Heves Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-22 / 248. szám
IGAZ SHE A FORRADALMI MAGYAR IFJÚSÁG LAPJA Iti KEZDŐDÖTT... lifnfémin tJu»iá: ELESETTEK LáKl>l>>t«. «jionUWi Hu * IMUl WK* S««t«», mm)(*, f*«wh»>, J6 te kos** tote Wtotek tJvffectett, Oc mér «•mWkfitUét U vmiifc d * t*eiM»tet f iók n tuluV te*«t»>*»t4*«k Títdm ky»Uí, <U Ku a n««ni «tel** MScmMI akarj* mftmuti. Itat íétfá* * UíKUtjw» Haut«»: Sovönk« ki! Afc»u*»t*. fc*nf>}«tií»* tek*«»US|* *» »Swtelekrt, a«* síré*. Mi le»* v«)u»W? M»r oak a »irka# * wahadaii»? Mac» hidd Cuk a ver van. oak * cin. A r«g.mr«k lmIf«a*»H*iak, <!*• a harcot ffoly!«*xtik! rHl H L mm«»«» '**» M NNM ****** <** * S8b»*j*f &***# *** f A »**»«» « | .4 A múlt még a jövő ködébe vész Megtorlás - egy egész ország ellen Dr. Kutrucz Katalin, a Történeti Hivatal elnökhelyettese hatalmas aktatömeg felett ül. A jelenleg még a Belügyminisztérium pincéjébe zárt dokumentumhegyek arra várnak, hogy hozzáértő kezek végre kinyissák, osztályozzák, hozzáférhetővé tegyék őket, s adataik az egész ország közkincsévé váljanak.-Mint a rendszerváltás egyik szereplője, az 1989. évi, a koncepciós pereket felülvizsgáló bizottság tagja, ön már korábban is ismeretséget kötött jó néhány titkos aktával. Hogyan lehet ezekből kihámozni a múltat, az ország, mindannyiunk történelmét?- Jogászként is, politikusként is, s mostani szerepkörömben, állami hivatalnokként is csak azt mondhatom: rendkívül óvatosan szabad csak kezelni és értékelni a különböző dossziékban található adatokat. Ennek több oka is van. Az első ok az, hogy rendkívül terjedelmes, szövevényes, s ugyanakkor meglehetősen hiányos iratanyag fölött rendelkezünk. A fenntartások emellett azért is szükségesek, mert a kutatóknak, a történészeknek a meglévő dokumentumok alapján kell kikövetkeztetniük azt is, hogy mi lehet a már megsemmisült, megsemmisített, vagy éppen még lappangó iratokban. Az óvatosság legfőbb indoka mégis az, hogy a dossziék s egyéb titkos iratok, amellett, hogy a kor által diktált szellemben íródtak, s tartalmukkal is, puszta létükkel is a diktatúra létjogosultságát kellett igazolniuk, a történészek által felhasználható információkon kívül rengeteg dezinformációt, téves adatot, s szándékos ferdítést tartalmaznak. Hogy ne mondjam: hazugságot.-Az iratokban, dossziékban egy bizonyos nézőpontból megközelítve megragadható az elmúlt évtizedek, a kommunista diktatúra története, de legalábbis annak egy-egy jellemző része, például az erőszakszervezetek működése. Mégis, a részletek mintha nagyon lassan kerülnének a felszínre, a nyilvánosság elé. Még mindig tart a titkolózás?- A törvények bizonyos mértékig korlátozó rendelkezései mellett az anyag egészének nyilvánosságra hozatalát a már egyébként részben említett okok is hátráltatják. A fékező hatások ellenére egyre több és egyre érdekesebb anyag kerül felszínre, folyamatosan segítve az ország és a térség múltjának jobb megismerését. Azt gondolom, a jelenleg még feltáratlan dokumentumokból megszerezhető tudás előbb-utóbb a helyére, a történelemkönyvekbe kerül majd.- A negyven-egynéhány éven keresztül meghatározó diktatúrának voltak keményebb és „puhább” szakaszai. Hogyan helyezné el ön, a kutató, az iratok kiváló ismerője az 1956 utáni megtorlás éveit ezen a szigorúsági skálán?-A korszakot nemcsak jogászként, kutatóként és a Történeti Hivatal elnökhelyetteseként ismerem. Magánemberként is megtapasztaltam, mint az ország lakói közül oly sokan. Édesapám egy Sopron környéki, határ menti kis falu Nemzeti Bizottságának elnöke volt 1956-ban. Akkoriban az egész falu egyet akart, egy véleményen volt - egyetlen ember, a párttitkár kivételével. A forradalom utáni véres megtorlás - valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán - a mi családunkat elkerülte. Arra már csak az iratok kutatása közben találtam bizonyítékot, hogy mennyire orwelli világban éltük le ezeket az évtizedeket. Nemcsak a szigorúan vett megtorlás éveit, amelyeket az 1963. évi, úgynevezett „nagy” amnesztiával sokan lezártnak tekintettek, hanem mind a negyvenöt évet, amely a háborútól a békés rendszerváltásig telt el. A dosz- sziékban ugyanis nemcsak konkrét személyekről, „gyaKutrucz Katalin nús”, rendszeresen megfigyelt emberekről találtunk anyagot, hanem minden határ menti faluról, minden nagy- és számos kisebb üzemről, lakókerületekről, munkahelyekről, esetenként egész városokról is. Hatalmas mennyiségű és sokszor egészen semmitmondó anyagot. Az iratok ismeretében szinte azt mondhatnám: nemcsak az ügynökök figyeltek minket, de egy egész kis önkéntes hadsereg, amelynek „katonái” sokszor névtelenül, ám mégis tevőlegesen járultak hozzá az elnyomó rendszer fenntartásához, zökkenőmentes működéséhez. Ami pedig az 1963. évi am- nesztiarendeletet illeti, arról is megvan a saját véleményem: szerintem ez a világtörténelem egyik legaljasabb amnesztiája volt, mert nemcsak a szerencsétlen áldozatok egy részét mentesítette a további jogkövetkezmények alól, hanem ugyanakkor felmentette azokat a valódi bűnösöket is, akik a diktatúra védelmében követték el tetteiket, közöttük gyilkosságokat is. Ezeket az embereket sem addig, sem azóta soha senki sem vonta felelősségre.-A forradalom utáni megtorlás rengeteg névtelen kisembert is sújtott, köztük többnyire munkásokat és parasztokat. akikre egyébként mint legfőbb támaszára hivatkozott a rendszer. Az ő sorsukat is nyomon lehet követni a dossziékban?-A rendszer egyik legnagyobb hazugsága az volt, hogy a munkás- és parasztrétegek képviselőjének vallotta magát. Éppen az 1956-os forradalom, s annak résztvevői bizonyították be a legélesebben, hogy ez egyáltalán nem igaz. De a munkások és a parasztok megfigyelése, internálása, bebörtönzése, kisemmizése, emberi jogaik lábbal tiprása már jóval hamarabb elkezdődött. Ez ma már széles körben ismert, s ezt támasztják alá az általunk őrzött dokumentumok is.- Az áldozatok számosán voltak, sokuknak a nevét is ismerjük, másokról pontosan tudjuk, hogy mely társadalmi csoportok tagjai, s hogy miként büntették meg őket. De kik voltak a valódi bűnösök, s vajon megismerhetjük-e valaha a bűneiket? S vajon nekik miért nem kell bűnhődniük?-A hivatalban a politikairendőrségi anyagokat őrizzük. Ezeket azok a politikai rendőrök, köznyelven szólva ávó- sok készítették, akik a megtorló gépezet kulcsfigurái voltak, de többnyire csak végrehajtók. A fő bűnösök nyilvánvalóan a politikusok, a hierarchia magasabb posztjain állók voltak. A közéleti szereplők nevét ismerjük, korabeli tetteik is egyre világosabban állnak előttünk. Az alacsonyabb beosztású végrehajtók - a vonatkozó törvény értelmében - többnyire meg tudták őrizni névtelenségüket, akárcsak az alighanem százezres nagyságrendű besúgóhad „közkatonái”. Ami pedig a büntetőjogi felelősséget illeti: az egyetlen, ma is felelősségre vonható rétegbe azok tartoznak, akikre rábizonyosodik, hogy emberiség elleni bűntettet követtek el. Ma is folynak ezzel kapcsolatos perek, például az úgynevezett sortűz-perek. A többi néma csend. Tardos János TAMÁS ERVIN Sírkő helyett... Sötét szemét szemérmesen lehunyta, mellén kinyílt egy csepp piros virág... Mosolygott még, mint otthon, ha aludna, térdét mutatta a ballonkabát. A nagy csaták kis hőse úgy feküdt ott. (körötte a szétszórt zsíros kenyér), ahogy imént járta a barikádot, hiába hullt golyó, és hullt a vér... Sötét szemét szemérmesen lehunyta, mellén kinyílt egy csepp piros virág. Mellette gőzölgőit a szennyvízcsatorna, de győzelemről dalolt a világ. A gaz, arany között is szemét Az ortodox kommunisták és az új rend hívei között - ahogyan mondják - ezen a fronton volt a legerősebb az összecsapás. És a forradalom bukása után hajtóvadászat indul az AKOV-isták ellen. Akik megmaradtak, hallgatnak. Tóth Pál kissé óvatosan bár, de megszólal. Az államosítás utáni időktől 1956-ig a 32-es Autóközlekedési Vállalatnál, közismert nevén az AKÖV-nél dolgoztam. A háború befejezése után a hadseregtől leszerelt katonák közül sokan vállaltak nálunk munkát. A jogosítvány akkoriban nagy kincs volt, örömmel fogadtuk őket. Talán ezért lehetett ekkora gyújtópont az AKÖV a forradalom idején. Sok csalódott ember energiája sűrűsödött itt egybe. A másik ok, amely miatt a forradalomra gyorsan reagáltunk, a mozgékonyság, az országlátás volt. A sofőrök ott éltek az ország vérkeringésében, többet láttak és hallottak a világ történéseiből, mint egy átlag egri lakos. Október 25-én megszerveztük a Munkástanácsot, amelynek elnökhelyettese lettem. Munkánk rendkívül felelősség- teljes volt. Élelmet és utasokat kellett szállítanunk a rend megőrzésével, a személyes indulatok féken tartásával. Telephelyeink megvédésére, az esetleges fosztogatás megelőzésére fegyvert kaptunk a honvédségtől és a vasúti őrség parancsnokától. A véderőt Tompa András rendőrszázados szervezte meg. Mivel olyan rendőrt, aki a városi objektumok megvédésére alkalmas lett volna, nagyítóval sem lehetett találni, ezeket a feladatokat nekünk kellett ellátni. Mi voltunk felelősek például a darabárus telepért és a vasúti raktárért. Az igazgatói feladatok ellátására ezekben a napokban kértek fel engem. Közben dolgozóink ott voltak minden tüntetésen, tömeggyűlésen, segédkeztek Iván elvontatá- sában. Rákötötték a ledöntött emlékművet az egyik gépkocsira, és a Park Szálló melletti telephelyünkre vontatták. A forradalom bukását követően azután a szobrot a mi vállalatunknak kellett visszaállítani és a költséget vállalni. Nem egyéni célokért küzdöttünk, mi egy fejlettebb szocializmust szerettünk volna. Tiszta lelkiismerettel, hazafias érzéssel átfűtve cselekedtünk. Ezért törtünk össze, amikor az oroszok bevonulása után totális visszarendeződés következett. Elvittek Kistarcsára, majd első fokon 18 hónap börtönt kaptam. Fellebbezések sora következett ezután, míg végül felmentettek. Szerencsém volt, de mi van azokkal, akik ugyanúgy nem követtek el semmi bűnt, mint én, csak a szabadság vágya érintette meg őket és sodorta egy forradalomba. Őket kegyetlenül meghurcolták, bebörtönözték vagy megölték. Nehéz napok, évek jöttek. A bukás után megtörtünk, érzéketlenek lettünk a jövővel szemben. Mi azt hittük, szabad úton járunk, és a visszatért régi rezsim agyunkba véste: bűnünk az, hogy mást akarunk. A csalódás óriásira duzzadt bennünk, melyet a demokratikus változás után is cipelünk magunkkal. Mert az elakadt harcot nem segítik, sőt. A nagy parázsból illetéktelenek kaparták ki a gesztenyét. Hangosan csámcsogva élvezik az ízét. Nem voltunk hősök, csak tettük, amit magyarnak tennie kellett. Ezért fáj, hogy az elégtétel, amire vártunk, nem érkezett el. Egy verstöredék maradt bennem azokból a napokból. Úgy érzem, ez jellemző legtalálóbban lelkem mai hevületére: „Ha igaz, hogy a gaz Arany között is szemét J Idegen gaznak tisztelnem érdemes/ De, akit csak nevén neveznek igaznak! Gazabb a gaznál./ Ezt tartom igaznak. * (Sziki Károly 1956, Eger című könyvéből)
