Heves Megyei Hírlap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-10 / 159. szám
7. oldal 1999. július 10., szombat Hírlap Magazin Esernyőben, szerelemben, csodákban hinni kell Bemutatták az idei nyári játékokat a Líceum udvarán: csodatevő erő csak a Mikszáth-novellákban él? A tót ember arculatát a természet igencsak kettősre formálta. A világtól való elzártsága miatt képes hinni a csodákban, még egy kopott, foszlott esernyőnek is ereklyetartót készít, ha Szent Péterének tulajdonítja. Együgyű és naiv - mondhatnánk erre. Ám a tót embernek létezik egy másik arca is: éleslátása, bölcseleté, amit ezen elzárt világban megtanul. A tót ember a világ egyik legfaramucibb lénye. S ahhoz, hogy ezt megénekeljék, egy Mikszáth kell... Szent Péter esernyője jótékonykodik Glogova felett fotó: pilisy elemér A Szent Péter esernyője Mikszáth hitvallása: életbe, szerelembe vetett hitének, gondolatainak legtisztább megfogalmazása. Nyelvezete pedig mesterremek. Térben Glogovától Bábaszékig, időben egy emberöltő' a hossza. Ennek akkor lesz jelentősége, ha a darab színpadra kerül. Felvidéki kaland Az események - a regény szerint - Halápon kezdődnek, Glogován, Besztercebányán folytatódnak, áttérnek Bábaszékre, hogy az erdőn át ismét Glogován fejeződjön be a történet. A Felvidék ezer arca bontakozik ki. E világ zártságát, sajátos hangulatát igazán csak az tudja maga elé képzelni, aki Mikszáth szavait hallgatva képzelőerővel bír. A falvak arculatváltásához azonban a Gárdonyi Géza Színház által bemutatott líceumbeli előadáson használt díszlet (Árvái György) semmiféle kifejezőerővel nem bír. A falak szürkék és magasak, inkább egy polgári város díszleteként szolgálnak, nem egy kopár felvidéki faluénak. Mert nézzük csak, mit ír Mikszáth Glogováról: „Szegény nyomor van itt, és mégis valami báj, valami édes poézis. A csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, melyek rájuk néznek. Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani ci- komyás kastélyokkal, melyeknek tornyai eltakarnák őket...” Ehhez képest a színpadi Glogova teljesen polgári környezetet sugall. A térbeli vándorlást csupán görgőkön mozgó fák fejezik ki: attól függően éppen hol vagyunk, e fák elrendezése és száma változik. Éppenséggel nem rossz megoldás: szegény ember vízzel főz, ha két falsík között kell játszania... Ilyen tehát a díszlet, amely között egy emberöltőnek kell lejátszódnia. A felvidéki ember A regényt olvasva és némi életismerettel bírva, az emberben hamar megfogalmazódik: milyen is a tót ember. Testes, jellemének, karakterének súlya van. A tót ember semmihez sem fogható e világban. A szegénysége mellett a lelkének gazdagsága van. A tót ember súlyos jelenség. Nemcsak termete és viseleté teszi ezt, hanem jelleme. A tót maga a mozdulatlanság, az állandóság. Ehhez képest a színpadot apró kis emberek futó mozdulatai hálózzák be. A szereplők könnyűek. Sem korban, sem mentalitásban nem tükrözik e felvidéki állandóságot. Ezek az emberek nem illenek a társulat alkatához. E darabhoz lelkiekben túl fiatalok, jellemben túl könnyűek, időben túl távoliak. Pedig tehetségesek. Mégis, ez a darab nem ennek a társulatnak való. A hatalmas színpad és a magas díszlet között elvesznek a vékonyka figurák. A kettő kontrasztja pedig unalmas, betöltetlen teret és pillanatokat okoz. A jelmez (Pi- línyi Márta) némileg hangulatot ad a mi Glogovánknak. Mert - s végre az első motívum - a tervező' megtalálja a Felvidék szegénysége és szerény pompája közti árnyalt összhangot. A tér és az Idő A forgatókönyv meglehetősen erősen ragaszkodik a regény folyamához. Helyszínenként követi az eseményeket, csupán apró, színpadilag megvalósíthatatlan részletek esnek ki, mint a plébános szakadékba zuhanása. Minden fontosabb jelenet megtalálható ebben. Éppen csak az idő' és a terjedelem miatt nem bontakozhat ki. Hogy is lenne képes visszaadni egy színpadi darab annak az anekdotázós mesélésnek a hangulatát, amikor megtudjuk: hogyan menekül az öreg zsidó a halálba, vagy hogy miért telepítik át özvegyét a kevély és felkapaszkodó Bábaszékre? Az öreg Gregorics értékes Tisza-parti jelenetét sem tudja egy színpad visszaadni, ahogy a kőművesekkel való alkudozás is kimarad. Ezek persze csak epizódok. Értékét nem is annyira a jelentősége, mint inkább a mikszáthi elbeszélés szépsége adja. E térbeli kalandozás talán sehol a világon színpadon nem megvalósítható. Mégis értékes pillanatok vesznek el, hiszen az elbeszélés nyelvezete, a kibontakozó cselekmény jelentősége vissza nem adható. A forgatókönyvnek azonban van egy értékes pillanata: a darab Veronka szökésével kezdődik, s a finálé előtt ez a jelenet pontosan visszatér és újrajátszódik, ám nem áll meg ennél, hanem egy apró mozzanattal - az esküvőével - még kibontja a boldog beteljesülést. Bármennyire is lineárisan követi a forgatókönyv az események alakulását, talán szerencsésebb lett volna, ha egy- egy jelenetet mélyebben kibontanak, ám ezáltal az súlyt kap. így a nézőben az az érzés támad: mindenhol ott van, mindent lát és tud, csak éppen a mesélés képessége veszik el. Filmen az ötlet talán kitűnőnek bizonyult volna. Ám a regény szépségét visszaadni így sem képes. A színpadon viszont a filmszerű pergés elveszi az egyes, a helyüket önállóan is megálló meseszernek szépségét, jelentó'ségét. A lineárisan kibontakozó cselekményben nincs konfliktus, amely felpörgethetné avagy érdekessé, izgalmassá tehetné az események alakulását. Arról nem is beszélve, hogy az anekdotabetétekre épülő' történet inkább egy téli este szórakozásai közé tartozik, nem pedig a nyári szabadtéri varázshoz. Az életre keltés A darab választásában rejlő buktatók, a nyelvezet által kiváltott szinte visszaadhatatlan hangulat alaposan megnehezíti (Beke Sándor) munkáját. A rendező néhány érdekes ötlettel áll elő annak érdekében, hogy a már említett nehézségeket, a színpad és a regény közti áthidalhatatlan szakadékot le- küzdje. A teret kitágítja - felfelé és a nézőtér felé is -, amely a nyári játékok előnye, bár ez esetben felesleges volt, hiszen a színészek így sem voltak képesek bejátszani a színpadot. Mikszáthnak hatalmas fonott székeket helyeztet a színpad sarkába, amely az anekdotamestert jellegzetes pózba hozza. Nem a rendező hibája, hogy a mesemondó elveszik e közegben. Mindössze két élő tömegjelenet bontakozik ki a színpadon. A temetés humorát a tömeg egy hullámhossza, az esküvő színes kaval- kádját a felsorakoztatott színészek mulatozása hangolja fel. Még egy eredeti ötlettel találkozhatunk: a bábaszéki mulatozás a kerti jelenet alatt állóképpé merevedik, utalva a történésekre, ám a színpad előterében zajló cselekményt mégsem zavarva. A szereplők jellemének kibontására azonban a társulat teljesen eltérő karaktere miatt mégsem adódik lehetőség. A lineáris cselekmény okozta egyhangúságot jelentősen oldja a mesélő színpadi közbeléptetése. Mikszáth belép a színre, szót vált Veronkával és időnként irányítja a jelenetek alakulását. Vagyis megrendezi a mesét. Ezzel az ötlettel némiképp színpadivá válik a produkció, hiszen erre az egyre sem a regény, sem film nem képes. A regény megelevenedése A bemutató sikerét eldöntötték a körülmények. Hiába a színészi munkába fektetett energia, a tehetség, az akarás, elvesznek a körülmények csapdájában. Mikszáth alakját Barkó György alakítja. A nagy baju- szú mesélő ízes népiességgel görgeti elénk a történetet. Nem az ő hibája, hogy a mesemondó részeket kiiktatták a szövegből. Pedig ezekkel a táj- és természetlefestő anekdotákkal a mese hangulatát vissza lehetett volna adni. Az már inkább a színész alkatából fakad, hogy jellemében egy székely ember mentalitását, örök életkedvét, nem egy mesélős felvidéki nyugalmát adja vissza. A leíró jelenetek elmondását felpörgeti - hiszen azon van, hogy a cselekmény ne üljön le -, ezáltal egy kicsit hadaró, kapkodó Mikszáth-kép bontakozik ki előttünk, nem pedig egy nyugodt, csendes mesegyáros, aki szájában pipájával ellátja e századok fiait meséjével. Bélyi János, a glogovai plébános alakját kettős szereposztásban láthatjuk. Balogh András játéka nagy lehetőségeket rejt. A fiatal, érvényesülni, jól élni akaró plébános - a regény alapján - azonban eljut egy érett férfi korba, amikor a hu- gocskája iránt érzett atyai szeretet, a megfontoltság és a higgadtság dominál. Mindez a jellemváltás nem érződik a színészi játékon. A plébános ugyanolyan temperamentumos, kissé szeles marad érett férfi korára, mint amilyen volt fiatal papként. Mintha az azonosulás érzése hiányzott volna a szerep vállalásakor. Veronka (Kascsák Dóra) választása és alakítása viszont telitalálat volt. A naiva alkat jól illett a regénybe. A színésznő az eleve meglévő adottságait megtoldotta azzal, hogy Veronka alakjáról leporolta a regényben szereplő túlzott szemérmességét, ezáltal érezhetővé tette a kamaszodó, éppen ezért pajkos és kíváncsi, de jólneveltsége által tartózkodó lány alakját: A gyermeki báját bontja ki, ragaszkodva a regénybeli jellemhez, csak éppen élővé téve azt. Wibra György (Nagy András) ugyancsak tökéletes színpadi jellemzését adja a regénybeli fiskálisnak. Áz érzelem nélküli, törtető, a vagyona után áhítozó fiatalember tiszta alakítást nyújt. Jelleme jól tükrözi: hogyan válik fiskálisból szerelmes férfivá. Eddigi színpadi szerepei jól készítették fel a színészt erre a szerepre, s ő él is tapasztalatával. Münczné, az öreg zsidóasz- szony megszemélyesítője Saá- rossy Kinga. Egy öreg zsidóasszony képzeletünkben kétféleképp is élhet. Lehet alázatos és félénk, de lehet temperamentumos kereskedő. A színésznő az utóbbit választja, jól felmérve, hogy a teret csak így képes bejátszani. Elhunyt férjével folytatott rövid égi párbeszéde egy pillanatra színpadra csempészi a mikszáthi miliőt. Sata Árpádnak (mint Srankó János) csak egy rövid epizód jut. Ám ebben, a feltámadás utáni jelenetben is képes megmutatni, milyen egy magyar úr, ha a feltámadás fölötti örömét ünnepli. Akinek ereiben színész- és magyar vér csörgedezik, az epizódokat is tökéletesen alakít. Jó partner ebben felesége (Tatár Gabi), aki a keményvonalú asszonyság alakját, a makacssággal és az alázat-önállóság párharcával viszi színre. Tunyogi Pétert négy szerepben is láthatjuk. Legjobban Gregorics Pált sikerül megformáznia, akiről képes elhitetni, hogy e tapintatlan ember minden baj okozója. Bár cselekményt keveset kap, jelleméből sugárzik a regénybeli csetlő- botló, kudarcokra ítélt, ám mégis szerető ember képe. Érdekes alakítást nyújt a francia nevelőnő (Dér De- nissa). A regényben csak a darab végén jelenik meg. Itt sokkal hamarabb kapcsolódik az események sodrásába. Nem ragaszkodik a mikszáthi vértelen alakhoz, sokkal sziporkázóbb, élettelibb a játéka. Jól felméri, hogy a túlzott szemérmesség, vénlányos jellem agyoncsaphatná alakítását. Ehelyett ő olyankor is játszik, amikor a figyelem nem is rá irányul. Ezzel a legkisebb epizódokban is képes életet teremteni maga körül. S bár a darab a társulat színe- javát felsorakoztatja, kevesen találják meg az önálló jellemet, inkább a tömegbe bújva vállalják a tömeg alakítását. A hit ereje Talán hiba volt elvárni a szabadtéri előadástól, hogy azt produkálja, mint a regény. Mikszáth csak egy volt. Mesével utazni csak a regényben lehet. A színész nem hibáztatható. Próbált, dolgozott keményen, adta tudása legjavát. Mégis rajtuk is csapódik a kritika. Ez Thália fintora. A pénz hiánya, az idő' sürgetése, a darab nem közegbe illő' választása agyoncsapja a munkát. Pedig az, hogy a Szent Péter esernyője így sikerült, nem az ő hibájuk. Az egri színész tehetséges, gondos. Csak éppen olyan darabot kell adni, amelyben élni tud. A nézők, akik Egri Csillagokhoz, Mária Evangéliumához, színes, szélesvásznú álomkabátokhoz szoktak, távolinak és lomhának érezték ezt a produkciót. Mert a nyári játék a felhőtlen szórakozásé. A téli estéké pedig a regény. A kettőt nem szerencsés összekeverni... Szuromi Rita Veronka (Kascsák Dóra) meglepődik... Mikszáth (Barkó György) életre kel Gregorics Pál (Tunyogi Péter) hódítása
