Heves Megyei Hírlap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 178-203. szám)

1998-08-08 / 185. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1998. augusztus 8., szombat Sör folyik a vér helyett, sárkány száll a domb felett - hetedszer találkoztak a motorosok Sírokban A 66-os út tényleg nem vezet sehova? mondja később, amikor rövid összegzést kérek tőle. - Azt szeretném, ha az embereknek a motorostalálkozóról legelőször Sírok jutna az eszükbe. Most már ezért dolgozunk. És azt hi­szem, az idei rendezvénnyel sokkal közelebb is kerültünk ehhez. Nagy terveink vannak, szeretnénk, ha néhány éven be­lül egy igazi, nagy, európai ta­lálkozóvá nőné ki magát a do­log. Szerintem a riválisoknak máris feladtuk a leckét. Megte­remtettünk egy színvonalat, amivel aztán lehet versenyezni. Nem lesz könnyű dolguk. Ritkán hallottam még ilyen szavakat Gábortól. Nem szokta dicsérni önmagát, a csapatát. Most viszont minden oka meg­van rá. A hetedik találkozó minden eddigit felülmúlt. Suha Péter lajdonosai a 110 körüli érté­kekre is a fejüket csóválják. Hiába, az utcai dobok nem har­sognak igazán. A verseny eldőlni látszik, amikor egy szlovák fiú jóval 120 decibel fölötti hangerőt saj­tol ki látszatra széria-masinájá­ból. Kár, hogy nem érti: ő a győztes - mondja a műsorve­zető. Szlovák tolmács ugyanis momentán nincs.- De értem! - kiabálja vissza a srác, és ragyog az arca. Öröme nem tart soká, egy gyö­nyörű sárga „herli” kipufogója felordít, a műszer 130 decibel­nél is többet mutat. Megvan a győztes. A mérést végző szakember a színpad szélén törölgeti a hom­lokát. Zsebkendője fekete a ko­romtól.- Szabályos volt ez a mérés?- kérdem.- Természetesen ennél ko­molyabb előkészületekre van szükség. A motorok zaját 60 százalékos fordulatszámon mérjük, s meghatározott távol­ságon belül nem lehet semmi­lyen objektum, ami visszaveri a hangot. Meg persze más zajfor­rás sem. A most mért értékek vi­szont a tényleges helyzetet tük­rözik, mivel a városokban sem laboratóriumi körülmények kö­zött pöfögnek ezek a masinák.-Mi az a határ, ameddig még közlekedhetnek a hangos- kodók?- Kilencven decibel. *- Nem sokat aludtunk az éj­szaka, „fürtökben lógtak” az emberek a pulton. Mindenki szomjas volt - mondja a ven­déglátós vállalkozó. - Bár egy­előre kevesebben vannak, mint amire számítottunk, a három napra szánt sörkészletet szinte az utolsó cseppig elfogyasztot­ták. Még jó, hogy sikerült gyor­san pótolni. Különben biztos, hogy nem ússzuk meg szárazon- mosolyodik el, szemei alatt hatalmas karikák ráncolódnak. Hiába a régi ismeretség, azt nem árulja el, hogy mennyi is volt az eladott itóka. Közben a hangszóróból recseg a felszólí­tás: „Lányok, fiúk, senki ne ka- káljon a fák tövébe, mert meg­jöttek a köjálosok". Már csak ez hiányzott, mordul fel isme­rősöm, ám vélhetően hamar megnyugszik, néhány percen belül kiderül: kacsa volt a hír. * Szegény Pósalaki Úr, ha ezt látná, biztos meggondolná, mondja-e még, hogy ugor- gyunk. Az öreg több oknál fogva sem láthatja, amint a bá­tor fiúk a nagy ugrásra készül­nek, viszont nélküle is jócskán akadnak nézelődők a darunál. A gép már emeli is a kosarat, benne a srác, ráerősítve a gu­mikötél. Aztán úgy tíz emelet­gulatot. A P. Mobil már egy „lendületben lévő” közönség­nek zenélhet. Meg is tesznek mindent, hogy tovább fokozzák a hangulatot. A cucc iszonyúan szól, a Kétforintos dalnál már szinte fáj. De kiszállni nem le­het, ez magával sodor. A mély­nyomókból kiömlő hang min­den dobütésnél gyomron vágja az embert. Istenem, mi lehet az első sorban? - fut át az agya­mon, aztán minden mindegy. Beteljesült a varázslat. Csak a zene van. Furcsa, de a régi nó­ták szövege magától tolul a számra. Hiába virít Schuster Lóri pólóján a felirat: „A pofád befogod, igen!?”, emlékek jön­nek, ezerszám, egyedül állok egy hatalmas tömeg közepén, és énekelek, ahogy a torkomon kifér. „Elkopik a bőmadrág, a hosszú hajat levágják, meghíz­nak a rockerek, akkor is ilyen leszek... ” * A Ricsét már nem várjuk meg, pedig Nagy Feróék - ha lehet - biztos, hogy még tovább fokoz­zák az észvesztést. Már jócskán vasárnap van. Néhány óra múlva dolgozni kell. Sétálunk kifelé a völgyből. A kerítés mellett rövidnadrágos férfi. Jobb kezével mobiltelefont szo­rít a füléhez - pedig térerő az egész völgyben nincs -, bal ke­zével egyéb fontos részeit ta­pogatja, jellegzetes kisterpesz- ben. Istenem, de megöregedtünk - sóhajtok csak úgy magamnak. * Kedd este telefonál a főszer­vező, Farkas Gábor.- Összeszedtétek-e már a szemetet? - kérdem.- Ne is mondd, eddig 14 kon­ténerrel vittünk el, de még lesz vagy tízzel. Úgy gondolom, na­gyon jól sikerült a buli — ten egészen visszafogottan isz- szák a vodkát és a sört. Ol­csóbb, mint a dizsiben. Ismerő­sökre akadnak, elköszönünk. A színpadon már Deák Bili Gyula nyomja a bluest, óriási a tömeg és hatalmas a szemét. Térdig já­runk a papírpoharakban, de ez ma még senkit nem zavar. A zene egyre inkább magával ra­gadja az embereket. A színpad előtt pár százan tombolnak, apró csoportnak tűnnek a meg­lehetősen népes közönségben. „Bili kapitány”, mint eddig mindig, az idén is „kitett” ma­gáért. A mellszépségversenyre ha nehezen is, de azért beneveznek a lányok. Amikor levetik a tri­kót, egyáltalán' nem értem, hogy miért kérették magukat. A látvány persze felforrósítja az egyébként sem „óvodás” han­Úton lenni: a boldogság, megérkezni: a halál (Hobó) Péntek délelőtt nagy a csend az úton. Egy árva motorost sem látni. A siroki kocsmák előtt sem parkolnak kétkerekűek. A kútvölgyi szabadidőpark felé aztán végre feltűnik az első gép. Majd még egy. Jól van, nyugtá­zom, mégiscsak lesz itt valami. A személyautóknak kialakí­tott parkolóban csak néhány kocsit éget a kora délelőtti nap­fény. A meleg máris óriási. Mi­lyen jó lehet most két keréken suhanni, kifeszített derékkal száguldani, élvezni, ahogy a szél bebújik a bőrruha alá. A völgyben néhány ezren le­hetnek, s egyelőre sokkal több­nek tűnik a nézelődő meg a szervező, mint a motoros. Per­sze, azért már e korai órán - délelőtt tizenegykor - is látható néhány hatalmas cirkáló. A csupa króm kipufogók, kormá­nyok, oldaldobozok és motor­blokkok vakítóan csillognak. A hangszórókból P. Mobil, Beat­rice, Hobó, Deák Bili, na meg a különféle külhoni bandák nótái szólnak. Öregszem, állapítom meg magamban, már alig isme­rek rá egy-egy számra, a szöve­gek is csak foszlányok­ban jutnak eszembe. Az újabbak meg szinte teljesen ismeretlenek. Valaki arról énekel, hogy nincs hová menni, ez már maga Ame­rika. Aztán rezignáltan teszi hozzá: a 66-os út nem vezet sehova. Na, majd meglátjuk.- Akik most itt vannak, azok már teg­nap este meg­jöttek, de fo­lyamatosan érkeznek. Szerintem so­kan leszünk - mondja Zsolt, aki egy valószínűtlenül apró moto­ron kereng a völgyben, a szer­vezők fekete mellénye kigom­bolva lobog utána, a karja máris szép pirosra sült. Tarra nyírt, feketébe öltözött, napszemüve­ges biztonsági emberek iszonyú ronda kutyákkal sétálgatnak. Dolguk - szerencsére - semmi, a lógó nyelvű ebeket a zuhany­zóhoz viszik. A vízpermet messze száll, egy pillanatra szi­várványt von a kis csapat köré. Már-már lírai a hangulat.-Hoppá! - hangzik mögöt­tem cseppet sem ingerülten, ami megnyugtat, ugyanis egy hatalmas járgány érkezik, én meg az út közepén bámészko­dom, mint aki se lát, se hall.- Bocs...! - nyögöm ki, a mo­toros int egyet, minden rend­ben. Hátul szőke nő ül, öleli a srác derekát. Szőkesége fel­tűnő, ugyanis idén - úgy tűnik - a fekete meg a vörös haj járja. Kora délutánig nem történik szinte semmi, a motorosok ötö­sével, tízesével jönnek, alapo­san felmálházott masinák nyer­gében. Egyesek hosszan köröz­nek, míg végül eldöntik, hol ve­rik fel a sátrukat. Amiben aztán a következő két napon aligha időznek sokat. Mert ide nem heverészni jön az ember.- Ha valakit esetleg érdekel, elmondom a programokat - szól a „vasember”, a völgyben visszhangzik a sok egykori honvédségi hangszóró. Triál­Stray Dogs MC motorosklub vezetőjét, a verpeléti Farkas Gábort.- Sehogy - hangzik a válasz -, nem volt rá idő. Nagyon jól sikerültek a bulik az éjjel. Hát, közönség az biztosan akadt, reggelre ugyanis alapo­san megszaporodtak a sátrak. És még messze nincs vége a „gyülekezőnek”. Úgy tűnik, a társaság java szombatra időzí­tett. Feltehetően egyrészt a programok miatt, másrészt meg a hétvége mégiscsak szaba­dabb. Hiszen bármennyire élet­forma a motorozás, élni azért csak kell valamiből. A színpad előtt csinos kis tömeg, a kínzó forróságban is rengetegen kíváncsiak az at­trakcióra: Mad Max, vagyis perces „túrák” után a gazdik fe­szülten figyelik az eredményt. Száz decibel alatti érték alig születik. A nagyobb masinák tu­nyi magasból a mélybe veti ma­gát. Nézni is bor­zasztó. A gumi­kötél megfeszül, visszarántja a tes­tet. Néhányat még rugózik, az­tán lassan le­eresztik a földre.- Ne tudd meg, az adrenalinszint ezer - mondja a húszévesforma ifjú, aki egy Bé­kés megyei kis fa­luból érkezett. - Fantasztikus volt. Ilyet még nem csináltam, de tök szuper volt. Kisebbeket szoktam ugrani, kötél nélkül, hi­dakról vízbe. Az se piskóta, de ez mindennél jobb volt. Csak anyám meg ne tudja. Pedig van rá esély, mert az egyik kereskedelmi tévé opera­tőre is felkísérte a bátor fiút, s a magasból örökítette meg a zu­hanást. Este véletlenül látom a híradóban a szép ívű ugrást. A srác nem felismerhető. Nyugodt lehet a mama. *- Mit nyögdécselsz? - kérdi ba­rátom, miközben a motorosok felvonulását szemléljük.- Semmi baj, csak bizsereg mindenem, lúdbőrös a hátam. Irigykedem. Na de vissza a va­lóságba: a szomszéd faluban is program van, ott is dolgozni kell. A hagyományőrző találko­zón is kísért a motorostalál­kozó: a népviseletbe öltözött fiatalok csuklóján ott virít a Stray Dogs felirattal ékes sza­lag. Ezzel nyernek bebocsátást a völgybe. Mert a saját műso­ruk után még visszatérnek. Hosszú lesz az éjszaka, a „Ri- csén ” találkozunk, ígérik. Újra Sírok felé tartunk, két stopos lány is velünk jön. Pé­teriére mennének diszkóba, de aztán úgy döntenek: a motoros­bulit választják. Tizenötnél alig lehetnek idősebbek, ehhez mér­show kezdő­dik hamaro­san, ott a hegyoldal­ban, ahol az a piros autó­roncs van. Utána ügyes­ségi verseny lesz a daru­nál, majd erős embere­ket várunk a nagyszínpad- elé. Ne ag­gódjatok: csak láncain­kat veszíthet­jük. A nézők igen lassan gyülekeznek. A motoros ügyességi versenyre - a szervezők un­szolására - vagy hatan neveznek be, a lánchúzásra viszont már jócs­kán jelentkeznek a csapatok. Lassan elkezdődik a vándorlás is a sört és más finomságokat árusító faházak felé. Az esti koncertekre be kell melegíteni. *-Hogy aludtatok? - kérdem másnap reggel a főszervezőt, a gumifüstölő verseny. Őrültben nincs hiány, az biztos. Egymás után gördülnek be a porondra a masinák, gazdáik a kormány vil­lára támaszkodnak, az első fé­ket behúzzák, nagy gázt adnak, s már pörög is a hátsó kerék, előbb-utóbb hatalmas füstfel- legbe burkolva a gépet, a néző­ket, mindent. Az égett gumi jel­legzetes szaga mindenre ráte­lepszik. Az egyik versenyzőnek olyan jól sikerül a produkció, hogy a hátsó gu­miköpenyből már a drótok is kilátszanak. Ha­talmas ováció a jutalma. Hogy megy majd haza ? Egyelőre nem ez a fontos. Kisebb motor érkezik, alig csikordul pá­rat a kerék, s bár forog veszettül, a füst szinte el­enyésző.-Ez a marha biztos kotont hú­zott a kerékre - sommázza valaki a nézők közül. Fitymáló meg­jegyzését derültség kíséri. A szünetben a triálosok mu­lattatják a népet. Nagy igyeke­zetükben még az egyik hang­falra is felugratnak. A techni­kusok nem nézik jó szemmel a dolgot, a közönség viszont él­vezi a mókát. * Eddig sem volt síri csend, ám a motorhang-verseny minden vá­rakozást felülmúl. A közleke­dési felügyelet szakembere a színpad előtti tér szélén áll, a járgányok egyenként érkeznek a megmérettetésre. A feladat egyszerű: teljes gáz, hadd böm­böljön a gép. A néhány másod­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents