Heves Megyei Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15 / 267. szám
Nem a botrány az, ami vonz Moldova György a kutyaharapás és a postás különös viszonyáról Sosem voltam divatban. Engem mindig olvastak, de nem voltam zászlóvivő, nagyon elismert. Sem haláli tehetséges. De nagyon akartam írni. Az életemet tettem fel rá - állítja a 63 éves Moldova György. Higgyünk a sokat látott krónikásnak. Könyvei eddig 16 millió példányban fogytak. Mi lesz akkor, ha netán mégis divatba jön? Az íróval a Bibliofil Kft. egri Gárdonyi Géza Könyvesboltjának és a Bródy Sándor Könyvtár rendezvénysorozatának egyikén beszélgettünk.- Hogyan tekint a mai irodalmi életre?- Semmi közöm hozzá. Osváth Ernő azt mondta, vannak az írók és van az irodalom. Én csinálom a magam dolgát, 1955-től, az első megjelenéstől most már 42 éve. Töltőtollal írok, ami jelképez is valamit talán a szövegszerkesztővel dolgozókkal összehasonlítva. De nem akarom azt mondani, hogy az én példám bármire is jellemző. Pláne azt, hogy különb. Visszaigazolásként, talán még az se biztos, hogy el lehet fogadni, kit vesznek, kit olvasnak el az emberek. De ezt azért magamra nézve fontos mércének tartom, és én ezzel elégedett vagyok. Mindig azt mondták rám, mesterember vagyok, nem művész. Ami igaz is. Az ars latinul mesterséget és művészetet egyaránt jelent, és én csodálom a mesterembereket. Talán azt nem mondják rólam sem, hogy rossz mester vagyok. Jó, legyek mester, csak ami kikerül a kezem alól, az használható, szép legyen, és a képességeim szerinti legjobb. Füst Milán mondja: kérdezd meg egy fejedelemtől, mit gondol magáról. Nyilván minden író fejedelem, szuverén úr a maga birodalmában. A fontosságom - ha ezt kifejezi a népszerűség - az a bizalom, amivel az emberek fordulnak hozzám és megnyílnak nekem, akkor nem állok rosszul. Dolgozom. Megírtam a Mikes-regényt, ami nagy vágyam volt. Jövő áprilisra kijön. Összes aforizmám pedig most jelenik meg egy kötetben.-Milyen hatása lehet egy Moldova- miinek? Egyáltalán, kell hogy legyen, számít erre a szerző?-Nehéz dolog. Most Bős-Nagymarosról írok. Erről úgy írnak, hogy elmegy a pali és beszélget valakivel, és annyi. Hazamegy, ha szerencséje volt, olyannal beszélgetett, aki érdekes, akkor érdekes cikket ír, ha pechje volt vagy lusta, nincs ideje, sietnie kell, akkor rosszat. Nekem a sors megadta azt a szerencsét, hogy két évet dolgozhatok ezen. Ha úgy jön kedvem, hogy hetente lemegyek a Szigetközbe, akkor hetente lemegyek. Ha el akarok üldögélni a vízparton vagy beszélni akarok valakivel, fogadnak - mert férfi ne dicsekedjék -, örülnek nekem. Rengeteg olyan ember volt, aki soha senki másnak nem mondta volna el. Elmondja nekem, mert tudja, hogy korrekt vagyok, mögöttem áll tizenöt riportkönyv, ami mind bizonyíték önmagában. Tudja, baloldali elkötelezett vagyok.- Bal oroszlán...- Mondjuk inkább, bal nyúl! Azt tudják, hogy én nem fogok átmenni a barikád túlsó oldalára. Igazán lett volna rá módom. Soha meg se kíséreltem, meg se kísértett. Tudhatják azt is, hogy őszintén vonzódom az országhoz, a dolgozó emberekhez. Legalább húsz olyan nevet tudok említeni, akik X-nek, Y-nak, legyen az nálam magasabb beosztásban - ami nem nehéz, mert nekem nincs beosztásom - egy árva szót sem mondanak. Nekem meg elmondják. Persze hogy jobb könyvet fogok írni, mint bárki más az általam ismert kollégák közül.-Hiányzik az, hogy megoldódjon ettől valami?- Nem, de ez nem volna egészen igazságos. Nem akarok önostorozó színben föltűnni, hogy sohasem értem el változást könyvekkel. Mert mondjuk Az Őrség változásai nem lettek volna Az Őrség panasza nélkül. Komlón is más lett a stílus, amikor megírtam. A textiliparon persze nem segíthettem, de talán visszaadtam egy kicsit a rendőrség rangját a Bűn az élettel. De alapvetően nem ez az alapállásom. Az ember tükröt szeretne tartani az élet elé, és a tükörnek nem az a dolga, hogy kozmetikai tanácsokat adjon.- Lehetnek olyanok, akiknek nem tetszik a Moldova-tükör...- Eddig is érkeztek fenyegető visszajelzések. Most is leszek olyan szlovák ügynök, hogy különb se kell. Meg hogy a vizeslobby embere. Ezt a Balaton könyvemért is megkaptam, mert leírtam, hogy voltaképpen mi az a beton partfal. Szeretem, ha szeretnek, de ha egy téma igazságát érzem, akkor az se tántorít el, ha egy embernek se tetszik. Riportot egyébként már nem írnak. Botrányokról írnak. A botrány meg nem vonz, számomra érdektelen. Nem az az igazán érdekes, ha a postás harapja meg a kutyát, mert az nagyon ritkán fordul elő. Hanem ha a kutya harapja meg a postást, és annak vannak következményei. Hága esetében is igaz ez. A határozat szerint Bős-Nagymaros környezetvédelmi kockázata nem olyan mértékű, mint mi azt láttatni szerettük volna, nem jelent veszélyt az ivóvízellátásra sem. A sajtó eddig hihetetlen fölényeskedéssel kezelte a témát. De két évbe telik nekem is, míg megértem. Ez egy nagy falat. Féltem is tőle. Itt tanulni kell, vízépítés, hidrobiológia stb. Hülye kérdésre ugyanis csak hülye választ kaphatok. De halálosan izgalmas, már persze ha az ember akar izgulni. Bős-Nagymarost voltaképpen jól már nem lehet csinálni, csak rosszul és még rosszabbul.- Hol lett elszúrva?- Mindössze kétszer. Az elején meg utána. Fölmondtunk egy érvényes 1977- es szerződést, elbontottuk a közös tulajdont. Ha egy normális kárelemzés elkészült volna - most jóval ezermilliárd fölötti a számla -, akkor ’89-ben már mindenképpen fel kellett volna építeni. Szakmai helyett politikai döntés született, amelyben három kormány, a Németh Miklósé, az Antalié és a Horné a felelős.- Kíváncsiak az írói tapasztalatára?-Fehérváron, a Kodolányi János Főiskolán fél évet tanítottam. Azért vállaltam el, mert azt hittem, olyanok ülnek majd ott, mint mi voltunk húszéves korunkban. Ha nekem mondott valamit a mesterem, Háy Gyula - az ismert nagy drámaíró, ’56. november 4-én ő beszélt Nagy Imre után a rádióban -, akkor rohantam a Széchényi-könyvtárba, mert hogy én azt ne ismerjem, az lehetetlen. Engem nagyon szívesen végighallgattak. Tudok néhány történetet, van pár ezer poénom, azt hiszem, szórakoztató vagyok. De amikor azt kértem, ugyan, mondjanak már egy jó címet, és magyarázzák meg, hogy miért jó, akkor dermedt csend volt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs tehetséges vagy tehetségtelenebb nemzedék. A dolgok összege mindig nagyjából egyenlő. A kor szelleme más. Amikor én 1952-ben 18 éves voltam, nagyon rosszul éltünk, semmink se volt. De azt mondták nekünk, hogy borzasztóan fontosak vagyunk. És jöttünk mi, srácok, és mindegyikünknek életre-halálra fontos volt a gyönyörű alkotómunka. Akartunk. Ma pedig én tudom, hogy nem sok jó vár a mostani fiatalokra. Ráadásul kijelölt pályák vannak, a papa mit tud adni... De hát nagyon nem csipkedik magukat, mert annyira sokat nem lehet elérni, gondolom.-A közélet mennyire izgatja?- Semennyire. Nincs részem benne. Lehettem volna képviselő. De nem kértem belőle. ’94-ben beszálltam kicsit a szocialista program megfogalmazásába. Célom volt, hogy az MDF-kormány megbukjon. Sikerült. Viszont abban a pillanatban, amikor a szocialisták megnyerték a választásokat - akiket én a szó semmilyen értelmében nem tartok szocialistának -, többé feléjük sem mentem. Kovács János Beregszászi színház - a szerelem jogán Szerdán az egri Ifjúsági Házban volt a beregszászi színház Csehov: Medve, a Leánykérés és A dohányzás ártalmassá- gáról című előadásainak a premierje. Az orosz-tatár származású Alikina Ká- tya biztosan nem tudta, mire vállalkozik, amikor a magyar Vidnyánszky Attila, a kijevi színművészeti főiskola rendező szakos hallgatója lánykérésére igent mondott. A fiatal pár Beregszászra indult, Kárpátalja magyar színházát megteremteni. A baskír lány nehezen tanulta a magyar nyelvet, s még most is kétségek között vívódik, jól hangsúlyoz-e. Nem az egy-két szóban fellelhető másságára figyeltem, hanem arra az elementáris erejű alakításra, amivel a férjhez menni akaró Natalja Sztyepanovnát jelenítette meg Csehov Leánykérésében, arra a tehetségre, amivel az orosz nyelvű színjátszásban is az elsők között lehetne. Itt az a tudat segíti, hogy a férjével dolgozik, olyan színházban, ami az ukrán-magyar kulturális miniszterek megállapodásán túl a szerelem jogán is született.- A színház 1993-ban tartotta első előadását. Kétszáz éves szállodát ajánlott fel az ukrán állam, ám az átalakítás abbamaradt - tudtuk meg Balázs József színházigazgatótól. - Ötven férőhelyes teremben játszunk. Márciusig fizetetten szabadságra küldtük a színészeinket, csak az előadásokra hívtuk őket. Hatvanöt tagú társulatunknak kellene lenni, de csak 25- en vagyunk. Közülük nyolc színész.- Nem kap támogatást a színház?- Nagy a pénztelenség, s kevésbé törődnek az 50 milliós Ukrajnában a 200 ezer határszéli magyarral. De a fizetésünk 50 százalékát ők állják. Az Illyés Gyula Alapítványtól 15 millió forintot kaptunk, és a magyar állam adta a világosító és hangosító berendezéseket is.- Miből élnek?-Tájolunk a magyarlakta településeken. A környező országok fesztiváljaira megyünk. Oda, ahol fizetnek keveset.-Nyolc színésszel, pénz nélkül hogyan csinálnak színházat?-Csak a fanatikusok maradtak. Ha otthagynánk a színházat, összedőlne minden, amit eddig felépítettünk. A Nemzeti Kulturális Alaphoz írt pályázatunk 400 ezer forintjából hoztuk ki az előadást. Az utánpótlást - 4-5 fiatalt - az ungvári kulturális középiskolában képzik, s mi Beregszászon tanítjuk a gyerekeket a színpadi mesterségre. A szereplők - Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László és Varga József - úttörő szerepet vállalnak a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház életben maradásáért. Ha szponzoruk lenne, különleges előadásukkal az őket megérdemlő rangot vívhatnák ki színházuknak. Császi Erzsébet Orvosok gyógyparagrafusai S emmiképp sem megnyugtató, hogy kényszerű kiegészítő foglalatosság köti le kórházi dolgozóink energiáját! A dr. ezúttal is dukál a doktoroknak, ám fonendoszkóp vagy szike helyett törvénykönyvek a segédeszközeik. Mint hírül adtuk, a hatvani Albert Schweitzer Kórház hivatásos gyógyítói elhatározták: jogi útra terelik az elmaradt ügyeleti díjukért indított küzdelmüket. Három év után! Ennyi ideig tartott a türelmük. Őszintén szólva, ez is csodálatra méltó. Különösen, ha tudjuk, az egészségügyben az éjszakai, illetve a hétvégi szolgálat többnyire nem afféle úri passzió. Sokkal inkább bármelyik percben ugrásra, beavatkozásra való készséget kívánó, totális figyelmet, összpontosítást megkövetelő, roppant felelősséggel járó feladat. De legalább ennyire fárasztó, agyzsibbasztó, izomemyesztő, idegi feszültséget fokozó lehet az is, ha a betegek „mentsvára” tétlenségre kárhoztatik esetleg órákon, napszakokon át. Mondhatná persze bárki: ez vállalt hivatásukkal együtt jár, erre tettek esküt. Az igazán cinikusak még hozzátehetnék: ezért fizetik őket! Részben a nyilvántartott bérükkel, részben a láthatatlan jövedelmek kategóriájába sorolandó hálapénzekkel. Meglehet, bár a mai viszonyok kissé eltérnek a korábban megtapasztaltaktól, s ha még igazak is, nem érvényesek egyformán mindenkire. Nem, szó sincs fogadatlan prókátorságról! A hatvani orvosok vagy ügyvédjeik jól tudják, mit kell majd kérniük, mondaniuk a bíróság előtt, hogy jogos érdekeik ne szenvedjenek sérelmet. Magam inkább azon tűnődöm, mi az oka, hogy a fehér köpenyesek az anatómiakönyvek helyett a paragrafusokat kénytelenek tanulmányozni. Az egri kollégák után, rövid időn belül, már második esetben. S legfőképpen: vajon milyen hatással van mindez a betegekre? Azokra, akik segítséget remélnek megromlott egészségük miatt azoktól, akik hovatovább - mások megfontolatlansága, tájékozatlansága, a honi helyzet nem kellő figyelembevétele folytán - most maguk is támogatásra szorulnak. Főleg annak ismeretében fontosak a fenti kérdések, amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója nyilatkozott a minap: az ügyeleti díjak megilletik az egészségügyiseket, ám sem az idei, sem a jövő évi költségvetés azok fedezetét nem tartalmazza. A tb-fizető becsületes állampolgár ugyanakkor dühöng. S jobb híján egyre csak azt hajtogatja: az illetékesek, akiknek a kezében van a döntés, vajon hogyan érzik majd magukat, ha ők piheg- nek elesetten egy hosszú hétvégén a kórházi ágyon, s várják, várják, hogy érkezzen a segítség. Am az - például a jogszabályokban való elmélyült búvárkodás okán - csak késik és késik... Szalay Zoltán Magánnyugdíj Kétségtelen, nálunk is tapasztalható egyfajta nyugtalanság a népesedésgrafikon nemzedékfájának fenyegető elterebélyesedése láttán. Hiszen ha a magyar önpusztító nemzet is, nem eléggé az. A kelleténél is több a nyugdíjas, s a nyugdíjasterhek felszökését egyre ingerültebben viselik a teherviselők. Ezért is a magánnyugdíj intézménye, a hamarost tekintélyfosztott korosztály (a közel-nyugdíj- korba lépők) fizessen úgy és annyit, amennyit jónak lát, legyen jövőbe látó tőzsdecápa, saját bőrére hazardírozó fezőr. Esetleg bevezethetne az állam életkor-korlátozást, vagy egyéb, az abszurd és morbid színjátékok kategóriájába tartozó megoldást. Annak ellenére is, hogy nem kell tartani az öregség népességrobbanásától, bár a fogyó nemzetből a középosztály hull leginkább. A legjobban persze az üzleti biztosítók járnak. A magánpénztárak előre isznak a medve (és a leendő nyugdíjasok) bőrére, mindenféle manipulációk indulnak majd, a hamis információáradatnak (az alulinformáltságból adódóan) se vége, se hossza nem lesz. Mert fölgyorsult életünkben kötögető nagymamákra és szőlőt metszegető nagypapákra nemigen lesz már szükség. Az ö tőkeerősségük manapság nem mérvadó, a lehúzandó bőrök listáját pedig aligha növelik. Megoldás lehet, hogy a nyugdíjkorhatár egyre emelkedik, orvosi konzílium állapítaná meg egyénenként a várható életkort, s a mortalitási mutatóhoz képest, a végelgyengülés előtt egy évvel végkielégítést kapna az örök életre gyámolítandó. A döntés meghozataláig - tudniillik, hogy valaki magára vál- lalja-é a magánnyugdíj terhét vagy sem - még két és fél év van hátra. Qui habet tempus, habet vitám. Addig még időnk, s tán életünk is van. Káló Béla HÍR(TELEX)KÉK... Jellemző magyarországi helyzetkép: a pályázat általában nyilvános, a döntés nem. Akár a 22-es csapdája... * Franciaországban egyre nagyobb mértékben hamisítják a tízfrankost. Nálunk meg a kékfrankost... * A több mint ezer hibás benzinszivattyú miatt eddig 55 millió forintot fizetett ki a MÓL. Amit az ügyfél most vámol, elveszti majd az áremelés révén... * Változatlanul tart a Diana-kultusz: mindent elkapkodnak, ami a nevét viseli. Itthon lásd: sósborszesz... * Egészségügyi panasza kivizsgálásakor derült ki - írja a Szecsuán- ban megjelenő angol nyelvű lap, a Shenzhen Special Zone Daily -, hogy egy 46 éves kínai taxisnak négy veséje van. Neki aztán nem látnak bele a veséjébe... (szilvás)
