Heves Megyei Hírlap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)
Vasárnap Reggel 38. szám
1999. szeptember 19. * ARCKÉP * 5 „Nézem a csillagokat, adják máj? vissza Nikit!” „Négy óra múlt néhány perccel, amikor az ABC- hez értem. Enyhe téli napokat éltünk, egy szem hó nem volt a járdán, az utakon. így gyorsan haladtam előre a kerékpárral az úton, ahol tudtam, Nikivel biztosan találkozom. Nem láttam a boltnál és nem láttam a művelődési központ felé igyekezve sem. Azt gondoltam, bizonyára nem ért még véget a néptáncéra...” biciklire ültem. Addigra már besötétedett. Lassan mentem, hogy észrevehes- sem. Visszamentem a művelődési központhoz, de nem tudtak róla semmit. Aztán felhívtam aput, de ők sem találkoztak vele. Hazaindultam ismét, felcsenget tem a nagyfiam nak. Megbeszéltük, amikor hazaérkezik Niki, kiteszik a kis takaróját az erkélyre. Összevissza mászkáltam a lakótele pen, nyolc óra előtt m ű - velődési központot, kinyittatták a sportcsarnokot, s átkutatták az iskolát. Niki minden néptáncos csoporttársát, osztálytársát, valamennyi rokonunkat, ismerősünket még akkor éjjel fel- költötték, tudnak-e róla valamit? Közben mi tovább járkáltunk az utcákon, immár négyen, mivel megérkezett a lányom apukája is. Kimentünk a volt KGST-piachoz, a sportpályához, s bemondattuk a helyi rádióban: eltűnt, ki látta? JárSzathmáry Sándorné, a hétéves Nikolett édesanyja akkor kezdett aggódni, amikor hazaérve sem találta a lányát. Még akkor sem sejtette, hogy (eddig) több mint másfél év keserves története kezdődik számára.- A művelődési központnál vártam pár percet, aztán hazaindultam. Azt gondoltam, mégiscsak elmehetett már... Ötpercenként kimentem az erkélyre, egy levél nem volt a fákon, akkor kezdett el szürkülni, így jó mesz- szire elláttam. Mérges voltam rá: hol lehet már? Hat után néhány perccel vettem a nem sokkal a szomszédok felfigyeltek a nagy járkálásra. Ők is elindultak Nikit keresni... Újra telefonáltam apunak, hogy jöjjön segíteni. Hamarosan megérkezett, jött a sógorom is. Ekkor már nagyon megijedtem. A sógorom elment a művelődési központba, ahová behívták a néptánctanárt... Niki osztályfőnökéhez szaladtam... A művelődési központnál gyülekeztünk, hívtuk a mentőket, a kórházat és minden elérhető rokont, de senki nem tudott a lányomról. Ekkorra már elmúlt este kilenc, a rendőrségre indultunk. Ők átnézték a A valóságban sajnos nincs nyoma. De folytatom tovább a keresését. Több ezer kilométert utaztam érte, és kész vagyok még többet, csak bírjam anyagilag. Esténként rendszerezem az iratokat, leveleket, újságcikkeket, hallgatom a magnókazettákat. Próbálok rájönni arra a szálra, amit eddig senki nem vett észre. Magunkat is beleértve. Mindenképpen meg akarom találni. Ha nem él, akkor is. Egy könyvben olvastam, a gondolatnak teremtő ereje van. Eszerint a „ha” szót nem szabad használni, ezért úgy mondom: mindenképpen meg akarom találni. Meg fogom találni! A lakásban a ruhái, tanszerei, játékai érintünk a taxiállomáson, a buszpályaudvaron, a vasútállomáson, közben meg-megállítottuk a rendőrkocsikat, tudnak-e már valamit? Világosodott, amikor újra végigjártuk a sportpályát, az élelmiszer-áruházát, mert egy rendőrkutya odavezetett bennünket. Órákig jártunk és figyelBabérok nélkül A Békés Megyei Rendőr-főkapitányság államigazgatási eljárás keretében keresi Szathmáry Nikolettet.- Azért államigazgatási eljárás keretében, mert az eltűnési ügyekben erre van lehetőségünk, nincs alapos gyanú bűncselekmény elkövetésére - mondta Fülöp István, a főkapitányság bűnügyi osztályvezetője. - Nem ülünk a babérjainkon, próbálkozunk újabb és újabb módokon megtalálni. tünk, mindhiába. Senki nem panaszkodott fáradtságra, az elszántság vezetett mindenkit. Eljött a reggel, megállítottuk a munkába igyekvőket, a házaikból kilépőket, a boltba indulókat és minden járókelőt. A levegőben megjelent tudom, mennyit változtam. Én is észrevettem, hogy eddigi félelmeim semmiségekké váltak, például rémálmaim voltak egy- egy ijesztőbb filmtől. Diákkorom óta most először megint stoppoltam. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam, gyorsan be kellett jutnom a rendőrségre. Rettegtünk, este lesz, és Nikinek még egy éjszakát kint kell töltenie a hidegben, a sötétben. Aztán eljött az éjszaka, a következő és az újabbak is. Nem hibáztatok senkit, hogy nem találták meg a embert meg elrabolják. Sokszor elgondolkoztam, hallgatva a híreket, a Nikolett nevűekkel mennyi minden történik. Egy látnok kifejezetten azt mondta, a neve miatt. A világért se venném el a nevét, de szívesen rábeszélném másikra, amikor megkerül. A család, a barátok a mai napig nyomoznak. Sok emberrel megismerkedtem. Volt, aki csak azzal segített, hogy írt, telefonált. Ők is tartották bennem a lelket. A kezdetektől adták a feladatot: Mancs sem találta Nikolett keresésébe a miskolci Lehóczki László is bekapcsolódott a törökországi földrengés túlélőit fellelő, híressé vált kutyával, Manccsal. Sajnos, Nikit se élve, se holtan nem találták meg. Magánnyomozás Az elmúlt év nyarán egy pécsi magánnyomozó jelentkezett a családnál, segítene Nikolett keresésében. Többször járt Gyulán, feltevéseit ellenőrizni. Tovább gyűjti az adatokat. Egyelőre eredmény nélkül. egy helikopter... Nyolc óra előtt az iskolához mentünk, miért is ne jönne ott Niki a többiek között, hátán az iskolatáskájával? A városban elterjedt a lányom eltűnésének híre, ezért magunkhoz vettük a fényképeit, mutogattuk, osztogattuk a kocsmákban, s a csütörtöki, gyér piacon. Közben állandó „vendégek” lettünk a rendőrségen. Már nyitották előttem az ajtót: jön Niki anyukája! Apró részletekbe menően kikérdeztek mindent, a ruhájától a rejtett anyajegyéig, a kedvenc szóhasználatáig. Mintha ellopták volna belőlem Nikit, csak töredékek jutottak eszembe. Nem sírtam. A rendőrségen is megkérdezték tőlem, miért nem. Nem tudom ma sem a pontos választ. Én, aki korábban apróságokon is elsírtam magam... Már nem az vagyok, aki azelőtt. A környezetemtől lányomat. Lám, az osztrák Nataschát sem találták meg a mienknél fejlettebb országban. Figyelem a híreket, mennyi kisgyermek eltűnt már! Különös, hogy a magyarországiak mind megkerültek. Megtalálásuk reményt adott: meglesz a lányom is. Nem így történt. Az első napokban, hetekben ruhástól aludtam. Állandó készenlétben. Azt képzeltem, mindjárt kopognak a rendőrök és visznek Nikihez. Nem tudom, van- e még valaki a világon, aki azóta is annyira várja őket. Most is, ha rendőrautó fékez a közelemben, azt hiszem, nekem akarják mondani a jó hírt... A lányom eltűnéséért csak azt hibáztatom, aki elvitte. Úgy is mondhatnám: elrabolta. Ezt a szót azonban nem használja senki. Eltűnik egy tárgy, elvisznek, ellopnak egy biciklit, az keresni! Imádkoztam, különböző színű gyertyákat gyújtottam, ha kellett óránként, ahogyan a „szertartás” kívánta. Volt, hogy pontban éjfélkor kellett lemennem az utcára... Nem, nem bolondították meg a látnokok. Tenni akartam, amit mások mondanak, mert az én gondolatom szerint már mindent megpróbáltam. Hipnózisnak vetettem magam alá, voltam szellemidézésen, asztrológusnál, grafológusnál, számmisztikusnál. Járt nálam kártyavető, tenyérjós. Kávézaccból jósoltak, gyertyát öntöttek, ingáztak, háromlábú széket faggattak, poharat utaztattak az asztalon, megnézett látóasszony és ropogtatták az ujjaimat. Mindenről kérdeztek és felszólítottak, hogy álmodjak. Mióta Niki eltűnt, ritkábban álmodok. Róla nagyon keveset. Ha mégis, két- három éves korában látom, rendszerint olyasmit csinál, hogy „veszekednem” kell vele. tétlenül várják. Nézegetem, biztosan kinőtte már kedvenc rózsaszínű szabadidőfelsőjét, a pulóverét, amit én kötöttem neki. A falak tele vannak a fényképeivel, kitettük a fotel támlájára azt a kis blúzt is, melyet ő varrt. Ma is úgy megyek haza, hogy szétnézek a lakásban: tényleg nincs otthon? Sokat nézem az eget, a csillagokat: adják már vissza Nikit! Szathmáry Nikolett 1998. január 14-én délután, egy szerdai napon tűnt el Gyulán. Máig nincs hír felőle. A sok nap között vannak különlegesebbek, melyektől Niki édesanyja azt várja, hogy ekkor majd visszatér a lánya. De nem jött az azóta eltelt két születésnapján, a neve napján sem. Szeptember tizediké újra Nikolett napja volt. Reménykedett, talán most! De Niki nem érkezett meg. Édesanyja szerint még nem... Szőke Margit Keresi ország, világ A család sokszorosíttatta Niki arcképét. Először kézzel írott plakátokat készítettek, majd nyomdai úton előállítottak kerültek a kirakatokba, az ország postahivatalaiba, vasútállomásokra, autóbuszokra. Készültek öntapadós címkék is, ezeket levélzárónak használták. Magánszemélyek és cégek egyaránt segítettek a keresésben. A pécsi Délhús például maga sokszorosította a címkéket, és helyezte exporttermékeire, a külföldre tartó járműveire.
