Heves Megyei Hírlap, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-23 / 196. szám
A HÍRLAP magazinja 3 Hölgyek, Urak, bemutatom: Kakó Zsoltot Nehéz feladatot állítottam magam elé, amikor úgy döntöttem, hogy Kakó Zsoltot szóra bírom. Első próbálkozásom a színház büféjében kudarcba fulladt. Jó pár napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra megkérdezzem, ezúttal van-e ideje válaszolni néhány kérdésemre. Hosszú huzavona után végül is sikerült meggyőznöm. A megbeszélt időpontban várakoztam diktafonommal, amiben - mint utóbb kiderült - nem volt kazetta. így ez a riport is ugrott volna, ha nem beszélünk meg egy újabb találkozót a Líceum folyosóján. Újfent diktafonnal, s ezúttal tartalék kazettával a táskámban beszélgettem kollégámmal az Apáca-pác egyik előadása előtt. Első kérdésem a megszokott volt.- Ki vagy mi késztetett a színészi pályára?- Eléggé „kommersz” a történetem, ugyanis én is, mint sokan mások, egy diák-színjátszócsoportnak voltam a tagja tizenhárom éves koromtól. Az együttesben - fiúk hiánya miatt - eléggé el voltam kényeztetve.- A nagy dédelgetésben milyen szerepeket osztottak rád?- Leginkább különféle vásári komédiákat játszottunk, de volt egy nagyobb lélegzetvételű szerepem is Heltai Jenő Ezerkettedik éjszakájában: a Fekete Hasszán.-A szükebb baráti, családi köröd miként fogadta az elhatározásodat?- Kezdettől fogva pártolták a dolgot, egyedül édesapám volt az, aki nem tekintette ezt a foglalkozást komoly munkának, ő inkább csak a szórakozást látta a színészetben. De édesanyám teljes mértékben felmérte a nehézségeit, és mindvégig segített, amiben tudott.- Az érettségi után tettél még egy kis kerülőt.- Jelentkeztem a főiskolára, de azonnal kirúgtak, mert túlságosan erős, formálhatatlan egyéniségnek találtak. A sikertelen felvételi után azonban ott maradtam Budapesten, s egy játékterem-hálózatnál lettem üzletvezető.- Abban az időben nem érdekelt a színház?-Dehogynem, nagyon is. Az üzlettel szemben Kakó Zsolt a Dzsungel könyvében állt a Vígszínház sátra, s amikor átjött egy-egy színész, feledve a munkámat, órákat beszélgettem velük. így nem volt kétséges, hogy ha egy csekélyke esélyem lesz is, azonnal elmegyek egy társulathoz.-Hogyan kerültél Budapestről Egerbe, a stúdióba?-Szőke Andrea, akivel Ózdon egy színjátszó csoportba jártam, felhívott, és azt mondta: „Beírattalak a stúdióba.” Ő akkor itt volt gyakorlatos színész. Azonnal csomagoltam, felmondtam, és még aznap hazautaztam, hogy felkészüljek a meghallgatásra.-Az iskola befejezése után mindig kaptál kisebb szerepeket, de az igazán nehéz feladat a Dzsungel könyve volt.- A darabon belül is a legtöbb gyötrelmet a faluban játszódó jelenetek okozták, mert nehezen tudtam átérezni Maugliban az ember és az állat különbségét.-Miután bekerültél egy hivatásos társulatba, megváltozott a színházról kialakított véleményed?- Nem a régi rajongással, hanem egy nagyon komoly munkafolyamat szépségével, de továbbra is FOTÓ: MAJOROS TAMÁS főszereplő maradt az életemben, az összes nehézségével együtt.- A szabadtéri előadásokon nemrégiben láthattunk egy Tatabányán készült produkcióban, a Kőműves Kelemenben is.- Rajtam kívül még négy egri színész játszik a darabban. Rendezője is egri. Mivel Tatabányán nincs állandó társulat, így meghívott művészekből állt a csapat, akik jórészt ettől a színháztól kerültek a rövid, de annál keményebb próbafolyamatba.-A megszokottól eltérő arcok és az új helyszín milyen hatással volt rád?- Itteni tapasztalataimból is tudtam, hogy a közös tenni akarás nélkül nagyon nehéz, vagy esetleg lehetetlen valamit kihozni. A Tatabányán eltöltött idő megerősítette ezt a meggyőződésemet. Ott szerencsére hamar összeszoktunk, s így nagyon jól éreztük magunkat.-A civil barátságok ezek szerint tovább élnek a színpadon?-Feltétlenül. Megkönnyítve a sokszor kilátástalannak tűnő helyzeteket is. Baráth Zoltán Kanada: az életre kelt álmok? I n Egri szemmel a jólét országa § Kanada. Tavak, hatalmas távolságok, felhőkarcolók, égig érő fenyők világa. De csak annak távoli, beláthatatlan ország ez, aki Európából próbálja szemlélni. S az útvesztőkben való eligazodást sokszor segítik a kint élő magyarok, hiszen Torontóban és környékén egész kis magyar kolóniák alakultak ki. Olyannyira fontos nekik ez az összetartás, hogy akár az anyaországból még zenészt is képesek „kivitetni”. Ez a zenész pedig nem volt más, mint az egri Ötlet zenekar alapítója, Juhász Péter, aki nemrég tért haza féléves kanadai útjáról.- Egy ottani együttes régóta játszotta a számainkat, s egyszer csak jött egy kinti ötlet: hívjuk meg a számok szerzőjét. Nem mondom, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam, bár arra is rá kellett jön-’ nőm, hogy ez nekem most egy olyan lehetőség, mintha valakinek a Fradiból felajánlanák, hogy menjen a Real Madridhoz.- Mi volt az első benyomása az országról?- Rögtön egy csodálatos apartmanban helyeztek el, s másnap jöttek értünk, vittek magukkal, bemutattak a környező családoknak. Ekkor tapasztaltam meg. hogy a kanadaiak minden jó hozzáállásodért nagyon hálásak, nem felejtették el azt a szót. hogy köszönöm, de ezért bizonyítani is kell... Közvetlenek, barátságosak, bár ezzel nekem okoztak egykét meglepetést. Például, amikor sört kértem, akkor bontó nélkül tették az asztalra. Később kiderült, náluk az üveg csavaros, s a sört nem pohárból isszák. Aztán arra is rájöttem - bár elég meglepő volt -, hogy náluk a vendéglátás nem abból áll, hogy kiszolgálnak, hanem ha már barátként fogadtak, akkor neked az a feladatod, hogy benyúlj a hűtőszekrénybe, és kiszolgáld magad. Azt viszont nem szeretik, ha megköszönöd a dolgokat. Azt mondják: nem háláért, hanem barátságból tették. Úgy fejezed ki, hogy jól érzed magad, hogy annyit eszel-iszol, amennyi jólesik.- A kinn töltött idő alatt hány magyar családdal találkozott?-Torontóban félmillió magyar él, tehát minden tizedik ember magyar. Magyar éttermekben zenéltem, magyar családokhoz hívtak meg. Olyan külváros is van, ami színtiszta magyar. Sokaknak azonban nincs az őshazával kapcsolatuk, bár élénken érdekli őket, hogy mi történik itthon. Két magyar újság van, s egyórás magyar nyelvű adást sugároz hetente a tévé. Az ’56-osok többsége azóta itthon sem volt, a ’60-as évek végén kitelepültek már jobban kötődnek az óhazához.- Találkozott-e bizalmatlansággal?- Kicsit hűvösebbek, távolságtartóbbak, mi jobban tudtunk barátkozni. Három lépés távolság szinte mindenhol érezhető. Emellett azonban feltétel nélkül bíznak benned addig, amíg ezzel vissza nem élsz. Mondok egy példát. Ha bemész egy bútorüzletbe, kinézel egy szekrénysort, akkor azt mondja az eladó: vidd haza és használd egy ideig. Ha megfelel, akkor visszajössz és kifizeted. Bementünk egy autószalonba, ott pedig az a meglepetés ért, hogy a kezembe adták a kulcsot, hogy menjek és próbáljam ki a kocsit. Megkérdeztem: mire fel ez a nagy bizalom. Kiderült: ott ezek a termékek mindenki számára megfizethetők, tehát senki sem fogja a becsületét azzal kockáztatni, hogy elviszi és elfelejti visszahozni.- Milyen helyeken zenélt?- Nagyon kulturált helyek voltak, aki akart, táncolt, akinek nem volt kedve hozzá, az csak fogyasz- i tott. Megfigyeltem, amikor angolul énekeltem, hálásak voltak érte, habár nem beszélem a nyelvüket. | Náluk sok a kínai étterem. Ezek olyan egységek,: ahol váltasz egy kártyát, s annyit eszel, amennyi jólesik. Egyet nem szabad elkövetni: a kanalat a tányérra tenni. Abban a pillanatban ugyanis megérkezik a pincér, leszedi az asztalt, s vége a falatozásnak. Éjjel kettő után nem adnak ki italt, bár ha kettő előtt öt perccel kérsz tíz sört, azt hajnalig ihatod. Az utcák biztonságosak, egyetlen incidenssel sem találkoztam.- Nagyok a távolságok?- Kocsi nélkül nem érvényesülsz. Ahányon élnek egy családban, annyi az udvaron az autó. Az autópályán minden járműben egy, maximum két ember ül. Mindenkinek megvan a saját autója. A telefonokra pedig átalányt fizetsz, ami a beszélgetéseket is tartalmazza, s ez nagyon ésszerű rendszer. ;- Születtek-e odakinn új dalok?-Egy kazettát kiadtunk. Odakint mindenkinek saját stúdiója van, gyakori, hogy mozgó stúdiókat is berendeznek. Ez alapvető feltétel még a legkisebb együttesnél is.- Visszatér-e még Kanadába?- Intézzük az újabb utat. Amikor hazaértem, már csörgött a telefon, hogy várnak vissza!- Mi lesz az Ötlettel?- A zenekar nem működik. Húsz évet töltöttünk együtt, mára kimerült. Amióta hazajöttem, egyetlen barát, zenésztárs sem hívott fel... Szuromi Rita A Kanadát az Amerikai Egyesült Államokkal összekötő hídnál... Ç Szombati KmSzubjektív Dús hajunk helye ••• NEM TAGADOM, hogy a bozontos, dús üstök mindig kedvemre valóbb volt, mint már elég régóta gyérülő fürtjeim, ám barátsággal viseltem, viselem őket. Nem így az amerikaiak! Olvasom, hogy ők, legalább 60 milliónyian, görcsösen kapaszkodnak a kopaszodókat és tarfejűeket egyre csak biztató hajnövesztőiparba. Ugyanis fölöttébb zavarónak találják a velük szemben táplált ellenérzést. Legyen egyébként bármennyire is megnyerő a fizimiskájuk, feddhetetlen az életük, nehezen vagy egyáltalán nem akarnak szimpatizálni táborukkal. Ilyenformán túlnyomó többségük, legalább négyötödük, szinte állandó önértékelési zavarral, sőt leplezetlen bűntudattal küzd, s igen kilátástalannak ítéli sorsát, előmenetelét, elképzelt karrierjét. Pedig a bőrhajúság kialakulásában állítólag némiképpen & férfiasságnak is szerepe van. S ezzel korántsem napjaink simafejűi próbálják vigasztalni magukat, hanem már az ókori görögök is tisztában voltak vele. Igaz, az álláspontjukon nem osztoztak éppen tömegével, valószínűleg akkor is akadtak kishitűek, akik kevésnek tartották, ha csak a koponyáikon lévő szál hosszú és erős. Az egyiptomiak - ásatások tanúsága szerint - 3500 évvel ezelőtt is kotyvasztották roppant buzgalommal azokat a szereket, amiktől a hajuk talán nőhet, sűrűsödhet. Fáradságot, áldozatot nem kímélve készítették a kutyu- lékokat oroszlán, víziló és liba zsírjából, sündisznó-tüskékkel, olajjal, mézzel, illetve - ideológiától függetlenül - vörös festékkel megspékelve. Sok eredménynyel ugyan aligha, különben nem telt volna el haszontalanul három és fél évezred a világban. Amerikában mégsem adták fel máig! Jóllehet, a Szövetségi Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatal eleddig a hivatalosan elfogadott gyártmányok közül is csupán egyetlen iránt táp- lálgat némi reményt, az USA polgárai óriási összegeket áldoznak illúzióikra kitartóan, évről évre. Esztendőnként 600-1000 dollárt hajlandók fizetni az élethossziglan tartó saját kúráikért, s jóval többet is a rendszeres kezelésekért. Kilátástalanabb esetekben pedig akár 150 ezret megadnak egy-egy szuper parókáért. Noha ennyiért bizonyára akár már parókiát is szerezhetne az ember, s méltóságához a sima fejét takaró díszes süveget pedig nyilván hivatalból kapná. Nem tudom, hogy ki mint van azzal az átlagosan ötmillió szőrszálból a fejbőrre jutó 100-150 ezerrel, de engemet különösebben nem izgat. Egyrészt, mert ahonnan hiányzik, más testrészeimen azért valamelyest feledteti. Aztán, amiből pótolni próbálnám a nem lévőt, nincs is a zsebemben. S ha lenne is, biztosan egyebekre költeném. Akár esztendős kúradíjból is hajat láttathatnék, bármennyire nélkülözöm. Míg egy menőbb paróka áráért, ha kívánnám, holtomig turkáltathat- nék kobakom nélkülözött sörényében, akár versenyben, s talán esküdnének is hozzá, hogy látják, érzik. MINEK HÁT a hajcihő..? Gy. Gy.
