Heves Megyei Hírlap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-03 / 153. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. július 3., szombat Harminchétén az asztal körül A kert, ahová minden gyerek örömmel ment ki Harminchétén ülték körbe Huszáréknál az asztalt. Nem ritka a gyöngyöshalászi házban a nagy társaság, ahol naponta tízen ülnek le ebédelni, ám csak évente egyszer-két- szer fordul elő, hogy minden gyermek hazajöjjön. Most viszont mindenki úgy érezte, ott kell lennie a jeles ünnepen, megölelni anyukát és apukát, akik 40 éve mondták ki a boldogító igent. És itt a jelzőt nagyon is szó szerint kell érteni. A boldogság valóban négy évtizede kezdődött. Ezt mondja ma már mindenki: ä két szülő, a négy saját gyermek és az a 15 fiú és lány, akik ebben a halászi házban találták meg a családot. Huszáréknak ők is gyermekeik. Ez itt természetesnek számít. Huszár József és felesége előbb arra gondolt, hogy nem „csinál nagy ügyet” a házassági évfordulóból. Kicsit ünnepélyesebbre készítik a vacsorát, Huszár apuka nagy csokor virágot szed a kertből az asztalra, és mielőtt hozzálátnának az első fogáshoz, eldurrantanak egy kölyökpezsgőt, majd elmondják az asztalnál ülő nyolc gyermeknek, hogy negyven éve lettek család. Ám a háztól már elkerült gyermekek azt mondták, hogy ilyet nem lehet tenni, a napot bizony együtt kell megünnepelni, ők bizony autóba ülnek, vonatra, buszra szállnak, és meg sem állnak a számukra kedves házig. így aztán lett igazán nagy ünnepi ebéd, sok virág és kedves kis ajándék. A jeles napra tízen készülődtek otthon. Merthogy Huszár József és felesége jelenleg is hét gyermek nevelőszülője, a legkisebbik fiuk pedig még otthon van. * A hetvenes évek eleje hozott fordulópontot Huszárék életében. Akkor kezdték építeni a Vörösmarty utca végében található takaros családi házat. Igen szűkében voltak a pénznek, merthogy mindkét család ellenezte egybekelésüket, így támogatást sem kaptak. Ám ők a tiltás ellenére is tántoríthatatlanok maradtak. Azt mondják: azóta sem bánták meg a kitartást, az élet ókét igazolta. A házasság kezdete nem volt könnyű: a férj egy távolabbi városban dolgozott, csak hétvégeken jött haza. Közben építkezni is kellett, mert ház nélkül nem maradhattak. Mit szólt volna a falu, hogy még egy családi házat sem tudnak összehozni?!-Valaki szólhatott a gyámhatóságnak, hogy igen szűkében vagyunk a pénznek - emlékszik vissza Huszár Józsefné. - Kijöttek, megnéztek, és utána kaptam 1500 forintot a három gyermekre, mert akkor még annyian voltunk. Nagy pénz volt ez akkoriban, és bizony nagyon jól jött. Úgy éreztük, hogy nekünk is kell tennünk valamit érte. Nyáron bementem a gyámhivatalhoz, és azt mondtam, hogy pár hétre elvállalnánk egy állami gondozottat. így került hozzánk Juli, egy 16 éves kislány. Két hétre jött, de már vissza sem vittük, négy évig maradt, amíg elvégezte az iskolát, és férjhez nem ment. Huszárék pedig egyre jobban megszerették a sokgyermekes életet. Juli mellé más gyermekek is jöttek. Az évek során összesen tizenöten nőttek fel a takaros házban. A legtöbbjük hároméves korában jött és felnőttként ment.-Most is visszajárnak a gyermekeink, itt mindig ételük, szállásuk van, addig maradnak, ameddig akarnak - mondja Huszár Józsefné, akit minden gyermeke édesanyának szólít. - Amikor elhozzuk őket, azt mondom nekik, hogy Duci néni vagyok, és tegezzük egymást. Néhány óra múltán a többiek után az új gyermekek is édesanyának és édesapának szólítanak. Két nevelt lányukból később menyük lett Huszáréknak. így anyósként, apósként sem panaszkodhatnak fiaik választottjaira, hiszen ők „alakították” őket. Huszárék amúgy sem panaszkodnak, azt mondják, hogy megnevelhetetlen gyermek nincs. Példaként Szilárdot említik, aki igencsak problémás gyermek volt. Több tantárgyból bukott, és a kollégiumból is ki akarták tenni, mert már nem bírtak vele.- Mivel a közelben járt gyakorlatra, jöttek a GYIVI-től, hogy elvállalnánk-e, mert különben nem tudja befejezni a szakmunkásképzőt -' mondja Duci néni. - Hát természetesen elvállaltuk, és itt Szilárd teljesen helyrejött. A magaviseleté és a tanulmányi előremenetele is gyökeresen megváltozott. Huszárék a nevelési sikerek titkát a kölcsönös megértésben látják. Azt tartják, hogy el kell beszélgetni a gyermekkel, meg kell győzni arról, hogy mi a helyes és mi nem az. Büntetéssel, fenyítéssel a gyermekeket nem lehet nevelni. Példaként egy másik fiúcskát hoznak fel, aki nyolcévesen került hozzájuk a „gyermekvárosból”. - Sok rosszban volt része - mondják. - Ott bent a finomabb falatokat a nagyok elvették tőle, ha nem adta, akkor este pokrócot terítettek rá, úgy verték. De mivel nagyon szerette a hasát, sokszor a verést is vállalta. Mindezek után nem meglepő, hogy nem volt a jóság mintaképe, amikor hozzánk került. Sokat foglalkoztunk vele, és végül oda jutottunk, hogy amikor az iskolából elcsent két csavart, azzal állt elénk, hogy most mit csináljon, mert hát lopott.- Azt tanácsoltam neki: lopd vissza, fiam - mondja Duci néni. - Visszatette, és többé soha semmit nem vett el. Huszáréktól a gyermekek nehéz szívvel mennek el, és gyakran visszajárnak. Most is két hízó vár levágásra, és ha sor kerül az eseményre, akkor arra hazavárják a családot. Nemrég Huszámé nemzetközi nevelőszülői konferenciára utazott Budapestre. Két napot volt távol. Ámikor hazaért, látta, hogy a színes fényképe a kredencen ki van téve. A gyermekek azt mondták: azért tették ki, hogy legalább fényképen lássák. A nagy háztartásnak, disznóhizlalásnak amúgy gyakorlati jelentősége is van, miután a hét nevelt gyermek most is otthon eszik. - Csak turkáltak a menzán az ételben, nem nézhettem, hogy délutánra éhesek maradjanak - magyarázza Duci néni. Van hát éhes száj a húsra meg a megtermett zöldségre, gyümölcsre is. Mindenből tekintélyes mennyiséget fagyasztanak le. Azt mondják, hogy így jobban jut a megfelelő étkeztetésre. A munka jutalom Huszáréknál. A gyermekek csak akkor mehetnek a kertbe tenni-venni, ha nincs panasz rájuk. Huszárék minden gyermeket tanulásra biztatnak. Ameddig lehet, addig kell tanulni, mert azt senki sem veheti el tőlük - mondják. Olyan gyermek is került hozzájuk, akit máshonnan visz- szavittek az intézetbe, mert a befogadó családba nem tudott beilleszkedni. Nővére már évek óta itt van, így természetes, hogy a tízéves fiúcskát is vállalták, annál is inkább, mivel már ismerték egymást, mert öt éve, amikor a kislányt elhozták, akkor ő is jött volna, de már folyamatban volt az örökbe fogadása, s így maradnia kellett. Most viszont szívesen jött.- Három napig egyfolytában rohangált, fára mászott, focizott, így vezette le a benne felgyülemlett energiát - emlékeznek vissza Huszárék. - Előbb apával barátkozott meg, mert az előző családnál is a férjjel volt jobb a kapcsolata.-Néhány nap múlva egyik este hozzám bújt, átölelt, és azt mondta, hogy nagyon szeret - meséli Duci néni, aki így folytatja: - Erre azt válaszoltam: én is szeretlek. Mire ő: tudom, azért is mondtam. A kisfiúval odakerülésekor sokat foglalkoztak Huszárék: - Sok mindenre meg kellett tanítanunk. Az asztalnál sem tudott viselkedni, mert korábban nem tanították meg, miként kell enni. Mi nem azt kértük tőle, hogy első perctől késsel, villával egyen, de például a levest úgy ette, hogy kenyeret márto- gatott bele. Ez egy tízéves fiúnál nem elfogadható, de most már ő is tudja, miként illik viselkedni az asztalnál. A fiú azt mondja, hogy nagyon boldog „édesanyámék- nál”. Hogy ez így van, azt egy korábbi eset is bizonyítja: Egerbe kellett menniük, és ő azt mondta, nem megy, itthon marad. Félt, hogy visszaviszik a GYIVI-be - meséli Duci néni. - De én megmagyaráztam neki, hogy ha nem akar, akkor be sem jön az épületbe, az autóban marad. Végül mégis bejött, meglátogatta egykori intézeti társait, mert rájuk is kíváncsi volt. A gyermek a jelek szerint már teljesen beilleszkedett a családba, egyfolytában tréfálkozik, láthatóan jól érzi magát. Azt mondja, hogy ez az utca végi ház a világon a legjobb hely.-Az a legszebb a világon, hogy az ember szeretetet adhat és szeretetet kaphat - mondja Duci néni. - Amikor egy tízéves fiúcska azt súgja: nagyon boldog, mert érzi, hogy szeretik. És az ilyen dolgokban nem lehet hazudni, a szeretetet nem lehet színlelni. A gyermek mindent megérez, és a szülőt sem csaphatja be a gyermek. És mi minden gyermekünkkel így vagyunk, így is voltunk. A vér szerintiekkel és a neveltekkel is. * Huszáréknál a nagy napon gyermekek (ők már mindig csak azok maradnak a szülőknek), menyek, vők,, unokák ülték körbe a nagy családnak tervezett hatalmas ebédlőasztalt. Sok-sok dicsérettel illették „édesanya” főztjét, mert hát ennél jobb nincs is a világon. Közben sokat nevettek, mert a jókedv mindennapos ebben a házban. A legjobb tréfamester Huszár apuka, aki mindenkit meg tud nevettetni. Mindenki mesélt, mert meg kell tudni ilyenkor a család legfrissebb történéseit. Az unokák bebarangolják a kertet, megmásszák a fákat, mint ahogyan azt annak idején anyuka vagy apuka tette. Estére szedelőzködni kezdett a család, ki közelebbre, ki távolabbra indult. Huszárék kimentek a kapuba, mindenki után integettek. Csak később, amikor az otthon maradt hét gyermek is ágyba bújt már, akkor ült le egymás mellé Huszár József és felesége. A férfi megfogta egykori menyasszonya kezét, és megcsókolta. Közben azt mondta: köszönöm ezt a negyven évet. Ekkor borult a vállára Duci néni. Szeméből záporoztak a könnyek. Egész nap visszatartotta a sírást, a gyermekek még félreérthették volna. Most viszont már szabadjára engedhette az öröm könnyeit. Tompa Z. Mihály Negyven év együtt, boldogságban A nagy nap C igit! - rikkantott a menyasszony, fátylát lendülettel hátradobva az arcából, bal karjával húsos csípőjét megtámasztva, ahogy többnyire állni szokott, nagy terpeszben, hasát kidüllesztve a hiányos gombozatú otthonkában. Persze most, a nagy napon nem a tarka mintázatú, hónaljban fehér foltos nejlon hacu- kát, a kinyúlt gumizatú bokazoknit és az elvékonyodott talpú strandpapucsot viselte, amiben a házbeliek megszokták. Szakadó hóesésben sem kapott fel gömbölyű, mezítelen vállára soha semmit, amíg kiszaladt a szemetesvödörrel a kapu alá a kukáig és vissza. Ebben az öltözékben láthatták esténként, ha elballagtak a földszinti lakás előtt, az ablakon át, ahogy tett-vett a konyhában. Krumplit pucolt a sámlin ülve, szétvetett lábai között újságpapír, azon fehér-barna héjforgácsok, a kövön, a papucsa mellett műanyag tál, alján víz, ebbe csobbantotta a már csupasz gumókat. Láthatták, amint könnyeit öklével masza- tolva hagymát aprít, vagy néhanapján húst darál, zsömlét áztat, mert a fasírt kiadósabb, mintha szeletben sütné ki a húst. A konyha sarkában, a mindig vetett ágyban hevert az öreg. Botja a falhoz, a szobaajtó keretéhez támasztva, mintha bármikor szükség lehetne rá, holott az öreg sosem kelt föl. Ágyba kapta a kora reggeli tejeskávéja óta böjtölt estebédjét, mikor mit, amit fektében, kanállal belapátolhatott. Az ágyban végezte a dolgát is, a lány undorral cserélgette alatta a pelenkákat. Húsz éve lakott együtt az apjával, akkor léceit le az anyja, megelégelvén ura mindennapos részeg dajdajozását, gyorsan eljáró kezét. Az asszony is megitta a magáét, miként az új pasas is, de azzal más volt, „ő legalább még produkál valamit éjszaka!”, vágta oda párjának magyarázatul, mielőtt végleg becsapta maga után az ajtót. „Érted még eljövök”, kopogott be széles, ígéretes mosollyal a szobaablakon, de a kislány többé nem látta. Pedig jó ideig várta. Sohasem volt ötös tanuló, akkoriban mégis megemberelte magát, ha elmosogatta a vacsora utáni edényeket, könyvei fölé görnyedt és magolt éjfélig, talán ha kitűnő lenne a bizonyítványa, az anyja is hazajönne. A szakmunkásintézetben már nem gyötörte az agyát. Zárkózott gyerek volt. Igyekezett észrevétlen maradni, mégis az osztály céltáblájává vált, gúnyolták kövérségéért, fuldokolva nevettek rajta, amikor kivörösödött arccal, szuszogva rohant a hangadó után, hogy elégtételt vegyen sérelmeiért. A középiskolában sem került barátnője, két piperkőc lányon kívül csak fiú osztálytársai voltak. Bandival a gyárban találkozott. Eleinte nevetségesnek érezte, ahogy ez a fél fejjel is alacsonyabb, cingár kis fickó legyeskedett körülötte. Hanem amikor az öreget három éve szélütés érte, mégiscsak Bandi volt az egyetlen, akinek a vállán - enyhén meghajolva - kisírhatta magát. Több mint egy éve éltek már együtt hármacskán, ők a szobában, az öreg a konyhában. Bandi jó ember. Esténként megissza a két üveg sörét, de a fizetését fillérre hazaadja. Meg aztán nagyon akarja a lányt. „Ilyen szép, nagy, húsos asz- szonya senkinek sincs, anyukám, csak nekem”, duruzsolja a fülébe, ha hallják, hogy egyenletesen hortyog az öreg. Bandi ötlete volt az esküvő is.,Jóska haverunk felvirágoztatja a Trabantját, anyukám, oszt megyünk a Városházára!” A lány nem ragaszkodott a papírhoz, „ez a gyerek anélkül is felnő”, verte vissza az állandósult ostromot. „Egy nagy nap neked is kell, anyukám!”, érvelt Bandi. „Egy nagy nap! Érted, anyukám?!” Ő győzött. Jóska haverjuk kicicomázta a Trabantját, és robogtak a Városházára. Az csak természetes, hogy a nagy napon nem a tarka mintázatú nejlon otthonkát hordta a lány. Megadta a módját. Miután leszűrte a csirke far-hátból főzött levest, meghámozott öt kiló krumplit, legyalult három kiló uborkát, kiklopfolt, bepanírozott húsz szelet karajt, „az asszonyok úgysem esznek meg két tenyérnyi húst”, megterített a szobában, „még jó, hogy Bemáthné kölcsönadta a tizenkét személyes étkészletét”, tisztába rakta az öreget, és szépítkezni kezdett. Loknikat csavarintott a hajába, súlyos melleit, hurkás derekát, rengő farát habfehér, földig érő, fid- res-fodros selyembe szusza- kolta. Bandi csaknem sírt a gyönyörűségtől, amikor az ara végre előlibbent a konyha sarkából függönnyel elkerített, úgynevezett fürdőszobából. „Tényleg az életem legszebb napja”, gondolta, amikor balján újsütetű férjével kiléptek a városháza kapuján. Cigit! - rikkantott, fátylát az arcából lendülettel hátradobva, karjával csípőjét megtámasztva, ahogy állni szokott. A ztán elsuhant mellette két, csontvázsovány tinilány, s az egyik vihogva azt kérdezte a másiktól: „Te, hol lehet az a kölcsönző, ahol egy ekkora és főleg ilyen randa menyasszonyra is találni ruhát?” Négyessy Zita
