Heves Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
1999. április 24., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Hiába a legdrágább szalonból vett ruha, ha lélekben nem vagyunk úrihölgyek Tudni illik, hogy tunkolni nem illik Egy kor társadalmi viszonyainak sajátos tükre az emberek között uralkodó szokások rendszere, amelyet írott vagy íratlan formában egy- egy társadalmi réteg tagjai egymás között elfogadottnak tekintenek. A két világháború közötti időszak úri középosztályának illemszabályait a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők munkatársai adták közre a harmincas években. A kiadvány szerzői ezer paragrafusban foglalták össze a társasági érintkezésre vonatkozó jó tanácsokat. Az alábbiakban ebből válogattunk egy csokorra valót, méghozzá úgy, hogy mellé abból is ízelítőt nyújtunk, hogy milyenek a mai modern illemszabályok a magán- és az üzleti élet különböző területein. Az öltözködésről Az öltözködéssel kapcsolatban a harmincas években a következőként vélekedtek: „ha lélekben nem vagyunk úri hölgyek”, akkor Patou egyes- egyedül a mi számunkra készített modelljei sem tesznek bennünket azzá. Ahhoz, hogy műveltségünket kifejezésre juttassuk, eleganciára, jó ízlésre van szükségünk. Kevés pénzből angolosan, vagyis egyszerűen csak akkor tudunk ruház- kodni, ha ismerjük a szabályt: nincs siralmasabb látvány, mint egy olcsó anyagból készült, de rosszul szabott cifra ruha. Éppen ezért ami olcsó, az bizonyul drágának. Mindenkor kerülnünk kell a feltűnőt. A férfiak - a megfelelő alkalmakkor - szmokingban mutatkoztak, kemény inggel és szimpla gallérral, később selyem ingben, dupla gallérral. A frakkot csak este viselték. Fontos kiegészítő ebben az időszakban a kesztyű. Társaságban szmokinghoz glaszé, utcára szarvasbőr, utazáshoz, kiránduláshoz színes kézvédőt illett viselni. Az ötvenes években a hölgyek utcai viselete lehetett egy sportosan elegáns kompié, egy kosztüm, esetleg egyszerű ruha, kabátkával. A férfiak viselete annál praktikusabb volt, minél kevésbé volt feltűnő a színe és a szabása. Manapság nincsenek szigorú szabályok. A szoknya lehet rövid, érhet térdig vagy bokáig. Vannak, akik viharkabátban, tréningruhában, bőmad- rágban járnak, és csokomyak- kendőt viselnek fényes nappal. Mindezek kedv és hangulat szerint kombinálhatok. Színházba, ünnepélyes alkalmakra nem árt azonban elegánsabban öltözni. Ezzel nem egymást, hanem a művészeket tiszteljük meg. Merev határok azonban itt sincsenek. Ha kölcsönös tolerancia uralkodik, az előadás farmerban is élvezhető. A ruházat az érett ember egyéniségének az egyik kifejezője, aki különbséget tud tenni a különböző élethelyzetek között, és ezt ruházatával is képes kifejezni. A legfontosabb: ne csak a ruházatunk legyen ápolt, hanem mi magunk is. A testszagot, a piszkos körmöt, a ragacsos hajat nem feledteti a legdrágább modell sem. A túl harsányra sminkelt arc éppoly taszító lehet, mint a háromnapos szőrzet. A parfümfelhő is ellenszenvessé válhat, ha túl nagy körzetben érezhető. Mintha skatulyából húzták volna elő őket tőleg csak asztalbontás után gyújtsunk rá. Hamuzni, csikket elnyomni kizárólag hamutartóba szabad, tányérba, csészébe több mint ízléstelen. Nem illik az égő cigarettát állandóan a szájban tartani. Asztalnál ülve, a túloldalon ülőknek nem illik az asztalon keresztül cigarettát kínálni, se tüzet adni. Inkább menjünk át. A vizitelés Tenisz az angolkisasszonyoknál Étkezés, dohányzás Hetven évvel ezelőtt asztalnál helyet foglalni csak akkor szabadott az uraknak, amikor a hölgyek már ültek. Rendkívül fontos volt a helyes testtartás. „Melled az asztaltól legyen körülbelül egy tenyérnyire, felsőtested dőljön előre, könyököd simuljon testedhez. Kezed, ha üres, az asztal szélén pihenhet." A dohányzással kapcsolatban megjegyzik: a hölgyek nyilvános helyen (utcán, üzletben) ne dohányozzanak! Étteremben ebéd vagy vacsora után rágyújthatnak, ám úrinő ezt mérséklettel teszi, s nem pöfékel szüntelenül. Manapság általános szabály, hogy égő cigarettával semmilyen helyiségbe nem illik belépni. Étkezés közben, mások esznek, durva tiszteletlenség rágyújtani. Vendégségben leheA társaságban a kapcsolattartás különféle módjai voltak ismertek. Ilyen volt a látogatás, amely több funkcióval bírt. A strand divatja Bemutatkozó látogatást az tett, aki valamely hivatalt elfoglalt. Színészek Egerben: gyakran ők is divatot teremtettek Van olyan látogatás, amelynek célja a jókívánságok kifejezése. Az úri középosztály tagjai betartották azt a szabályt, miszerint délelőtt 11 óra előtt és délután fél kettő után nem szabad senkit felkeresnünk otthonában. Amennyiben a házigazdát véletlenül nem találjuk otthon, akkor hagyjuk ott névjegyünket, amelynek szélét szokás behajtani, hogy más ne használhassa fel. Ha az alsó sarkot görbítették be, akkor akinél a látogatást tettük, magasabb rangú, a felső sarok le- hajtása ellenkező esetben történt. Ma fontos tudnivaló, hogy a magánnévjegyet ne keverjük össze az üzleti névjeggyel. Névjegykártyánkat nem nyomjuk a vendégeket fogadók kezébe a bejáratnál. Fogadásokon szokás, hogy a vendégek kártyájukat egy üvegtálba helyezik, megkönnyítve ezzel a szervezők tájékozódását. Szöveg: Barta Katalin Illusztráció: Pilisy Elemér Ecset a szájban, remény a lélekben Czibolya Erzsébet olyan kislány volt, mint a többi: futkározott, labdázott, fára mászott, s ha a csínytevésben túl messzire ment, akkor ő is megkapta a szülői büntetést, akár a nővére. Ötéves volt, amikor minden megváltozott: járványos gyermekbénulás támadta meg. Életben maradt, de azóta a végtagjait nem tudja mozgatni. AmÁ reményt, a szokásos, hétköznapi élethez való ragaszkodást sohasem adta fel. Néhány napja új oldaláról is megismerhette Hatvan városa, melynek utcáin naponta látni őt tolókocsijában közlekedni. Festőművészként mutatkozott be. Czibolya Erzsébet újra győzött. Elegáns, egyedi tervezésű blúz, diszkrét smink. Ül a tolószékben és mosolyog.- Sohasem tudtam elfogadni, hogy megálljon körülöttem a levegő, hogy nincs tovább, hogy kirekesztettként kellene élnem. A kórházban - már lebénulva - addig fészkelődtem, amíg sikerült leesnem az ágyról, csak hogy törődjenek velem. Azt akartam, hogy az élet ugyanúgy magába fogadjon, mint azelőtt. Élni akartam, nem megbékülő semmittevéssel várni az idő múlását. A kórházból, majd az intézetből a hatvani-családi házba hazakerülve nagyobb biztonságban érezte magát. Nem várt szánalmat, különösebb gondoskodást. Azt akarta, hogy ugyanúgy kezeljék, mint bármely más gyermeket.- Többször készakarva rosz- szalkodtam, várva a reakciót - meséli. - Egyfajta teszt is volt, hogy éppúgy megdorgálnak-e, mint egészséges nővéremet. Ez volt a jelzés, hogy engem is gyermekként, emberként kezelnek és nem valami megnevezhetetlen szánalmas figuraként, akit kegyeletből mindentől óvni kell, akinek már mindent szabad. Néhány évet Budapesten is élt, sorstársai között. Dolgozott is. Aztán úgy döntött, hazatér. A család, a város nagyon is hiányzott neki. A várt belső nyugalmat itt kapta meg. Ám fővárosi barátaival azóta is tartja a kapcsolatot, évente többször is összejönnek. Itthon ugyanolyan ritmusban él, mint bármelyik nő. Mindent elvállal, amit el tud végezni. Bevásárol a családnak és rengeteg időt tölt el nővére gyermekeivel. Imádják egymást, hiszen Erzsébet nagy türelemmel mindent elmagyaráz nekik, minden kérdést van ideje meghallgatni, és a válaszok sem tőmondatokban hangzanak el. A festészettel másfél éve került kapcsolatba.- Van egy barátom, ő vett rá. Azt mondta: neked olyan szép lelked van, hogy biztosan gyönyörű képeket tudnál festeni. Egy sima rajzlappal és vízfestékkel kezdte. A szájába fogott kis iskolásecsettel. Az első kísérletek csapnivalóra sikeredtek. Ám Czibolya Erzsébet folytatta. Ő már megtanulta, hogy ha élni akar, akkor sosem szabad feladnia. Az első kudarcok után semmiképpen sem.- Gyötrelmes napok voltak, hiszen lelkileg is fel kellett készülnöm a feladatra. Újra megbeszéltem magammal, hogy csak apránként juthatok előbbre. Nekem az élet már csak ilyen. Régebben türelmetlen voltam. Egyszer például varrni kezdtem a számmal, és leejtettem a tűt. Mérges lettem, és beleharaptam a tehetetlen kezembe. Fájt. És a belém hasító fájdalom döbbentett rá, hogy ezt nem szabad csinálnom, az önmarcangolással nem jutok előbbre. Hiszen mindig van valaki, aki felemeli a leejtett tűt. Az emberek végső soron jók. A festészetben is apránként jutott előbbre. Ki kellett dolgoznia a sajátos technikáját: az ecset minden egyes érintés alkalmával csak apró nyomot hagy a felületen, s a kép kis pontokból áll össze. Ma már az eredmény lenyűgöző: tiszta, harmonikus színkombinációval készült képek. Ezek közül tizenhat került fel a hatvani Ady Endre Könyvtár nagytermének falára a most megnyitott tárlaton. Hogy mennyi idő alatt készül el egy kép? Van, amikor három nap is elég, máskor egy hétig vagy annál is több ideig foglalkozom vele. Félkész munka nem kerülhet ki az ecsetem alól. Sokszor azon kapom magam, hogy reggeltől estig ülök a vászon előtt, csak édesanyám hosszas unszolására állok meg néhány falatot enni. Az alkotás csodálatos dolog. Czibolya Erzsébet ma már tagja a Szájjal és Lábbal Festőik Nemzetközi Szövetségének is. A szervezet székhelye Liechtensteinben van. A tervek szerint egy jövő évben ott kiadásra kerülő naptárt a festményei díszítenek majd. Itthon a Hatvani Expón készül a következő bemutatkozásra.- Addig sok képet szeretnék megfesteni - mondja. - Nem lesz könnyű, de hát mindig is szerettem azt, ami nehéz. Tompa Z. Mihály Azt szereti, ami nehéz fotó: t. z. m.
