Heves Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-28 / 200. szám
Társalkodás a szakadékból „Társalkodónő állást keres” - olvastam egy hirdetésben. Úgy hittem, elnézhettem valamit. Mert azon nem lepődöm meg, ha valaki cselédet keres, s azon sem, ha valaki szexpartnernek ajánlkozik. De hogy valaki társalkodónőnek jelentkezzen... - ilyet csak a megsárgult, békebeli újságok aprói között találhatunk. Kíváncsi lettem, egyáltalán kinek lehet igénye efféle szolgáltatásra, s arra is, ki az, aki ebből kíván megélni. Amikor végre személyesen találkozhattam M. Andreával, félelmetes titkokat osztott meg velem. A hirdetés megjelenésének másnapján kerestem őt először. Akkor abban maradtunk: egy héttel később látogatom meg, addig legalább képet kapunk arról is, kik foglalkoztatnák. Amikor újra hívtam, fáradt volt a hangja, és azt is furcsál- lottam, hogy semmiképp sem akar bejönni a szerkesztőségbe. Azt mondta: nem hagyhatja magára beteg édesanyját. Nem értettem. Hogyan lehetne úgy társalkodónő, ha sosem hagyja el a lakását. Csak nem azt várja, hogy az menjen a lakására, aki fizet a szolgálataiért? Különös sejtéseim támadtak. Először azt gondoltam, lehet, hogy mégiscsak félreértettem a hirdetést. Talán burkolt formában közli az illető: „konzum- női” feladatokat vállal. Később ezt elvetettem, s inkább az ötlött fel bennem: lehet, hogy nem is az édesanyja, hanem ő maga az, aki nagyon beteg. Talán az ágyát sem tudja elhagyni, s telefonon társalogna azzal, aki ezt igényli. Ez a feltevésem is kútba esett, amikor Andrea kikukucskált kertes házuk ablakán, s azt mondta: - Pillanat, rögtön nyitom a kaput. Ha nem is volt kánikula, ahhoz elég meleg volt, hogy túlzásnak érezzem rajta azt a vastag, térdig nyúlt pulóvert, amit a virágos nadrág fölött viselt. Meghökkentett az is: hogyan lehet valaki ennyire sovány és ilyen nagyon sápadt. A hátközépig érő egyenes szálú hajával az az összbenyomásom támadt róla: olyan ez a nő, mint egy hippi a hetvenes évekből, aki fölött elrepült húsz esztendő. Ebben az egyben tényleg nem tévedtem.- Doboltam egy rockzenekarban - közölte szárazon, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Az együttes nevét nem akarom elárulni, csak any- nyit, sikeresek voltunk, koncerteket adtunk. Még most is játszunk alkalmanként.- Rockzenész és társalkodónő?- Tulajdonképpen heccből adtam fel a hirdetést. Érdekelt, ki jelentkezik rá.- És ki jelentkezett?- Egy idős néni, aki azt kérdezte: mennyiért vállalom. Hogyhogy mennyiért, kérdeztem vissza, hát ingyen. Egyszerűen csak a beszélgetés öröméért. Mert csak elszaladunk egymás mellett. Nem érdekel minket senki. Nagyon magányosak vagyunk.-Az is egyedül érzi magát, aki egy zenekarban játszik?- Igen.- Hogyan lehetséges ez? Nyilván a próbák alkalmával nemcsak arról esik szó, hogy ki fogott falsot... És ott vannak a rajongók...-Azt csak mi tudjuk, zenészek, hogy milyen végtelenül magányosak vagyunk.- Miről beszélgetne, ha valaki komolyan gondolná az ajánlatot?- Bármiről. Nyilván zavarba jönnék, ha egy fizikaprofesszor keresne, de különben bárkivel hangot találnék. Beszélgetnék vele a világról.- Milyen a világ ?- Kusza és nagyon rossz. Itt vannak például a drogok és az AIDS. És vannak a szekták. Én csak a valóságban hiszek, az viszont félelmetesen rideg. Olyanok beszélnek a kábítószerekről, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az. Az orvosok sem tudják, hogy aki egyszer megkóstolta a heroint, az tényleg nem tud leszokni róla. Hogy két adag után függőségbe kerül. Erről csak az tud beszélni, aki ópiátokat használ.- Maga például tudna erről beszélni?- Igen.- Érthetem ezt úgy, hogy kipróbálta?- Igen.- Es milyen ?-Jó és halál. Tulajdonképpen erős nyugtatószer. De azonnal beivódik a sejtekbe, s utána már létezni sem lehet nélküle.-A szülei tudják ezt?-Igen. És elfogadnak. Tudják, hogy épp olyan beteg vagyok, mint például egy cukorbeteg. Csak ők az inzulin nélkül nem bírnak meglenni. Sok minden veszélyes. Az alkohol és a cigaretta is, mégis isznak és dohányoznak az emberek. Mi mindnyájan menekülünk. Ki a munkába, ki máshoz.- Mikor kapott először heroint?- Nagyon korán. Húsz évvel ezelőtt, 16 évesen. Két-három adag után függőségbe kerültem. Ha nem kaptam meg az adagot, iszonyúan éreztem magamat. Életveszélybe kerültem. Akárcsak az a cukorbeteg, akitől elvonják az inzulint. Muszáj a helyettesítő gyógyszer. Különben bekómázik az ember, és meghal. Aki ópiátot használ, annak csak akkor működik a szervezete, ha megkapja a szert. Most már gyógyszereket szedek. Maszek orvos írja fel. Nem akarom, hogy berakjanak a bolondok közé.- Ez a betegség iszonyú költségekkel jár,..- Borzasztó sok pénz. Egy negyed gramm 4-5 ezer forint. És egyre inkább növelni kell az adagot. És nem számít, honnan szerzed rá a pénzt. Először csak otthonról lopsz, aztán bárhonnan, az sem érdekel, ha bűn- szövetkezetbe kerülsz, mert nem bírod már nélküle. Addig csinálod, míg sittre nem vágnak.- Ott is volt?- Igen. Szörnyű.- Megnézhetném a karját? Andrea felhúzza a pulóvere ujját, mutatja a vénáját. Négyöt centis, kifehéredett heget látok rajta. Ijesztő. Zavaromban csak idétlen kérdések jutnak eszembe. Ötletem sincs, hogyan folytathatnám a beszélgetést.-Mikor érezte úgy, hogy nincs más kiút, orvoshoz kell fordulnia ?-Tizennégy éve, ’85-től járok kezelésre. Sokféle kábítószer létezik, de a legrosszabb a heroin. Valaha nagyon sokat dolgoztam, gazdasági mérnök a végzettségem.- A hetvenes, nyolcvanas években csak a „kiváltságosok” juthattak droghoz. De manapság - állítólag - nem kunszt beszerezni. Következésképp bárki áldozattá válhat. Hogyan védhetik meg a szülők a gyerekeiket?-Sehogy. Akit megpróbálnak elzárni a barátoktól, az pláne megkóstolja. De az is lehet, hogy a barátok hatására teszi ugyanezt. Talán csak akkor érnek célt a szülők, ha nagyon őszinte családi hátteret biztosítanak. Szívesen beszélgetnék azokkal, akik már benne vannak. Szeretném, hogy eljöjjenek hozzám. Lássák meg, mivé lettem... Hogy mennyire egyedül vagyok. Megmondanám nekik, ne várjanak, menjenek orvoshoz. A pénzt, amit a drogra költenek, fordítsák inkább a kezeltetésükre. Mert én már tudom, hogy mi vár ránk.-Mi?-A halál. A magányból menekültem, és teljesen elszigetelődtem. A heroinistákat a társadalom leprásaiként kezelik. Kiközösítenek minket. Senkinek se beszélhetünk. Pedig beszélnünk kell. Mert a halottak már nem beszélhetnek. * M. Andrea hozzájárult ahhoz, hogy közöljük a teljes nevét. Mégsem éltünk a felkínált lehetőséggel, mert előfordulhat, hogy kínos helyzetbe hoznánk őt vagy nyugdíjas szüleit. Aki szeretne vele kapcsolatba kerülni, szerkesztőségünkből telefonon is megtudhatja, hol, milyen telefonszámon érheti el Andreát. Négyessy Zita Európa, jövünk(?) Úgy szeretnék már európai uniós polgár lenni! Nem mintha nem lennének félelmeim, mert hát ki tudja, mennyibe kerül például majd ez nekem. Abban sem vagyok egyelőre biztos, egyáltalán megfelelek-e a kontinens-polgárral szemben támasztott kívánalmaknak. Képes leszek-e, mondjuk, olyasfajta magabiztosságra, döntéseimben olyan határozottságra, az anyagiak diktálta ésszerű gondolkodásra, a haszon? a profit minde- nekfölöttiségét hirdető világunkban afféle rideg kíméletlenségre, s mindezek utáni kiegyensúlyozottságra, mint a ma tőlünk nyugatra élő, leendő polgártársaim? Jelenleg ezt bizony még nem tudom. Nem is tudhatom, hiszen kis országomban a követendő minta még csupán kissé kusza, olykor zavaros szónoklatokban, vagy lelkendező, buzdító propagandakiadványokban bukkan itt-ott fel. Igazi példakép meg alig található. Pedig én alig győzöm kivárni azt a pillanatot, amikor végre nyugodt lehetek afelől, hogy tényleg van értelme fáradságos munkámnak. Amikor nem kell az árak, az infláció kiszámíthatatlansága miatt aggódnom. Amikor bizton tudni fogom, reális és elviselhető mértékű közterheim forintjai (eurói?) valóban oda jutnak, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Nem pedig szűkebb érdekközösségek székházainak csereberéjére, hozzájuk közel álló üzletek, gazdasági társaságok felvirágoztatására, tanintézményeik adósságának eltüntetésére, választások után kiürült pártkasszák feltöltésére. És semmiképpen se korrupcióra hajlamos avagy népvezéri pózban tetszelgő egyének zsebeinek telitömésére. A türelmem is egyre fogyóban, mert annyira vágyom arra a világra, amelyben reményeim szerint nem kell már attól tartanom, minek titulálnak, minősítenek majd. (Olyanok persze, akik egykoron maguk is a maguk kitalálta kategóriákba soroltattak.) Vörös nyakú nómenklatúrának-e, szociál-liberális bol- seviknak-e, netán csökönyös és bigott kereszténynek-e, esetleg elvtársnak, úrnak vagy polgártársnak-e. Holott ránk szerintem csakis az a szó illik: magyar. Érzem, igazán boldog akkor leszek, ha eljön az az idő, amikor a véleményt formálóknak és azt közérdekűsége okán nyilvánosságra is hozóknak nem kell rettegniük házkutatástól, adó- ellenőrzéstől, megélhetésük lehetetlenné tételétől. S nem vonják magukra az amúgy a közt szolgálni hivatott, hatalmi mámorban létező személyek istentelen haragját, nem muszáj eltűrniük tőlük mindenféle megaláztatást. S persze, akkor, amikorra már mindenki átesett a misztikus hangzású átvilágításon, aki él és mozog ebben a hazában... Nagyon bízom benne, hogy európai uniós polgárként már nem amiatt kell idegeskednem hosszú hónapokon, netán éveken át, hogy ki, mikor, kit figyeltetett meg titkos módszerekkel az én áldozatkészen befizetett adóösszegeimből, hogy azután még csak meg se tudhassam, valóság volt-e mindez, vagy csak sugalmazott rémálom. Örök optimista lévén addig is egyre csak azt hajtogatom: Európa, jövünk(?)! Szalay Zoltán Uniós normák A magyar szakszervezetek rendre felvetik a kérdést: miért dolgozik olyan sokat a magyar? Hollandiában már elfogadták azt a jogszabályt, miszerint hetente mindössze 35 órát dolgozhatnak az alkalmazottak, Franciaországban pedig már készül a hasonló szellemű törvény. Nálunk is előrukkoltak hát az érdekképviseleti szervek a foglalkoztatási idő csökkentésének gondolatával, ami nem váltott ki osztatlan lelkesedést a munkaadók körében. Nem is csoda, hiszen honi berkekben sokszor a heti negyvenórás munkaidő betartása is problémát jelent. Elég például egy bolti eladót megkérdezni arról, hogy mikor és mennyi szabadságot vehet ki, a hétvégi pluszmunkákért kap- e szabadnapot, netán kifizetik-e neki a túlórákért járó kötelező pótlékot. Azt hiszem, az érintettek egy része jót mosolyogna a fenti kérdéseken. Hiszen egyebek mellett ők azok, akiket arra is kötelezhetnek a tulajdonosok, hogy az idegenforgalmi szezonban hosszabbított nyitva tartással „kedveskedjenek” a turistáknak, s gyakran arra sincs idejük egy átlagos hétköznap, hogy nyugodtan megebédeljenek. Hogy az uniós normák előírják a csökkentést? Erre egyszerű kibúvó a rugalmas munkaidő. Nevezetesen az alkalmazott akkor és addig dolgozik, amíg munka van. Az meg általában van mindig, rendszerint több, mint kevesebb, ennélfogva a munkaidő is nyújtható, mint a rágógumi. Érdekesebb, s talán népszerűbb dolog lenne inkább a bérekkel foglalkozniuk a szakszervezeteknek. Nevezetesen azzal, hogy miért nem akarnak az istennek se közelíteni a mi béreink az uniós bérekhez. Az a gyanúm, hogy törvény ide, törvény oda, az emberek vígan lehúznák azt a pár órát, amit a cég érdeke kíván, ha ezért meg is fizetnék őket. Egyelőre azonban nagyon úgy tűnik, hogy görcsös kapaszkodás folyik minden szinten, hogy méltók legyünk a tagságra. Csupán az a parányi momentum nem kap elég nyilvánosságot, hogy a borítékjainkban miért van átlagosan harmadával kevesebb, mint az uniós alkalmazottakéban. M ert valljuk meg őszintén: hiába csökkentik a munkaidőt, ha a felszabadult időt nem pihenésre fordítjuk, hanem annak a kérdésnek a megválaszolására: mi a fenéből tartsuk el a családot. Ez az utóbbi út feltehetően nem az unióba, sokkal inkább az ideggondozóba juttat bennünket. (b. k.)
