az iratokat, leveleket, új­ságcikkeket, hallgatom a mag­nókazettákat. Próbálok rájönni arra a szálra, amit eddig sen­ki nem vett észre. Magunkat is beleértve. Mindenképpen meg akarom találni. Ha nem él, akkor is. Egy könyvben olvastam, a gondolatnak teremtő ereje van. Eszerint a „ha” szót nem szabad használni, ezért úgy mon­dom: mindenkép­pen meg aka­rom találni. Meg fogom ta­lálni! A lakás­ban a ru­hái, tan­szerei, já­tékai érin­tünk a taxiállomáson, a buszpá­lyaudvaron, a vasútállomáson, közben meg-megállítottuk a rendőrkocsikat, tudnak-e már valamit? Világosodott, amikor újra végigjártuk a sportpályát, az élelmiszer-áruházát, mert egy rendőrkutya odavezetett ben­nünket. Órákig jártunk és figyel­Babérok nélkül A Békés Megyei Rendőr-főkapi­tányság államigazgatási eljárás keretében keresi Szathmáry Nikolettet.- Azért államigazgatási eljárás ke­retében, mert az eltűnési ügyek­ben erre van lehetőségünk, nincs alapos gyanú bűncselekmény el­követésére - mondta Fülöp Ist­ván, a főkapitányság bűnügyi osz­tályvezetője. - Nem ülünk a ba­bérjainkon, próbálkozunk újabb és újabb módokon megtalálni. tünk, mindhiába. Senki nem panaszkodott fáradtságra, az elszántság vezetett min­denkit. Eljött a reggel, meg­állítottuk a munkába igyek­vőket, a házaikból kilépő­ket, a boltba indulókat és minden járókelőt. A levegő­ben megjelent tudom, mennyit változtam. Én is észrevettem, hogy eddigi fé­lelmeim semmiségekké váltak, például rémálmaim voltak egy- egy ijesztőbb filmtől. Diákko­rom óta most először megint stoppoltam. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam, gyorsan be kellett jutnom a rendőrségre. Rettegtünk, este lesz, és Niki­nek még egy éjszakát kint kell töltenie a hidegben, a sötétben. Aztán eljött az éjszaka, a követ­kező és az újabbak is. Nem hi­báztatok senkit, hogy nem találták meg a embert meg elrabolják. Sokszor elgondolkoztam, hallgatva a hí­reket, a Nikolett nevűekkel mennyi minden történik. Egy látnok kifejezetten azt mondta, a neve miatt. A világért se ven­ném el a nevét, de szívesen rá­beszélném másikra, amikor megkerül. A család, a barátok a mai na­pig nyomoznak. Sok emberrel megismerkedtem. Volt, aki csak azzal segített, hogy írt, telefo­nált. Ők is tartották bennem a lelket. A kezdetektől ad­ták a feladatot: Mancs sem találta Nikolett keresésébe a miskolci Lehóczki László is bekapcsoló­dott a törökországi földrengés túl­élőit fellelő, híressé vált kutyával, Manccsal. Sajnos, Nikit se élve, se holtan nem találták meg. Magánnyomozás Az elmúlt év nyarán egy pécsi magánnyomozó jelentkezett a családnál, se­gítene Nikolett keresésében. Többször járt Gyulán, feltevéseit ellenőrizni. Tovább gyűjti az adatokat. Egyelőre eredmény nélkül. egy helikopter... Nyolc óra előtt az iskolához mentünk, miért is ne jönne ott Niki a többiek kö­zött, hátán az iskolatáskájával? A városban elterjedt a lányom eltű­nésének híre, ezért magunkhoz vettük a fényképeit, mutogattuk, osztogattuk a kocsmákban, s a csütörtöki, gyér piacon. Közben állandó „vendégek” lettünk a rendőrségen. Már nyi­tották előttem az ajtót: jön Niki anyukája! Apró részletekbe me­nően kikérdeztek mindent, a ruhájától a rejtett anyajegyéig, a kedvenc szóhasználatáig. Mintha ellopták volna belőlem Nikit, csak töredékek jutottak eszembe. Nem sírtam. A rend­őrségen is megkérdezték tőlem, miért nem. Nem tudom ma sem a pontos választ. Én, aki koráb­ban apróságokon is elsírtam magam... Már nem az vagyok, aki azelőtt. A környezetemtől lányomat. Lám, az osztrák Nataschát sem találták meg a mienknél fejlettebb országban. Figyelem a híreket, mennyi kis­gyermek eltűnt már! Különös, hogy a magyarországiak mind megkerültek. Megtalálásuk re­ményt adott: meglesz a lányom is. Nem így történt. Az első na­pokban, hetekben ruhástól aludtam. Állandó készenlét­ben. Azt képzeltem, mindjárt kopognak a rendőrök és visz­nek Nikihez. Nem tudom, van- e még valaki a világon, aki az­óta is annyira várja őket. Most is, ha rendőrautó fékez a köze­lemben, azt hiszem, nekem akarják mondani a jó hírt... A lányom eltűnéséért csak azt hi­báztatom, aki elvitte. Úgy is mondhatnám: elrabolta. Ezt a szót azonban nem használja senki. Eltűnik egy tárgy, elvisz­nek, ellopnak egy biciklit, az keresni! Imádkoztam, különbö­ző színű gyertyákat gyújtottam, ha kellett óránként, ahogyan a „szertartás” kívánta. Volt, hogy pontban éjfélkor kellett lemen­nem az utcára... Nem, nem bo­londították meg a látnokok. Tenni akartam, amit mások mondanak, mert az én gondola­tom szerint már mindent meg­próbáltam. Hipnózisnak vetet­tem magam alá, voltam szel­lemidézésen, asztrológusnál, grafológusnál, számmisztikus­nál. Járt nálam kártyavető, te­nyérjós. Kávézaccból jósoltak, gyertyát öntöttek, ingáztak, há­romlábú széket faggattak, po­harat utaztattak az asztalon, megnézett látóasszony és ro­pogtatták az ujjaimat. Minden­ről kérdeztek és felszólítottak, hogy álmodjak. Mióta Niki el­tűnt, ritkábban álmodok. Róla nagyon keveset. Ha mégis, két- három éves korában látom, rendszerint olyasmit csinál, hogy „veszekednem” kell vele. tétlenül várják. Nézegetem, biz­tosan kinőtte már kedvenc ró­zsaszínű szabadidőfelsőjét, a pulóverét, amit én kötöttem ne­ki. A falak tele vannak a fényké­peivel, kitettük a fotel támlájára azt a kis blúzt is, melyet ő varrt. Ma is úgy megyek haza, hogy szétnézek a lakásban: tényleg nincs otthon? Sokat nézem az eget, a csillagokat: adják már vissza Nikit! Szathmáry Nikolett 1998. ja­nuár 14-én délután, egy szer­dai napon tűnt el Gyulán. Máig nincs hír felőle. A sok nap között vannak különlege­sebbek, melyektől Niki édes­anyja azt várja, hogy ekkor majd visszatér a lánya. De nem jött az azóta eltelt két születés­napján, a neve napján sem. Szeptember tizediké újra Niko­lett napja volt. Reménykedett, talán most! De Niki nem érke­zett meg. Édesanyja szerint még nem... Szőke Margit Keresi ország, világ A család sokszorosíttatta Niki arcképét. Először kézzel írott plakátokat ké­szítettek, majd nyomdai úton előállítottak kerültek a kirakatokba, az ország postahivatalaiba, vasútállomásokra, autóbuszokra. Készültek öntapadós címkék is, ezeket levélzárónak használták. Magánszemélyek és cégek egy­aránt segítettek a keresésben. A pécsi Délhús például maga sokszorosítot­ta a címkéket, és helyezte exporttermékeire, a külföldre tartó járműveire.

Next

/
Thumbnails
Contents