Heves Megyei Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-20 / 297. szám
Hírlap Magazin 7. oldal 1997. december 20., szombat Egy kőfaragó dinasztia elhajlott ága Az igazság útjai...- Becskereken születtem, az iskoláimat Belgrádban végeztem. Az apám magyar, az édesanyám horvát. A családban van kereskedő és angoltanár. Egy A Csak mint otthon Mr. Slo- ane-ban kőfaragó dinasztia elhajlott ága vagyok - mondja magáról Venczel Valentin, az egri Gárdonyi Géza Színház művésze, aki hetedik éve van a társulatnál. Becket darabjában, a Godot- ra várva címűben „robbant be” a helyi színházi köztudatba, s tavaly Strindberg Júlia kisasz- szonyában nyújtott felejthetetlen élményt. Az idén két stúdiódarabban játszott érdekes karaktereket. S most próbálják Az ember tragédiáját, melyben, Ő „maga az Úristen”.- A családban tehát volt kőfaragó és zenész - folytatja. - A fiam, aki most 18 esztendős, jelenleg kommandósnak készül, de ez szerintem nem meglepő az ő korában. Édesanyám és a húgom odaát él. A délszláv háború elválasztott bennünket egymástól, ritkán találkozhattunk.- Miért települt át?- Amikor eljöttem Jugoszláviából, egyfajta nemzeti polarizálódás indult el. A nemzetiségiek befelé fordultak. Jobbnak láttam, ha átjövök, mert szerintem az egyetemes magyarság csak a trianoni határokon belül valósulhat meg. Talán gyávaságból, talán, mert épp volt egy meghívásom, érkeztem Magyarországra. — S mára egrinek vallja magát?-A város annyi jót tett értem, megelőlegezte a bizalmat. Egy súlyos betegségen estem át, daganatot távolítottak el a vesémből. Akkor a kollégák, az ismerősök, a közönségem ösz- szefogtak. Dr. Kocsis Istvánnak köszönhetem, hogy újra egészségesnek érez hetem magam. Talán nagyobb lett bennem az empátia. Kevesen tudják rólam, hogy áprilistól a Magyar Speciális Művészeti Műhely igazgatójaként értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozom. (jámbor) A Godot-ra várva című darabban Blaskó Balázzsal fotó: archív Kora ősz volt. A fákon lassanként sárgulni kezdtek a levelek. Aznap reggel éreztem, van valami a levegőben, ami bizonytalanná és érzékelhetően fásulttá tesz, amitől képtelennek éreztem magamat, hogy odafigyeljek arra, amit csinálok. Jobbnak láttam, ha nemes egyszerűséggel hazamegyek és olyasmivel foglalom le magam, amihez nem kell különösebb koncentrálókészség. Amikor beléptem tágas otthonom ajtaján, szólítani kezdtem: Robi, Robi...! Nem jött. Akkor még nem tudtam : soha többé nem látom viszont nagy zöld szemeit, melyekkel kérdőre vont, amikor meglátott, mi lapul éppen a kosár alján számára. Apám közölte velem a hírt: a lény, akivel minden örömemet Az utolsó emlékeim Robiról és fájdalmamat megoszthattam, már a tündérek országában, rózsaszirommal betakarva pihen. Rögtön megértettem, bár ne értettem volna. A fájdalmas valóság szinte mellbevágott: gázolás történt. Mindez olyan viharos gyorsasággal suhant át rajtam, mint amikor hirtelen kicsapódik egy ablak, szélvihar tör a szobába és leveleket, port meg szemetet sodor magával. És mint a szoba, amelyre az ablakot becsukva ismét csönd és mozdulatlanság telepszik, kitört belőlem a fájdalom, szemembe könnyek szöktek. Kiléptem a ház ajtaján, látni akartam, hol történt a végzetes eset. A szomszédok és a szemtanúk elmondása szerint nem messze a házunktól egy rosszindulatú buszsofőr áldozatává vált. Kékesszürke szőrén szinte semmi nem látszott. Mintha csak aludt volna, feje úgy simult a termetéhez illő sírocská- ban, ami örökre elfedi előlem. Előző este, amikor fejét ágyam lábánál álomra hajtotta, szokás szerint megsimogattam, ő pedig finom, recés nyelvével érintette meg ujjaimat. Á temetés utáni napokban döbbentem csak rá: Roberto csakugyan meghalt, többé nem látom. A fényképek, a kosara, a néhai nyávogása maradt meg a cicából, aki pótolhatatlan társat jelentett számomra - sajnos nem végérvényesen. Ezért volt ez az ősz a szokottnál is szomorúbb számomra. Kormos Éva- Alumínium kupakos, rákapcsolható, félcolos műanyag fedelet szeretnék - eltökélt voltam és összeszedett. Ha harc, hát legyen az, én aztán nem adom olcsón a bőröm. Mindenre fölkészültem, mint ahogy az elítélt is számot vet sorsával, reményeivel érezvén a vesztőhely közelségét. A fellépés, csak az számít. Mindjárt az elején ébreszteni kell a tekintélyt. Ám ellenfelemnek pillája se rebbent, természetes nyugalmából mit sem veszítve válaszolt.- Van. Mi sem egyszerűbb ennél.- Remek, akkor mindjárt kérek kettőt - csaptam le a lehetőségre, de nehogy túl mohónak tartson, még hozzátettem -, most egy jó darabig legalább nem lesz vele gondom. Már csomagolta, amikor észbe kaptam, ennek a teteje bizony másmilyen.- Nekem alumínium kupakos kellene! - jelentettem ki határozottan, nem akarván kiengedni kezemből egyetlen szilárd fogódzómat, a kezdeményezést. Elveimet föladva menthetetlenül a semmibe hullok, végleg elvesztem, beszippant az örvény. Hát egy tapodtat sem hátrálni, különben újabb hasznavehetetlen holmival gyarapítóm a már így is épp elég komoly készletet.- Ohh, kérem... Alumínium kupakosat tetszett mondani? Az is akad.- Igen, azt. Az alumínium kupakosat - mondtam immár erősebben hangsúllyal, határozott karmozdulatok nyoma- tékosító kíséretében, mint aki képes elmutogatni a keresett fém mibenlétét.- Parancsoljon. íme - mutatta nyílt tekintettel -, szíveskedjék a kasszához fáradni - és már tuszkolt volna. Ám a gyanú és a kétkedés ördöge javában fűtött, ravaszul vizsgáztatni kezdtem.-Akkor ez egy alumínium kupakos, rákapcsolható... - arcán semmi változás -, tehát rákapcsolható? De hisz, most látom csak, hogy ez menetes, ez így mégsem jó...- Szóval rákapcsolhatót tetszett mondani, nem menteset?- Nem, rákapcsolhatót és félcolosat - terítettem ki most már az összes kártyámat. - Van itt ilyen egyáltalán? - úgy látszik az eset komolyabb, mint gondoltam, de most már mindenképpen végig kell csinálni.- Ja, hát ha ilyet teszik kérni, ilyen nálunk aztán nincs. Egyáltalán gyártják ezt még?- Gyártják. De árulja el nekem, miért nem mondta ezt rögtön?-Nem tisztem elriasztani a vevőket, kérem. Ha most elviszi azt a holmit, akkor legalább addig, amíg haza nem ér, lett volna néhány jó pillanata. És a végén esetleg, még passzolt volna is. Mit zaklassam én itt a boltban a kuncsaftot. Otthon kidühöngi magát, sokan meg egyenesen azt hiszik, ők kértek rosszat. Aztán szépen visszahozzák kicserélni. Mentegetőznek, eltársalgunk, és vesznek még valami mást is. Kész haszon, nem...? - vezetett be mélyen fakadó lélektani ismeretekről tanúskodó elméletébe a „kereskedelmi tanácsos”. - Tehát, parancsol valamit az Úr?- Eeegen. Alumínium kupakos, rákapcsolható, félcolos műanyag fedelet - mondtam, de ezt már a mindent értő, a világ rezonanciáiba harmonikusan illeszkedő, helyét meglelt emberként, s a tökéletes megnyugvás hangján.- Fáradjon a kasszához - nézett rám távolba mélyülő Buddha-pillantással, mint aki ismét átadott valamit az élet értelméből, tudván, hogy a végső kérdésekre csakúgy nincs biztos válasz, mint arra: hol lehet alumínium kupakos, rákapcsolható, félcolos műanyag fedelet kapni... Kovács János NEGYESSY ZITA Viseltes brumi és tojásgránát E C ; cseriként emlegetjük, holott réges-rég kihur- colkodott Budapest kilencedik kerületéből. Az „asszonynevén” Használtcikk Piac már akkor sem volt az Ecseri úton, amikor még csak ott vásárolhattunk farmernadrágot, dzsekit. Az édesbús emlékezetű hetvenes években, annak is a vége táján. Mert hol volt még az időtájt a magyar ipar remeke, a Trapper? És főleg hol volt az amerikai, narancssárga cérnával duplán tűzött, indigós, csősza- ;; bású farmer. Amiért megőrültünk. Ami nélkül nem érezhettük magunkat valakinek. Amit, ha többre nem is, csak egy délutánra, a hódítás idejére elku- nyeráltunk barátnőnktől, hadd lássa az a hosszú, : szőke hajú fiú, hogy nekünk is van farmerunk. Barátnőnktől, akinek a nagybátyja ’56-ban „disszidált”. Neki bezzeg volt farmerja. Fenékre simuló. Annyira szűk, hogy le kellett húzni a cipzárját, hogy a farzsebből előhúzható legyen a buszbérlet, amikor kéri az ellenőr. Jártunk az Ecserire - bárhogy is hívják - sóvárogni. Csak egy kicsit látni, megérinteni, megszagolni, ha már nem is lehet a miénk az a nadrág. Mert hogyan is telt volna rá. Apánk másfél heti fizetését kérték érte. Akkor ez volt a lényeg. Nem a rézmozsár, a töl- cséres gramofon, a gömbölyű fedelű keménykalap. Ezeken meg-megakadt a szemünk, rácsodálkoztunk, hogy „jééé”, de futás tovább, végig a soron, addig a zugüzletig, ahol álmaink netovábbját kínálták. Kit izgat ma már egy farmer?! Már nem kell érte az ^^^^^________—mtmmmmmm Ecserire menni. Ma - így, negyvenesen - egyebekért csorog a nyál. Legalább annyira, mint annak idején egy Lewisért. Megérintette a lelkemet a régiség varázsa. A szecessziós lámpa, karcsú, ívelt törzsével, harangvirág búrájával. A porcelán kislány, hajában masnival, kötényén katicabogárral. Anyám fésülködőasztalán állt hasonló a tükör előtt. Aztán egy gondos portörlésem alkalmával lesodortam, a kislány feje levált a testétől, de nekem jobban fájt, mint „neki”, anyukám előbuggyanó könnyeit látva. Nászajándékba kapta talán a nippet. Nem is a kártétel keserítette, hanem a visszahozhatatlan idő. Az Ecserin bóklászva nagys’asszonynak érezheti magát az ember. Legalábbis ezt igyekszenek tudatosítani benne az árusok.- Nagys’asszony, magácskának olcsón megszámítom. Mennyit ér magácskának? A lófarkos asszony felkapja asztaláról a gondosan összehajtott csipke ágyterítőt, szétlebbenti. Nagyanya horgolt hasonlót. Gömyedten hajolt munkája fölé, reszkető balkezének bütykös mutatóujjára feltekerte a honleány cérnát, jobb kezében a horgolótű boszorkányosán tempózott. Egy-egy csillagocska egy estéjébe került, büszkén számolgatta, egymásra rakosgatta, örvendezett a gyarapodásnak. Ámikor már nagyon öreg volt nagymama, másra nem is volt kapható. Már nem emlékezett ránk, már csak kedves arcok voltunk számára, már magázott bennünket, mint a tiszteletet érdemlő idegeneket, de az ujjai tudták a dolgukat, készültek a kézimunka-csillagok. Kislánykoromba röpít az ezüst tálcán heverő viseltes brumi is. Vajsárga, koszlott bundácskáját muszáj megtapintani, arany bogarú, barna üvegszeme hálásan csillan.- Egy ezresért odaadom - kapja el vágyakozásomat a pocakos, bajuszos férfi. Hiheti, a mackóra fáj a fogam. Nem sejti, hogy nekem nem az kell, hanem a már nem hallható esti mesék. Száznál is több árus les a vevőre. Egyikük cser- fes, másikuk úgy tesz, mintha nem is látná, hogy kuncsaft érkezett. Hagyja, hadd csemegézzen, hadd fogdossa meg a bronzszobrot, a tubákos szelencét. Talán érzi, nem komoly az ügyfél, ennek nem ai portéka kell, hanem csak a lelke bugyraiból előkúszó emlékek. Tojásgránát, puska, horogkeresztes jelvények, katonasapka, Lenin-szobor. A savanyú képű, vél-: hetőleg emésztési zavarokkal küszködő férfi fel sem néz újságjából, amikor megtorpanok felhozatala előtt. Fölösleges is volna. Ránk vagyon írva, mire számíthat az eladó. A: sor végéről kiszagolják, hogy pénzes vásárló vagy: ábrándos lelkületű bámészkodó érkezik. Azt is: megérzik, ki ért a régiséghez, s kivel lehet meg-: etetni, hogy „ez bizony ántik”. F ohász: Uram, add, sose legyek olyan gazdag, hogy bármit magaménak tudhassak. Hogy megmaradhasson bennem a sóvárgás. Hogy vágyakozhassam megfizethetetlen tárgyak és elérhetetlen célok után. Ne adj meg mindent. De ne vedd el az emlékezés örömét. Szubjektív Boszorkányos korunk RÉG KINŐTTEM már a mesék világából, s történelmi tanulmányaimból is igencsak elfeledtem a boszorkányos kort. Ha találkozom is olyannal, akire illenék a szó, többnyire más gondolatot ébreszt bennem. Valahogy elnézőbb, megbocsátóbb vagyok vele szemben. Hiszen nem okoz fé- : leimet, inkább a kedvemre van. S elsősorban, mert kivétel nélkül nő. Ráadásul szemrevaló'. Mondanom sem kell hát, hogy mennyire meglepett, amikor másvalaki is elém került a minap. Férfi volt az illető, s ha jópofás- kodott is a tévében, legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta elnyerni a szimpátiámat. Fölöttébb idegennek tűnt számomra, noha már elég jó ideje szélesebb kör- ben is ismert. Rangos magyar úr. Szövetség tagja. Egyenesen maga a főbo- szorkány! Mivel hazánkban már ilyen is akad. S amit csinál - a hivatalos jogosítványa alapján - nagyon természetes. Fehér mágia ügyében jár el, leszedi a ron- | tást, ami a halandót esetleg éri, s kívánságra - többi között - szerelmi jóslásokba is bocsátkozik. Nem munkája, amiben buz- gólkodik, sokkal nemesebb hivatása táplálja fáradozását. Egyházi tevékenységet folytat őkelme fene nagy szorgalommal és kitartással. Kívül áll ugyan minden ismerősebb felekezeten, nincs hozzá templom, vagy imaház, s a fogadóidő is nélkülözi az imádságot, fohászkodást, de oda tartozik, amire annak idején bejelentették, s az engedélyt adták. S miért, miért nem: csak az illető nyakkendője egyházi tulaj- ; don. Áz egyéb ruházat már a sa- 1 játja. Legalábbis az ellenkezőjét jj nem hangsúlyozta a mindenkit hülyének néző férfiú, amikor másfélékről is faggatni próbálták a nyilvánosság előtt. Á nyakkendőn kívül ugyanis - egyelőre legalábbis - többre nem telik a perselyből. Mivel kassza talán nincs is, hiszen bevétel he- | lyett csupán adományokról lehet szó az állítás szerint. így nem adózik a jövedelem! A találkozásonként leszurkolt kétezer forin- - , tocs ka... Ha jobbat ki nem találok, esküszöm, felcsapok én is boszorkánynak! Persze, amennyiben bevesznek engemet is a bejegyzett, rangos szövetségbe. Mert mi történhet az új pályán? Vagy sikerül, amit jövendölök, csinálok, vagy sem. A pénzem mindenképpen biztos. Ráadásul adózatlanul költhetem. Amire más módon kevésbé van vagy egyáltalán nincs lehetőségem. Egyszóval: csábító a boszorkányság akkor is, ha az „eklézsiától” mindössze szolgálati nyakkendőt kap az ember. Valahonnan, valamiből - ahogyan láttam - csak telik többre is, s mellőle valószínűleg egyéb sem hiányzik a boldogsághoz. Különben biztosan nem azzal foglalkoznának a szövetség tagjai, amivel most az idejüket töltik. Sokkal prózaibban telnének napjaik. Néhányan esetleg dolgoznának is, bármennyire nehezükre esne. BÉRÉRT, FIZETÉSÉRT, mint annyian. Adomány helyett beérnék azzal, amit a munkahelyen kapnak. Adólevonás, tb-já- rulék után. S amiből szegényesebb fantáziájuk miatt megélni próbálnak még mindig számosán ebben az országban. Gyóni Gyula
