Heves Megyei Hírlap, 1998. december (9. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-05 / 285. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1998. december 5., szombat Hagyd meg a kisembert hazugságai közt! Ibsen Vadkacsája a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadán Heringsaláta-készítés - még együtt Súlyosabb trauma aligha érheti a hazugságaiba burkolódzó kisembert, mint amikor rádöbbentik a valóságra. így volt ez a múlt században, s így van ez most, az ezredforduló előtt is. Ibsen darabja, a Vadkacsa aktualitása soha el nem múló. Az ember mindig keresi, kutatja: meddig terjed a jótékony önáltatás, s honnan kezdődik a végzetes önbecsapás? A Gárdonyi Géza Színház Stúdiószínpadán most bemutatott drámafeldolgozás az író mondanivalójának egyik tökéletes megfogalmazása. A rendező Beke Sándor már a fények felvillanásakor érzékelteti: valami megfoghatatlan feszültség árnyékolja be ezt a szegényesen berendezett polgári szobát. Aki nem ismeri a történetet, az is érezheti: Hedvig hunyorítá- sának, az erőltetett szeretetnek, a harmóniának végzetes tragédiát kell lepleznie. Katonás fegyelemmel, precíz kidolgozásokkal, egyre fokozódó feszültséggel vezeti végig a rendező a történet cselekményét. Az előadásnak a legértékesebb mozzanatai a csalárdságokhoz való ragaszkodás és annak leleplezése körül mozog. A rendezésben és a színészek játékában kristálytisztán jelennek meg az ibseni gondolatok, pontos, hű tükörképét adva ezáltal az analitikus dráma hordozta kérdéskörnek. Erezhető a pontosságra való törekvés a szereplők játékában is. Bregyán Péter (Hjalmar Ekdal) szürke, középszerű, az őt körülvevő hazugságokba be- lenyugvó, mi több, abban boldog apát alakít. Felesége (Saárossy Kinga) feszes, rezzenésekre figyelő, kidolgozott játéka férjével szemben már jelzi, itt valami nincs rendben. Gesztusai, mozdulatai kifejezik: minden cselekedetével hazugságot próbál leplezni. Bár mindketten a „tenger mélységében alámerülő” vadkacsa sorsát szimbolizálják, kettőjük jellemében van egy óriási különbség: amíg Hjalmar elhiszi az őt körülvevő világ valóságát, addig felesége egy percig sem tud feloldódni ebben a légkörben. Lányuk, Hedvig, az „élő” hazugság (e szerepben mutatkozott be először Kas- tyák Dóra az egri közönségnek) ártatlan, naiv teremtés, akiről képes elhinni a néző: a készülő nagy tragédia őt mindenképpen elsodorja. A csalárdságtól mételyezett világ legkitűnőbb példája az öreg Ekdal (Réti Árpád), akinek életében a valóság már csak szerepet sem játszik, a mesékben él, melyben - minő szerencse! - tökéletesen boldog. Személye azonos Molvik teológuséval ( Lamanda László), aki hasonlóképpen belenyugodott a kegyes önálta- tásba. Egész más világ már a Wer- léké. A nagy- kereskedő (Kelemen Csaba) botlásai ellenére is próbálkozik egy tisztább világ megteremtésével. Fia, talán apja hibáiból okulva, fanatikus' igazságkereső. Gregers Werle ( Horváth Ferenc) játéka értékes árnyalatokon megy keresztül. Előbb mint az emberi értékeket kereső igazságszolgáltató fiú, utóbb egy fanatikus eszme megvalósítója. Képes a nézőt megzavarni: jót akar, vagy ő is egy tébolyult eszme áldozata? Végül mély személyiséget formáló játéka végén arról győzi meg az embert, ő sem különb társainál, csak másban hisz. De vajon ennek van köze a valósághoz? Az ibseni gondolatok másik fanatikus megformálója (Gregers Werle ellenpárja) Relling doktor (Várhelyi Dénes), a fanatikus önáltató. Kettőjük jól időzített, feszültségekkel teli párbeszédében fogalmazódik meg a dráma lényege: ..aki megfosztja az átlagembert élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle’’. Innentől a rendező akár magára is hagyhatná a nézőt: küzdjön csak meg önmaga életével, számoljon be apró önhazugságairól, s rombolja le a magában minden ember által felépített álmot. De nem. A tragédiától és a tragédiába való menekülést feszes vonalvezetéssel most már végigviszi. Sőt a nézők még egy fricskát is kapnak a végén: Hedvig eltűnik. a boldogságnak nincs többé akadálya. Valóban? Mindehhez a feszültségekkel teli hangulathoz egy jól kidolgozott díszlet párosul. A néző része Ekdalék nappalijának, bent tartózkodnak abban a szobában, melynek a konyhába és a hálóba vezető ajtaja a stúdiószínpad bejárata. A valódi padlástérben megnyitja a teret Kastner Péter díszlete, egy komplett szobába ülteti a nézőt. Léteznek a világirodalomban darabok, melyeket nem szükséges agyonmagyarázni. Léteznek színpadi bemutatók, melyek napokra, hetekre gondolkodásra ösztönzik a nézőt. Létezik olyan színészi játék, mely képes elhitetni azt: nézz ember önmagadba, mert az életedet megmételyezhető méreg benned is ott bujkál! S persze léteznek „kegyetlen” rendezések. Olyanok, amelyek a megoldást tálcán kínálják. Melyek képesek elhitetni: lám, lám, mégiscsak van megoldás. Amelyek a kemény lélekre leadott ökölcsapások után is azt sugallják: a gyász mégiscsak lehet felemelő. De vajon így van ez? Hihetünk-e a kisember látszatvalóságának? S jogunk van-e ebbe beleavatkozni? Akkor, amikor bennünk is ott bujkálnak életünk parányi önáltatásai... E kérdések évszázadok óta foglalkoztatják az embert. A válasz talán sosem születik meg. Ezért szép. Szuromi Rita Kinek nincs itt titka? - reggeli Ekdaléknál fotó: ötvös imre Feláldozza-e Hedvig kedvenc vadkacsáját? > i TAHI OTTÓ A szép néni kisfiú megvágta a kezét. Mindig is kíváncsi lurkó volt. Az óvodából hazafelé baktatva fedezte fel a porban az apró, fényes sarlót, amelybe parányi lyukakat fúrtak. Nem tudta, mi lehet az, de elhatározta, hogy hazaviszi, s egyéb kincsei - lópatkó, kiszáradt békabőr, csapágygolyó - közé rejti. Nagyujjából nyomban ömleni kezdett a vér. A fiú megrettent. A fájdalmat még elviselte volna, ám a látványtól irtózott. Lekuporodott, öklét hófehér, vasalt ingéhez szorította - amit pillanatok alatt összemaszatolt a ragacsos folyadék -, vézna testét kegyetlenül rázta a zokogás.- Mi történt? - hallotta ekkor a magasból, miközben hűvös, puha kéz simogatta végig a feje búbjáig felgépelt tarkóját. Amikor óvatosan kinyitotta a szemét, egy pár fényes, lehetetlenül magas és vékony sarkú sötétkék cipőt látott.- Csak nincs valami baj? - dalolt fentről az ismeretlen hang. Azelőtt soha nem hallott kellemesebb csilingelést. - Egy ilyen stramm fiúnak nem illik ám pityeregni! A fejét becéző kéz végigcsúszott a vállán, le egészen a könyökéig, alig érintve az ingujj végénél kezdődő bőrt. Micsoda kéz volt! Puha, bársonyos, bíborvörös karmokkal a végén; nem olyan, mint Nagyi vén, vastag fekete erekkel átszőtt keze, a kerti munkától állandóan gyászszegélyes körmökkel. Könnyben úszó szemeivel végigpásztázva jótevőjét. A néni drapp kosztümöt viselt, szűk, térd felett végződő szoknyával - aminek láttán Nagyi gondolkodás rávágta volna, hogy ringyó, pesti kurva -, selyemblúzt és gyöngysort a nyakában. Labdányi kontya arra a tévébemondónőére emlékeztette, akit a szomszédban látott az Ivanhoe előtt, amikor neki is jutott hely a tiszta szobából áthozott naftalinszagú székek egyikén. Ám a legjobb az illata volt. Olyan előkelő, amilyenek biztosan csak a pesti hölgyek lehetnek, legalábbis gondolta, hiszen soha életében nem járt még Pesten, de Nagyi már kétszer is volt ott kórházban. Sokat mesélt az úri kisasszonyokról: festett kurváknak hívta őket. Biztosan tudta, hiszen több ilyen ápolónőt is látott. A kisfiú úgy hitte, hogy most éppen egy ilyen ápolónővel hozta össze a sorsa.- Na, állj fel szépen, hiszen ez katonadolog! mondta a szép néni. Az volt: igazi tündér, mondjon akármit is a Nagyi. Szebb volt, mint Klári a szomszédból, pedig még az anyukájánál is idősebb lehetett: legalább harmincéves. őst leguggolt hozzá.- Mutasd a kezed - kérte, s már el is vette tőle a még mindig szorongatott spiccvasat, majd félredobta. Egy ideig kotorászott sötétkék retiküljében, ahonnan rövidesen egy patyolatfehér, csipkés szélű zsebkendő került elő. Gyöngéden kifejtette a fiú ujjait, majd lágyan tisztítgatni kezdte a vékony sérülést. Eközben már-már szemérmetlenül felcsúszott amúgy is rövid szoknyája. A fiúra hullámokban tört a soha nem tapasztalt izgalom. Ám - noha szinte leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy kitartóan bámulja a csöppet sem takargatott látványt - amint egy villanásnyi időre megpillantotta a kombiné habos szélét, illedelmesen elfordította a fejét. A néni végzett a művelettel, s az illatos zsebkendőt rátekerte a sérült ujjacskára.- Szorítsd - mondta. - Otthon leveheted. Azzal magához szorította kis pártfogolja fejét. Nagy melle puha volt, meleg és illatos. Talpra segítette a fiút, s ő is felállt. Megnyá- lazta ujjait, kisimította ráncos harisnyáját úgy, hogy a szoknyája alá is felnyúlt, egészen addig, amíg a feszes anyag engedte. Utána egy megbontott csomag színes cukorkát halászott elő jókora kézitáskájából.- A tied - mondta kedvesen, s puszit lehelt a homlokára. - Máskor jobban vigyázz magadra! H azáig nem telt el a kendő illatával. Éppen olyan volt, mint a néni puha selyemblúzáé - amelynek anyagán keresztül még a melltartó csipkéjét is érezte -, amikor hozzá szorította az arcát.- Te meg hogy nézel ki? - förmedt rá Nagyi, megkopogtatva a homlokát. - Ki kente össze a fejed? Mit csináltál a kezeddel? Nem volt mit tenni: meg kellett magyarázni a a véres inget, a rúzsfoltot és a zsebkendőt.- Nelli volt az - motyogta orra alatt a vénasz- szony, miközben fürösztötte a kisfiút a pléhkád- ban. - Ilyenkor szokott hazajönni a vonattal. Mióta felkerült Pestre, teljesen elkurvult. Hát én megmondom neki, hagyja ezt a gyereket békén, mert... A kisfiú zavartan bújt a dunna alá. A zsebkendőn már megszáradt a vér. Ujjai közé csavarta a matériát, s addig szagolgatta, míg kimerültén el nem aludt. M ásnap kiszámolta, mennyi ideig tarthatott, amíg megvágta a kezét, majd amíg görnyedve pityergett a szép néni érkezéséig. Lassabbra fogta lépéseit, hátha ezúttal is megtörténik a csoda. És megtörtént. Messziről felismerte: ezúttal világoskékben volt, fehér cipővel. Amikor odaért, látta azt is, hogy körmei és a szája gyöngyházszínűek. Bemutatkoztak egymásnak. Tényleg Nellinek hívták. Táskájában most is talált cukorkát - mogyorósat -, és puszit is adott búcsúzáskor. A fiú a kapuban sokáig törölgette a homlokát. Ezután majdnem minden délután találkoztak. A srác legszívesebben megállította volna az időt, hogy ne jöjjön el a következő szeptember, amikor majd iskolába kell járnia, és talán soha többé nem láthatja a szép nénit. És valóban: eljött az ősz, az ismeretlen iskola, megannyi új élmény. Egyszer, évekkel később, fél füllel hallotta Nagyit magában valami Nelliről beszélni. Rá sem hederített, hisz mással volt elfoglalva. A barátnőjéhez készült. K omoly felnőtt vált belőle. Állandóan tanult, sokszor a hajnal is a könyv mellett találta. Már a gimnáziumban elhatározta, hogy orvos lesz, s mindent ennek rendelt alá. Az érettségi után a diploma következett, majd a szakvizsgák sora. Negyvenévesen, főorvosként sem érezte úgy, hogy minden álma beteljesült, számára innen már nincs tovább. Azon a bizonyos napon ismerősnek tűnt a tolókocsival érkező asszony, akit két műtőssegéd helyezett a vizsgálóasztalra, de ennek nem tulajdonított jelentőséget. Ebben a szakmában gyakori a déja vu - szokta vigasztalni magát, ha már fáradt volt, s a memóriája cserbenhagyta. A beteg szürke hajú, kék szemű, korosabb nő volt. Ápoltnak tűnt: bőre még őrzött valamit ' hajdani rugalmasságából, s lényéből a jelenlegi, elesett helyzete dacára is sugárzott a tartás. Amikor lekerült róla a hálóing, egyik melle helyén hosszú heg vált láthatóvá.- Mostanában itt fáj - mutatott hónaljára. \ Az orvos lassan megtapintotta a kérdéses területet. Érezte, hát persze, hogy azonnal érezte a csomókat, de már nem kellett ügyelnie arra, hogy az arckifejezése bármit is eláruljon.- Nem lesz semmi gond - mondta a vizsgálat végén, s bátorító mosolyával megsimogatta a páciens arcát. Ekkor az hirtelen elkapta a kezét, s száját rászorította a sebész hüvelykujján már alig látható vékony, fehér hegre. Úgy tűnt, egyikük sem képes megbirkózni könnyeivel, de csupán az asszony bizonyult erősnek. Mindössze annyit mondott:- Régen láttalak, kisfiam.
