Heves Megyei Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-22 / 10. szám, Vasárnap Reggel

FOTÓ: SZILVÁS ISTVÁN Amazonélet 1998. november 22. Közéből Harmadik oldal rr Férfias küzdelem a létért Az amazonok - az ókori görög legendák szerint - azok az asszonyok voltak, akik férfiként harcoltak az ellenség ellen. Államuk Ázsiában volt, nevük azonban több­ször felbukkan a legendás trójai háborúban. Az amazonok ma azok az asszonyok, akiknek a mellét rákos sejtek támadták meg. Akik életükért feláldozták büszkeségüket. Akik megtanultak élni ezzel a helyzet­tel, s elfogadták e változást. S akik tudják: a hiúság, a testi szépség oly’ esendő és pótolható, ha az életről van szó. Tükör előtt - férj mögött Sárika most hatvanéves. Immár 13 éve él mellprotézissel.- A melltartóm szegélyét csipke díszítette. Nagyon visz­ketett, s amikor alaposabban megnéztem, mi az, akkor döb­bentem rá, hogy egy köröm nagyságú gumó. Bejöttem a ren­delőintézetbe, s már ki s&m en­gedtek innen. Nem mondták ki, hogy rákom van. Csak szóltak, ha kell, akkor vágni vagy csonkí­tani fognak. Egyből beleegyez­tem. Tudtam, hogy az életem­ről van szó. Végül is a férjem közölte velem a rossz hírt. Azt mondta, Pestről megérkezett a szövettani eredmény, és az rossz.- Műtét előtt egyetlen dolog járt az agyamban: istenem, csak. mielőbb megszabaduljak tőle. A műtét után felgyógyultam. Ak­kor kaptam a mellprotézist. Én nem ragaszkodtam hozzá, de a doktor azt mondta, viselni kell, mert különben elferdülhet a ge­rincem. Sárika sokat beszélgetett az őt ért változásról a férjével. Ta­lán ez is segített a történtek fel­dolgozásában. Ma is, a műtét után is bátran vetkőzik le párja előtt. Soha nem szégyellte ma­gát. Nincs is miért: legyőzte a betegséget, s ma ugyanúgy él, mint mi, bármennyien. * Margitkát, aki az idén 62 éves, 1995-ben műtötték. Ő zuhanyo­zás közben vette észre, hogy va­lami nincs rendben. Elment az orvoshoz. Vizsgálat vizsgálatot követett. Kiderült, az elváltozás rosszindulatú, gyógyulása érde­kében talán a mellét is le kell venni. A családban senkinek nem merte elmondani. Ha ér­deklődtek, azt válaszolta, csak egy csomó van ott, amit el kell távolítani.- Most már tudom, nagy lel­kierő kellett volna ahhoz, hogy elmondjam, mi vár rám. Egyszerűen rábíztam magam az orvosra, mert azt szerettem vol­na, ha mielőbb meggyógyulok. Margitka ma már fizikai mun­kát is yégez. A műtét után utó­kezelésre sem szorult. Amikor arról kérdezem, mit szólt a férje, amikor először látta a műtét után, így válaszol:- Hatalmas seb volt rajtam, az emlő helyétől a hónaljig. Persze, hogy egy kicsit beleborzon- gott. De inkább a műtét helye ri­asztotta őt el. •k Szilvia sokkal fiatalabban élte át a traumát. A ma 40 éves fia­talasszonyt négy éve műtöt­ték. Ő eleinte nem is vette ko­molyan a mellében felfedezett csomót. Csak másfél hónap múlva ment orvoshoz.- Azt mondta az engem vizs­gáló doktor, asszonyom, ön ab­ban a korban van, hogy rossz­indulatú is lehet. Elkezdődtek a vizsgálatok. A férjemmel soha nem beszéltünk róla. Csak a hallgatásából éreztem, fél. Egy barátnőm esetére visszagondol­va úgy éreztem, jobb, ha őt nem vonom be. Az ellenpélda sok mindent megosztott a férjé­vel, s szerintem emiatt is ment tönkre a kapcsolata. Úgy hatá­roztam, ez az én magánügyem. Titkon rettegtem attól, hogy megváltozik majd a házassá­gunk. De előtte már annyi min­denen keresztülmentünk együtt, hogy a félelmem alapta­lan volt. Kitartott mellettem. Szilvia testét azóta sem látta a párja. Beavat egy titokba. Éj­szakánként kitaláltak olyan helyzeteket, szituációkat, ami­kor férjének nem kell szembe­sülnie a látvánnyal. A bátor ama­zon egy falat vont maga köré. Kímélni akarja családját, gyer­mekét. A műtét helyét négy év elteltével is csak édesanyja lát­ta, aki a kórházban fürdette. SZUROMI RITA A ráksejtek - ■ szótárammal a mellből Ma Magyarországon évente 5500, mellrák­ban megbetegedett új pácienst regisztrálnak az egészségügyi intézményekben. Riasztó, hogy a női halálokok között továbbra is ve­zető helyen az emlő rákos megbetegedése áll. A rákos meg­betegedésben szenvedő höl­gyek 20-21 szá­zaléka emlőtu­morral került kórházba. Egy amerikai statisz­tika szerint min­den nyolcadik nő veszélyeztetett, míg hazánkban a hölgyek 5-10 százaléka szá­míthat az emlő kóros elváltozá­sára. A férfi-nő arány e betegség­típus esetében 1:100. Dr. Kovács Lajos, a megyei kórház onkoló­giai osztályának osztályvezető főorvosa sze­rint 1980-tól kezdve is jelentősen nőtt e beteg­ségcsoportba tartozók száma. Akkor 2000 be­tegről tudtak, most 2400 beteget tartanak számon. A rizikófaktor nagy, hiszen a cukor- betegség, az elhízás, a szoptatás hiánya növel­heti a betegség kialakulásának lehetőségét. A főorvos szerint a nők gyakorta ellenőrzik emlőjüket. A gyakorisággal nincs is baj, in­kább a „hogyan?”-ban adódnak hiányossá­gok. Szuromi Rita nezo­Így élünk mi, most Hosszasan vívódott magában, hogy felkeljen-e. A naptár 13-át mutatott, ráadásul pénteket. A félelemtől bénultan hevert az ágyában. Egy negyedóra is eltelhetett, mire felkelt. Minden nap ügyelt arra, hogy jobb lába érje előbb a padlót. Aznap a biztonság kedvéért néhány másodpercig a talpát a talajon tartotta. Ab­ban az egyben biztos volt, hogy nem megy ki a városból, s negyvennél többet sem mutathat ma az autó kilométerórája. Ismeretlen félelem futotta át, amikor rájött, hogy az atlétatrikóját fordítva vette fel. Máskor ruti­nos mozdulattal lekapta magáról és kifordítot­ta. Most gondosan ráállt a küszöbre, s ott vé­gezte el a mozdulatot. Amikor a házból kilé­pett, jobb lábát tette először az aszfaltra. A munkahelyén az első dolga volt, hogy előkeresse a hét eleji újságot, s gondosan áttanulmá­nyozza- a horoszkópját. Sötét felhők tolultak szemei előtt: betegség, hűtlenség, veszeke­dés. A sorokat olvasva minden szava hiteles­nek tűnt. Előző nap összekapott a beosztottjá­val. Az asszony hetek óta hidegen viselkedik vele. A torka reggelente reszelős. Csupán a hí­vás ára tartotta attól vissza, hogy telefonon bővebbet tudjon meg szomorú sorsáról a szá­mozott horoszkópvonalon. Délután mégiscsak kocsiba kellett ülnie. Az első pár méter óvatos menet után egy fekete macs­ka szaladt át az úton előtte. Az agyát lebénítot­ta a félelem, lábával viszont villámgyorsan megnyomta a féket. Lehúzódott az út szélére, és várt, amíg egy másik autó halad át a „macska-vonalon”. Csak ezután indult el, megnyugodva a tudatban, hogy az előtte hala­dó feloldotta az átkot. Az este már nyugalomban telt. Hősünk úgy érezte, bár a sors több rossz óment is küldött felé, ám ő mindvégig résen volt. Lefekvés előtt a bizton­ság kedvéért még benézett a takaró alá, s pár­náját is felemelte.:. Szombaton, 14-én minden folytatódott a megszo­kott rendben. A felkelés gyorsan ment, a trikó­fordítás rutinnal történt. Ha fekete macska ha­ladt át az úton, csupán lassított, de más nya­kába nem varrta a bajt. Egy dologra ügyel csu­pán a jövőben: pénteken reggel mindig meg­nézi, nincs-e 13-a. így élünk mi, az ezredforduló előtt szűk egy évvel, a számítógépek, űrrakéták, felhőkarcolók vilá­gában. Amit a Tisza elvett... A négy esztendeje elhagyott borzovai konzerv­gyár lepusztult portásfülkéje előtt barázdált arcú öregember fogad. A hivatalos közeg méltóságával húzza a fejébe a sarló-kalapácsos jelvénnyel éke­sített tányérsapkát, majd ráncos kezét tisztelgésre emeli. vizek, élelmiszerek - hat mázsa kenyér, burgo­nya, hagyma, s konzervételek - érkeztek. Amíg várjuk Mezővári és a beregszászi járási tanács vezetőit, az öreg portás tart szóval.- Tudja, mi volt ez itt valamikor? - bök a háta mögé. Böngészem a megfakult cirill betűs szöve­Siti Béla Mihály, a kissé szeszillatú nyugdíjas egyike annak a négy őrnek, akik a sebtében kiala­kított központi raktárt őrzik majd. Ide futnak be a kárpátaljai árvízkárosultaknak szánt segély- szállítmányok, amelyekből aztán ellátják Mező­vári, Csetfalva, Kovászó és Oroszi hajlék nélkül maradt lakóit. Ide irányították az Egri Lokálpatrióta Egylet kamionját is, melynek jókora gyomrában meleg ruhák, cipők, takarók, matracok, gumicsizmák, fertőtlenítő- és tisztálkodószerek, a járványve­szély miatt elengedhetetlenül szükséges ásvány­get: doszka pocseta. A tányérsapkás fordítja: di­csőségtábla. Az első helyen Lenin képe állt, utá­na sorjáztak azoknak a fényképei, akik a gyár ki­válóságai voltak. Hol vannak már azok az idők - legyint -, tönkrement itt minden, nincs munka. Akinek van, annak is örökké tartoznak a bérével. Én a kolhozból mentem nyugdíjba, havi 67 hrivnya járna, de öt hónapja már, hogy semmit sem kaptam... Az öreg Siti nem az egyetlen, aki ilyen nyomo­rúságos körülmények között tengeti az életét. A megáradt, gátszakító erejű Tisza által letarolt tele­pülésrészen - ahol azokban a drámai órákban 284 ház dőlt össze, s 345 család vált otthontalanná - emberek százai guberálnak a romok között, men­teni a menthetőt. Ám alig van mit, a víz elpusztí­tott mindent. Addig a napig a Nagypalaj utca egyik apró há­zában élt a 75 éves Barta Blanka néni, akit - mi­után se közelben, se távolban nincs rokona - a szomszédok fogadtak be.- Ennyi maradt az otthonomból - mutat kör­be, miután inogva álldogálunk az udvart ellepő bűzös iszapban. - Hirtelen jött a víz - sírdogál -, s egy óra sem telt bele, összeomlottak a falak. Mintha bomba robbant volna, olyan a látvány. Kidőlt a vályogfal, megroggyant a tető. A mester­gerenda ráfeküdt a konyhai asztalra, s csak az ma­radt épen, ami alatta volt. Három hasas üveg, pi­rosló som virít az egyikben, a másik kettőben pe­dig savanyúságnak eltett uborka és paprika.- Ha a segély nem lenne - töri meg a csendet a szomszéd, Orosz Béla -, akkor nemhogy Blanka nenét, de magunkat sem tudnánk eltartani. Min­dent elárasztott a Tisza, a földekre nem lehet rá­menni, ami termés még kinn volt, az oda is veszett. Oroszék háza részben tég­lából épült, így kibírta a hömpölygő áradatot, a szo­bák fala azonban még min­dig nedves, magasan állt bennük a mocskos víz. Amit lehetett,, a padlásra dobáltak fel, de hogy mikorra kerül­nek le onnan a megmentett bútorok, holmik, maguk sem tudják. Hetek kellenek, mire rend lesz a szegényes helyi­ségekben. Ahhoz viszont, hogy a hajléktalanná vált családok újra otthonra leljenek, hosz­szú hónapok, talán évek kellenek. Ki a rokonok­nál hózódott meg, ki az óvodából kialakított me­nedékhelyre zsúfolódott be, ki a határon túl talált fedelet a feje fölé. Most van mit enni, kaptak ru­hát, ágyneműt, mondják hálásan, de mi lesz ve­lük a tél kegyetlen hidegében, s tavasszal, amikor jó lenne hozzálátni az újjáépítéshez.- De miből, mondja meg nekem, miből? - tár­ja szét a kezét a Török Pál utcai szülői ház ma radványait bontó Majoros István. - Amit a Tisza elvett, azt senki nem adhatja vissza nekünk... Szilvás István FOTÓ: KISS SÁNDOR ' FOTÓ: SZILVÁS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents