Heves Megyei Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
8. oldal Ünnepi Magazin 1998. április 11., szombat Rongyos könyvek polca A napokban, a tavaszi nagytakarításkor több mázsa könyvet kellett megmozgatnom. Az egyik polcot csak óvatosan lehetett megszabadítani a könyvektől. A kemény borítóból lassan csúsztak ki a lapok, a kötetek széthulló gerince agyonolvasott költőket rejtett. Ki kellene cserélnem - jutott eszembe -, már csak azért is, mert a minap a könyvesboltban ugyanezeknek a költőknek a gyönyörű bőrkötéses gyűjteményeit emeltem fel. Ebben a pillanatban viszont belém nyilallt a felismerés: nem lennék képes megválni a hajtogatott, töredezett szélű könyvektől, amelyeknek minden oldala egy-egy felismerést takar! Az egyik kötet ezek közül Petőfié volt. Előbb anyám használta a hatvanas évek mű- helyszagú irodalomóráin, utóbb meg én magoltam belőle a kötelező irodalmat. A másik kötet Adyé volt. Ebben már nem látszottak jegyzetek, ceruzával bejelölt sorok. Csupán megviselt lapjai emlékeztettek arra, hogyan fedeztem fel Ady költészetét a gimnázium után. Mert a sokszor megátkozott és magasztalt költőóriás érzéseit már csak akkor érezhettem át, érthettem meg, amikor az élet láthatatlan kezétől megkaptam az első pofonokat. Ha bántottak, ha fájt az élet, ha csalódtam, ha féltem, ha szerettem, ha öleltem, de viszont nem öleltek, akkor a polcról mindig előkerült az Ady-biblia. És ahogy felütöttem a rongyos könyvek polcának egyik lakóját, végigsöpört előttem a múlt, amelyben megjelentek az Ady-képek, átélhetők lettek az Ady-fájdalmak és megtestesülhettek az Ady-érzések. Az elhasználódott könyvek persze, csak számomra jelentenek valamit. De talán akadnak olyanok, akiknek az új kiadások - borsos áraik ellenére - is felkerülnek a könyvespolcukra. Talán azok is rongyosak lesznek egyszer. Talán azokban a kötetekben is megbúvik majd olvasójuk élete. És talán, ha évek múlva a most még újdonságillatot hordozó könyvek porosán, tépetten az utódok kezébe kerülnek, ők is megérezhetik szüleik életét ezekből a könyvekből. Mert bár a papír elkopik, az emlék megfakul, a költészet és a benne rejlő „üzenet” kristálytisztán megmarad az utókornak. Szuromi Rita Hogy később olvasókká váljanak. FOTÓ: PERL MÁRTON • • Olvas On ? Költészet napi összeállításunkban arról kérdeztük olvasóinkat: szokott-e, s ha igen, akkor milyen gyakran verset olvasni? Egyáltalán kiket szeret, s miért? Pataki Eszter: ✓ Ejlepte temető Éjlepte temető Talpig feketében Egy asszony áll középen Emlékkel szemében. Elmélázik egy régi-régi harcon, Hol úrrá lett a férfikéz Bársonnyá szelídülve A finom, női arcon. Az asszony még maradna, Érezné a bársonyt. Szökne is onnan Ennyire ne fájjon. Az asszonyé az álom S az áloműző bánat, Kincse a vén emlék Szeme rég kiszáradt. Éjlepte temető Talpig feketében Egy asszony áll középen Talpig feketében. (Líceumi Paletta, március) Báthory István: Téli kép... A táj tócsába-dermedt szürke kő. Fagyos leheletszél koccan a kopasz ágak ég-sikáló mozdulatának. Kellene most valami szépet álmodni. Tenni. Zúzmara-ének hullna a fákról, s őz-szelid. Nap nyitná fel sárga szemeit. De csak fehér tűhegyei bökdös didergő, dermedt eresz a földhöz, s tetők duzzadt jégcsap-mellein szél alszik el halkan, gyermekin. Az ősz madarai ••• Az ég roppant vasfazekába rozsdaszínű madarak hullnak, nyársat hegyez pár kajla nyárfa, vörös sátra ég a lapunak. Apám pipa-parazsat markol. Fáradt keze leér a földig. Madarat les, amint magasból az égő fák alját elözönlik. Tóth László:- Nem szoktam verseket olvasni, bár ha jól belegondolok, akkor a napokban a fiammal locsolóversikét nézegettünk. Naponta 300 kilométert vezetek, utána már nincs kedvem könyvet fogni a kezembe.-Az iskolában szerette a verseket?-Nem. Talán azért, mert kötelező volt. Eszter, hetedik osztályos:- Szeretek elemezni, sőt jobban szeretem azokat az órákat, amikor verset elemzőnk.-Ki a kedvenced?- Szabó Lőrinc, őt még alsó tagozatban fedeztem fel.- írtál már verset?- Próbálkoztam vele, de nem sikerült igazán jól. Tósoki Károly:- Nagyon szeretem József Attila korai verseit, viszont Weöres Sándort és Zelk Zoltánt nem kedvelem. Főként a gyermekverseit nem! Anyukám óvónő, így sokat hallottam ezeket. Később én is olvastam, s megbizonyosodtam róla, hogy nem jók. A drámát viszont szeretem. Legutóbb Beckettől a Godot-ra várva címűt olvastam. Hizsnyik Lászlóné:- Elalvás előtt minden este olvasok. Bár sokáig igazgatóhelyettes voltam egy általános iskolában, azért a sok adminisztrációs teendő mellett versekre mindig jutott időm. Inkább a klasszikusokat szeretem. A modem versek formája számomra zavarja a tartalom érthetőségét. Nekem Petőfi, Ady, Radnóti a kedvencem. Gál Jó- zsefné:- Vasárnap délutánonként szívesen olvasok verset. A hangulatom határozza meg, hogy melyik költőét. Ha igazságtalanság ér, akkor Adyt. Ha romantikus hangulatban vagyok, akkor Vörösmartyt. A versolvasás pihentet, kikapcsolódást jelent. Vitkóczi Edit:- Kedvelem Arany népies költészetét, de a prózát jobban szeretem. A tartalom határozza meg, elolvasom-e vagy sem. (szuromi) A versbirtokos hűsége Egy idejekorán elhunyt költő emlékére M arika beleborzong, amikor emlékezetébe idéződik az a két évtizeddel ezelőtti szomorú-gyötrelmes éjszaka. Fénylő, ma is sűrű, fekete hajában apró dérfoltokként terülnek szét az ősz tincsek, amint meg- megrázkódik. Az egri szálloda halijában leheletfinom ajakérintős csókokkal köszöntjük egymást. Mint mindig, ha - sajnos, nagy ritkán - összefutunk. Marika szemei könnyel teltek. Együttérző hallgatással figyelem, amint papírzsebkendőjével felitatja a bársonyos arcán kígyózó cseppeket. Tudom, sosem feledhető, ha valaki tíz nappal az esküvőjük előtt veszíti el a vőlegényét. Úgy, ahogy Gyuri távozott e világból.- Bocsáss meg, de ha téged látlak, az ő arca is azonnal megjelenik előttem! - mentegetőzik Marika, pedig tudjuk jól, érezzük, erre kettőnk között semmi szükség. Belesüppedünk a mély fotelekbe. A viszontlátás boldog lendülete kissé alábbhagy. Annyi, de annyi mindent szeretnénk elmesélni az eltelt évekről, a családról, munkánkról, örömeinkről, lelki sebeinkről. Hirtelenjében azt sem tudjuk, hol kezdjük. Emlékidéző csend ereszkedik közénk. * „Ahogy megérkeztél, azonnal hívj fel bennünket! - várt a kopott Optima írógépbe fűzött üzenet pici szerkesztőségünk külső szobájában. Este tíz körül járt. Értetlenül tárcsáztam kolléganőim számát. Felváltva hol egyikét, hol másikét. Mindkét helyen foglaltat jelzett a készülék. Nem volt nehéz rájönnöm, egymással beszélnek. Már azon morfondíroztam, felhagyok a kísérletezéssel. Ám végre kicsöngött.-Nagy a baj...! Gyuri..., Gyuri... meghalt! - hallottam meg főnöknőm sírástól elfúló hangját. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Jó néhány másodpercbe beletelt, amíg átfutott az agyamon: ez nem ízetlen tréfa, ami pedig nem lett volna meglepetés Gyuritól. Cinizmusba hajló fanyar humorát ismerve kitelt tőle, hogy a saját halálhírét költse. Magdi anyánkhoz azonban - felelős szerkesztőnket hívtuk így - sehogyan sem illett az efféle viccelődés. — Mégis..., miről beszélsz? - dadogtam zavarodottan.- Ott a dohányzóasztalkán a mai újság. Olvasd el a bekeretezett címes hírt! - Magdi már zokogott. Köszönés nélkül tette le a kagylót. A szegedi napi lag cikke szűkszavúan tudatta a tragédiát: a Tiszában - közel a jugoszláv határhoz - megtalálták a városbeli F. Gy. holttestét. A huszonéves férfinak négy nappal korábban veszett nyoma, amikor hasonló korú társaival éjszaka megpróbálta átúszni a folyót. Azt hittem, képzelődöm. Biztos voltam, hogy rögvest megzörren a bejárati ajtó rácsa, s becsörtet rajta Gyuri az ironikus ábrázatával. Merőn rám tekint, s utánozhatatlan orrhangján, elnyújtott szóvégződéseivel megkérdi:- Miii a feneee van veleeed? Még mindiiig itt esz a penéééész? Tán neeem tudsz aludniii? Hiába vártam. Eszembe ötlött: mi lehet Marikával, a menyasszonyával? Nem tehettem meg, hogy magára hagyom bánatában. Biztos voltam benne, most van csak igazán szüksége a barátokra. Magammal vittem Juditot is. Mi négyen folyton együtt csavarogtunk, szinte mindent tudtunk egymásról. Ilyen nehéz órákban, gondoltam, nagy segítség lehet egy nő finom ösztöne. Marika mintha várt is volna minket, fekete ruhában virrasztód. Sugárzott minden porciká- jából a fájdalom, de nem sírt, nem jajveszékelt, amint azt az ő helyében más tette volna. Tartotta magát. Mesélt, csak mesélt kettejükről, mi pedig Judittal őszintén csodáltuk az erejét. * Gyurival a Dugonics téren botlottunk először egymásba. Verseket hozott az egyetemi újságnak, ahol dolgoztam.- F. Gy. vagyoook, versbirtokooos - nyújtott kezet idegborzoló flegmasággal. Nagyképű alak, gondoltam. Ám, kiderült, látszólagos há- nyavetisége valójában burok, amellyel az átlagosnál jóval érzékenyebb személyiségét óvta. írásaiból áradt a tehetséges versíró minden jellegzetes vonása. Jelzős összetételei, érzelemgazdag képei egyszerre árulkodtak tökéletesnek tetsző logikáról és félszeg romantikát sem nélkülöző szenvedélyességről. Fölényes magabiztossággal kezelte a verselemeket. Sajátos ritmusú mondatai magukkal ragadták a felületes érdeklődőt is. Csak mikor már egy kötetre való művét megismertem, döbbentem rá, miért is nevezi magát „versbirtokosnak”. Tényleg uralta, a legteljesebben birtokolta a költeményeit! S rajtuk keresztül a benső világába terelte olvasóit. De Gyuri legnagyobb erénye a jósága volt. A végtelen emberszeretete. Biztosak lehettünk benne, ha bármelyikünk bajba keveredne, ő azonnal kész a segítségre! Az utolsó filléreit, falatjait is megosztotta bárkivel, ha épp arra volt szükség. Talán épp ezek okozták a vesztét.-Csakúgy egymásba bonyolódtunk. Mit is tehettünk volna, ha már egyszer évfolyamtársak vagyunk - emlegette Gyuri, ahányszor csak Marikát bemutatta egy cimborájának. A lány elnézően mosolygott. Tanítónős stílusban próbálta jobb modorra szoktatni. Titokban persze, büszke volt rá. Egyébként is kitűnően kiegészítették egymást: az el-elábrándozó, a hétköznapokat kívülálló módjára szemlélő, lírai alkatú, de markáns férfiú és a mindennapokban kiválóan eligazodni képes, precíz, roppant talpraesett, jókedé- lyű, csinos kisasszony. * Gyuri a barátságunk miatt szegődött el szerkesztőségünkbe. Pedig de nehezen viselte az olyan kötöttségeket, mint a tervező értekezletek, a szerkesztőségi és nyomdai ügyeletek, a szorító lapzárták! A cikkeiből persze, senki sem érezhette ki a kényszeredettséget, riportjai, jegyzetei profizmusról tanúskodtak. Amikor meg az irodalmi kolumnáinkat állította össze, valósággal szárnyalt. Boldog volt, ha rálelt egy-egy szép és nemes gondolatra. Tőle szokatlanul nagy türelemmel foglalkozott a bekopogtató ifjú titánokkal. Javítgatta írásaikat, elmagyarázta nekik, mi lenne a helyénvaló. Kedvelte őt mindenki. Gyuri ezt mérhetetlen ragaszkodással, hűséggel igyekezett meghálálni. Annak ellenére, hogy sorra kapta a csábító ajánlatokat folyóiratok kiadóitól. Azon a ködös kora őszi napon hosszas győz- ködés után szánta csak rá magát, hogy eleget tegyen tanulmányi kötelességének, az öt hónapos moszkvai részképzésnek. Irtózott a nem maga választotta változásoktól. Végül ebben is Marika szava döntött, mint szinte minden másban. Mikorra tavasszal visszatért, teljesen megváltozott. Próbálta leplezni, de előttünk hiába, hogy már nyoma sincs a korábbi kiegyensúlyozottságának. Elhagyta fanyar, de csípős és rendre találó humora. Sokszor csak szédelgett, zavarodottan téblábolt. S nem volt képes előlünk eltitkolni azt sem, hogy - kerüli Marikát. Mind gyakrabban hívott, hogy üljünk le egy ital mellé, úgymond, egymással szóba elegyedni. Egy mámoros éjjelen tudtam meg tőle, miközben a Gambrinusban a hatodik adag kecs- ketőgypörköltet kebeleztük be, s a második láda Jelen Pivo sörrel öblítettük le: egy szöszi orosz lány, Natasa hiánya tette búskomorrá.-Még nem éreztem ilyen szenvedélyes szerelmet - vallotta be, s több pohárka után nagyo-. kát kacarászott a saját jámbor tehetetlenségén. - Kínokat éltem át, ha csak egy nap nem láthattam. Az utolsó három hónapban már együtt éltünk. A búcsú a kijevi pályudvaron felért egy kisebbfajta infarktussal. S akkor képzeld el, hogyan érzek most. Gyuri a szégyenérzetével is küszködött. Roppan zavarta, hogy - akaratlanul is — megbántotta Marikát. Még úgy is, hogy a menyasszonya mit sem tudott az ő „oroszországi szívéről”. Végül határozott: rábízta Marikára, hogy intézze a házasságkötés formaságait, a lány pedig ragyogva újságolta mindnyájunknak az örömhírt. Felhőtlennek tűnt a boldogsága... * Az emlékezés közben alig veszem észre, hogy Marika már egy ideje beszél hozzám.- Tudod, kedvesem, az is meglehet, hogy sajátos menekülés volt ez Gyuritól. A halálnak ez a módja, úgy gondolom. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy gyenge a szíve, a Tisza a hideg vizével pedig semmiképpen sem erősíti - lep meg váratlanul a magyarázatával, mikor végre ráeszmélek, hogy hozzám intézi szavait. Egészen mostanáig teljesen biztos voltam benne, hogy Natasáról, az oroszországi szerelmes asszonyáról - ahogy becézgette - csak én tudhatok.- Különlegesen értelmezett, kettős hűség volt ez - folytatja Marika, félbeszakítva elmélkedésemet. - Olyan, ami csakis az ő jelleméből fakadhatott: nem akart ártani sem nekem, sem annak a moszkvai lánynak. S ezt a magának tett fogadalmát, gondolom én, csupán azzal tarthatta meg, ha azt az utat választja, amit választott. Rákérdeznék, honnan ez a felismerés, de Marika megelőz. Vaskos kéziratköteget húz elő a szatyrából, s csillogó szemekkel nyújtja felém.- Úgy döntöttem - fűzi hozzá magyarázatul -, addig nem halok meg, míg össze nem gyűjtök annyit, hogy ezt a kötetet kiadassam. Ez az én hűségem iránta! S benne vannak azok a versek is, amelyeket egy bizonyos N.-hez írt... Forgatom kezemben a kézzel teleírt lapokat, majd a borító egyetlen szavára téved a tekintetem: Menekülés. Szalay Zoltán
