Heves Megyei Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-10 / 8. szám
A megye páratlan templomában Vízkeresztre lobbant a karácsonyi láng Van Egerben egy templom, ahol évente csak egyszer hív a harang misére. Nem is igazán harang, amit meghúznak, inkább csengő. Ám a tornya magas, tekintélyes! Illő, amihez emelték a dombon, ahonnét a tovatűnt idők megpróbáltatásait, hányattatásait feledve, töretlen büszkeséggel tekintget a Rác-hóstyára, meg odébb. Kisebbségi felekezeti volt, s maradt az egyház, valaha azonban sokkal többen mondták magukénak, mint mostanában, amikor már csak tíz körüli, akiket e városban ritka hitük összeköt. A rácok, szerbek XVI. század végén megjelent előőrseit folyamatosan követték a többiek, így száz esztendő múltán már hatszáznál is népesebb volt a táboruk a megyeszékhelyen. A mai Tűzoltó tér, Mária utca és a Ráckapu tér közötti területen kolóniákat alapítva, iparosokként, kereskedőkként gyarapították eszükkel, kezükkel, szívükkel, szorgalmukkal a települést. Majd amikor a vallási ellentétek oldódni kezdtek, a messziről jött „idegenek” kirekesztettsége megszűnt, más városrészekben is gyökeret eresztettek. Az első időkben az Agoston-rendiek ugyanitt állott templomát használták istentiszteleteikhez a görögökkel együtt. Utóbb azonban az épület annyira leromlott, hogy újat kellett építeni helyette II. József császár támogatásával, 1786 és 1788 között. Iff Kutnyák Géza kutatásaiból tudjuk, hogy javarészt Pavolni János kőművesmester tervei alapján történt a kivitelezés, csupán a szentély záródása mutat némi eltérést az eredeti elképzeléstől. A berendezést Jankovics Miklós a tanítványával készítette, az ikonok egy részét Arszenije Teodorovics festette, míg az ikonosztázion Anton Küchenmeister müve. Az amatőr kutató édesapja, id. Kutnyák Géza egykori pékmester, fáradhatatlan sportember, szakvezető, a templom mai gondnoka, különös szeretettel vigyázza az Isten karcsú tomyú, fehér színű, még mindig megragadó házát - hiszen csecsemőkorától harangozói lakásában nevelkedett...-Itt gyerekeskedtem - emlegeti az A kalácsszentelés szertartása idős úr -, s sokat harangoztam magam is. Lentebb, a fedett lépcsősor alján volt a parókia, ahol a felvilágosodás költője, Vitkovics Mihály is született. Az ottani udvari kerekes kút ritka jó vizéből a távolabb lakók is szívesen mentettek, noha évi két koronájuk bánta. Nekünk, srácoknak, az tetszett benne a legjobban, amikor a veder leszakadt, s utána kellett menni. A kútpalástba ugyanis pincék nyíltak odalenn - öt vagy hat is talán -, s roppant izgalmas volt számunkra akármelyikből kipiszkálni a himbálózó edényt. Mára semmi sem maradt belőlük. A föld alatti üregek tömedékelésének buzgalmában a kutat és a pincéket is eltüntették. Ha a ’30-as évek körül már nem is voltunk sokan, 25-30 híve még lehetett az Egri Görögkeleti Szerb Egyházközségnek, s a saját lelkészünk sem hiányzott. Vasárnap délelőttönként misézett a pópa, s minden egyéb ünnepet is megtartottunk. Nedelkovics Vladimírban tiszteltük utolsó pásztorunkat... Harangjainkból négy is csengett-bon- gott valaha, de hármójukat leszerelték, összetörték, beöntötték az I. világháború idején. A húszas években kezdődött a gyűjtés az újabb nagyra. Még a környező községekből is adtak hozzá pénzt, így a Diósgyőri Vasgyárban elkészülhetett, amire vágytunk. Remekmű lett! Olyan szép hangja volt, mint a Bazilika Mihály- harangjának. Aztán a legutolsó világégés ezt is elvitte... Nagybátyáimtól, Kameniczki Dezsőtől, s az előtte működő, nevelőmnek is mondható Alexovics Gyulától örököltem a Szent Miklós-templom gondnokságát, s évtizede, hogy - hosszú szünet után, szentendrei segédlettel - évente legalább egyszer, május vége felé megint van itt mise. Nem nyugodtunk addig, amíg szép búcsúnk szertartását vissza nem hoztuk a FOTÓ: PERL MÁRTONAz ikonosztázion egy részlete dombra! S igazán szép, hogy a Duna- parti esperes, Vojiszláv Gálity néhányunk kedvéért is eljön közénk kórusuk kíséretével. Igaz, nem csupán a kedvünkért. Újra meg újra egy sereg más ember is elkíváncsiskodik, olykor egész turistacsoportok érkeznek a látványos ceremóniára. A karácsonyunk - ami nálunk vízkeresztkor van - már szűkebb családi körben telik. Az idén is megültük még, hála Istennek! S emelte a fényét, hogy szenteste, január 6-án a mi templomunkba is eljutott az a tűz, amit a cserkészek hoztak Betlehemből! Gyertyagyújtás után odabenn a szomszédos régi házban - a kis Jézus istállójára emlékezve - hagyományosan friss szalmával szórtuk fel a szobát, majd arccal keletre fordulva, kereszt alakban hátrafelé dobtunk 4-4 diót, mielőtt az ünnepi vacsoránkhoz láttunk. Szeretettel őrizzük a kedves szokást, ami a jeles nap köszöntéséhez tartozik... Májusi ünnepünkön leginkább azok vannak velünk, akik már korábban is megtekintették a pusztulás elől szinte a 24. órában megmentett, a legutóbbi évtizedekben elég jól rendbe tett - a megyében, sőt nagyobb körben is páratlan - zsindely es „Rác-templomot", amiben jó ideje a hajdani harangozóház jelenlegi lakóinak valamelyike, leginkább kis menyem, vagy a távollétében Attila fiam kalauzolja az érdeklődőket. A templom falánál és az arrébb álló, jobbára vénséges sírkeresztek sem mindennapiak! Többük az alattuk nyugvók emlékét őrzi, más részük az utca túloldalán lévő valamikori temetőből került át a területrendezéskor. Felirataikat a tanárképző főiskola hajdani professzora, dr. Bihari József fordította magyarra. Érdemes beleolvasni értékes munkájába! Gyóni Gyula Á sok tapasztalat már egészen befehérítette haját. Mindenfelől tisztelettel hajlik a tekintet, illedelmesen kitérnek előle. Az ilyen idős uraknak minden szabad, amit ők akarnak, már nem tesznek kárt semmiben, játszadozzanak csak az idővel, minden megy magától. Van ideje, hát mindent megfigyel, próbára teszi emlékezetét, tudását, ember- ismeretét. Most egy kíváncsi, érdeklődő tekintetű fiatalemberen gyakorolja magát, aki mindent megfigyel; néz oldalról, hátulról; roppant érdeklik a dolgok, de sandán figyeli a jövő-menő embereket is. Ki lehet ez? - teszi fel a kérdést az öregúr. Mozgása, öltözete után ítélve már el is lehetne dönteni a foglalkozását, de jó lesz vele szóba állni, a beszélgetés is alkalmas nyomravezető. Bocsánatot kérve szólítja meg az ismeretlen fiatalembert, olyan tiszteletEgy öregúr tévedése tudó hangon, ami kizár minden személyiségsértést.-Elnézését kérem, feltehetnék egy kérdést?- Akár százat is, uram! - felel hanyag eleganciával az ismeretlen, aki most már nem is tűnik annyira fiatalnak.- Szabad legyen megjegyeznem, külső megjelenése után ítélve, bár civilben van, ugyebár ön katonatiszt?- Rosszabb - vágja rá vidáman.- Rendőr?- Még rosszabb - mondja incselkedő kedvességgel.- Pénzügyőr?- Annál is rosszabb! - tájékoztatta gügyögő szeretettel, ahogyan babákhoz közeledik a felnőtt. Az idős úr már kényelmetlennek érzi ezt a helyzetet, hogy ilyen távolról kezdte az érdeklődést, rosszat sejtve kérdezi;- Börtönőmek tetszik lenni?- Sokkal rosszabb! Most már zavarában kettőt is kérdez egyszerre:- Zsebes vagy betörő?- Az legalább bevallott foglalkozás, de az enyém ennél sokkal rosszabb.- Szélhámos?- Dehogy uram. Bárcsak az lehetnék. Sajnos, még rosszabb.- Véletlenül nem újságíró tetszik lenni?-Sajnos, az sem. Munkanélküli vagyok, bátyám, két diplomával a zsebemben. Gál Elemér Arak frontján K ülönös háború ez minden év elején az árak frontján. Rendkívüli, mert a végkimenetele nem is lehet más, csak - egyesé- lyes. A vesztes: a többség. Közvetve persze mindenki, aki e hazában él. Azok, akikre a fura csatamező nyílt terepén az árössztűz zúdul, mindannyiunk számára jól ismertek. Védtelen emberek. Olyanok, akiknek nyugdíjaséveikben a naponkénti szorongás jut osztályrészül. A keserűség tehetetlenségük, sok évtized hiábavalónak tetsző fáradsága miatt. Olyanok továbbá, akiknek be kell osztaniuk még a filléreiket is, s még akkor sem biztos, hogy minimális jövedelmükből minden hétköznapon futja gyermekeiknek reggelire, vacsorára. Keresetük zömét díjbeszedők gyűjtik be kíméletlen folytonossággal az állandóan emelkedő árú villanyért, gázért, meleg és hideg vízért, szemétszállításért, szennyvízelvezetésért, soha ki nem kotort kéményekért. Jönnek a házadóért vagy a lakbérért, kéthavonta még a halványodó képernyőjű fekete-fehér tévékészülék^ a recsegő-ropogó néprádió miatt is. Ok azok, akiknek a karácsonyi ajándékozás nem más, mint a legszükségesebb ruhaneműk megvásárlásának kényszerű, ám felettébb kétes öröme. Évente csupán egyetlen alkalom. Ők azok bizony, akik legfeljebb sóvárogva tekinthetnek az utakon elsuhanó nyugati autócsodák után, közben azon törik a fejüket, vajon a következő hónapra futja-e még buszbérletre. Étterem, mozi, színház - nekik megközelíthetetlenül idegen világ. Olyan polgárok ők, akik nem engedhetik meg maguknak a betegséget sem. Bár rendre vonják tőlük is a tb-járulékot, jogos tulajdonosai a betegbiztosítási kártyájuknak, a patikákat, kórházakat mégis elkerülni kénytelenek. Azok számukra megfizethetetlenek. Különben is: félő, hogy minden lázasan-nyavalyatörősen otthon, ágyban töltött nap újabb esély lehet a munkanélküliségre. Persze, az árak csataterén a kisebbségbe tartozók is csupán látszólag állnak a másik oldalon, hiszen valójában ők is fogyasztók. Még akkor is azok, ha ideig-óráig elhiszik magyarázkodásul felsorakoztatott saját érveiket, s talán jobban is élnek az átlagnál. Olykor bizony mosolyogtató hallani a vissza-visszatérő ellentmondásos hivatkozásokat, például a világpiaci árnövekedésekre, ha pedig azok éppen zuhannának (mint most a kőolajé), akkor a külföldi forgalmazókra. S ha már ez se elfogadható, akkor jönnek a kényszer-közhelyek: az inflációhoz való igazodás, az adórendszer változása, a forintleértékelés, árfelülvizsgálati igények jelentkezése. E lőbb-utóbb azonban - sajnos - valamennyiünk számára elérkezik az idő, amikor apró öröm az is, hogy nem kell már fizetnünk, ha buszon, vonaton (netán repülőn) óhajtunk utazni... (szalay) Az új ágazat Az ablakból tizenkét szemeteskonténert számolok meg. Bármikor is nézek ki, mindig láthatok szemétben kotorászó embert. Hétköznapi látvány. Van úgy, hogy minden szemetes foglalt, szerencsétlen páriák komoran és hangtalanul dolgozzák bele magukat a szemétbe, mint kukac a sajtba. Többségük nyilván a munkanélküliek köréből kerül ki, de tudok olyanról is, aki szerény fizetését egészíti ki ily módon. Neki nem büdös a munka, jóllehet, a kukák, pláne nyáron, penetráns szagot árasztanak. Gyomor kell hozzá. Nem lehet finnyáskodni. Bár múltkor láttam egy kukázót, aki gázálarcot viselt munka közben. A munka hajnalok hajnalán kezdődik. A szemetesautó reggel nyolc körül jár, nyilván ez döntően meghatározza a kukások időbeosztását. Bizonyos szakosodás is megfigyelhető. Van például a kenyeres, aki biciklivel jár, a kormányra akasztott szatyorba rakja az összeszedett kenyeret, és már tűz is tovább. Az ő dolga a legköny- nyebb, az embereknek nincs szívük kidobni a maradék mindennapit, egy nejlonszatyorban teszik ki a kuka mellé. Két férfi éktelenül zörgő, vaskerekű kézikocsival az összelapított dobozokat, kartonlapokat, hullámpapírt fuvarozza. Ők papírban utaznak. Nyilván vannak más területei is a kukabányászatnak, amelynek művelői jobbára férfiak. Nőt kevesebbet látni, azok is inkább egy-egy férfi udvartartásában, kisegítőként tevékenykednek. Egyre több viszont a gyerek. Ók belemásznak a konténerbe, így könnyebben és hatásosabban tudnak dolgozni. Igaz, sokkal veszélyesebb is, balesetvédelmi szempontból erősen kifogásolható. Fecske Csaba HÍR(TELEN)KÉK... Az illetékes kuratórium azonnali hatállyal felmentette a Magyar Televízió Rt. elnökét. így a közszolgálati tévének nem marad egy Petákja sem... * A hírügynökségek jelentése szerint a Kremlben tartott legutóbbi ünnepségen megjelent Borisz Jelcin „szemmel láthatóan jó színben volt”. A vörösök szerint, anno jobb színben volt... * A munkaidő fokozatos csökkentését kezdeményezi a vasasszakszervezet. Addig ütik hát a vasat... * Az EU-államok fizetőeszközeként elkészült mintegy 120 milliárd vadonatúj euro. Tálalva a - szűzérmék... * Minden tizenegyedik esztendőben fordul elő, hogy három alkalommal - ezúttal februárban, márciusban és novemberben - esik a péntek 13-ára. A (fekete) macska évébe léptünk... (szilvás)
