Heves Megyei Hírlap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-06 / 131. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1998. június 6., szombat Ravasz város ez A Tátrában már leesett az első hó. Az idő fényes, derült és hi­deg: a napsütés is keményre fa­gyott itt fenn. A hatalmas hegy kiütköző fenyves borostáira mintha akkurátusán felkent bo­rotvakrémet helyeztek volna, és most a gondos pamacsolás után csak arra várna ez az arc, hogy valaki a földet szakértő kézzel megfeszítve, egy nagy késsel lehúzza, majd meleg törülkö­zőbe burkolva leszárogassa, végül fanyar, hús arcszesszel dörzsölje át a völgyeket, az ár­nyékos hajlatokat, a húsos dombokat és a kimart sziklás felszínt. * A poprádi völgyet Szépiákról lejövet sűrű köd lepi, magunkra maradunk benne, a kocsiban mindönki szótlan, dermedten elkülönül, pedig beszállás előtt körbejárt a lélekmelegítő fém­kulacs, borovicskával. Egészen lassúnak, valószerűtlennek tű­nik a haladás. Megyünk a semmibe. Három hét után visz- sza Pestre. Poprádon a restiben zóna borjúpörköltet eszem ecetes uborkával, friss, még meleg zsemlével. Rajtam kívül alig eszik itt más, mégis akkor ké­szült, gusztusosán kiadós az adag, a pincér bátran ajánlja: a választék szűkös, de a koszt jó. Eltelten bátrabb kedvem támad a betérőkre figyelni. Gyorsan változó, elmaszatolt arcok cse­rélődnek, alig akad felismer­hető karakter, többnyire a po­hárral együtt hanyatló tarkók, egy tétova mozdulat, aztán mennek. Nincs ráérős ácsorgás, evés, lassú szófűzés hosszú szünetekkel, gondosan kimár- togatott tányérok. * Beszállás után könyvet veszek elő a kabátzsebből, eddig bele se lapoztam, észre se vettem, ott volt az apró meg a csontfésű mellett. Könnyű kedvvel kez­dem el olvasni, ám csákhamar valami rám települ, meg kell lazítanom az ingnyakat, hogy lélegzethez jussak. A könyv fojtogatott, puffasztott, mint a meleg édes tészta, el voltam telve a mézes lapoktól, melyek csirízesen ragadtak a kezem­hez. * A kupéban ketten ülünk csak. Útitársam lassan eregeti a füs­töt, s apró, ideges mozdulatok­kal sepri le az odahullott hamut barna öltönyéről. A szürke arcú, gyomorbajos külsejű em­ber elektromos berendezések­kel, krómozott háztartási cik­kekkel ügynököl. Húsz év ga­ranciát ígér. Kinek van ma ideje húsz évre számolni? Feje fölött, a poggyásztartóban két jókora kézikoffer. Abban viszi a min­takollekciót. Mennyivel köny- nyebb dolga lenne, ha szalvétá­val, papírholmikkal foglal­kozna - mondom. Nem fájna a feje a cipelés miatt. A papírban nincs pénz, a papír, akár a pa­pírpénz, az most semmi, uram - húzódik szűk mosolyra a szája, és látni engedi sárgás, rendet­len, csorba fogsorát. - Vas kell ma az embereknek, csodama­sina, csillogó fém. Egy éve öz­vegyült meg, gyereke, rokona nincs. Mindig úton van, el­árulja: az egyik táskában a haló ruháját tartja, abba öltöztessék, ha valahol véget ér az útja. A következő megállónál leszáll nehéz pakkjaival. Nem jön he­lyébe senki. * Útban hazafelé megálló Eger­ben. A szálloda, a barokk vá­ros, minden a régi. A harang­szó itt öblösebb, mint máshol: mint aki otthon van e papi vá­rosban. Úgy szól a harang. Sűrű ősz. Az ablak előtt áldott gyümölcsfák, illatos szőlődom­bok. Kegyelem és megáldottság a tájon. Haza kell mennem, nem lehet elkerülni a sorsot. Nem bujkálhatok e sors elől Egerben, sem máshol... nincse­nek fedezékek többé Európá­ban. Eger talán az lenne; de én nem vagyok alkalmas a fede­zékre. * T. kanonoknál kapok szállást, régi ismerős, nagy vendégbarát. Tudja a társas lét törvényét, ho­gyan lehet úgy kellemesen el­tölteni az időt, hogy minél ke­vésbé legyen terhére a másik­nak. Nyílt arcú, jó humorú, szép szál férfi. Hetven fölött is élénk tekintetű, sugárzó intel­lektus. Tapintatos és tájékozott, nyugodtan hámozza ki az em­bert kezdeti elfogódottságából, és nem engedi, hogy partnere a semmitmondás falai mögé hú­zódjon, a sebész biztos kezével nyúl a személyes sorsokhoz. Az oldódáshoz a közös vacsora, az asztal örömei szolgálnak illő háttérül. Kacsasültet kapunk, remek a rétes. A szakácsnő egy közeli faluban lakik, a recep- túra állítólag a török szükség­kor terméke, amikor ábrándos asszonyok nem álmaik kendőbe hímzésével töltötték az időt. A kanonok végigvezet a bo­rospincén, a fal mellett hosszú sorban hordók, egy kisebb gönci jó alaposan lezárva, vi­asszal lepecsételve. A halálára tartogatja, a halotti misére, bú­csúztatásra, a barátoknak. A bor időutazás, palackposta, üzenet a világnak, maga az élet - tartja. Megmutatja azt a he­lyet a nagy pincelugas előtt, egy félig kiszáradt diófa alatt, ahol nyugodni szeretne. Körü­löttünk rigók énekelnek. Ritkán láttam kiegyensúlyozottabb, életszeretőbb embert. * Eger szívélyes város. Itt örül­nek az írónak, megismerik, ke­zét szorongatják, üdvözlik, mint egy régi barátot. Idegen embe­rek bemutatkoznak. Gárdonyi emléke borong még a városon, minden idevalósi az irodalom rokonának érzi magát. A papok és nevelők városa. És valami­kor a papok jó nevelők voltak. Egy fiatal orvostól megtudom, hogy Gárdonyi leánya még mindig él: ápolt beteg a Szürke nénikék tébolydájában. Haja ősz már. Szkizofrén. Az író-iva- dékok sorsához nem merek hoz­zányúlni... S valami van e tü­nemény körül, ami fájdalmasan izgat. Úgy látszik, az író elkölt a papíron mindent, amit más ember továbbad gyermekeinek. * Vasárnap felmegyünk a várba, a katonai őrség beenged min­ket. A fűben eldobált csajka a modem hadviselés szelídebb arcát mutatja. Mediterrán táj, szőlősorok a domboldalakon, kertekben, apró házak, szűk ut­cák alattunk. Egy kisebb belső udvarban fényesre fehérített ruhát teregetnek, béna öregem­ber ül az ecetfa alatt az árnyé­kos késői nyárban, macska süt­kérezik a párkányon, majdnem szemben vele egy kanárit tettek ki kalitkástól az ablakba. A Lí­ceum, a barátok templomtor­nya, a Minaret orrát felhúzva emelkedik a város fölé. A Kelet mézes villanása lebeg a város felett a déli verőfényben. Lassú kondulással egy órát ütnek a harangok. A vár tövében meg­látogatjuk azt az egykori pin­cemestert, aki magában él fur­csa bogarával. A törökök kin­csét keresi, amit szerinte a fel­vidéki portyáikon és Buda vá­rából raboltak, aztán itt gyűjtöt­tek össze s rejtettek volna el. Amikor elmentek, úgy hitték, gyors lesz a visszatérés. A szűk, sötét, zsaluval is elrekesz- tett parányi ablakú szobában még nappal is mécses világít. A tulajdonos apró termetű, valami átvetett kaftánszerű pokrócban ül egy zsámolyon, a padlón és a falakon foszló, el­koszolódott szőnyegek, szövé­sek. A madárarcú, fénylő szemű emberke remegő kézzel bontogatja egy nagy iratcsomó szalagját: térképmásolatok, fel­jegyzések, nyilvántartások ku­sza halmazát simítgatja gyön­géden. Felmérte a vár környé­két: hol lehetne rejteke bármi­nek is. Ha kincset nem is, de omlatag pincéket, kazamata-be­járatokat fölfedezett. Mintha mi is kazamatából jönnénk, mikor végre kilépünk a napvilágra. Megszállottan hisz Ali elásott drágaságaiban az, aki inkább szakadatlan ön­magát keresve él itt ebben a szűk odúban. Ha mégis rátalál, mondja, fölépíttet belőle egy nagy melegházi rózsakertet, annak a közepén, a rózsák kö­zött kíván élni. Gödrök és a vá­gyak dacos, belső tágassága. * Teljes ősz Egerben, gyümöl­csökkel, musttal, napsütéssel. Dolgozom minden délelőtt és délután, s olvasok a nap és éj többi éber órájában. Szép nap a polgármester pincéjében, ahol gyertyafény mellett keresgéljük a régi, bikavérrel töltött hordó­kat. S a présház körül gyü­mölcsfák állanak, egész erdő: almafák, megrakva három­négy mázsa jonatánnal. Az öregúr hegedül, s amikor beal- konyodik, a tornácon ülünk gyertyafény, hideg rántott csirke, fehér kenyér és vörösbor mellett, s hallgatunk. A hegyol­dal illatos a szőlőtől és a gyü­mölcsöktől. * Rövid társasági közjáték: meg­hívnak egy megyei tisztviselő bankettjére. Kelletlenül me­gyek, nem akarom megbántani a vendéglátókat, pedig meny­nyire untatnak már ezek a dol­gok. Túl vagyok a becsvács hi­deglelésein. Elrabolnak az írás­tól, szertefújnak, ahogy a ku­tyatej pihéit lobbantja el a szél. Minden perc megzápul, amit nem ennek rendelve töltök. Körbehordoznak a teremben, akár egy drága billikomot, nem szeretem, ha ilyen tolakodón akarnak inni belőlem. H., a me­gyei potentát, lassú, álmatag ember, kezet rázunk, főként a dohánynemesítés érdekli, nem felszínes, de szűkre vont szem­határral él, csak a Tiszáig lát. Apró, gömbölyű felesége egész este körüldongja. Tízet ütnek a városban, amikor kimerülve el­jövök. * J. néni, aki nyolcvanhárom éves, harminckét éven át élt Amerikában, dolgozott, s va­lami pénzt kapart össze, haza­tért Égerbe. Házat vett, mara­dék pénzén márvány mauzóle­umot építtetett, amelybe nem engedi be halott férjét, s obe- liszket állíttatott az egri fürdő előtt, minden cél és értelem nélkül, csak úgy. Most elfogyott a pénze, s nyolcvanhárom éve­sen egyedül és dacosan él az egri házban, kertje terményeit rágja fogatlan szájjal, és ha­ragszik. Elsősorban természe­tesen ötven év előtt elhalt fér­jére haragszik, aki „kalapos volt, szerette a kacsapörköltet, és egy fülér nélkül halt meg", s itt hagyta J. nénit pénz nélkül, gyerekekkel. * A városka az árnyas mediterrán nyújtózása, mintha sokfelől jött tengeri népek laknák, akik mind ebbe a védettnek hitt part menti öbölbe húzódtak valami rettenetes elől, talán az élet elől. Ide, ahol lágyabb a tenger, az árapály, és jól megterem a szőlő, a bor, amely az egykor volt nagy, közös, sosem felejt­hető kertre emlékezteti a benne élőket. * * Október. Három hét után búcsú Egertől. Ez a barokk szívélyes, emberi, múlt század eleji. A vá­ros egy építészeti formán belül őriz valamit egy életforma okos kedélyességéből. S utcán, tár­saságban, mindenütt ezek a keskeny, sunyi török szemek! Ravasz város ez. Este bort iszik, s a világháború kellős közepén fülére húzza a paplant, elége­detten. (A dőlt betűvel szedett sorok Márai Sándor 1943-1944-es Naplójának egri vonatkozású bejegyzései.) ■ Kovács János Szeretet vitézei, gyűlölet vértesei M eghökkent, amikor a termetes nevelőtisztnő újra megjelent, és színtelen hangon közölte: még egy látogatója érkezett.- Ez csak ő lehet! - kereke­dett jókedve az Asszonynak. - Hát mégis eljött! Megigazgatta magán a durva szövésű, acélkék kö­penyt. Ujjaival elrendezte a hajtincseit, s diadalmasan vé­gigmérte a zárkatársait. Nehe­zen jött ki velük. Azok hárman valamiféle egységfrontot alkot­tak vele szemben. Sehogyan sem tudta megfejteni az okát. Talán azért tipródott sokat, mert sosincs kedve részt venni bizarr esti mulatságaikban, amikor választanak egy köz­ismert, jóképű férfit - színészt, politikust -, s izgatott kunco­gások közepette elmesélik, mi­ként töltenének el velük egy éjszakát. Talán mert nem haj­landó elárulni nekik, miért kel­lett felcserélnie gyermekei ne­velését a börtönlét sivár egy­kedvűségével? Úgy érezte, a magánélete - bármilyen viha­ros is - nem tartozik sehol sen­kire. Ezúttal nem zavarták a mos- datlan szájakra valló gúnyos megjegyzéseik. Szaporán vert a szíve kamaszlányos izgalmá­ban. Már nyolc hónapja, hogy utoljára látta őt. Ez az emlék­képe rémálomként kísértette éjszakáról éjszakára. A Férfi görcsöktől rángó teste, a sö­tétlő vértócsa a világoskék le­pedőn. A saját jobb kezében a hosszú, hegyes szabóolló...- Csak legyen még egy esé­lyem, hogy jóvátehessem azt, ami szinte megbocsáthatatlan! - sóhajtotta, mialatt lépteinek visszhangja kongott az üres börtönfolyosón. Kulcsnyikor- gásos úton értek el a beszélőig. Egyre nedvesebbek lettek a te­nyerei, félszegen markolászta velük a ruhája szélét, hogy le­törölje az izzadságcseppeket. Belépett a terembe. Idegesen forgatta a szemgolyóit, hogy mielőbb megpillanthassa azt, akit - majdnem szó szerint - halálosan szeret. Nem látta. Egyszerre csak elállt a lé­legzete! Az első kabin üveg­lapja mögött felfedezte azt a fi­tos pofikát, aminek a gondolata is felingerelte. A fekete hajú, bordó rúzsos ajkú Nő üdvöz­lésre emelte a karját.- A pofátlan! - mormolta az Asszony, s leült szemben hí­vatlan látogatójával.- Szervusz, édesem! Jól vagy? - búgta a Nő, angyali ár­tatlansággal az arcán.- Nekem ebből ennyi elég! - csattant fel az Asszony. Felug­rott, s már ment volna a bejá­rathoz, amikor a Nő száját el­hagyta a mondat, amitől tapod­tat sem tudott mozdulni.- Tőle hoztam neked üzene­tet. Nem érdekel? A Férfi békésen tűrte, amint Kicsi, a hároméves kisfiú ke­zecskéjével csépeli az orrát. Ezt a legkisebbet szerette a négy közül a legjobban. Bizo­nyára azért, mert a másik há­rom jóval idősebb volt, emez pedig oly védtelen. Örült, hogy az elmúlt hóna­pokban szinte minden percét velük tölthette. Szégyellősen gondolt rá, hogy talán helyre­hozhatatlanul nagy adósságát törlesztheti velük szemben. Azért már kevésbé tűnt bol­dognak, ami mindezt lehetővé tette a számára. Nem hitte, hogy a felesége képes bevál­tani a fenyegetését: egyszer még megöli őt! Ollóval szúrja le! Az volt a szerencséje, hogy az indulatos döfés nem találta el sem a szívét, sem a nagy ütőerét. A legnagyobb fiú ha­mar hívta a mentőkét, s a kór­házban az orvosok sem fukar­kodtak a szaktudásukkal. A betegágyán megpróbálta végiggondolni, hol lehet életé­ben az a pont, amelyhez vissza­térve meg nem történtté te­hetné a fájó emlékeket. Ám a megtalálásáig nem jutott el. Azzal tisztában volt, súlyosan vétett a családja ellen, amikor - megunva neje langyostej-il- latát, megelégelve a piciktől ráragadt gügyögő kedveskedé­sét, az olajfoltos kombinéját, a fokhagymaízű csókjait - más nőknél keresett beteljesülést testi és lelki vágyainak. A Nő igazi csodaként rob­bant az életébe. Pont olyan megértő, őt bámuló, rajongva imádó, rá felnéző, mindenben engedelmes társa lett, amilyen­ről kislegény kora óta álmo­dott. Azt sem bánta, hogy az Asszony tudomást szerez e kapcsolatáról. Mindennapo­sakká váltak az otthoni ordíto- zások, az ajtócsapkodások, a pohártörések. Csupán az szorí­totta össze a szívét, hogy na­gyobb gyermekei sorra távo­lodnak el tőle, rideg idegenség fénylik a szemükben, ha rájuk néz. Dönteni azonban nem tu­dott e különös kettősségben. Addig a napig, amikor az Asz- szony végső elkeseredésében ráemelte a kezét... *-No, halljam az üzenetet, az­tán eredj, ne idegesítsük mi egymást! - ripakodott az Asz- szony fojtott hangon a Nőre.- Azt üzeni neked, köszöni, jól van - felelte az ébenfekete hajú, s mosolyogva, sokat sej- tetőn magára mutatva, hozzá­tette: - Nagyon jól! Az Asszony arcán, testén, ágyékán csörgött a veríték. Be­legondolt, hogy ezek most ott­hon, szabadon... Megjelent előtte a kép: ez a cafka most az ő közös ágyukon hempereg az urával. Látta, ahogy a férje a haliból bekíséri a hálószobába, csókjai özönével borítja el a Nő bársonyos bőrét az arcán, a nyakán, s szerelmes szavakat suttog a fülébe. Szorosan át­ölelve vezeti a fekhelyhez, ki­bújtatja feszesen testéhez si­muló ruhájából... A Nő megérezte, megértette, mire gondol az Asszony. Rop­pantul élvezte a helyzetet. Ritmusosan himbálta testét a széken. Elégedetten figyelte vetélytársnője ráncait.-Tudod, az a legcsodálato­sabb, hogy végre boldognak láthatom őt. Nap mint nap - szólalt meg végül a Nő. - Úgy érzem, már nem veszíthetem el, s ezt neked is köszönhetem. Az Asszony bénultan bá­mult a helyiségből kisiető Nő után. Öt percbe is beletelt, mire magához tért. Elsöprő lendület­tel tört rá a harag, a gyűlölet érzése. Öklével belevágott a beszélő üveglapjába. A csö­römpölésre három fegyőr is a terembe rohant. Bilincsbe ver­ték, s elvezették.- Három hónapig biztosan nem fogadhat látogatót - vetí­tette előre a sötét jövőt a testes nevelőnő. - Nagy kár, mert eddig olyan jól viselte magát! * A Férfi a konyhában serényke­dett, amikor megcsörrent a be­járati csengő. Sebtében beleön- tötte a forró tejet Kicsi piros­pettyes bögréjébe, majd kony­haköténnyel a derekán az ajtó­hoz sétált. A Nő gyönyörű fog­sorát kivillantva röpült a nya­kába, majd’ feldöntve őt. Hosszan mesélte, hol járt, mi­előtt ide érkezett.- Üzenetet is hoztam tőle - fűzte hozzá. - Azt mondta, ha megtudja, hogy megcsalod, amíg raboskodik, nem úszód meg élve! Még egyszer nem hibázza el! A Nő felkapta a pirospettyes bögrét, egy hajtásra kiitta be­lőle a Kicsinek szánt tejet.- Most már rohanok - cset- tintett nagyot -, mert egy óra múlva a szállodában kell len­nem az üzleti partnereinkkel. Na szia, drágám! A Férfi hüledezve nézett utána. Újabb doboz tejet vett elő, kiöntötte a kisfazékba, s feltette a gáztűzhelyre. Amíg az forrt, a szobában, az íróasztalán két borítékot címzett meg. Az egyikre a Nő nevét és lakcímét jegyezte, a másikra az Asszony fegyinté- zetéét. A z előbbibe helyezett le­vél szövege ekképp szólt: „Hosszabb időre elutaztam anyámékhoz a gye­rekekkel. Majd telefonálok.” Az utóbbiba csúsztatott papír­lapon csupán ennyi állt: „Meg­bocsátottam! Most már Te is megbocsáthatnál...” Szalay Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents