Heves Megyei Hírlap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-27 / 149. szám
1998. június 27., szombat Hírlap Magazin 7. oldal A Bugát Pál Kórház történetének első százhatvan évéről Az első gyöngyösi kórház katonai jelleggel működött a Rákó- czi-szabadságharc idején, itt azonban a polgári lakosságot nem gyógyították. A 18. században megindult az országban az orvosképzés. A városi tanács több közegészségügyi rendeletet hozott, például a pestis behurcolásának megakadályozására. 1773-tól a városnak saját tisztiorvosa van, és több ispotály is működik, külön a katolikusoknak és külön a reformátusoknak. Az 1780-as években - bár már létezett két gyógyszertár - a tanács újabb patika létrehozását engedélyezi. Indoklás: „Légyen de minnél több Légyen annál inkább hasznosság az publicumnak...” 1809-ben a Sóház téri Farkas vendégfogadó épületében megnyitják a város második katonai kórházát, melynek már fő- és sebészorvosa is van. Öt évvel a nagy kolerajárvány után, 1836-ban városi tisztiorvossá nevezik ki dr. Horner Istvánt. Az akkor 28 éves doktor szégyenletesnek tartja, hogy Gyöngyösnek nincs kórháza. Adakozási íveket készít, hogy előteremtse az építkezés megkezdéséhez szükséges pénzt: néhány hét alatt tizenháromezer váltó forintot gyűjt össze. A legalkalmasabb épületnek a mai kórház helyén álló hajdani posztógyár ígérkezett. A Fabrika épülete ugyan erősen romos, ám tulajdonosa, Orczy Józsefné Pejacsevich Franciska bárónő vállalja a helyrehozatal és az átalakítás költségeit. Két évvel később hozzák létre a kórház irányítására hivatott választmányt, melynek elnökévé Kelemen István nyugalmazott őrnagyot választják. Az akkori kórház orvosa, gondnoka és jegyzője díjazás nélkül vállalja feladatuk ellátását. Tizenkét ággyal, egy férfi és egy női betegeknek kialakított szobával indul el a gyógyítómunka. A helyiségek felszentelésére, a nyilvánosságnak történő átadására 1838. szeptember 16-án kerül sor. A „ Gyöngyösi gyógyintézet” (vagy másik használt nevén: Magán egyesületi kórház) ágyszáma folyamatosan bővül. A választmány az épület megvásárlását határozza el, az ehhez szükséges 2800 ezüstforintot egy táncmulatság bevételéből teremti elő. 1848 végén Homert a pesti Ludoviceum orvosává nevezik ki, a megüresedett igazgatói széket dr. Pirkler Antal foglalja el. Mikor a következő évben Windisch- graetz bezáratja a Ludoviceu- mot, Homer doktor visszatér Gyöngyösre, és 1853-tól ismét átveszi az intézet vezetését. Bartakovics Béla egri érsek 1855-ös látogatásakor dől el, hogy a városba hozzák a gráci Szent Vince-rendi irgalmasnő- véreket, akik aztán egészen 1950-ig, eltávolításukig szolgálnak a kórházban. Ők építtetik meg gyűjtésből származó pénzen a kórház 1865-ben felszentelt kápolnáját is. Már ekkor felmerül, hogy a városban különösen nagy számban előforduló elmebetegség miatt külön osztályt kellene felállítani a betegek szakszerű kezelése érdekében. Az elképzelés - akárcsak a különböző betegségek alapján szervezett osztályok létrehozása — Évszám a régi kapu fölött sokáig csupán terv marad, elsősorban pénzügyi okokból. A kórházalapító igazgató 1866-ban magyarosítja nevét Homerről Vezekényire. Újításai között jelentős szerepet játszik a homeopata gyógymód sikeres alkalmazása, amit a világon másodikként (Lipcse után) vezettek be a gyöngyösi kórházban. Működése során valósul meg az udvar csatornázása, az épület vízvezetékezése. Régi terve alapján 1881- ben végre a ragályos betegeket is önálló osztályon tudják elkülöníteni. Vezekényi nyugdíjazása után, 1887-től dr. Koller János lesz az igazgató. Huszonöt éven keresztül áll a kórház élén; ezalatt ambulanciát létesítenek és kialakulnak a mai értelemben vett kórházi osztályok. Húsz kórteremben folyik a belgyógyászati, sebészeti, szülésznőgyógyászati orvoslás, és megoldott a szemészeti, bőrgyógyászati és nemi betegek ellátása is. 1895-ben kezdik meg az elmegyógyintézet építését. Egy évvel később megnyitják a kórházzal szomszédos gőzmalom helyén a. férfiak elmeosztályát, hamarosan pedig átadják a nők osztályát is. Mikor Koller 1912-ben átadja vezetői helyét dr. Frindt Ferenc Józsefnek, egy közel hétszáz ágyas intézmény irányítását adja át. Az első világháború idején felmerül egy százágyas szükségkórház igénye, főként a kolerabeteg katonák számára, azonban az intézet nem rendelkezik a kellő anyagiakkal, így a meglévő keretek között kell az orvosoknak megbirkózniuk a frontkatonák által behurcolt járványokkal: kolerával, himlővel, vérhassal, kiütéses tífusszal... Az eddigi igazgatók mind szerették volna elérni egy mátrai tüdőszanatórium létrehozását. 1931 -re készül el az épület, ami a Nagy Somor-rét környékének egyedülálló klimatikus viszonyait használja ki, s egyben a Trianonnal elveszett tátrai gyógyhelyek pótlásául is szolgál: felavatják az első állami tbc-szanatóriumot, a 300 ágyas Mátrai Magyar (Királyi) Horthy Miklós Gyógyintézetet. A kórházat sújtó gazdasági nehézségek megoldása, a nagyarányú fejlesztések továbbvitele várt a következő főorvosra, az 1936-tól kinevezett dr. Wiltner Sándorra. Mire sikerül megszilárdítania az intézmény anyagi helyzetét, újra elkezdődik a háborús felkészülés: élelmiszer- és kötszertartalékok beszerzése, a légvédelmi előírások bevezetése, a szükségvilágítás megoldása. Ekkor hozzák létre a kórház sertéshizlaldáját, hogy legalább húsból önellátók legyenek. A régóta szükséges fertőtlenítő berendezést is a háború hozza meg. Az igazgató 1944-ben kapja meg behívóját, és egyben a megbízást a 296. számú vöröskeresztes légó hadikórház parancsnokságára. A katonai kórházat a gimnázium épületében rendezik be, ami a szovjet katonák megérkezte után hetekig tüzérségi tüzvonalban áll. A gyöngyösi kórház viszonylag jó állapotban vészeli át a második világháborút, és 1946-ban teljes kihasználtsággal, teljes orvosi létszámmal működik. Még ebben az évben helyreáll a fűtés-, a melegvíz-szolgáltatás, és — úgy-ahogy - az élelmezés is. Az akadozó gyógyszerellátást az Amerikai Katonai Misszió, a Népjóléti Minisztérium, a svéd és a dán Vöröskereszt adományaival igyekeznek pótolni. Az anyagi hiányosságokon nem sokat segít az sem, hogy a betegek nyolcvan százalékát szegényjogon ápolják. 1950-ben, az államosításkor a gyógyintézet neve először Gyöngyösi Állami Közkórház, majd 1952-re - több változtatás után - Gyöngyösi Járási Tanács Kórháza lesz. Ekkorra a kórház felvevőterülete a gyöngyösin kívül kiterjed a hatvani járásra és a Jászság egy részére, vagyis mintegy százhaö’anezer ember ellátására is. A szakrendelések forgalma egyre nő, a kórház az elviselhetetlenségig zsúfolttá válik. Három évvel később a járástól a városi tanács irányítása alá kerül. A három- és ötéves tervek, a versenyprogramok, a dolgozóktól elvárt társadalmi munka a kórházat is érinti. 1955 őszén Wiltner doktor kényszerűségből a vezetést kollégájának, dr. Fejes Istvánnak adja át. Ő tisztességgel el is látja feladatát 1956. október végéig, mikor a Kórház Forradalmi Munkástanácsa ismét Wiltner Sándort bízza meg az igazgatói teendők ellátásával. Időközben, ’56. augusztus 20- án vette fel a kórház Bugát Pál nevét, aki Gyöngyösön született, és az 1848-49-es szabadságharc országos főorvosa volt. (A bukás után a gyöngyösi ferencesek sokáig bújtatták zárdájukban.) * A mai, új Bugát Pál Kórház alapkövét 1986-ban rakták le. A korszerű és elegáns, többszintes épület nyolc év alatt épült fel. Az intézmény fennállásának 160. évfordulóját már itt ünnepelhetjük. Jónás Ági FOTÓ: BÁROK ANDRÁS Fátylak A Férfi idegesen forgatta kezében a citromos limonádéval töltött poharat. Már rég eltiltotta magát a másfajta, a nők szemében talán férfiasabbnak tetsző élvezetektől. Most viszont - úgy érezte - kedve lenne egy mozdulattal a csapba önteni az ivólevet. A Nő idegesen járkált. Bosszantotta a Férfi látszatnyugalma, szerette volna, ha legalább egyszer, csak most egyetlenegyszer szabadjára engedi vágyait, indulatait, érzéseit. Már azt sem bánta volna, ha az asztalra csap, vagy tőle szokatlan módon kiabálni kezd. Csak ezt a mesterkélt nyugalmat ne látná az arcán. Emberi érzésre, mozdulatra vágyott a Férfitól, ám ő mereven bezárkózott a hűvös nyugalom fellegvárába.- Sosem mondtam, hogy angyal vagyok - kezdte idegesen a Nő. - Egy percig sem titkoltam előtted a múltam, nyitott könyv voltam számodra kezdettől fogva, a hét fő bűnből legalább három az enyém... A Férfi nem hagyta, hogy befejezze. -Bizalom, őszinteség, hűség — válaszolta minden átkötés nélkül. A Nő nem tudta folytami megkezdett gondolatát. Nagyon jól tudta, hogy e három szóra nincs mit válaszolnia. Tartalmával, jelentőségével nem szállhat vitába. Magyaráznia felesleges. A dühösségét most már inkább a lefegyverzése fokozta. Rájött ugyanis arra, hogy a Férfit megint nem tudja kihozni a sodrából. Ahelyett ugyanis, hogy az vevő lett volna a provokált vitára, higgadtan a beszélgetés fonalát kereste. A Nő nem tehetett mást, leült egy fotelba. Ettől a megsemmisülő mozdulattól még arra is jobban vágyott, hogy felboruljon egy szék, összetörjön egy pohár vagy elcsattanjon egy pofon.- Akkor legalább mesélj - kezdte kérlelni a Férfit, s jól tudta, annak saját fegyverével, a hallgatással kell élnie, ha azt akarja, társa valóban felfedje előtte múltjának ismeretlen mozgatórugóit. A Férfi maga elé tette limonádéspoharát, s csak annyit mondott:- Bizalom. * A Nő évek múlva sem tudta elfeledni azt a biztonságot, amit a Férfi éveken keresztül a néma szeretetével adott neki. Soha, egyetlen szóval, mozdulattal nem mutatta ezt a szeretetet. Mégis, a Nő számára tisztán észlelhető volt. Egészen addig a tavaszi délelőttig. A néma szeretet első hangjai egy hüvöskés napon születtek meg. A Nő úgy érezte, mesélnie kell. Múltjáról, szerelméről, érzéseiről. Emlékei folyamatosan törtek elő. Maga sem értette, miért mondja el ezeket a számára is fájó emlékeket. Semmit sem várt a Férfitól. Csak azt akarta, hogy hallgasson. Amaz, mintha megértette volna kívánságát, szótlanul ült a kényelmetlen, vékony lécekből összeszögelt széken. S azt tette, amit ebben a szituációban tehetett: hallgatott. A Nő mesélés közben tisztán látta a Férfi szemében a fájdalmat, a haragot, a múltja utáni irigységet. Jólesett, hogy az elmondottakra nem reagál közönyösen. Am egyszer csak felébredt lelkiismerete saját kínzó gonoszmostohasága miatt, s abbahagyta a történetet. Igazából haragudott volna a Férfira, ha az most bölcs tanácsokat osztogat neki. Nem csalódott. Partnere ugyanis nem szólalt meg. Csak arcát simította végig, jelezve ezzel, hogy elfogadta a Nő azon döntését: titkai megosztásával felmentette öt a néma szeretet fogadalma alól. * Amikor a Férfi kimondta a szót: bizalom, a Nő tudta, hogy megkapja, amire annyira vágyott. Beszélgetőtársa mesél majd neki. Saját céltudatossága arra ösztönözte, hogy néhány jól irányzott, ám gyomron vágó kérdéssel ne holmi céltalan, jelentéktelen élménybeszámolóra ösztönözze a Férfit.-Mondd, sosem gondoltál még arra, hogy mennyire sivár, szürke az az élet, amit te élsz? - szögezte neki a kérdést, bár rögtön érezte, eme megfogalmazás talán túlzottan is erős.- Nem olyan sivár, mint ahogy gondolod - vágta rá. - Csak te picinyke szeletét ismered.- Akkor mutass többet! - erősködött a Nő. A Férfi hallgatásba burkolózott. Nem tudta, hol kezdje az emlékezést. Agyán négy évtized története futott végig. A tágas, játékkastélyra emlékeztető nagyszülői ház, a gimnázium éveinek első tollforgató kísérlete, a fogkefével felsúrolt kockakő a katonaság épületében, a Tisza- parti város hideg, arcot, szívet facsaró fuvallata, a kőoroszlán meséje, az egymásnak érő gyűrűk búcsúzása. Most már végképp nem tudta, életének melyik részét ossza meg a Nővel.- Na, mi lesz - türelmetlenkedett amaz. A Férfi érezte, beszélnie kell. Ha ismét hallgatásba burkolózik, elveszti azt az utolsó esélyt, amit a vele szemben ülő jelentett neki: a múlt fátylainak jövőbeli megtestesülését. A Nőnek még mindig álomszerű volt az a pillanat, amikor a néma szeretet fogadalma feloldozást nyert. Csak homályosan emlékezett arra a péntek délutánra. Rémlett neki, hogy munkáját be sem fejezve rohant el, s csak ürügyet keresett arra, hogy ismét beszélgessen a Férfival. Emlékezett viszont arra az érzésre, amikor átlépte az üres lakás ajtaját. Zavarában megpróbálta a beszélgetés fonalát a falak biztonságára, az önálló élet nagyszerűségére terelni. A Férfi azonban átlátott ezen a trükkön. Ismét beszéltetni próbálta a Nőt. Ő azonban túl fáradt volt most hozzá. Rettenetesen zavarták a gondolatait megszakító telefoncsörgések. Csendre vágyott. Nem kapta meg. A távbeszélő szinte percenként megszólalt. Hosszú, kínos beszélgetések következtek. A szabad percekben megpróbált a Férfi kérdéseire válaszolni, ám érezte, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a mesélésre. Felállt, talán a kérdező is észreveszi zavartságát. Nem csalódott. A jeladás sikerült, a múltidézést befejezhette. Hosszasan ácsorgóit a szobaajtóban. A Férfi vele szemben állt. Arcát jól ismert kézmozdulattal simította végig. A Nő régóta vágyott már arra, hogy ezt a mozdulatot befejezze... * A Férfi múltjának legértékesebb, s egyben legfájóbb titkának felfedésével kezdte a mesélést. Szavaiban a Tisza-parti séták semmihez sem hasonlítható érzése elevenedett meg. A szabadság, a fiatalság lázadása, egy zöldruhás nőért érzett gondoskodás képei villantak fel.- Elmeséljem az első este történetét? - tette fel a kérdést, szinte választ sem várva. A Nő meghökkent ezen.- Persze, kíváncsi vagyok rá - felelte, bár félt attól, nem tud mit kezdeni a rázúduló emlékkel. A Férfi szavaira hónapok múlva is tisztán emlékezett. Nem a hideg szélben való bolyongás emléke, nem is az első éjszaka kalandos kezdete vagy a másnapi vizsga fáradtsága miatt. A történet tetteinek ismeretlensége a Férfi részéről az általa eddig nem tapasztalt, sokat emlegetett emberi arc érzetével lepte meg. Nem tudta, miért, de fájt neki hallgatni a Férfi szavait. Kíváncsiságot próbált magára erőltetni, de a nem tapasztalt utáni irigység mindinkább úrrá lett rajta. Ekkor értette csak meg, néhány héttel korábban minek a fájdalma tükröződött vissza a Férfi szemében, amikor a kényelmetlen lécekből szögeit széken az ő történetét hallgatta. * Hosszú hétvége következett. A Nő sehogy sem akart hazamenni. Amikor a Férfi óvatosan felajánlotta neki, találkozzanak, rögvest igent bólintottfejével. A lakás ezúttal szinte forró volt. A délutáni nyári nap áttüzesítette a falakat. Bármennyire is lengén öltözött, még az a kevés ruha is melegnek hatott számára. Hideg vizes poharat készített maga mellé. A Férfi - a pohárra ügyet sem vetve- közelebb ült. A Nő átkarolta nyakát, majd megfenyegette, ha közeledik, kilöttyenhet a pohár tartalma. A Férfi - ahogy társa várta — vette a lapot a provokációra. A pohár megbillent, a víz kilöttyent. A Nő meglepődést várt a Férfitól. A hirtelen mozdulat előtt arra is felkészült, hogy ezért mérges lesz. Am annak viselkedése sokkal meglepőbb volt: felszabadultan nevetni kezdett, és cseppet sem bánta, hogy a hideg víz végigcsurog a nyakán, a vállán. A Nő hálás volt ezért. Am a hálát nem a várt mérgeskedés elmaradása miatt érezte, hanem mert bizonyos volt abban, egy részt önmaga is megtapasztalhatott a Férfi Tisza-parti énjéből, amit korábban másoktól annyira irigyelt. *- Folytasd! - kérte a Nő. A Férfi most már nem várt biztatásra. Ám történetét nem az emlékek idézésével folytatta.-Mindig arra vágytam - vetette közbe -, hogy négy vagy öt gyermekem legyen. A Nő hirtelen elvesztette a beszélgetés fonalát. Erre nem számított. Őt is gyakran foglalkoztatta az anyává válás érzése, ám hogy a Férfi is vágyhat gyermekek után, ez meg sem fordult a fejében. Pedig természetes emberi vágy volt.- Négy vagy öt... — ismételgette a Nő, miközben igyekezett palástolni meglepettségét. Tudta, a beszélgetés fonala most már nem az ő kezében van. De a kérdezés kezdeményezését nem akarta átengedni. Inkább váltott egy fordulattal.- Azt hiszem, nekem eddig nem voltak rossz döntéseim. Vagy ha voltak is, egyet sem bántam meg - vetette közbe. Úgy érezte, ezzel megmentette magát a további kérdezéstől.- Mert egy sem volt a tied - szól a Férfi. D e, igen. Egy az enyém lesz - válaszolta engedelmesen, és a széken ülő Férfi elé térdelt, mintha arra várt volna, hogy ezt a döntést azonnal meghozhassa... Szuromi Rita
