Heves Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-10 / 83. szám

1999. április 10., szombat Hírlap Magazin 7. oldal A médiatörvény elkésett és alkalmatlan- állítja a hosszú idő után ismét Kubába készülő Horvát János a hazai médiaszabályozás legfontosabb eszközéről Az eredetileg spanyol szakos bölcsész, Horvát János Kuba-spe- cialista, televízió-riporter és műsorvezető: valódi televíziós személyiség. Riport- és médiatankönyvek szerzője, a jövő mé­dia-generációja számára is útjelzőül, hasznos tapasztalatokkal szolgál. Mindazonáltal nincs túl jó véleménye a késve megszü­letett médiatörvényről és a közszolgálatinak nevezett állami te­levíziózásról. Horvát János az egri Ifjúsági Ház Ezredvégi Tör­ténetek című előadás-sorozatának vendégeként a média ezred­fordulós szerepéről és felelősségéről tartott előadást. mű­mért a Horvát János: „Ma inkább nézői modellről lehet beszélni...’’ A magyar vallási műso­rok is inkább hasonlítanak most pártpoli­tikai adá­sokra, mint egyházi sorra, ezekben hierarchia gyakran kap szerepet. Rá­adásul meg kell felelniük a megbízók­nak. A keres­kedelmi té­véknél vi­szont nagy a túlkínálat, a közeli jövő­ben sokan el------------------- fognak hul­f otó: perl m. lani. Valószí­nűleg a TV3- ra is ez a sors vár, főként most, hogy a TV2 tulajdonosa meg­vásárolta. Az egyébként nem baj, hogy nemzetközi összeha­sonlításban is a magyarok ül­nek az egyik legtöbbet a képer­nyő előtt. Ez le fog csillapodni. A regionális médiának na­gyobb távlatban Kelet- és Kö- zép-Európában is komoly jö­vője van, bár ez nem megy majd könnyen - hangsúlyozta Horvát.- A ’90-es években a centra­lizálttal szemben a helyi sajtó erősödött meg. Egy megyei lap alapvetően nem regionális lap, ám nincs kizárva, hogy azzá váljon. Nálunk az embereket egyelőre még nem a regionális dolgok, hanem a helyi témák érdeklik, meg az, hogy mi tör­ténik a fővárosban. A környező tágabb térség kevésbé foglal­koztatja őket. Most egyébként arra is kí­váncsi vagyok, hogy milyen lesz a már itthon is megszokott információs szabadság - szate- lit és kereskedelmi tévék, la­pok, Internet- és mobiltelefon­kapcsolat - nélkül, ezektől el­szakítva, az erősen korlátozott viszonyok között létezni. Hosz- szú idő után ugyanis ismét Ku­bába készülök. Kovács János- Nincs értelme szidni a ma­gyar médiatörvényt, amely ha­gyományos szemléletével kép­telen megoldani a problémákat. Ez ma már mindenki előtt vilá­gos. A magyar médiatörvény megrekedt a ’60-as évek mo­delljénél. A törvény addig hú­zódott, amíg a médiakezdemé­nyezések utat törtek maguknak, és valóságos dzsungelviszo­nyok alakultak ki. Ezt a helyze­tet próbálja meg most rendezni egy erre már az indulásakor is alkalmatlan vállalkozás. Az Országos Rádió és Televízió Testületet inkább országos tele­kommunikációs testületnek kel­lene hívni, amelynek érdemi, tartalmi, és nem politikai kér­désekkel kellene foglalkoznia. Nem arról szólna állandóan, hogy ki és milyen pártállású az elnök. A televíziós újságíró szerint ma már korántsem a kereske­delmi és a közszolgálati televí­ziózásra érvényes duális modell a meghatározó, hanem sokkal inkább nézői modellről lehet beszélni. Ami azt jelenti, hogy a nézó' kilépett a passzív műsor- fogyasztó szerepéből, és a mű­sorok, csatornák között folya­matosan válogatva, saját egyéni igénye szerint aktív szerkesztővé rukkolt elő'. A kí­nálatból egyszerűen összeállítja a maga tévéjét.- A televíziók felelőssége egyébként az önkorlátozásban van. Ezt a felelősséget azonban egy nyitott, sokszereplős médiapiac tovább csökkenti. Az USA-ban például korábban két szabály érvényesült, többek közt a választási és politikai műsorok esetében is: az egyenlő' idők törvénye és a vá­lasz joga. Aztán rájöttek arra, hogy sok adó, szolgáltató ese­tében ezek a dolgok hosszabb távon kiegyenlítődnek. Minden vélemény helyet kap végül. Az ORTT panaszbizottsági vitái például Bolgár György rádiós élő telefonos műsora kapcsán épp arról szólnak, hogy milyen hosszú távon és hogyan kell ennek a folyamatnak - a külön­böző véleményeknek - ki­egyenlíteniük egymást: hetente, havonta vagy félévente. Úgy tűnik egyébként, hogy az etikának, a felelős döntésnek egyre nagyobb szerepe lesz a médiában. Ma már az újságírás lehetőségei és határai kitágul­tak, a világ szinte bármely ré­szén lehet dolgozni és tartani a lépést az itthoni eseményekkel, ha megvan az Internet-, a tele­fon-távközlési kapcsolat. Ez új helyzet és új kihívás, ami már nálunk is kopogtat. A szakember az elektronikus média (műholdas és kábelté­vék, Internet, mobil telekom­munikáció) robbanásszerű fej­lődése kapcsán megjegyezte, hogy egy sor kérdés esetében egyszerűen tanácstalanul áll­nak. A régi fogalmak és szabá­lyozások nem alkalmasak és alkalmazhatók a média új for­máira.- Ezzel a problémával talál­tuk szembe magunkat a kollé­gáimmal, amikor A kalandozá­sok a médiában kicsiknek és nagyoknak című, a médiaisme­retbe bevezető sorozat tervével foglalkoztunk. Azt látjuk, hogy itt valami nagy dolgok szület­nek, ám buták vagyunk hozzá, hiszen igazán még rendszerbe foglalni sem tudjuk. Az Orszá­gos Választási Bizottság tagja­ként, médiaszakemberként ott ülök a jogászok között, és na­gyon nehezen tudunk mit kez­deni például az Internettel, a vá­lasztási időszakban vagy kam­pánycsend idején ott megjelenő közleményekkel, politikai üze­netekkel. Hiányzik a módszerünk és az eszközünk rá. Még az sem tisz­tázott, hogyan lehet és egyálta­lán kell-e korlátozni egy olyan nyitott, korlátok nélküli és ön­maga törvényei szerint fejlődő szabad médiát, mint az Internet. Meddig terjedhet a szellemi tu­lajdon védelme, mi a jelentő- sége az adatvédelemnek egy in­formációs társadalomban, vagy netán bízzunk mindent az ön- szabályozásra, amíg kiforrja magát a dolog.- A közszolgálati magyar té­vével nem az a gond, hogy nin­csenek nézői, hanem az a prob­léma, hogy nincsenek nézhető' műsorai. Nincs mit nézni. Átpo­litizált, évek óta rosszul men­nek a dolgok. Ezzel az alacsony színvonallal nem lehet megelé­gedni egy állami televízióban. Ahol már örülni lehet a 6-800 ezres, netán egymilliós néző­csúcsnak. Csak a Fábry-show vagy Juszt Kriminálisa képes ezt másfél millióig feltornászni. Az esti tévéhíradó félmillió embert vonz a képernyők elé, ami 6-8 százalékos nézettség­nek felel meg, ugyanakkor pe­dig a TV2 hírműsorát kétszer ennyien nézik. Persze, azt azért a mostani felállásban senki se várja, hogy visszatérhet a többmilliós nézőtábor, a ’70-es évek monolit egycsatornás te­levíziózására jellemző, az em­berekre gyakorolt meghatározó életszervező hatás. A nézők döntésétől egyébként - miként a demokratikus és szabad politi­kai szavazásoknál is megvan a felelősség - nem kell félni, többnyire jól választanak. Horvát emlékeztetett arra, hogy a demokráciának és a de­mokratikus médiának nem fel­tétele a kereskedelmi televízió­zás. Olyan államok, mint Ausztria vagy Svájc - ahol csak állami tévé van - jó példák erre. Igaz, a szomszédos országok műsorai és a műholdas adások itt is szabadon hozzáférhetőek.- A közszolgálati csatorna a nézők megoszlásával lassan azért remélhetőleg nem lesz majd elég érdekes a politika számára, így inkább visszatér­het a kulturális küldetéséhez. És helyére kerülhetnek a köz- szolgálati rossz lelkiismeret el- altatására szánt hajnali művé­szeti műsorok is. Az alig nézett közszolgálati kisebbségi műso­rok esetében például olcsóbb lenne a kvótarendszer alapján a műsor kazettáit akár egyenként elküldeni az érintetteknek, vagy egy mikro sugárzót üzemel­tetni, mint a mostani mű­ködés. Christine Keeler figyelmezteti Monicát „A pokol vár rá itt a Földön!” Rég volt, ám igaz volt: ép­pen 37 esztendővel ezelőtt egy callgirl ((telefonon la­kásra hívható prostituált), az akkor 19 éves és szép Chris­tine Keeler megbuktatta a brit kormány hadügyminisz­terét, John Profumót. Mi­után befeküdt őfelsége szu­pertitkokat tudó kormány­tagjának az ágyába, Profu- mónak mennie kellett. Keeler ma 56 éves, de még mindig csak úgy emlé­keznek rá világszerte, mint a hírhedt callgirlre, s ezt a bé­lyeget élete végéig képtelen lemosni magáról.- Mindenki csak azt tudja rólam, hogy lefeküdtem John Profumóval. Monica Lewinsky is mindörökre az a nő marad, aki szájszexet folytatott az Amerikai Egye­sült Államok elnökével. Együtt kell élnie ezzel az ál­landó jelzővel, így emlegetik az emberek, a szomszédok, ismerősök, és ekként külön­böztetik meg majd más Mo- nicáktól, akár a rokonai, gyerekei füle hallatára is - jósolja Christine Keeler. - A pokol vár rá már itt, a Föl­dön, és borzasztóan össze kell szednie magát, hogy bele ne bolonduljon, ön- gyilkosságba ne menekül­jön. Elveszíted önmagadat, a személyiségedet, ami az embert emberré teszi. Bi­zalmatlanná válsz, megta­pasztalod, milyen rettenetes, ha valakit elárulnak, elad­nak - mondja önmaga ke­serű életútjára emlékezve. - Azt mondja Monica, hogy élvezni akarja médiasztár lé­tét, azt, hogy híres. Csak­hogy alapjában téved, ha azt hiszi, hogy karrierjét föl­építheti erre a botrányra - jelentette ki Keeler. - Ahányszor csak a nyilvá­nosság elé lép, úgy tekinte­nek rá az emberek, mint egy bohócra a cirkuszban. Még örülhet, ha csupán mókás számnak tartják.” (Ferenczy Europress) Házaló voltam lépcsőházról lépcsőházra Avagy: milyen érzés, ha csengőfrász kerülgeti az embert-Ezek azok...! - mutat a Má­tyás király út mentén elnyúló négyemeletes épületekre a tar­kóján fekete befőttesgumival összefogott, hosszú hajú, hu­szonéves főnök. Állunk a járdán, lábunknál a degeszre tömött súlyos sport­táska, amellyel föl s alá kell majd szaladgálni, emeletről emeletre. Mielőtt nekivágunk, az ilyen házalásban már nagy tapasztalatokkal rendelkező srác elhadarja, hogy mihez tartsam magam. Mindebbcíl az a legfontosabb, hogy - ha már elvállaltuk a munkát - határ­időre végezzünk vele. Ha eltekintek a táska súlyá­tól - egyébként majd leszakítja a karomat -, a dolog nem tűnik nehéznek. Becsenget az ember a megfelelő helyre, és udvaria­san átadja a címzettnek a leg­újabb megyei telefonkönyvet. Egy csingilingi, egy aláírás, egy köszönöm, és már sasz- szézhatok is tovább a követ­kező ajtóhoz.- Nos, apafej, tiéd az első két lépcsőház - nyomja a ke­zembe a terjedelmes címlistát a főnök, s magamra hagy. Bele­csimpaszkodom a táska fülébe, és odacipekedek a bejárati aj­tóhoz. Zárva. A matt, drótfo­natú üveghez nyomom az or­rom, hátha látni valami moz­gást odabenn, de csak erőtlen fénypászmák derengenek át rajta. Ilyen esetben - jut eszembe a főnök javallata - fel kell csöngetni az egyik címzetthez, s ha kidugja a fejét az ablakon, nyert ügyem van. Ujjam a gombon, szinte alig érek hozzá, föntről máris mérges hang zúdul rám.- Ne nyomja már olyan eszeveszetten! - dörög a kerek képű férfi. - Mit akar, jóem­ber? Mondom, a telefonkönyvet hoztam, s kérem, hogy enged­jen be.-Az más! - enyhül meg. - Épp ideje már. - Éles berregés az ajtónál, végre bejutok. A földszinten gyorsan vé­gigfutok a koszlott lakónévso­ron, oké, jó helyen vagyok. Egy kötettel megkönnyebbül a táska, ráteszem a rubrikázott ívet, a tollat, és megnyomom a csengőt. Résnyire nyílik az ajtó, gyanakvó szempár pillant rám az előszoba homályából.- Nem veszünk semmit! Ne is pazarolja az idejét - kapom meg, mielőtt szóhoz jutnék. Igaz, így már nem is nagyon tudok, inkább felmutatom a színes borítójú könyvet. - Ez meg micsoda?- Az önök új telefonkönyve, jó estét kívánok, csak alá kell írnia, hogy átvették. Ez varázsszóként hat, mert végre kijön a ház asszonya.- Mennyit kell fizetni érte? - méregeti, aztán elégedetten nyugtázza, hogy nem kerül egy fillérjébe sem. - Ingyen hozták ki? - hitetlenkedik. - Még jó, mert úgyis egy vagyont fizetek telefonszámlára... Odafönn a harmadikon már vár a bejárattól felcsengetett férfi. Csendben aláír, átveszi a könyvet, aztán kitárja az ajtót.- Igyon meg velem egy fröccsöt - invitál befelé. - Egyedül nem esik jól.- Nem lehet - mondom -, ez bizalmi állás. A barázdált arcú ember úgy néz rám, mint egy csodabo­gárra. Mielőtt sértődötten sar­kon fordul, odaveti:-Még hogy bizalmi állás, micsoda hülyeség ez már me­gint. Mire feljutok a negyedikre, ahol combvastagságú oszlopok tartják a roggyant mennyeze­tet, megszabadulok nyolc könyvtől. Lefelé már köny- nyebb, irány hát a következő lépcsőház. Itt, csodák csodája, nyitva a bejárat. A levélszekrényeknél ledobom a pakkot, éppen egyeztetem a névsort, amikor a lépcsőn jól megtermett férfi robog le, és ugyancsak megnéz magának. Várom, mikor kéri számon, hogy mit keresek itt, de nyugton hagy. A földszinti néni nagyon aranyos, azt mondja, ha nem találok otthon valakit, ő szíve­sen átveszi a köteteket. Sokat segít ezzel, mert így csak az ér­tesítő szelvényt kell bedobnom a címzett ládájába, hogy ha ha­zatér, tudja, kinél keresse a te­lefonkönyvét. Sokáig álldogálok egy fe­hérre festett, méretes vaspál­cákból készített rács előtt, mire belülről egy vékonyka hang megkérdezi, hogy ki vagyok és mit akarok. Bekiabálom, hogy mi járatban vagyok, erre nyílik a ráccsal védett faajtó. Mögötte újabb vasrács. A rudak közül nyúl ki a töpörödött nénike, behúzza magához a tollat és az ívet, s úgy írja alá reszketeg kézzel. Nem merem megkér­dezni tőle: vajon mekkora féle­lem kényszerítette ebbe a sajá­tos börtönbe. De a zárak ke­mény kattanása elgondolkod­tat... Még akkor is ezen töpren­gek, amikor egy másik lakó már arról faggat - mintha én, a „házaló” tudnék róla -, hogy miért szedik szét az ikervona­lakat, amikor neki az tökélete­sen megfelelt. Talán valaki vá­laszol majd neki... Sok helyütt nincsenek ott­hon. Téblábolok egy ideig az ajtó előtt, közben nézem a lis­tát, rajta van-e valamelyik szomszéd. Pechem van, ezen az emeleten csak ennek a szép nevű nőnek kellene beadnom a könyvet. Talán a mellette lakó segít, mondom is neki, amint kidugja a fejét, hogy hiába csöngetek a hölgynél.- Ne is próbálkozzon! Nem­rég elköltözött innen az a k...., hála Istennek! - veti oda nyer­sen, és már csapódik is az ajtó. Hovatovább nem lep meg ez a fogadtatás, sok errefelé a ha­ragos, de legalábbis a távolság- tartó ember. Talán nincs is olyan tömb, ahol ne lehetne hallani ilyen-amolyan lesújtó véleményt. Már ha egyáltalán ismerik egymást a zárt lépcső­ház lakói.- Hogy én átvegyem annak a perszónának?! - fröcsköl az indulat. - Azzal a pletykafé­szekkel senki sincs jóban eb­ben a házban. Vegye át neki, aki akarja, rám ne számítson - zárja az egyoldalú beszélgetést a negyvenes nő, s ingerülten dobja a konyhaasztalra a maga könyvét. Innen dolgavégezetlenül tá­vozom. Hátamon löttyenten himbálódzik a táska, egy-két kézbesítetlen példány árválko­dik már csak benne. Gazdáik elköltöztek a környékről, senki nem tudott a nyomukra ve­zetni, így a listán üresen ma­radt az aláírás helye.- Ezzel a körrel megkeres­tünk vagy ezerötszáz forintot - fogad az épület előtt a főnök, mellesleg a jó ideje a fejem fölé nyurgult fiam, aki főisko­lás társaihoz hasonlóan a zseb­pénzét egészíti ki ezzel az ilyesfajta, gyakorta adódó di­ákmunkával. S aki most maga mellé fogadott segédnek. - Na, apafej - néz rám -, mit szólsz hozzá?-Hmmm...! - vonom meg a vállam, értse úgy, ahogy akarja. Mondjam azt neki, hogy ezek után a lépcsőházi szóáradatok után nekem már csengőffászom van? Ez azt je­lenti, hogy rögtön a frász jönne rám, ha most újra meg kellene nyomnom valamelyik csengőt amiatt a telefonkönyv miatt. Pedig hátravan még vagy ezer... Szilvás István

Next

/
Thumbnails
Contents