Heves Megyei Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-10 / 8. szám
1998. január 10., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Fény és öröklét a szolgálat Beszélgetés dr. Lisztóczky Lászlóval, az egri EKTF Irodalomtudományi Tanszékének docensével > > > i I >-Évtizedek távlatából tisztábban, világosabban láthatunk egykori önmagunkra, a kezdeti vonzások és választások kiteljesedett formában köszönnek vissza, s őriznek minket az időben. Az életre szóló kötődések közül számodra különösen fontos Márkáz, Debrecen és Eger. Milyen szellemiséggel szolgáltak, miféle útravalóval ajándékoztak meg a fölsorolt helységek?- A három település közül szülőfalum, Márkáz a legfontosabb. Móricz Zsigmond jut eszembe, aki Életem regénye című memoárjában gyermekkora első tíz esztendejét mesélte el, s e szavakat fűzte hozzá: „írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek? Ennél többet nem mondhatok magamról." Ugyanígy érzem én is: gyermekkoromban minden jelentős dolog megtörtént velem, ami egyéniségemet és sorsomat alakította. Büszke vagyok szülőhelyemre, szerencsémnek tartom, hogy egyszerű családban, rusztikus környezetben nevelkedtem. A parasztok állnak a legközelebb a természethez és a Teremtőhöz, az élet lényegéhez és értelméhez. Számukra az élet szervező középpontja a munka, minden egyéb másodrendű vagy fölösleges. Tőlük tanultam, hogy csak végzett munkájuk alapján tegyek különbséget ember és ember között. A falu életét a közös hagyományokon és a szolidaritás elvén alapuló szigorú rend, harmonikus együttműködés jellemezte az idő tájt. Tisztelték az öregeket, tekintélyük megfellebbezhetetlen, szavuk szent volt. A legféltettebb kincsnek a gyermek számított, minden körülöttük forgott, értük történt, az egész nagycsalád összefogott fölnevelésük érdekében, Építkezés, betakarítás, jelesebb családi események és nagy megpróbáltatások idején kölcsönösen segítették egymást. Azóta is olyan közösségre vágyom, amelyet a hagyománytisztelet, a szolidaritás és a szeretet kovácsol egybe. Édesanyám emléke különös elevenséggel él bennem. Ő mindenben az emberi teljességet példázta számomra: önfeláldozó volt szeretetben, fáradhatatlan a munkában, áhítatos és alázatos a templomi szertartásokon, kedvteremtően vidám a társas összejöveteleken. Azóta ivódott belém az az igény, hogy egész szívvel, teljes odaadással csináljak mindent, amit rám szab a sors. Tőle örököltem érzékenységemet, ami fogékonnyá tett az irodalom értékei iránt is. Ezt a hajlamot erősítette bennem falum akkori papja, Tassy Ferenc. Ő korábban városlakó és gimnáziumi hittanár volt. Koholt vádak alapján börtönnel sújtották, onnan szabadulva, „büntetésből” került a kis településre az 1940-es és 1950-es évek fordulóján. Nagyon értett a nyelvükön, kivételes műveltségével és emberi melegségével lenyűgözött mindannyiunkat. Szabad bejárást engedett hatalmas könyvtárába. Dicsérő szavak kíséretében ő adta először a kezembe Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét. Neki is köszönhetem, hogy az irodalom tanítását és kutatását választottam életcélomul. Hálás szívvel gondolok debreceni professzoraimra, akik ehhez mércét, szemléletet, módszert adtak, s Egerre, erre az irodalmi és történelmi hagyományokban inspirálóan gazdag városra, ahol hivatásomat gyakorolhatom. 1965-ben szereztem meg magyar-történelem szakos tanári diplomámat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, az azóta eltelt időt az első négy esztendő kivételével Dobó István és Gárdonyi Géza városában dolgoztam végig.- Hivatásszerűen irodalommal foglalkozó emberként viszonylag korán felismerted, hogy létezik egy országhatárokkal dacoló szellemi haza, s hogy a szétszórt töredékek elválaszthatatlan részei az egésznek. Hogyan kerültél kapcsolatba a határon túli magyar irodalommal, a velük való folyamatos párbeszéd milyen tanulságokkal és következményekkel járt pályád alakulásában?- Az első idevágó ösztönzéseket is falum papjától kaptam, akivel gyerekkorom minden gondját-baját megosztottam. Amikor egy régi térképen megláttam, hogy Magyarország egykor nagyobb volt, mint amit az iskolában megismerhettem, sírva szaladtam hozzá magyarázatért és vigaszért. Mélyen lelkembe ivódtak akkor elmondott szavai arról, hogy a sokféleséget a teremtett világ legnagyobb értékévé, működésének feltételévé avató Isten akaratából és Trianon tragikus következményeinek enyhítése érdekében is munkálkodnunk kell szétszóródott nemzetünk lelki, szellemi, kulturális egységéért. Meggyőződésem, hogy a Dr. Lisztóczky László határon túli magyarság megmaradásáért az anyaország példája, szere- tete és gondoskodása teheti a legtöbbet, s tapasztalatokat szereztem arról is, hogy minden szónál, felháborodásnál és álmodozásnál többet ér a legapróbb tett is, amelyhez a személyes kapcsolatok ápolása biztosíthat keretet. Pusztán azért a rendhagyó intenzív szeretetért érdemes a szomszédos országokba látogatnunk, amellyel ott élő testvéreink fogadják az anyaországi magyarokat. Körünkben mélyebb, tisztább és elszántabb ragaszkodást tapasztalhatunk azok iránt a magasrendű szellemi értékek iránt, amik az életet ebben a felbomló és elemberte- lenedő világban is elviselhetővé teszik, s amelyek iránt a fogékonyság jobban megkopott az óhazában. A „kisebbségi humánun” új vonásokkal gazdagítja az egyetemes magyar kultúrát. Sokunkban tudatosult az a felismerés, hogy diaszpóra-helyzetünket a magyar lét alapjainak kiszélesítésére, a magyar szellem kitágítására, egy páratlan méretű szellemi ozmózis feltételeinek megteremtésére használhatjuk föl. Az, hogy magyarnak születtünk, egyéniségünk, emberi méltóságunk szerves és elválaszthatatlan alkotóeleme. Minden érték, amely az emberiségre jellemző, nemzeti keretek között született meg. A sokszínűség teljes belső jogosultsággal rendelkező árnyalatai vagyunk: az egész emberiség ellen vét, aki az önmagunkhoz való hűség jogát sárba tiporja. Nem lehet büntetlenül, következmények nélkül tartósan megalázni az embert, sérteni méltóságát. Amilyen mértékben fokozódik az agresszivitás a kisebbségekkel szemben, olyan mértékben nő az ellenállás is.- Az ötágú sípként aposztrofált egyetemes magyar irodalom egyik legtisztább és leggazdagabb szólamát a romániai magyar irodalom adja. Sokan tudják rólad, hogy eltéphetet- len szálakkal kötődsz Erdélyhez, illetve annak irodalmához. Mikortól datálódik és mit jelent számodra ez a kapcsolat?-Erdély iránti szenvedélyes vonzódásom jó negyven évvel ezelőtt kezdődött. Akkor került kezembe az első erdélyi könyv, az Erdélyi Helikon íróinak 1934-ben megjelent antológiája. Életre szólóan megragadott a kötet írásaiból áradó erkölcsi tisztaság és erő, az az úgynevezett „transzszilván emelkedettség”, ami nyilvánvalóan összefügg Erdély hagyományaival és - súly alatt nő a pálma - a kisebbségi sorssal. Erdély múltjáról, művelődésünkben betöltött szerepéről Ady Endre Ismeretlen korvin-kódex margójára című esszéje mondta a legtöbbet számomra, amely sokoldalúan dokumentálja, hogy ez a valaha Tündérkertnek becézett országrész toleranciából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból mindig példát mutatott az anyaországnak, olykor - például az 1568-as tordai országgyűlés vallási türelemről szóló határozatával - rálicitált Nyugat-Európára is. Személyes tapasztalataim csak megerősítették ezeket a fölismeréseket. 1973 óta számtalanszor - évente átlag három alkalommal - bejártam Erdélyt, megcsodáltam gyönyörű tájait, fölkerestem templomait és temetőit, szinte minden vidékén szereztem barátokat, közöttük élvonalbeli írókat és költőket is. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy ezt a szépségekben és értékekben páratlanul gazdag országrészt még szűkebb hazámnál is jobban megismerhettem és megszerethettem. (Folytatjuk lapunk következő heti magazin-összeállításában) Ködöböcz Gábor A doni front poklában Az Egri 14. Honvéd Gyalogezred katonájának visszaemlékezései A gyalogezred II. zászlóaljának 4. lövészszázadában teljesítettem szolgálatot, szakaszparancsnok voltam, tartalékos zászlós. Századunk részt vett az 1942-es nyári, őszi és téli harcokban. Emberveszteségeink nagyok voltak, leváltásra nem számíthattunk. A folytonos harcok, a védővonal kiépítése, általában a bunkerélet kimerítette az embereket, pihenni úgyszólván sohasem lehetett. A harcok szünetében, főleg a késő őszi napokban, de még novemberben, decemberben is lövész- és összekötő árkokat kellett kiépíteni. Beástuk magunkat Azt már tudtuk, hogy nem lesz hazamenetel. A magasabb parancsnokságoktól olyan értesítéseket kaptunk, hogy az ellenség is védőárkok elkészítésén dolgozik, és nincs szándékukban általános támadás. Ez persze nem volt igaz. Bennünket akartak ezzel nyugtatni. Azonban rádiósainktól tudtuk, hogy Sztálingrádnál a szovjet csapatok döntő csapást mértek Paulus német tábornok katonáira. Az olasz és a román csapatok harcvonalait áttörték, s azok menekülés- szerűen visszavonultak. Ezek után a magyar vonalnak is ellenséges támadásra kellett felkészülnie. A velünk szemben álló szovjet csapatok már téli felszerelésben voltak. Nálunk ez még a háttér raktáraiban hevert, ráadásul a védelmi vonalak korszerűbb kiépítésére és a védelmi alakulatoknak megfelelő képzésére sem volt már lehetőség. Fegyverzetünk és felszerelésünk bizony kívánnivalókat hagyott maga után. Katonáink mindezek dacára, sokszor sanyarú körülmények között is helytálltak. Támadás l’ryvnál A szovjetek Uryv és Storcsevóje térségében jól megerősített hídfőállásokat alakítottak ki, s ezeket keményen védték. 1943. január 11-én óriási ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. Folyamatosan lőttek, ez már támadás volt. A szovjet katonai vezetés felderítette védelmi vonalaink leggyöngébb pontját: ez Uryv volt. Ide összpontosították támadásukat, amely aztán kiterjedt az egész Don-kanyar területére. Áttörtek az igencsak gyenge lövészárkokon, s a hátunk mögé kanyarodva fölényes helyzetbe kerültek. Sajnos, második védelmi vonalunk már nem volt. A január 11-ről 12-re virradó hajnalon megtámadtak bennünket. Potyogtak a füstgránátok, fedezetükből támadtak a géppisztolyos rohamcsapatok. Perceken belül gránáteső és aknavető tűz zúdult ránk, s megindultak tankjaink is. De a mi tüzérségünk is megszólalt. Lőni, lőni, mert ez most már életkérdés. Fegyvereink szinte átforrósodtak a folytonos tüzeléstől. Az első rohamot sikerült megállítanunk, de a támadások újra és újra megismétlődtek. A mi oldalunkon is olyan erejű volt a fegyverropogás, hogy csak ordítva tudtunk szót érteni egymással. Január 12-én kilenc támadást vertünk vissza. Sok volt előttünk a sebesült, a halott, de a mi vonalunkban is nagy volt a veszteség. November vagy december elején 50 fegyencet kaptunk pótlásként. Politikaiak, de köztörvényesek is voltak közöttük. Becsületükre legyen mondva, ők is helytálltak. Ezt a támadást visszavertük, de éreztük, még egy ilyenre már nem lennénk képesek. Január 13-án azonban már nem volt ilyen kemény csata. Uryvnál nyitva volt a kapu, amelyen a szovjet katonaáradat gond nélkül mögénk kerülhetett. Elindult a század A zászlóalj- és az ezredparancsnok- sággal nem tudtam kapcsolatot létesíteni, így 13-án éjjel - fedezésünkre egy géppuskás rajt hátrahagyva - a század töredékével megindultunk nyugat felé. Már csak azért is mennünk kellett, mert már nem kaphattunk se lőszert, se élelmet. Ráadásul irtózatos volt a hideg: a hőmérő mínusz 39-^10 fokot mutatott. A kimerültségtől már szinte támolyogtunk: leülni nem lehetett, mert aki leült, az megfagyott. Egymást támogattuk. Előreküldtem egy sítalpas járőrt, hogy nézzenek szét, s ha visszavonuló magyarokat látnak, jelezzék, mert fel akartuk venni velük a kapcsolatot. Ám mire odaértünk, rajvonalba fejlődött szovjet katonákkal találkoztunk. Ők is hóköpenyt viseltek, mint mi. Felszólítottak megadásra. Mit csináljunk? Ha most harcba keveredünk, az a biztos halál. Ha megadjuk magunkat, akkor talán életben maradunk. Katonáimmal az utóbbit választottuk. A felmorzsolódott csapat Január 12-től a magyar katonák harca hátvédharc volt. A fokozatosan visz- szavonuló német egységeknek voltunk a hátvédei. Dr. Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet kandidátusa a Doni harcok magyar hősei című írásában az ezredparancsnok jelentései alapján írta 1943. január 12-ről: „Magyar hadsereg a hazától távol még olyan nehéz és mostoha körülmények között, mint a második magyar hadsereg a doni téli csatákban, még soha nem harcolt." Az ezredparancsnokok jelentése szerint: az egri és a losonci gyalogezred katonái megmagyarázhatatlan, végsőkig való elszántsággal állták és verték vissza a szovjet csapatok mindent pusztító, újra és újra megismétlődő rohamait. A hátvédharcokban az ezred második zászlóalja felmorzsolódott. Az ezred 2. zászlóaljának katonái főként jászsági földművesek voltak. Tisztességtudó, becsületes, fegyelmezett, kemény emberek. Ha még élnek közülük, őket is köszöntőm, mint volt bajtársaimat. Nyolcvan éven túl is szeretettel gondolok egykori bajtársaimra. Id. Kiss Lajos ny. tanár, tartalékos honvéd százados H. Barbócz Ildikó Búcsú a gyerekkortól ha kinő a szárnyad máris repülhetsz otthagyván minden mesét de ki mondja meg hol az a pillanat mikor elszakítod magad és ki mondja meg hol az a pillanat mikor elszakítod magad és ki mondja meg hol az a magasság ahol ép marad a tollad repülhetsz, bolyonghatsz világokat láthatsz de egyszer visszatér álmokat húz a szárnyad A lélek ébredése mikor a rózsa illata fölemel mikor egy dombnyi akác énekel mikor fűszálak rejtik hajamat mikor eső fürdeti arcomat mikor a szívem teli zenével mikor hattyúszámy mozdul fehéren mikor szemed hegyek kék folyója mikor kezed hegedű vonója mikor világok csöndje összeér ébred a fénylő lélek s a végtelenről mesél Tájkép (Kengyel Zoltán egy képére) pirosban, fehérben kéz a kézben remegő vággyal visz a szívünk dombhát zöldjében felizzó pipacsok barna ölelésben elhullajtott virágok az ég fátyol-kékjében tovaúszó álmok Az elfelejtett csend Meddig kell menned, hogy a fecskét röptében is halljad, hogy a füled részese legyen a zizegő dalnak, fűzfa sírásának, parázs-muzsikának? Engedd, hogy a szemed meséljen, ne szólj! Engedd, hogy a kezed beszéljen - türelmesen! Füröszd szívedet a napban, s visszaszivárog lassan bensődbe jólesőn az elfelejtett csend...
