Heves Megyei Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-21 / 68. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1998. március 21., szombat A játék mindenhol boldogít Egy fővárosi bemutatkozás - a színfalak mögül A címszereplő: Szilágyi Olga A Budapesti Tavaszi Fesztiválra, az Operettszínházba kapott meghívót az egri Gárdonyi Géza Színház társulata, amely a Montmartre-i ibolyát mutathatta be a közönségnek. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen alkalmam nyílt elkísérni a művészeket a fővárosba, s végignézni „kiruccanásukat” az indulástól a buszos utazáson át a bemutatóig. A fél tizenkettes indulás előtt névsorolvasás, akár egy iskolai kiránduláson. Szilágyi Olga, Egri László és Vókó János csak Pesten csatlakozik a társulathoz. Elindul a busz. Pálfy Zoltán újságot vesz a kezébe. Többen lehúzzák a sötétítőt, hisz nem jó, ha „ilyen kora reggel” az ember szemébe tűz a nap. Enyhít a bosszúságon egy kis pénzosztás, amolyan ebéd-hozzájárulás. Alig hagyjuk el Eger határát, amikor Tunyogi Péter felteszi a nagy kérdést: a Szőlőskertnél megállunk? Ez hagyomány már, no meg félúton amúgy is pihenni kell. Körútra indulok a színészek között. A legközelebb Ivády Erikát találom.- Te is jót választottál ki elsőnek! - mondja a színésznő. - Nekem van a legkevesebb szerepem. Kemény 40 másodpercig vagyok a színpadon.-Az is szerep, nem?-Dehogynem! Mivel kevés az időm a színpadon, pár pillanatba kell belezsúfolnom minden tudásomat és tehetségemet. Ha itt rontok, az kész tragédia, hiszen nincs alkalmam azt elfeledtetni a nézőkkel egy másik jelenetben. A kis szerepet is ugyanolyan lelkesedéssel és odaadással kell eljátszani, mint egy főszerepet. Az operettbeli hányatott sorsú költőt, Tunyogi Pétert szerződése olvasása közben zavarom.- Igaz, ritkán jutunk el Pestre, de a közönség szerintem mindenhol ugyanolyan - bocsátja előre. - Természetesen egyfajta megméretés is ez, hiszen olyan emberek előtt kell játszanunk, akik talán még nem is hallottak rólunk.- Mégis eljönnek az előadásra...-Persze, hogy eljönnek, hiszen aki jegyet vett, az azért tette, mert kíváncsi a „vidéki” előadókra. Mi pedig természetesen megpróbálunk ugyanolyan jó hangulatot teremteni, mint otthon, és mindent megteszünk azért, hogy a közönség jól érezze magát.- Nem vagy izgatott?- Jóleső bizsergés fut át rajtam. Most játszom először az Operettben. Biztosan furcsa lesz, hiszen nagyobb a tér, más az akusztika. Megérkezünk a Szőlőskerthez. Siet a csapat frissítőért. Nem árt a kávé sem, s persze, még egy pogácsát is elbír az ideges gyomor. Újra kézbe veszem a noteszomat, s megcélzóm a színiigazgatót. Na nem az igazit, csak a darabbelit: Pálfy Zoltánt.- Egy vendégjáték mindig nagy kihívás, főleg, ha a műfaj magyarországi otthonába, az Operettbe megyünk - mondja. - Vegyes érzések kavarognak bennem, hiszen Pesten novemberben már bemutatták ezt a darabot. Ugyan nem állt módomban látni, ám azt biztosan tudom: a mi díszleteink és ap- parátunk sokkal szegényesebb, mint az Operettszínházé. Mi nem a nagy terekhez és díszletekhez vagyunk szokva. A koreográfiánk is azokhoz a körülményekhez van kitalálva, így ez az előadás nagyobb koncentrációt igényel. Biztos lesz egy kis zavar bennünk, de ez mind nem annyira fontos. A lényeg a játék önfeledtsége, minden tehetségünk beleadása az előadásba. A társasgépkocsi begördül az Operett elé. Hangszerek le, csomagok a kézben, kereshetjük a művészbejárót. Az még csak-csak megvan, ám az öltözőkre annál nehezebb rábukkanni. Végre helyére kerül mindenki. A próba előtt épphogy szusszanásnyi idő van. Di- manopulu Af- rodité „berendezkedik”. Mint egy színésznő. Hiszen az. Nemcsak az életben, de a darabban is.- Azért a szerepembeli lányt nem tudom teljesen magamhoz hasonlítani - magyarázza. - Ő olyan színésznő, aki kinézete és privát kapcsolatai alapján kerül a reflektorfénybe. Kihasznál minden lehetőséget, hogy a pályán előrébb jusson, jól éljen, mindene meglegyen. Bármikor képes elhagyni a szerelmét. Nagyon sarkított jellem, én nem ilyen vagyok! — Ad valami többletet a szerephez, hogy itt játszhatod az Operettben?-Semmi különöset. Ugyanúgy fogom játszani, mint Egerben, hiszen a közönség is hasonló. A fontos, hogy ők jól érezzék magukat! Nem szabad észrevenniük, érezniük, hogy mi kétórás utazás, próba után vagyunk, s kicsit fáradtabban kezdünk hozzá az előadáshoz, mint például otthon. Aki bejön ide, az szereti az operettet, s nem hiszem, hogy azt nézi: honnan jöttek a színészek. Az előadáson van a hangsúly. Szilágyi Olga három évig volt szubrett az Operettszínházban.- Könnyít ez valamit ebben a helyzetben? - kérdem a színésznőt.-Azt hiszem, inkább nehezít. Összetett érzésekkel jöttem ide. Egyrészt remeg a gyomrom az idegességtől, másrészt fel vagyok dobva, hogy visszatérhettem ide. Régen úgy volt, hogy a főiskola után a kezdő színész két évig csak vidéken játszhatott. Ez rákényszerítette a pesti színházigazgatókat arra, hogy járják az országot, és kiválasszák színészeiket. Ez a fajta pezsgés mára megszűnt. A más városban játszó színészek nem látják egymást, nem ismerik kollégáikat. Ezért is fontosak az ilyen fesztiválok, ahol bemutatkozhatnak a színházak. A hangszóró főpróbára hív. A prózai részeket már nem kell gyakorolni, csupán a belépőket és a dalokat. Moravetz Levente rendező a nézőtér sorai között járkál, megtudakolandó: mindenhol jól hallatszik-e az ének és a muzsika. Kísérleteznek, meddig kell előremenni a színpadon, hogy lehet oldalról megérkezni, jó helyen vannak-e a mikrofonok? A zenészek gyakorolják a taktusokat, a színészek pedig a tánclépéseket. Nem egyszerű feladat összehangolni a dallamot az énekkel, hogy mellette még a lábak is a helyükre kerüljenek. Két óra múlva kezdődik az előadás. Egri Lászlót - mint mondja - kellemes, várakozással teli izgalom járja át.- Az otthoni siker tudatában lépek a színpadra. Nem hiszem, hogy a közönség máshogy fogadná itt a darabot, mint Egerben. Úgy érzem, nyugodt szívvel vállalható ez az előadás. Az Operett művészei most játsszák a darabot Pesten, de azt hiszem, nem kell összehasonlítani a mi előadásunkkal.-A főpróbán is már szinte teljes jelmezben voltál...- A ruha számomra nagyon fontos. Karaktert ad. Ha belebújok, azzal felveszem a szerepemet is. Jobban át tudom érezni a figura lényét, s köny- nyebben megy a próba is. Persze, a bohém festő egyébként sem áll messze egy színésztől. Mi is mindig jobbítani akarunk, soha nem vagyunk megelégedve semmivel. Vókó János kicsit rossz érzésekkel érkezett.- Azt hiszem, nem az igazi a hangulatom. Mindenki azt gondolja: ha egy vidéki színész Pesten játszhat, az valamiféle megtiszteltetés és határtalan elismerés. Ez nem így van. Semmi pluszt nem jelent, hogy az Operettben játszunk. Igazából a hely szelleme sem fogott meg igazán.- Azért a próba elég jó hangulatban telt!?- Persze, a játék mindig boldogít. Meg aztán arra gondoltam, hogy most az előadás előtt betérhetek a közeli Tokaji borozóba.-Nemrég Gyöngyösön volt három előadás, előtte azonban régen mutatták be ezt az operettet...- Igen, rossz volt a kiesés. A gyöngyösi ennek az előadásnak egyfajta főpróbája volt. Újra átvettük a darabot, hiszen a táncok, a mozgás kissé elfelejtődött, összekeveredett. Márpedig az ilyen frappáns táncoknál precíz tudás és odafigyelés szükséges. Az utolsó óra pihenéssel, skálázással telik. A hölgyeket a fodrászok veszik kezelésbe. Sminkelés, majd öltözködés. A folyosón megjelenik Beke Sándor igazgató is. Betér a színészekhez, egy-két jó szó, biztatás sosem árt. Az utolsó figyelmeztetés: mindenki a színpadra! Az ügyelő behúzódott már a színfalak mögötti kis zugába. Figyeli, hogyan telik a nézőtér, leült-e már mindenki a helyére. Utolsó csengetés, ám néhányan még oldalt álldogálnak. Jöhet a gong. A karmester bevonul, felcsendül Kálmán Imre operettjének csodálatos nyitánya. Felgördül a függöny, s egy másik világba csöppen színész és néző egyaránt. Egy-egy jelenet között gyors átöltözések zökkentik ki a színészeket az önfeledt játékból. A rendező fel s alá járkál, néha a nézőtért mutató képernyőre pislant: vajon tetszik-e nekik...? Felesleges az aggódás. A siker tagadhatatlan. Csakúgy, mint Egerben. Igazuk volt a művészeknek: a közönség mindenhol ugyanolyanElek Eszter Az indító jelenet a Montmartre-i ibolya előadásából fotó. majoros tamás Költő a Bódva-völgyben A borsodi Bódva-völgyben élő József Attila-díjas költő, Kalász László 65. születésnapjára tetszetős kiállítású emlékkönyv jelent meg, melynek szerkesztője, mentora és mo- nográfusa az Egerben élő, de az ELTE-n oktató Cs. Varga István irodalomtörténész volt. Egyike azon literátoroknak, akik inkább vállalják a közönséghez közelebb hajoló „irodalmi társaskör” sokkal emberibb (és olvasmányosabb) műfaját, mintsem a posztmodem irodalomkritikákban elterjedt unalmas, fárasztó és időnként nevetségesen belterjes eszmefuttatást. Cs. Varga nemcsak irodalomtörténész, esztéta, de szépíró is. Ha kell, elemez, esztétizál, ha kell, anekdotá- zik, mesél; boncorvos és krónikás, kellő mértékkel, biztos ízléssel. Olvasása jót tesz a szemnek. A kötet valódi emlékkönyv, amelyben helyet kap az indító, útra bocsátó táj, a „kies Bódva-völgy”, a több mint négy évtizedes lírikusi életpálya minden fontos állomása, s a szerkesztő Cs. Varga jóvoltából egy szubjektív, tehát igen magvas válogatás Kalász László eddigi versköteteiből „A tengert magam úszom át” címmel. Az emlékkönyvben az irodalomtörténész-kalauz egyszerre a tájat az olvasó elé varázsolni képes cicerone, biztos kezű és szemű műelemző- esztéta, s intellektuálisan szellemes pajtás is, aki bennfentesként és kívülállóként is helyes arányban vegyítve mutatja be egy XX. századi lehetséges költői-emberi életút és attitűd stációit. Cs. Varga István jól ismeri ezt a költészetet. Németh László, Nagy László és Szer- gej Jeszenyin mellett Kalász- szal foglalkozott legtöbbet. Ünneplő kötetét forgatva jólesik kimondani: a rendszer- váltás után nyolc évvel talán már ismét igény van (ha egyelőre szerény példányszámban is) jelesebb alkotóink jobb megismerésére. Cs. Varga István egyre szélesedő spektrumú, érdeklődési területű és műfajilag is bővülő tematikájú (tudniillik az esztétikai esszétanulmánytól a szellemi, „geneológikus” biográfiáig terjedő) munkásságának újabb briliáns „termékét” veheti kézbe most a figyelmes és érdeklődő olvasó. Káló Béla
