Heves Megyei Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-15 / 9. szám, Vasárnap Reggel
1998. november 15. Közelről Kék Temető a tenger mélyén Húsz éve dédelgetett vágya vált valóra Czakó Lászlónak, amikor megérinthette a Szent István csatahajót az Adria mélységes mélyén. Amikor először ötlött fel benne, meg kéne látogatni az I. világháborús filmekből ismert tengerjárót, még nem volt ildomos erről beszélni. A rendszerváltozás előtt vitéz Horthy Miklós ellentengernagy személyével azonosították a hadiflottát, pedig az volt az I. világháború győztes fegyverneme. Maradt hát a vizit az ábrándozás szintjén. Ám a ‘90-es évek küszöbén nemcsak hogy előrukkolhatott tervével, de engedélyt is kapott. Az állami költségvetésből nem sikerült egy fillért sem szereznie, viszont megnyerte a magánvállalkozókat. Tőlük kapott önzetlen támogatást, hogy expedíciót szervezhessen, s lemerüljenek a tenger félelmetes fenekére. Voltak ugyan koordináták - még a történelmi időből hol is süllyedt el a Szent István. Már jártak is „nála” még 1974-ben jugoszláv búvárok, aztán olaszok, akik megnézték kívülről a roncsot. Ám a helymegjelölés nem volt pontos, felületes információkat adtak át a magyar expedícióvezetőnek, Czakó Lászlónak. így nem csoda, hogy a legelső alkalommal, 1995-ben nem sikerült rálelniük az áhított kincsre. Ám túl sokáig szövögette álmait ahhoz, hogy ennyivel feladja. 1996 tavaszán ismét kifutottak a szó szerint háborgó tengerre. Horvátok, magyarok, búvár régészek merültek le Premuda szigetétől tíz mérföldre a nyílt tengeren, 70 méter mélységbe. Aki picit is járatos a fizikában, sejtheti, micsoda végtelen nyomás nehezedett rájuk. Itt már a keszonbetegség fenyeget, s visszariasztja a búvárokat a részegséghez hasonlatos mélységi mámor, amely eszméletvesztéshez is vezethet. Mégis lemerészkedtek. Segítette őket a hélium és levegő keveréke, amit Magyarországon Czakó László alkalmazott először. Képzelhető az örömük, amikor végre megtalálták a fedélzetére borult, az orr részénél eltört hajót. Akkor csak kívülről tapogatták meg a monstrumot. Minden óvatosságuk ellenére a későbbi expedíciók során két búvár szenvedett balesetet, és kórházi ápolásra szorultak. De megfogadták: ősszel visszatérnek. Beváltották ígéretüket, s a harmadik alkalommal már „címre” mentek. Akkor már be is jutott Czakó László az ad- mirálisi szalonba és a kapitány hálószobájába. Nem volt ez sem gyerekjáték, lévén az ablakon csak úgy jutott át, hogy előzőleg levetette a légzőkészüléket. Hanem mégis megérte. Olyan tárgyakat talált épségben, amelyek a múzeumot gazdagítják. Felhozta például a kapitány távcsövét és porcelán éjjeliedényét, melyen aranyozva állt a császári címer és a horgony. Más használati tárgyak is felkerültek, de mindegyiket ott kellett hagyniuk Horvátországban. Azt az államot illeti ugyanis a régészeti lelet, amely területén találta- tik. Magyarországra csak úgy hozhatnák el a tárgyi emlékeket, ha fizetnének azokért. Az olaszok - hivatkozással arra, hogy egy honfitársuk, Luigi Rizzo lőtte ki a hajót - hadizsákmányként szeretnék megkapni. Azt is fontolgatták, felhozzák, s bárnak rendezik be, de ez fizikai képtelenség. S most már nemcsak az. A magyar műemlékvédelmi hicsatahajó élete és halála vatal elérte, hogy minősítsék a hajót tengerésztemetővé. Harmincnégy magyar önkéntes és Rövidi Maxon Róbert első tiszt is ott vesztette el életét. A határozattal biztosították: senki ne háborgassa a Szent Istvánt. A műkincseket azonban - köztük az admi- rálisi szalon bronz domborművét - még szeretné felhozni Czakó László. A kalóz búvároktól úgy védik meg a csatahajót, hogy kizárólag engedéllyel és kísérettel lehet a közelébe férkőzni. Nem járhat ott más, csupán a tenger lakói, a macskacápák, homárok, angolnák. Ide, a csatahajóba menekülnek, ha nem akarnak az ellenségeikkel háborúzni. Négyessy Zita A Szent István csatahajót a prágai hajómérnök, Popper Szigfrid tervezte. Munkája egyedülálló műremeknek számított az I. világháború idején. A második világégés éveiben is ezt tekintették etalonnak a tervezők. A magyar hajóépítés a mai napig nem produkált különbet. Az impozáns tengerjárót a Ganz-Danubius fiumei telepén építették, és Budapestről szállították hozzá az alkatrészeket. Paraméterei: 20 ezer tonna víz- kiszorítású, 151 méter hosszú, 27,3 méter széles, merülési mélysége 8,2 méter, legvastagabb páncélzata 28 centiméter. Tizenkét 30,5 centiméter átmérőjű hajóágyúja volt, s egy oldalsortűzben 5,4 tonna lőszert lőtt ki egyszerre, 20 kilométernyi lőtávolságra. Beöthy Zsolt megfogalmazását írták a Magyar Adria Egyesület által a hajónak adományozott bronzplakettre: „Amilyen szerencsével indította Szent István hazánk hajóját a történelem tengerére, az a szerencse kísérje őfelsége hajójának minden útját”. A Monarchia négy legnagyobb csatahajójának egyike volt a Szent István. Az állandó személyzete 962 főből állt, de a háborús bevetéskor ezerkétszázan tartózkodtak a fedélzeten. Mozi, kantin, röntgennel felszerelt kórház volt a hajón. Az admirálisi szalon igényes berendezése reprezentálta hazánkat, melynek zászlaja alatt hajózott a Szent István. Tudott, hogy vitéz Horthy Miklóst 1918. február 17-én nevezték ki haditettei alapján flottaparancsnokká és ellentengernaggyá. Ez páratlan előmenetelnek számított, hiszen többeket „átugrott” a ranglétrán. Miután kidolgozta a Korfu- tervet, annak kivitelezésében szánt jelentős szerepet a Szent Istvánnak is. A szépséges csatahajó 1918. június 9-én indult legelső útjára Pulából. Hét kísérőhajó követte. Egy nap sem telt el, amikor 10-én, hajnali 3 óra 37 perckor találat érte. Egy kisméretű, olasz lobogós, MAS 15-ös típusú torpedóvető keveredett mellé a ködben, s két torpedót lőtt ki. Mindkettő talált. Ráadásul a Szent István szempontjából olyan szerencsétlenül, hogy a vesztét okozta. A kazánház került víz alá, s hiába tettek kísérletet a hajó megmentésére, pontban 6 órakor felborult, és 6 óra 05 perckor elsüllyedt. Nyolcvankilencen vesztették életüket, köztük Rövidi Maxon Róbert első tiszt és 34 magyar önkéntes. Ők még az utolsó percben is lementek a kazánházba, s megpróbálkoztak a gőzfejlesztéssel. Már nem sikerült kimenekülniük. A többieket kimentették a kísérőhajók. Az arányaiban viszonylag kis veszteség annak volt köszönhető, hogy a Monarchiában - szemben más államokkal - kötelező volt az úszásoktatás a matrózok számára. Bár a kapitány, Henrich Seitz von Treffen illendően utolsóként hagyta el a hajót, ugyancsak életben maradt. Nemes nedű: Mátra Hill Reprezentatív helyszínt választottak a rendezők. A budapesti Béke Szálló Shakespeare-termét, amelynek falain a világhírű drámaíró Rómeó és Júlia darabját megörökítő festmények elevenednek meg a látogató előtt. Ebben a környezetben mutatták be az idén szüretelt nagyrédei szőlőkből érlelt első borokat a szakértő közönségnek. Pincérek jártak a körbeült asztalok között, és öntötték poharakba a díszes palackok tartalmát, a válogatott, nemes nedűkből álló Mátra Hill-borcsalád tagjait. Öt idei évjáratú, különleges fehér, egy tavalyi vörös, valamint két, fél évtizede érő muzeális italt töltöttek. Hamar kiderült: a szakértőket sikerült megnyerniük a házigazda nagyrédei Szőlőskeit Szövetkezet borászainak az említett újdonságokkal. Nemcsak az italok jellegzetes ízét, zamatét, minőségét ismerték el, hanem az ékes palackokat és az azokra ragasztott kifejező címkéket is, amelyekkel megjelenítették azokat. Igazi borünnep volta Béke Szálló Shakespeare- termében. A szőlő- termelők, a borászok munkájának eredményeit méltatták, akik a természet erőivel megküzdve bizonyították, hogy ismét érdemes volt tenniük. (m. k.) Ne hagyd abba, Liliána! A Vámosgyörki Vigasságokon pillantottam meg. Tépelődtem, vajon miként értjük meg majd egymást; beszél-e néhány szót magyarul? A szünetben aztán számomra addig ismeretlen természetességgel könnyítette meg a bemutatkozást.- Szia. Lili vagyok, nem kell tőlem félni. Lili, azaz Liliána. Közelről még szebb. Ahogy fokozatosan bátorodtam, úgy kezdtem dicsérni remek alakját, szemét, száját, pompás kebleit. És a bőrét, amelyhez hasonlót még nem láttam.- Ez aztán a gyönyörűség! - öntöttem szavakba elragadtatásomat. Halálos vétek megörökítetlenül az utókor legnagyobb fájdalmára.- Nincs véletlenül fényképezőgép nálad? - kérdezte nevetve. Véletlenül éppen volt nálam. * Eljöttünk Hatvanba. Basáné Révész Erzsébet örömmel segített. Kiválogattunk néhány ruhát, kiegészítőket pazar kreációiból, s irány a nagyvilág. Bűvölten figyeltem Lili készülődését. Mozdulatai, akár a gazelláé. Mesterkéltség nélkül bújt ki az egyik ruhából, hogy magára öltse a következőt. Vagy azt se; csak úgy, egy szál bugyiban álljon a kamera elé, a környékbeli lenne hagyni, mezőőrök, erdőkerülők legnagyobb örömére. Élvezte a fotózást. Tudom, mert elmondta nekem. Nem idegen számára a modellek világa. Már gyermekként felvevőgép elé állt, mégpedig egy csokoládéreklámban. Később ruhákat vonultatott fel az ove- ralltól a menyasszonyi csipkecsodákig, de az ország tévénézői is láthatták egy kozmetikumot reklámozó filmben. Közben fodrászbemutatók állandó szereplőjeként bejárta az egész országot. Ám lapunk olvasói az elsők, akiknek lehetőségük nyílik - úgymond, a jó ízlés határain belül - lengébb öltözékben is megcsodálni őt. * A minap ismét beszélgettünk. Továbbra is egyetemre jár Miskolcon, a Bölcsészeti Egyesület színháztudomány szakára. Dramaturg szeretne lenni, számára most ez a legfontosabb. Emellett sokat olvas, rengeteg barátja van. És hát a színház... Musicalekben lép fel, amelyekben elsősorban táncol, de a prózai szerepek is közel állnak hozzá. * Fotózást ma már egyre ritkábban vállal. Minden szabadidejét leköti a tanulás, a napi tennivalók. De azért örül, hogy nem feledkeztem el róla - mosolyog. Liliána, hát lehet téged elfelejteni...? Tari Ottó FOTÓ: TARI OTTÓ
