Heves Megyei Hírlap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-29 / 123. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1999. május 29., szombat „Kruzlics engem úgy segéljen” Végh Antal beszél új regényéről Könyvbemutató Budán, régimódi csinnadrattával. A Kékgo­lyó étterem a Déli pályaudvar szomszédságában van. Azért invitálták ide az érdeklődőket, mert sokan közülük vidékről, elsősorban az író szűkebb pátriájából, Szatmárból jöttek, s így könnyebben találtak a színhelyre. Vezető irodalomtörté­nész és volt miniszter méltatja Végh Antal negyvennyolcadik kötetét. A romániai Szatmárból érkezett barát pedig szilva­pálinkát nyújt át az ünnepeknek. A menü húsleves, sok tész­tával, és marhapörkölt, petrezselymes krumplival. Majd „természetesen” szatmári almából készített kompótot kap a mintegy százötven főnyi vendégsereglet. A szatmári témájú könyv ürügyén egy falatnyi Szatmár szorult a fővárosba.-A „Kruzlics engem úgy segéljen ” egy trilógia második kötete. Miért csak most, a 66. évében szánta rá magát, hogy megírja a negyvenes éveket?- Ezernyi más témával fog­lalkoztam, ez igaz, de mindig csak ez izgatott. Korábban vi­szont nem írhattam meg, mi­ként is éltem át az orosz csapa­tok bevonulását a szülőfa­lumba, Jánkmajtisra. Ezt örö­kítettem meg tavaly, az Azt mondta, hogy igyi szudá című regényben. Most, a második kötetben meg azt, hogy 1944 végén, 1945 elején szatmár­németi diákként hogyan éltem meg a román állam berendez­kedését a túlnyomórészt ma­gyarok lakta városban. Egy irodalomtörténész úgy fogal­mazott, hogy Végh Antalt a megszállás érdekli. Az, hogy 1944. március 19-én a néme­tek, '44 őszén az oroszok fog­lalták el Magyarországot, most meg az, hogy nagyjából ezzel egy időben a román köz- tisztviselők miként foglalták el a magyar Szatmár keleti ré­szét. A szívemből beszélt, tényleg az emberi lélek meg­szállása érdekel. A trilógia utolsó kötetében, a fehér- gyarmati diákoskodásom ürü­gyén azt szeretném megírni, hogy a Rákosi-féle vezetés miként foglalta el a vidéki Magyarországot.- Mit vár a „Kruzlics en­gem úgy segéljen"-tói?-Elismerést. A szatmáriak vagy a csillagos égbe visznek, vagy a pokolba. De el fogják olvasni, az biztos. Az a nem­zedék, amelyik benne volt eb­ben a világban, magára ismer­het.- A könyvpremieren nem­zedéktársai felhívták a figyel­mét néhány pontatlanságra.-Amikor írtam a regényt, minden mondatát újraéltem. Közben olyan összefüggé­sekre jöttem rá, amelyek ötven éve eszembe se jutottak. Ami­kor például románul beszél­gettünk a gimnáziumban. Vol­tak dolgok, amiket kitaláltam, aztán azon vettem észre ma­gam, mintha átéltem volna őket. Muzsnay Árpád barátom, a szatmárnémeti helytörténész bizonyára szét tudja majd vá­lasztani a két réteget. De hogy mi történt bennem, a tizenegy- tizenkét éves gimnazistában, azt csak én tudom. Ha vannak ténybeli vagy nyelvi pontat­lanságok a könyvben, azokat majd a második kiadásban ki­javítom.- Annyira bizakodó, hogy a második kiadásban is gondol­kodik?-A könyvkereskedők már tízezer példányra jelentették be igényüket.- Tízezer példányt sikernek vél az a magyar író, aki orszá­gos csúcstartónak számít a szakmájában? Akinek egyik focikönyve háromnegyed mil­lió példányban jelent meg?- Húsz éve. Azóta a könyv­piac összeomlott. Egyébként is, az a könyv nem szépiroda­lom volt, hanem a fociról szólt.-Miért, a Fradi-könyve, a 47. kötete hány példányban fogyott el?-Eddig húszezerben. De még keresik.-Most megjelent regényé­ben tetszik, hogy egy kiska­masz nézőpontjából láttatja a kor történéseit. És nem tetszik, hogy a hatvanhat éves író is beviszi a szövegbe a maga utókori szempontjait.- Csak nem gondolja komo­lyan, hogy az Anti gyerek szemléletmódjából hiányzik Végh Antal írói rafinériája?-A regénybeli Anti gyerek nem olyan naiv, mint amilyen­nek látszik?- Ha annak látszik, akkor én ezt dicséretnek veszem. Ez ugyanis azt jelenti, hogy sike­rült belőle kihoznom azt, amit belegondoltam.- Vajon mi történt volna, ha ez az Anti gyerek Szatmárné­metiben maradhat és elvégez­heti a gimnáziumot?-Leérettségizett, majd ha­zaszökött volna Magyaror­szágra.- Mi maradt az egyéves ka­landból?- Korábban a nyitottság az erdélyi irodalom iránt, most meg ez a regény.- A trilógia harmadik kötete lesz a 49. könyve?- Nem, az ötvenedik lesz.- Hogy-hogy?-Úgy, hogy készen van a negyvenkilencedik. A címe az, hogy Megmondom őszin­tén. Politikusokról készítettem portrésorozatot, Deutsch Ta­mástól Thürmer Gyuláig.- Hány kiadásra számít?- Remélem, nem tiltják be.-És mikor jelenik meg a félszázadik kötete?- 2000-ben.- Gondolkodott-e már azon, hogy mi marad meg a huszon­egyedik századra Végh Antal ötvenkötetes életművéből?- Vagy tíz könyv. Az Erdő­háton, Nyíren című szociográ­fia, amely a Magyarország fel­fedezése sorozatban jelent meg. A Nincs béke az almafák alatt című esszégyűjtemény a szatmári emberekről és a ma­gyar mezőgazdaságról. A Mi­ért beteg a magyar futball? és a Gyógyítóatlan című foci­könyvek, amelyeknek a pél­dányszáma elérte az egymil­liót. A Könyörtelenül című dokumentumregény a balas­sagyarmati túszdrámáról, amelyből film is készült. A Fekete szivárvány című re­gény, amelyben egy magam­fajta falusi tanító átéli 1956-ot. És persze, a mostani trilógia, amelyből még nincs készen az utolsó kötet.- Ez csak kilenc.-Aki kíváncsi lesz rám a következő évszázadban, bizo­nyára fellapozza majd az Ak­kor is, ha egyedül maradok című interjúkötetet, amelyben magamról vallók. Nem re­gényben, nem novellában, ha­nem kendőzetlenül.-És a jövő századbeli diá­kok melyik könyvét forgatják majd?- Semelyiket. A középisko­lások nem fognak szépirodal­mat olvasni. Csak nyugdíjas mérnökök és megszállott hu­szonévesek veszik majd kézbe a könyveimet. A politika elve­szi a teret az irodalomtól.- Elégedett az életművével, az írói sorsával?- Sokáig csak arra gondol­tam, hogy egykötetes író le­szek. Amikor aztán megjelent az első könyvem, azt gondol­tam, hogy kétkötetes író le­szek. A huszonötödiknél meg arra, hogy na, még kettő-há­rom könyv kikerül a toliam alól. Önmagamhoz képest ezt az ötvenet iszonyatosan nagy teljesítménynek érzem. Az már külön öröm, hogy ezért az életműért egy kitüntetést se kaptam. Ez ugyanis azt jelenti, hogy független maradtam a politikától. Zöldi László A kristálykék Adria békéje Egy a programválasztékból: pihenés Rab szigetén Csak a térképre kell nézni, és adja magát a választás: tenger­ből hozzánk legközelebb az Adria van. Jöhet a tervezés, csak hinni kell a nyilatkozat­nak: „Horvátország teljesen biztonságos, a turisztikai célok korlátozás nélkül megközelíthe- tőek, s ezért minden állami szerv garanciát vállal” - mondta Ivan Herak horvát ide­genforgalmi miniszter Buda­pesten. Csak hát a NATO délszláv akciója árnyékában kell a köz­vetlen élmény: a béke szimbó­lumának, a kéknek kristálykék övezetéből. A mezőkövesdi Utas Tours szakmai körútját a kínálat be­mutatásán túl nem titkoltan két- ségoszlatónak is szánta. Az ad­riai nyaralás jegyében utazási irodák programajánlói és újság­írók részére szervezték meg a tapasztalatszerzést. Autóval fél nap sem kell, hogy az ember Rijeka felé ereszkedve először pillantsa meg a végtelenbe tűnő víztük­röt. A fáradtságot feledtető, ká­véval felérő friss tengeri fuval­latnak és a part látványának közvetlen élménye Opatija sé­tányain éri a főúttól letérőt. A szállodasor felkészültsége már most megbirkózna a ven­dégrohammal. A víz azonban még csak „kóstolgatja” a bát­rabb németeket. Az éledő tera­szokról jó pillantást vetni a zsú­folt yacht-kikötőre, megéri a sé­tát a botanikuskert növényrit­kaságainak - például a parafá­nak - a szemrevételezése. Az Isztriai-félsziget egyik csendes öble Rabacnál sekély vizével a természet ajándéka. Hotelek, apartmanok várják itt a gyermekes családokat. A nyugati oldalon Porecs - noha 12 ezer 500 az állandó la­kosainak száma - főszezonban 110 ezer tengerparti nyaralót képes fogadni. Többek között a Kék Laguna szállodalánc - nyugati bankok finanszírozta - felújított épületeiben. Ahol a fá­tyol-vízesés szinte a szobákig ér. Hívogató a sportcentrum, az édesvízi medencék sora, az ap­rókavicsos és sziklás tenger­part, az átlátszóan tiszta tenger. Délnek fordulva a Limski- fjord kényszerít kerülőre. A fél­szigetbe mélyen benyúló hasa- dék vizén egykoron a kalózok jutottak el rejtekhelyükre. Akik talán épp olyan háromárbócost is kifosztottak, mint amely ma Rovinj kikötőjében számít tu­rista-látványosságnak. A Kor- csulán született nagy utazó, Marco Polo nevét viselő, csupa fából újjáépített hajó rendre a fedélzetére vesz idegeneket, és kifut velük a nyílt tengerre, ha a történelmi városka templomá­nak csúcsán a forgó széljelző­ként funkcionáló védőszent a horgonyfelhúzás irányába mu­tat. A közelben Vrasar szálloda kapacitása is jelentős. A futball iránt fogékonyak figyelmét az sem kerüli el, hogy mindenütt gondozott fo­cipályák vannak, amelyeken már apró gyerekek szeretnének Davor Suker nyomdokaiba lépni. A távolságok nem túl na­gyok. Krk szigetére szárazon vezet út az 1430 méter hosszú, középen 210 m magas, nagy ívű hídon át. A hídvám 12 kuna személykocsinként (1 DM = 3,8 kuna). A legnagyobb horvát szigeten a fogadtatás gyönyörét nemcsak a rakija adta, hanem a tömény italt népviseletben kí­náló asszonynép is. A Hotel Drazsica - a „főváros” egyik jegyzett szállodája - idei máso­dik főszezonja szilveszterre esik. A 2000. év köszöntésének nemzetközi programjához 40 magyart látnak szívesen. A rán­tott tintahal és a fényűző kör­nyezete miatt felejthetetlen a malinskai Hotel Palace. Komppal egy ugrás Rab szi­gete, ahol kezdik „kicsoma­golni” a télen itt tárolt yachto- kat, motorcsónakokat, lakóko­csikat. Közben érkezik a szá­razföld felől az utánpótlás. A 3500 lelkes szigetközpont kikö­tői benzintkútjánál sorban áll­nak a vízi járművek. A vendég­lők teraszain már előszezonban is tisztes a nyüzsgés. A sziget lopári része a Balaton déli olda­lát idézi, alig mélyülő homokos partszakaszával. Horvátországról az első be­nyomások azt sugallják, hogy az idegenforgalmából (is) él, s nem lehet kétséges: békés hét­köznapjaival a visszatérő ven­dégekért dolgozik. Csak tudjuk megfizetni. Budavári Sándor Restaurálták az Utolsó vacsorát A csütörtök esti ünnepélyes átadás után péntektől már a nagy- közönség is eredeti szépségében szemlélheti Leonardo da Vinci nevezetes falfestményét, az Utolsó vacsorát. Huszonegy évig tartó restaurá­lás eredményeként állították helyre a milánói Santa Maria déllé Grazie templom kolosto­rának refektóriumában lévő seccól, amelyet a végleges el­tűnéstől mentett meg a Pinin Brambilla Bárdion főrestaurá­tor vezette csoport. Ennek eredményeként az apostolok eddig kifejezéstelen ábrázatán immár érzelmek tük­röződnek, jól látható az ablak mögötti panoráma, a bal oldali falon a flamand stílusú falisző­nyegek sora. A sajátos technikával készült faliképet a munka alatt is láthat­ták a látogatók, de csak az áll­ványzat mögül. A pótolhatatlan remekmű védelme céljából a jövőben szigorúan korlátozzák a látoga­tók számát: egy-egy alkalom­mal legfeljebb 25 érdeklődőt engednek be a terembe, s a be­járatnál olyan üvegajtót szerel­nek fel, amely a látogatók szá­mának szabályozásán kívül ki­szűri a fényt, a port, a szeny- nyező gázokat is. Munka közben megerősítést nyert, hogy a Leonardo alkotá­sának hitt kazettás mennyezetet és a faliszőnyegeket az 1700-as években kétszer is teljesen át­festették. A restaurálás egy má­sik meglepetése, hogy Máté apostol haja nem fekete, hanem vörösesszőke. Mióta felgyógyult Mióta felgyógyult, először ment ki a házból. Már nem is emlékezett a külső világra. Félve tekintett ki a tágra nyílt ajtón, s erejét megfeszítve az utcára lépett. Félelem és egyben meglepődés tükröződött az arcán. Ilyen volt régen is, amikor még egészséges volt, vagy tényleg eny- nyire megváltozott a körülötte lévő világ? Ijedten nézi a felé tartó hatalmas teherautót. Be­hunyja a szemét. Hirtelen leperegnek előtte újra „azok” a percek! Néhány pillanat alatt újraéli azt a szörnyű délutánt. Egész testében megremeg, mikor a hatalmas gé­pezet elhalad előtte. Legszívesebben ki se nyitná többet a szemét. így a sötétben biztonságban volt, és minden leegyszerűsödött. Éles kürtszó hasított a fülébe, s a hirtelen világosság megszédítette egy pillanatra. Megpróbálta összeszedni magát. Tudta, érezte, hogy most el kell indulnia. Hosz- szú út áll előtte, s ezt egyedül kell megtennie. Át­kelt az úttesten, s megindult a város felé. Nagyon régen volt már az, amikor utoljára járt itt, mégis jól emlékezett az útra, miután gondolat­ban sokszor végigjárta, s elképzel te maga előtt. Milyen hangosak az utcák! És ez a tömeg! - gondolta magában, s lehajtotta a fejét. Nem mert az emberekre tekinteni. Úgy érezte, mindenki őt fi­gyeli, és őt neveti. Pedig senki nem figyelt már rá. Régi barátai is elmentek mellette, de azt is tudta, a többiek szintén megváltoztak. A kirakatokat nézegette, de nem az ott lévő tár­gyakat látta benne, hanem saját magát és a mögötte elhaladókat. Figyelt és hallgatott. Már nem értette ezeket az embereket. Mindenki siet valahová, nincs idejük még egy kedves szóra sem. Egy csokoládépapír suhan a földre, közvetlen a lába mellé. Felnéz, s látja a fiút, aki az édességet majszolva gúnyosan ránevet, s gyorsan odébb áll. Sokáig néz a távolodó alak után, s eltöpreng, vajon mi volt az a gyűlölet, amit a szemében látott. Kihez szólt, mi válthatta ki? Egyre mélyülő gondolataiból hangos nevetés rázza föl. Egy ölelkező pár halad felé. A fiú sze­mében ott a tűz, a szerelem, de a páiján csak a ka­land és a nagyravágyás látszik. Már az érzéseket sem tisztelik. Még ebből is játékot csinálnak. Újra az üveglapra tekint. Úgy érzi, az nem hazu­dik. Bár csak egy képet mutat (azt is fordítottan), mégis jobban bízik benne, mint az emberekben. Pár percig még mozdulatlanul áll, s rejtett titko­kat fürkész, majd hirtelen megfordul, s továbbha­lad. Ma mindent újra meg kell ismernie... Fel akaija fedezni a múltat, s meg akarja érteni a jelent. Maga sem tudja miért, de nem foglalkozik a jö­vővel. Talán azért, mert nincs is. Megkönnyebbül. Hisz akkor nem kell ebben a számára érthetetlen és gonosz világban élnie. Sze­retne túl lenni mindenen, szépnek s jónak látni mindent... Ahogy egyre előrébb halad, annál vilá­gosabb a felismerés - ez lehetetlen! Furcsa! Most csak a rosszat tudja meglátni? Vagy tényleg ennyire csupasz lett ez a mai világ? Mindenhol csak a beton, a piszok, s az üresség. Ott a járdaszegélyen egy kis virág árválkodik. Arra veszi útját, meg akarja csodálni, hogy végre valami szépet s tisztát lásson. Ekkor egy csapat fiatal jele­nik meg. Sietve szedi lépteit..., elkésett! Mit sem törődve az élettel, letapossák a „reményét”. Szomorúan néz az elpusztított növény maradvá­nyaira. Most már feldereng számára a jövő. Nem­sokára őt is így fogják eltaposni, s a sítja fölött növő szirmokat leszakítani... Hisz nem ártott sen­kinek! Többet várt az élettől, s most csak a csaló­dások maradtak neki. Hová lett az a világ, amit egykor úgy szeretett. Már a felhők is máshogy haladnak fenn az égen, s a nap sem süt már nevetve a földre. Egy kislány lép oda hozzá rózsáskosárkájával, s ő - talán sajnálatból, vagy mert az elveszett életet látja a száradni akaró növényben - kiválaszt egy fehér szálat. A kislány ugrándozva siet tovább az odavetett pár forinttal a kezében. Irigyli a gyerme­ket. Neki legalább még az öröm megmaradt. Belehasít ujjába az egyik tüske szúrása. Kis pi­ros vércsepp buggyan ki a megsebzett helyen. Nem dühöng, hisz a növény is érez, s próbál védekezni. Vajon mit érezhetett ez a virág, mikor leszakították a neki életet adó tőről? Az Ó kiáltását senki nem hallotta meg. Nem siettek a segítségére, s nem ítél­keztek a gyilkos fölött. Most úgy érzi, hogy ők ket­ten már összetartoznak. Közelebb áll hozzá, mint valaha is bárkihez. Saját sorsára ismer, az elkerül­hetetlen elmúlásra. Nem foglalkozik többet a külvilággal. Halad a hídon, alatta a folyó fülrengető dübörgéssel árad. Ez legalább tudja, merre megy. De vajon mi kény­szenti a haladásra? Hívja valami? Az út végén ki vár rá? Olyan jó lenne, ha őt is várnák! Akkor volna értelme, hogy küzdjön! Kivájt medrében talán évezredek óta hömpölyög a folyó. A víz tudja az irányt, s nem fél a mély, sziklás kanyarulatoktól sem. Bár ő is ilyen bátor és erős lenne. Talán a folyó segít neki! Igen, Ő bizto­san megérti. Lenéz a mélységbe. Most már ő is érzi. Tudja, mit kell tennie, és boldog. Életében talán először... S a rózsa lassan aláhullik a mélybe. A gyors hul­lámokba kapaszkodva eltűnik. De O nem en­gedi el. Most már soha többé. Elek Eszter

Next

/
Thumbnails
Contents