Heves Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-17 / 244. szám
1998. október 17., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Oly távol, messze van hazám: Eger és Auckland Negyvenkét éve már, hogy az 1956-os forradalom leverése után ezrek vették az irányt Nyugat felé. A disszidensek, féltve az itthoniakat a megtorlástól, hosszú ideig hírt sem adtak magukról, még további idő kellett ahhoz, hogy haza is látogassanak. Ebben az évben már sokadik alkalommal tartózkodik szülővárosában, Egerben Baranyai József, akivel úgy ismerkedtünk össze 1996-ban, hogy Új- Zélandról írva a Hírlapon keresztül próbálkozott kapcsolatba kerülni hajdani barátaival, sporttársaival. Felesége európai programjához igazodva éppen október 23-án utazik majd vissza a nagyon messzi távolba. Ezt megelőzően néhány nappal kértük, hogy idézze fel emlékezetében azokat a napokat, amikor elhagyta Magyarországot.- Kalandvágy volt bennem, amikor 18 évesen disszidáltam. Szüléimét ugyan nagyon meghurcolta a Rákosi-rendszer, de én, mint ifjú autószerelő, a Finommechanikánál jól éreztem magam. Futballoztam, védtem a megyei ifjúsági válogatottban, Szentmarjai Tibi bácsi volt az edzőm. Volt egy kislány is már az életemben, vagyis nem sok értelmét láttam elmenni, de mint fiatalt, engem is fűtött a kalandvágy.- Miként vette mégis a vándorbotot?-Egy Skoda autó javításán dolgoztunk, amikor odajött hozzám Barta Sanyi és közölte, hogy megy egy teherautó Fótra, s annak segítségével menjünk ki Bécsbe, majd két hét múlva visszajövünk. Kirchner Sanyi volt a harmadik társ, akivel útra keltünk november 23-án. Édesanyámtól reggel A Hírlap Új-Zélandon is kézben olvasható úgy köszöntem el, hogy este jövök, s közben egészen másképpen alakultak a dolgok, de úgy gondoltam, hogy két hét kiruccanás belefér...-A teherautó valóban csak Fótig ment?- Igen. Utána rengeteget gyalogoltunk és kerestük az ország határát. Napokig mentünk, árkon-bokron át bujkálva. Egy kukoricásban azonban orosz katonák fegyverrel megálljt parancsoltak. Visszavittek bennünket Mosonmagyaróvárra, ott gyűjtötték össze a menekülteket. Rengetegen voltunk, s nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Nagyon éhes voltam, és kértem az egyik szakácsnőtől valami harapnivalót. Az megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam: Egerből. Elkezdett sírni. Aztán elmondta, hogy a férje, aki akkor már nem élt, Egerben volt katona. Kaptam is tőle ennivalót, majd segített a szökésben. Megmutatta a konyha hátsó ajtaját, ahol ő a szemetet hordta ki. Közben az oroszok már hajtottak volna bennünket egy autóba, de én meghúzódtam az udvari WC-ben. Majd amikor jónak láttam, elfutottam, persze, jött velem a két barátom is. Bujkáltunk emeletes házaktól kezdve a temetőben, csak menedéket találjunk. Aztán egy bácsi lovas kocsival elvitt bennünket a határig. Egy tanyára kerültünk, ahol sokan várták, hogy adott személy átvigyen minket osztrák területre.- Csak úgy, jó szándékból?- Persze pénzért, de nekem csak 20 fillérem volt. Sanyi odaadta az óráját, az volt hármunk fizetsége. Mocsaras, sáros területen barangoltunk, voltak velünk apró gyerekek is, de azok is csendben, mert érezték, Egerben még mindig muskátlisak az ablakok fotó: majoros hogy mukkanni sem lehet. Aztán a kísérőnk elvált tőlünk azzal, hogy tíz perc járásra van a határ, és akkor szabad földön leszünk. Meglepetésünkre rövidesen két magyar határőr állított meg bennünket. Azok is megvámolták a csoportot, személyes értékek, például ékszerek, gyűrűk kerültek a birtokukba, hogy mi továbbmehessünk Ausztriába.- De az sem volt Kánaán.-Egy gyűjtőhelyen próbáltak bennünket felruházni. Mostoha sorsunk miatt egy idős házaspár ideg-összeroppanást kapott, mert annyira kilátástalan volt a helyzetünk. Mi fiatalok próbáltuk könnyebben venni a dolgokat, Bécsben például megnéztük az Ausztria-NSZK válogatott labdarúgó-mérkőzést. Úgy jutottunk be a Práter stadionba, hogy vért adtunk pénzért, azon aztán vettünk belépőjegyet. így láttam azt a német válogatottat, amelyik 1954- ben vb-t nyert.- Meddig tartózkodtak Ausztriában?- Öt-hat hónapig. Szerencsénk volt, mert egy bárónál ellátásért dolgozhattunk. A tervezett két hét már bőven eltelt, haza viszont nem mertünk jönni, mert azt hallottuk, hogy agyonlövik azokat, akik engedély nélkül kimentek külföldre. Talán két hónap múltán üzentem haza, hogy élek. Azt találtuk jónak, ha megyünk tovább. Gyermekkori álmom volt Dél- Afrika. Már megkaptuk a beutazási engedélyt, amit széttéptünk, mert közben jött egy újabb ötlet: Új-Zéland. A távoli földrész 800 személyt fogadott be akkor. Rotterdamban 1957 májusában ültünk hajóra, öt hét alatt értünk el a célunkhoz. A hajón 550 magyar menekült és 450 holland kivándorló utazott. Tahitiben egy-két napot várakoztunk, ahol játszottunk egy futballmérkőzést a hollandokkal. Én voltam a kapus, 1-0-ra győztünk. A hollandoknak egységes szerelésük volt, mi pedig tarkállottunk, ahogy a ruházatunkból telt.- Mi történt elsőiként Új-Zélandon a magyarokkal?-Az igényeik szerint szétszórtak bennünket. Öt fontot kaptam indulásul, nyelvtudás és minden más nélkül kellett valahogy új életet kezdenem. Barta Sanyi már Ausztriában elvált tőlünk, Kirchner Sanyit Új-Zélandon sodorta el a sors mellőlem. Egy család segített munkához, egy hétre 4 font és 5 cent volt a fizetésem. A szakmámban dolgozhattam, s igyekeztem megalapozni a jö- vőmet. A beszélgetést ennyire korlátoztuk Baranyai Józseffel, aki Új-Zélandon családot alapított, a felesége orvosnő', van két fiuk. Eló'ször 1971-ben látogatott haza, majd gyakrabban is jött. A szülei már meghaltak. Kapcsolatot a Párádon élő húgával és annak családjával tart. Egyre jobban érzi magát Egerben. Tervei szerint nyugdíjasként élete hátralévő részének fele idejét a szülőhelyén tölti majd. A gyökereket hozzá lerakta Egerben. Fesztbaum Béla Angliában a füvet, nálunk a polgárt nyílják Avagy: hazatérni legalább olyan körülményes dolog, mint ebből az országból elmenni Frank Kormos, azaz Kormos Ferkó Balatonból ötven évet várt arra, hogy hazatérjen. Hazahúzta a jó magyar szíve. Pontosabban: a rendetlenkedő, rossz szíve. A megoperált „ketyegő” volt az az egyik ok, ami miatt a kedvezőbb honi klímát és tisztább levegőt választotta a második hazának tekintett Nagy-Bri- tannia helyett. Ám a visszatelepülés nem ment simán. A Vadkelet korántsem ölelte óvón keblére messzire kóborólt bárányait. Kormos Ferkó 50 évet várt fotó: pilisy- Ömlött az eső, mi meg Pesten, a Thököly úton defektet kaptunk - éli újra a visszaút egyik maradandó élményét Kormos Ferenc. Aztán, mint a mesében, ott termett néhány „úr”, és felajánlotta, hogy megjavítja a kereket. - Először nem volt ebben semmi különös, sokkalta inkább nagyon is örültünk a dolognak. Én épp csak kiszálltam, hogy segítsek a feleségemnek - meg a kiskutyát is biztonságba helyezzük az eső elől -, amikor már csak azt vettem észre, hogy ki vagyunk rabolva - elevenednek meg a közelmúlt kellemetlen eseményei. A kárvallott által csak „perzsaként” emlegetett rablók - valószínűleg arabok, románok, esetleg albánok vagy délszlávok - a jól ismert régi defektes trükkel - először kiszúrják a külföldi kocsit, majd a kerekét, aztán felajánlják segítségüket - szabadították meg értékei tetemes részétől az angol felségjelű gépkocsi utasait. Néhány lemondóan bosszús, elejtett megjegyzésből arra is következtetni lehet az elmondottak nyomán, miként rázták le a rend éber fővárosi őrei az igazát makacsul kereső, a még látható rablók forró nyomába indulni kész kifosztottál.- Az útleveleink némi idő elteltével visszakerültek hozzánk- mutatja a feleség a két-két brit királyi címeres, piros és a kék, köztársasági jelvényes magyar okmányt. - Azt mondták, hogy a szemétben találták meg őket, ami nem igazán látszik rajtuk - ingatja fejét tanácstalanul az asszony az egyedüliként megkerült holmik láttán. De hát minden kezdet nehéz. Különösen 50 esztendő után. Kormos Ferenc ugyanis 1948- ban - a baljós emlékű' fordulat után, de még a fagyos ’50-es évek beköszönte előtt -, húszas évei elején vágott neki az ismeretlennek. Felesége és gyermekük csak 1956-ban követhette a családfőt. Most viszont - az egykori csepeli Weis Manfréd repülőgépgyár esztergályosa - az idei tavaszon vett Eger környéki családi ház saját ízlésére formálásán buzgólkodik. Persze, akadnak még itt is hibák. Az angol és nyugat-európai mintára korszerű rézcsöves technológiával kialakított központi fűtés nem igazán akarja az igazságot. Az a rendszer egyelőre alig illeszkedik a hazai radiátorokkal és kazánnal. Példaértékű tapasztalat EU-s csatlakozásunk és botladozá- sunk-küszöbén. Kormos úr botladozása azonban a határnál kezdődött: 1948-ban a nyugati szélre, a szentgotthárdi kaszagyárba helyeztette magát, ahol egy meghiúsult tiltott határátlépés nyomán felfüggesztve 20 évet sóznak a nyakába. Másodjára jobban vigyázott. Hegyeshalom mellett sikerült átlépnie a zöldhatáron, ráadásul egy határőr - igaz, korántsem önkéntes - segítségével. „Egy fapisztoly volt nálam, de azt ő nem tudhatta, úgyhogy szépen, biztonságban átvezetett Ausztriába. ” Ezzel azonban még nem volt vége a szökésnek, át kellett verekednie magát az akkori orosz megszállás alatt lévő osztrák zónán is. Az amerikaiak által felügyelt Salzburgból ugyancsak nem tűnt könnyűnek a Németországba, majd Angliába utazás. Ám némi útlevélfénykép-csere nyomán ez is megoldódott végül. Kanadába, Amerikába akkoriban csak úgy lehetett bejutni, ha valaki - rokon, ismerős - jótállt az emberért. „No meg főként földmunkásokat kerestek, alá kellett volna írnom egy gazdának öt évet, jóformán ingyenbérért, de hát én itthon sem gyakoroltam soha a paraszti munkát" - szolgál Angliába kerülése indokául Mr. Kormos. A háború utáni Nagy- Britannia, a győztes, de megtépázott egykori világbirodalom korántsem volt a bevándorlók paradicsoma. A világégést követően a szigeten is sokáig csak jegyre lehetett hozzájutni az alapvető élelmiszerekhez. Az új környezetben Kormos Ferenc egy Londontól 120 mérföldre lévő, Lutton melletti ipartelepülésen kezdett el dolgozni. A jó szakembert jól megfizették, ám mégis inkább Londonba vágyott. Ott azonban csak kórházban dolgozhatott, műtősként. „Nem úgy mentünk oda, mint az ’56-os magyarok, menekültként, akiket aztán segítettek - ecseteli a beilleszkedés nehézségeit Mr. Kormos -, mi úgynevezett displaced person- ok, hontalanok voltunk. Akiket minden különösebb indok nélkül visszadobhattak, ha úgy ítélték, hogy nincs ránk szükség. Ez az elbánás egyébként egészen 1955-ig tartott. Pedig előtte is sok magyar ment ki, közte sok csendőr is. ” Dacára a körülményeknek - a szaktudásnak és a szorgalomnak köszönhetően -, mégis sikerült megcsinálnia a szerencséjét. A plasztik-korszak beköszöntével szakmát váltott, esti iskolára járt, házak központi fűtését szerelte. A szakipari vállalkozás bejött, megalapíthatta saját cégét, amely a végén szépen kinőtte magát. „Nálunk különben sem a papír számít, egyedül az, értesz-e valamihez, és meg tudod-e csinálni. Nem divat folyton javítgatni a már élvégzett munkát. Aki így tesz, rövid idő alatt becsukhatja a boltot. ” Véleménye az angolokról megerősíti a fejünkben élő sablonokat. Az ottaniak szerinte barátságosak ugyan, mégis távolságtartók - nemcsak a külföldiekkel szemben -, és rigorózusan ügyelnek az emberi kapcsolatok formai szabályaira. A magánszféra és a magánbirtok szent és sérthetetlen: az én házam az én váram - my house is my castle - szigetországi elve alapján. „Viszont nem tolako- dóak, nyugodtabbak és őszintébbek - ez még az ottani szegényebbekre is igaz. ” A személyes méltóság a rosszabb helyzetben lévőknek is inkább megadatik - sorolja a dolog kellemesebb oldalát. - Furcsa, de jobban, mint Magyarországon, ahol az emberi számítás egyedüli értékmérője lassan csak a pénz lesz. Kormos úr 1965 óta - már a Kádár-korszaktól - rendszeresen járt haza. Úgyhogy volt ideje akklimatizálódni. Ettől függetlenül érték azért meglepetések. Például: miért kell egy egyszerű gázóra elhelyezéséhez közel fél tucat engedély, nyomtatvány, pecsét, no és persze pénz. „Nekem nem okozott gondot kifizetni, de az itteniek hogyan bírják ezt a sokfelé fizetést, hogy ezer helyen vetnek ki rájuk kisebb-nagyobb összegeket, ez rejtély.” No és sokallja az itteni különböző jogcímeken nyugdíjazottak számát is, valamint a nyugdíjak és a keresetek aránytalanságát. „Nálunk 65 évnél hamarabb nemigen mehet senki nyugdíjba, akkor meg átlag heti 110 fontból kell megélnie, ami nem sok. Egy jó szakember ugyanakkor megkereshet heti 350fontot.” Persze, nálunk kiegyenlítettebb minden, itthon a fizetés is kevés és a nyugdíj se sok. „A Csatornán túl az emberek nagyon nagy állatbarátok, van idejük a kutyára, a macskára, a lovakra, egyáltalán mindenféle jószágra." Míg Kormos úr az állatbarátságról értekezik, a szoba sarkában jóízűen szunyókál kosarában a ház egyetlen őshonos brit származású tagja, a gömbölydedre hízott kistermetű angol kutyafajta egyik jeles példánya, a tízéves Snoopy. Elkapja pillantásomat, majd közli, hogy a kutyus áttelepítése több száz fontba, engedélyek és papírok tömkelegének kitöltésébe került. De egy hű családtag minden pénzt megér. „Odaát egyébként tilos a ház körül kötélen, láncon tartani a kutyát, vagy kinn hagyni magára, csak úgy. Aki nem bánik tisztességgel az állattal, azt keményen megbüntetik, sőt be is zárhatják. ” Az új otthon szép nagy ház - akár helybeli magyar is lehetne a gazdája -, de a körülötte levő kert pázsitja angolosan zöld és gondozott. Kovács János
