Heves Megyei Hírlap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-18 / 218. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. szeptember 18., szombat Az „évszázad koncertje” a Népstadion színpadán Az Omega együttes 37 éve A „hőskor” - még Presserrel és Lauxszal, Debreczeni nélkül Kóbor, az örökifjú Az Omega, ahogy napjainkban ismerjük a fiúkat ■ FOTÓK: ARCHIV Szikrázó naplemente a katlan felett, hol a koncertre százezren várnak. Hátrébb a színfalaknál idősebb úr fejet csóvál és tölt még magának... (Omega) jk ~jem lesznek itt tízezren sem... - legyintek l\Jpesszimistán, miközben családommal és JL y Tamással a Népstadion gyepét óvni hivatott deszkalapokon lépkedünk. Amúgy sincs jókedvünk: dél óta az eget bámuljuk, amelyen mintha percrój percre sűrűbben tolonganának a szürke felhők. Kimondatlanul is jól emlékszünk az öt évvel ezelőtti estére, midőn akkora vihar kavargóit az aréna felett, amilyenre sem előtte, sem utána hosszú évszakokig nem volt példa. Az eső olyannyira szétmosta az élményt, hogy annak megszépüléséhez az azóta eltelt hatvan hónap sem volt elegendő. Nem lehet, hogy mindez megismétlődjön; hogy megint így járjunk, mi, fanatikusok, meg bálványaink - s gyermekeink, unokáink génekbe oltott félistenei -, az Omega. Lehetetlen, hogy megint bugyiban, alsógatyában utazzunk haza a koncertről, Zsiguli-belsőnkben úgy párologva, akár valami szaunában.- Csak eljönnek, mire kezdődik a buli - mondja derűsen Tamás, de azért aggódva pillant órájára. — Tán a Mobil nem annyira érdekli őket. Mert előbb még a P. Mobil lesz. A másik nagy kedvenc, a hetvenes évekből. Ráadásul Vikidál- lal. Már csak negyedóra, már csak tíz perc, nyolc, öt, mégsem akar megtelni a szocreál betonkaréj. Megtelni? Jó, ha kezdéskor - a küzdőtéren laza csoportokban ácsingózókkal együtt - hétezren lehetünk. Mind sűrűbben emlegetjük: talán mégsem volt szerencsés nyolcezerért árulni a belépőjegyeket a színpadtól száz méterre lévő jobb ülőhelyekre...-Apa, a te idődben a P. Mobil vagy az Omega volt a nagyobb? - szegezi nekem a kérdést valamelyik kisfiam, s ezzel sikerül jól felbosszantania. Mi az, hogy a „ te idődben ” ? Hát most nem az én időm van ? Szerencséjére, mentségére írom, hogy mindkét zenekar kötelező lecke otthon, hangulattól függően adagolva.-Az Omega - mondom meggyőződéssel. - Már ha az Intercity jobb a vicinálisnál. * C sakhogy az érzelmeket nem vagonokban mérik - vagyok kénytelen beismerni, amikor a Mobil színpadra lép. Ezerrel ver a pulzusom. Pedig hol van már ez a csapat attól, amit annak idején megismertem; amelynek dübörgésére az első sorban csápoltam, megfeledkezve még a mellettem álló, Öcsi becenevű csaj csókjairól is, amelyek pedig mindig jól jöttek almabor- és szexmentes mélypontjaim alkalmával. Most már tudom: szerettem ezt a mindig fiús zakóban járó, lapos mellű, odaadó ajkú lányt; szerettem, ha nem is szerelemmel, csak úgy, macsó-mobilosan, ha éppen hiányzott mellőlem. De-amikorra kigyúltak a kezdetleges reflektorok a kultúrházak dohos színpadán, mi már alaposan bemelegítettünk, megfeledkezve almaborról és Öcsiről, hogy csak egyetlen dolog létezzen: „A hajsza, a gálya, a főnix éjszakája”, és...-A hajsza, a gálya, a főnix éjszakája! - üvölti a közelemben valaki. A múltból visszazuhanok a Népstadion lécpadlóval óvott pázsitjára: Öcsi helyett a feleségemet látom, meg a gyermekeimet, akik már magasabbak nála, meg Tamást, aki pedig jószerivel mindenkinél magasabb. Sajna, hamar kiderül, kár a felsrófolt érzésekért. Ez a Mobil már nem az a Mobil. Nincs Bencsik Samu, nincs Kékesi Bajnok, nincs Cserháti és nincs Mareczky Totó sem. Csak Lóri van, ő a P. Mobil - az örök és elpusztíthatatlan -, meg pár szám elteltével Vikidál, akinek nem használt a váltás, az évtizedes musical-kaloda. Mert a Kétforintos dalhoz meg az Utolsó cigarettához őserő kell, dinamika, nem pediglen allűrök. És ezen az illúzióromboló és nosztalgi- agyalázó mű-hozzáálláson az sem képes változtatni, hogy Rudán Joe meg Deák Bili hozzák a formájukat, mintegy mankót nyújtva Pitkinnek, akinek Koppány volt az utolsó olyan szerepe, amelyben képes volt lázadni, hogy aztán szép csendesen - és jól megfizetve - Jean Valjanná, Pilátussá váljon. Más kérdés, hogy az imázs fenntartásához nem járult hozzá az előzenekarok törvényszerű sorsa sem: mérsékelt hangosítás, a fő attrakció kulisszái lepellel takarva. Csak egy kis sáv maradt a P. Mobilnak a színpad elején; kevés perspektívával kecsegtető mozgástér, tradicionálisan berepülő bélások - jóval kisebbek, mint ’78-ban -, és egy kényszerű megállapítás: azon kapom magam, hogy várom a buli befejezését. Egyszer aztán véget ért az időutazás, amelynek utolsó akkordjaira fiaim megtapasztalhatták, mi is az a vicinális. * ~y ■wúromnegyed nyolc után elkezdődik az át- 1 t szerelés. A művelet önmagában is at- JL J- trakció: óriási színpad, amekkorát még a nagy nyugati bandák fellépésekor sem látott a rutinos koncertlátogató. Hangszerkavalkád, légiek, ötvenhat éve ellenére tele van energiával. Addig élj, amíg élni tudsz - nyomja, és a többiek kiszolgálják. A dob bődületesen nagyot szól, Ciki már az első számnál olyan virtuozitással püföli, mintha a koncert csúcspontjához értünk volna. Oda is értünk, már az első pillanatokban, és három órán keresztül tart a kielégülés. Benkő Laci nem létező zászlóhaját lebegtetve orgonái, Molnár Elefánt - aki szerintem maga sem hiszi el, hogy ez az utolsó Omega-buli - kellemes meglepetést okozva sziporkázik, Mihály pedig, ahogy megszoktuk, előre sem lépve nyomja a basszust. Minden pompás. A cájg remekül belőve, a hangzás hifi, a vendégzenészek - a nagyszerű Szekeres Tamás, a megbízható Gömöri Zsolt, valamint a kéttagú vokál, s ezen belül az egyedi hangú Vértes Attila - gondoskodnak a tökéletes hatásról. Az ezerfejű tombol, szóval, minden frankó. A második nóta elején gondolkodóba esem, vajon a színfalak mögött jelenésre várakozó Presserék is így vélekednek-e. Ugyanis a Hűtlen barátok következik, a harmadik lemez utáni nagy szakítás mementója. No de a történet most nem erről szól, már itt is a megindító opusz, a Varázslatos fehér kő, majd a Rég várt kedvesem, most, hogy végre zaj lett a csendben, hirtelen. A zongorához máris berobban Pici, Laux a másik garnitúra dob mögé ül, Somló meg, a Nagy Zenebohóc - akit mindenki úgy szeret Ejféli koncert zerágyúk eldugva, óriási, elektromos segédlettel mozgatott fehér vitorlák. Hatalmas kivetítő. Ni- csak, mondja Tamás az égre tekintve, s az erősödő szürkületben magam is felfedezek egy ha- lovány csillagot. No, itten már nem lesz csapadék, akárki meglássa, s elégedettségem tovább fokozódik az addigra csaknem teljesen megtelt teknő láttán. Oké, az emberek nem ülnek egymás nyakában, nem verekszenek az UEFA által előírt támlás székekért, de azért egyre kevesebb a foghíj. Egyenletesen eloszlik a nép - leszámítva a nyolcezres szektorokat, amelyek soraiban marad pauza bőven -, ami azért jó, mert kínos lenne fél ház előtt lenyomni az évszázad koncertjét. Pláne, hogy néhány éve az Illés - Úristen, még három évtized után is összehason- lítgatunk? - a főpróbán is megtöltötte a stadiont. Magnóról szól a Boleró. Ez már szerves része a mutatványnak. A színpad sötétjében a zenészek elfoglalják a helyüket, de ezt csak a közelben lévők látják. Aztán hatalmas robbanás, vakító fény, a közönség éljenez, minden kivilágosodik, és íme, itt van, amire vártunk. Hölgyeim és uraim, az OMEGA! Felcsendülnek az Addig élj jól ismert dallamai - hát igen, mondták is, hogy a vezérvonalat ezúttal a ’70-es évek képviselik - , ami által dugába dől a fogadásunk. Tamás ugyanis a őrültek órájára tippelt, én meg az Életfogytig rock and roll-ra, de azért így sem rossz. Főleg, hogy a hangosítás olyanra sikeredett, ami lepipálja a legmerészebb várakozásokat is. Ez már a XXI. század. Kóbornak még soha nem volt így beénekelve a hangja. Rohangál fel és alá, mozdulatai a révagy utál, hogy képességeit illetően senki nem bocsátkozik vitába - ezúttal fúvós hangszereken brillírozgat. Együtt vannak a Régi csibészek, akik nagypapakorban is bámulják sokat a kis csajokat, s talán még a tökmagrágás sem okoz áthidalhatatlan problémát számukra. Az első igazi meglepetés - ha szemet hunyunk a krónikás szubjektivitása felett - a ’60-as évek blokkja alkalmával kergeti eksztázisba a tömeget. Egy lány - aki azóta vélhetően legkisebb unokáját kíséri az óvodába - nem ment haza. Kósza hír sem száll, nem tudni, hol jár. Biztosan leragadt a Balatonnál, keletnémet fiatalokkal, ami még a jobbik eset, mert lehet, hogy olasz pasik szédítették meg egy pár nejlonharisnyával. Vagy csak egyszerűen odacsapódott valamelyik galerihez, hogy ha beköszönt majd az ősz, műszőrme bekecset húzzon virágos szilo- ningje fölé, megbékéljen a faterjával, s ott folytassa a sulit, ahol abbahagyta... immár nővé válva. Sajátos vívódás részesei vagyunk: nem tilthatom meg neked, hogy mások is rád nézzenek, de azért szeretnék visszamenni hozzád, kedvesem. * ~w~ ~wúúúúú, ez nem semmi volt. Nem hittem § i volna, hogy gyermekeimet is így elra- M JL gadja ez a számukra kozmikus múltba hajló világ. Botond a lábával veri az ütemet, Örs időnként az anyjára néz, együtt dúdolja vele a szövegfoszlányokat, amiket megjegyzett a tanulás alatt csendben pörgő kazettáról. A közelben lengyelek állnak, angol feliratú transzparenssel. Omega Fun Club, meg I Love You. Az ő érzéseik a Nem tudom a neved alatt teljesednek ki; igen, világsláger volt ez annak idején, de legalábbis Kelet-Európa-sláger, Red Star Omega, aki még emlékszik a korábbi évekből, az tudja, hogy zenei nagyhatalomnak számítottunk a barakksoron belül. Most egy holland - vagyis kint született magyar - fickó jön a színpadra. Gesztus Szekeres Tamásnak: az ő dalát énekli angolul, és csatlakozik hozzá Keresztes Ildikó is. Nagyszerű duó, oké a szám is, valamennyien sokra hivatottak, de mi nem ezért jöttünk ide. Nekünk most Omega kell. Lesz is: Scorpions-feldolgozás, Gyöngyhajú lány - ánglisul még a címe is más -, hát persze, hogy sokkal jobb eredetiben. Új felállás: szimfonikusok özönlik el a teret, ősbemutató, a Szvit az ötös LP-ről, Ébredés, Hazafelé, A malomban, ahol a kerekek összezúzzák az épet. Ebben ez a lényeg. Sorra követik egymást a tételek, a nagyzenekar hangzásában éppen az a szép, hogy középen ülsz, és hallgatod, és teljesebb a kép, szólt annak idején a Loksi-nóta, de ez most nem igaz, mert a vonósokat alig lehet hallani, az est egyetlen technikai hiányosságának betudhatóan. De üsse kavics, Kóbornak még nem csúszkál a hangja - noha előtte félt, hogy nem bírja végig -, bár néha elvéti a szöveget és a belépést. Ezzel együtt emberi. Akárcsak a Madár, amely a földre szállva megdöbben a rohanáson - vajon akkor mit szólna most, a '90-es évek végén? - s inkább újra a lebegést választja. Időszerű szám következik: Éjféli koncert. Kóbor százezret énekel az eredeti szövegben szereplő tízezer helyett, s ha nem is vagyunk any- nyian - ekkora tömeget a magyar-angol fapados, állóhelyes derbi sem volt képes befogadni -, azért felemelő kép a pásztázó reflektorok alatt elterülő áradat. Végig, végig ismerős dallamok követik egymást: A könyvelő álma - számomra újabb kedves meglepetésként hat -, a Kötéltánc, itt van a Nagy folyó is, aztán az idő, amely arcunkon saját képét hívja elő, a Napot hoztam csillagot - hiányérzetet keltve az elmaradt Időrabló után -, a Léna, némi álromantikára csábítva az oroszok hosszú tele iránt, Ezüst eső, most már bátran, hisz minden rendben ment, továbbá - bizonyítandó, hogy a mostani évtized sem mostoha- gyermek — új Babylont is próbálunk építgetni. Érezzük a finálé közeledtét. Petróleumlámpa, kis tűzijátékkal, nagy motorbiciklikkel a színpadon, meg újra Presserékkel. Aztán mi más, Gyöngyhajú lány, nagy tűzijátékkal, robajjal, ami elnyomja a zenét, de mindenkit lenyűgöz, lángokban a gigantikus pódium, örömóda szól most, mindenki a mikrofonoknál, testi-lelki ka- valkád odafönt és idelent. Ezt már nem lehet tovább fokozni. Még egy utolsó, félszámnyi udvarias ráadás, pár sornyi álmodtam, vagy igaz talán, hogy aztán elsötétüljön a szentély. Ez az este elmúlt, örökre. * L assan araszolunk a kijárat felé. Kinyithattak volna több kaput is - morgolódunk, mert a derekunk fáj, a lábunk elzsibbadt, agyunk zsong a temérdek információtól, amelynek feldolgozásához még hetek, hónapok szükségeltetnek. Ki tudja, meddig kell még megélnünk a mai napból; jól tesszük, ha elraktározzuk az impulzusokat. Előttünk negyven év körüli, szürke alpakka ruhás férfiú próbálja a kapu felé terelgetni idétlen öltönybe bújtatott csemetéjét. Szemüvege, hátrafésült haja alapján akár könyvelő is lehetne. Maga a megtestesült nyárspolgár. Mindannyian így megvénülünk? - próbálok hitetlenkedni, de aztán kelletlenül rádöbbenek a valóságra. A fickóhoz lépek.- Ne haragudj, nem találkoztunk mi a gödöllői Ómega-bulin, ’77-ben? Tari Ottó
