Heves Megyei Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
1997. október 22., szerda Ünnepi Magazin 7. oldal egy jobb élet megteremtéséért" Pufajkában, mámorban, puskatussal- Az új rend éber őrei, a „kommunista szúró jó magyarjai” gyorsan kiderítették, hogy én X- es vagyok, afféle osztályidegen, mert apám rendőrtiszt volt az előző rendszerben. Továbbtanulásomat tehát megpróbálták feltartóztatni. Szándékuk nem sikerült, mert egy tanulmányi versenyen döntőbe jutottam, így felvételi vizsga nélkül bekerülhettem a miskolci egyetem gépészmérnöki karára.- Nem szűnt meg a kapcsolatom Egerrel. Röplabdáztam a Dózsa csapatában, sűrűn visszajártam tehát. Mi egyetemisták rendre kicseréltük gondolatainkat. Közben kezdtünk együtt gondolkodni, s ez törvényszerűen elvezetett a hazugság tagadásához, a hirdetett szocialista ideák és a gyakorlat közötti ellentmondás érzékeléséhez. A tanulmányi szünetekben és a hét végén hazalátogató diákok találkoztak lesöpört padlásaikkal, visszatérve pedig „csodás” dolgokat hallgattak a marxista szeminári umokon.- Édesapámat eltávolították munkahelyéről, a kommunista rendőrségnek már nem volt jó, hiába dolgozott csak belügyi vonalon. Hosszú ideig segédmunkából kereste a betevő falatra valót. Édesanyám pedig kénytelen volt feladni „háztartásbeli státusát”, s munkát vállalni a Park Szálló konyhájában, később a Mecset étteremben.-Október 19-től a diákság országos méretekben támadta a fennálló rendet. Miskolcon vezetőségválasztó taggyűlésre került sor az ötödéveseknél. A párt korábbi jelöltjei most buktak meg először. Új arcok, új erők álltak a fiatalok élére. Tizenkilencedikén engem is megválasztottak küldöttnek. A 22-ére ösz- szehívott diákfórumon ezer diák és 150 oktató, valamint a megyei KISZ és DISZ képviselői jelentek meg. Ott ült Grósz Károly is a megyei pártbizottság képviseletében. Minden korábbi vezetőt, akik méltatlannak bizonyultak arra, hogy a diákságot vezessék, felszólították a lemondásra.- A feladatom az lett, hogy felvegyem a kapcsolatot az egri tanárképző főiskola METESZszervezetével. Segítettük a Líceum tornyában felállított rádió működését, híranyagot és szakembereket küldtünk. Két rövid- hullámú sávon angol-fran- cia-orosz nyelven sugároztuk adásainkat, kapcsolatot tartottunk európai rádiókkal is.- Az akkori diákság tiszta hittel, lelkesen küzdött egy jobb élet megteremtéséért. Nem voltak hataloméhesek. Amit megfogalmaztak, szívből tették. Felismerték, hogy a hirdetett elvek és a gyakorlat között óriási szakadék tátong, s azt akarták átjárhatóvá tenni. Másféle országvezetésben gondolkodtak, ezért akarták ledönteni a diktatúrát, mely a nemzeti érzelmeket ki akarta irtani a szovjet internacionalistákkal karöltve. — Csodálatos érzés volt látni azt a nyüzsgést, amely a Líceumon belül és kívül fogadta az embert. A város forradalmi ereje itt összpontosult, ebben a csodás műemlékegyüttesben. Itt találkoztam a nemzetőrség parancsnokával, Jobb Lászlóval és a többi bizottság vezetőjével. Verölegények dáridóján Limbek Ottó - Huszonnyolc éves voltam akkor, és amikor győzött a forradalom, mondtam: ezért érdemes volt megszületni. Mert olyan volt az egész, mint egy álom. Olyan gyönyörű volt, meghalni érte. A Széna téren felvettük a harcot az oroszokkal. A tankok dübörgése mérhetetlenül felingerelt bennünket. Beültem az alagsorba összekötözött gránáttal a kezemben. Amikor befordultak az utcába, minden testrészem remegni kezdett, kidobtam az ablakon a robbanószerkezetet, pattogott a macskakövön. Ezt azonnal észrevették a tankban ülők, és nyakamba szakadt a ház. Ezután benzinpalackkal, majd ágyúval próbálkoztam, de közel sem volt olyan sikeres, mint Falábú Jancsinál. Ezt a fiút csodálatos lövőtehetséggel áldotta meg az Úr. Páncéltörő ágyújával nagyon sok orosz tankot lőtt ki. Én pedig hálából és tiszteletből faragtam neki egy kopjafát, mely a Corvin-köz- ben őrzi az emlékét. Minket a Szabadság-hegyről lőttek az oroszok. Olyan volt az egész, mint a pokol. Az aknavető töltete ugyanis felrobbanva a kövön, borzasztó pusztítást tudott csinálni. A repesz halomra ölte az embereket, ott feküdtek sorban. A kitűzött zászlókkal leterítettük őket, s innen tudtuk később, hogy magyar vagy ruszki halott mellett haladunk el. Egyszer, amikor nagyon fáztam a nyirkos októberi éjszakában, levettem az egyik zászlót, és a derekamra tekertem. Ma is úgy őrzöm, ahogy akkor volt: rongyosan és pecsétesen. A rádió harsogta Nagy Imre és Maiéter Pál állítólagos felhívását, hogy „aki reggel hatig leteszi a fegyvert, amnesztiát kap”. De mi nem akartuk letenni a fegyvert (hiszem ma már tudjuk, milyen a vér nélküli forradalom - vagyis nincs forradalom), mert akkor az AVO-s legények kapnak újra a puskák után. Lőttek, azután meg igazgatók lettek... Kaknics Alajos: - 1926. július 19-én születtem Egerben. Alig fejeztem be iskoláimat, a honvédelmi kötelezettség elsodort a szülői háztól. Édesapám újoncaként vonultam be a háborúba, 1944. november 13-án. Pár hónap múlva az oroszok elfogtak, és Ufába, Baskíria fővárosának lágerébe, a Kutyahegyre vittek. Magyarok, németek, románok és olaszok éltek abban a hadifogolytáborban. A tisztek között kedves rabtársam volt Somogyváry Rudolf színművész, aki rátermettségével, színészi tudásával nagyon sokat enyhített az emberek szomorúságán. Három évet töltöttem Ufában és Csemyikovban (az utóbbi tiszta magyar fogolytábor volt), 1948-ban léptem át Magyarország határát. Amikor hazatértem a fogságból, újabb bánat ért: édesanyámat a börtönben találtam. Izgatásért ítélték el. Szegény anyám ugyan kit izgatott? Egy kulákért tüntettek a debreceni piacon, akit fel akartak az ÁVO-sok akasztani, mert a civileknek lisztet adott. Anyám ekkor szólalt meg, vesztére: „akkor inkább vigyék el az oroszok a lisztet?” Vállára tette a kezét egy nyomozó, és letartóztatták. Egy évet ült az én anyám ezért az őszinte mondatért. A Rákosi-Gerö-klikk emberéletekkel játszott. Csoda-e, ha az ’56-os forradalmat olyan boldogan üdvözölték a megnyomorított emberek?- 1956. október 26-án, 10 óra és fél 11 között kezdtük a csillag leszerelését. A rendkívül bonyolult és nehéz munkát délután 2 órára fejeztük be. Reggel munkahelyemen, a lakatosárugyárban azt az utasítást kaptam, hogy Síkfőkútra menjek, és a vízvezeték szereléséhez szükséges felmérő munkát végezzem el. Társaim ekkor már a csillag leszereléséhez kezdtek, én is csatlakoztam hát hozzájuk. 53 méter magasra kellett felmászni, a Líceum csillagvizsgáló kupolájába. A bolsevista szimbólum eltávolítása után a 6 méteres tartó- rúdba betűztem egy hatalmas zászlót. A tömeg mindent hatalmas ovációval fogadott odalent, „éljen a szabadság!” - kiáltották.- Persze, mindezt úgy könyvelték el a tárgyalás során, hogy izgattam az embereket. Erre én csak annyit kérdeztem a bírótól: „Miért tekinti ezt izgatásnak? Hol van az alkotmányban az a pont, amely megtiltja, hogy magyar ember a magyar hazában magyar zászlót tűzzön ki?” Részletek az 1956, Eger című dokumentumfílmböl Összeállította: SZÍKI KÁROLY Hazaszeretetből bizonyítottak a fiatalok Bíró Lajos: - Október 23-án este volt a MEFESZ alakuló ülése. A zsúfolt terembe sokan érkeztek a város különböző intézményeiből is. Rendkívül forró hangulatban próbáltuk megfogalmazni, kicsit dadogva bár, amit éreztünk: a meglévő diktatúrát le kell bontani, s egy szebb, nyugodtabb társadalom alapjait kell megteremtenünk. Ezen az alakuló ülésen megválasztották a vezetőséget is, így jutott rám a megtisztelő feladat, hogy a MEFESZ tanárelnöke lettem. Huszonnyolc éves voltam akkor.- A budapesti hírek, a tömegbe lö- vetések hatására Egerben is tüntetések szerveződtek, melyben több ezren vettek részt. Ezt látván hosszas vita folyt a Líceumban, hogy csatla- kozzunk-e a megmozdulásokhoz. Végül úgy döntöttünk, hogy „nyugodt erőként”, a rendre vigyázva, arra felügyelve, kivonulunk.- A városi pártbizottság előtt már puskaporszagú volt a levegő. Megérkezett egy ózdi különítmény (mondják: nyíltszíni bányában dolgozó közbűntényes rabok voltak), és fegyvert követeltek. Hangszórón keresztül szóltunk a tüntetőkhöz a főiskola erkélyéről, de nem sok eredménnyel. Fejünk fölött is be-becsapódott egy- egy golyó. Végül a ki-be lövéses ostrom eredménytelenül végződött az ózdiak számára, mert a pártházból a diákok kimenekítették a lőszert, és a főiskolán rejtették el. Szerencsére emberáldozatot nem követelt ez az ostrom. Estére azonban tovább paprikázó- dott a hangulat, mert az előző lövöldözésben felismerték Andrásfi páncélos hadnagyot, aki bentről kifelé lőtt a tüntetőkre. Mindenki kék ÁVO-snak hitte, pedig katona volt, páncélos hadnagy. A tömeg üldözőbe vette, s- Andrásfi ekkor bemenekült a rendőr- kapitányságra. Ott nem sokáig maradhatott, mert díszkísérettel, fegyveres őrökkel átvitték a szemben lévő megyei pártbizottságra. A tömeg egyre agresszívabbá vált, követelték Andrásfi kiadását. Kilátásba helyezték az épület megostromlását, felgyújtását. Végül is az első titkár, Komócsin elvtárs kilökte Andrásfit az utcára. Mi éppen akkor értünk oda, amikor ingujjban, vékony pulóverben a tömeggel nézett szembe. A felingerelt emberek közül többen rángatták, valaki egy fél téglával fejbe vágta. Néhányan az akasztását követelték, és a Dobó tér irányába vitték a véres fejű embert. A tér közelében azonban sikerült egy földszintes épületbe menekítenünk. Néhány feldühödött ember fenyegetőzve kérte Andrásfi kiadatását, mások pedig már minket is szívesen láttak volna helyette. Az izgalom lassan alább hagyott, azután hajnalban egy egri fiatalember, Szabó Tamás átszállította a miskolci kórházba a sebesült férfit. Több ilyen atrocitásra nem emlékszem. Október 27-én a munkástanácsok és a MEFESZ egyesüléséből létrejött a Forradalmi Tanács, amely a Líceumban működött. Ennek előbb titkára, majd elnöke lettem. A bíróság ezután ebben a minőségemben ítélt el. Miután az ÁVO elmenekült saját székházából, és otthagyta a nagy teljesítményű rádióadót is, a MEFESZ- tagok átszállították, és a miskolci műszaki főiskolások segítségével üzemképessé tették a Líceum tornyában. Ebben elévülhetetlen érdeme volt egy Ruman nevű fiúnak, ő volt az adás és a vétel felelőse. Nagy József és Langmár Ilona szervezte és vezette a rádiót, számos színész - például Solti Bertalan - olvasta be a híreket, melyeket a Szabad Európától és hazai rádióállomásoktól kaptunk. A főiskola valóságos városközponttá lett ezekben a napokban. Itt dolgozott a Katonai Bizottság is Jobb Lászlóék vezetésével, jöttek a megye küldöttei, mindig tele voltak a folyosók. Pékek kerestek meg, hogy süs- senek-e, gyógyszerészek, hogy az ellátást miként biztosítsák, színészek, hogy ők hogyan képzelik el az ország vezetését, s ki legyen Rutkai Ottó helyett az új igazgató? Sokat bajlódtam akkoriban az emberekkel. Volt, aki nyugodtan tárgyalt, volt, aki ingerült hangot ütött meg, mások még az asztalt is rám akarták bontani. Egy szőke dobós fiú pedig megmagyarázta, hogy a gimnáziumi tanulók egy radikálisabb városvezetésben miként is tudnának hatékonyabban segíteni. 1956 előtt nekem rossz véleményem volt a fiatalokról, mármint az utánunk jövő generációról. Mindezen sommás összegzésemet alaposan módosítanom kellett azokban az órákban, mert elmondhatatlan, hogy magyarságból, hazaszeretetből miként bizonyítottak az egri diákok! Jobbágy Károly A rádió mellett Rólunk beszélnek minden nyelven sikong az éter és csodál: „Dávid harcol Góliát ellen.” Népmilliók aggódva nézik, Hányán indulnak halni még? S küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek s füttyöngő golyók hangja közt támadnak neki a pribéknek. Nem akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmiképp, hisz’ bánatunk már végtelennyi, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon s fiaink kapják a golyót. í szól, gyors lövés etőfi figyel, így járkált ő is átkozódva „Európa újra csendes...” Ó! csak minket húz a sors karóba, csak minket öl száz év után is ugyanaz, aki hajdan ölt, hogy hányán hullunk? - sose számít. Mások csodálják bátorságunk mi meg naponta meghalunk, dzsida és golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul s csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenképpen minden mindegy, hát Életet adunk Szabadságért cserébe. És ha a sors minket így büntet, merthogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, s tudjuk, hogy mindent megbocsát. Balázs Ferenc: Ne alkudozz! (Részlet) Már azt hittük, nincs többé magyar, Már azt hittük, nincs többé hazánk, Már azt hittük, nincs többé hitünk, De végre mégis felcsapott a láng. És égre írta: él még a magyar.- Új hazát és új hitet akar. Hiába ült nyakunkon a zsarnok, Szerelmünket nem nyomhatta el. Ezért a bús véráztatta földért,- és meghalunk mindnyájan, ha kell! így kált fel most minden magyar... Új hazát és új hitet akar. Igába tör a zsarnok megint. Nem alkuszik most, aki magyar, Új hazát és új hitet akar.
