Heves Megyei Hírlap, 1997. július (8. évfolyam, 152-177. szám)
1997-07-05 / 155. szám
Popa Péter Túl/Élni FHSiSlAíiYAKOBZÁG Í1A1H5 Tudod-e A feketerigók dalodra gyűlnek össze A virágok hangodra kacagva virulnak A tavasz érted fakasztja rügyeit A hajnali szellő mosolyod hordozza nevedet suttogja hideg arcomra könnyeket simogatva tudod-e? Teremtés- a mindent érzőknek - bénultan beteg vonaglásban egymáshoz érnek ujjaink erő és gyengeség homály és verőfény Szixtusz kápolnája kacagó tolókocsik tűnnek el Hangok-a mindent hallóknakminden szárnycsapás töredezett suhogás végtelen ima A margóra: Minden szó jel-beszéd. Orrom a hangszigeteit üveg falára tapad. Szabó Gábor Elveszett csillag- barátom 50150-nek VAGY Egyedülálló Kezeidet Ég felé táró Földönjáró CSODA Visszavágyó Helyét nem találó félig Világító CSILLAG Feltámadás- a baiku mesterének Barokk Ficamban Megdicsőült sebekkel Nyújtod zászlódat Ölelés Minden oly messze van, még az is, ami néha oly közel Egy biztos, egy nappal, vagy éjszaka, amikor magához ölel visítva & halál. ■M* Eiy ....................—...... J úlius 23-án, délelőtt fél 11-kor: dőlt kereszt az égbolton 2002-re várható a világvége? (Folytatás a magazin 1. oldaláról) Szerettünk volna több mély lélegzetet venni, ám nem volt idő, mert záporoztak az újabb ötletbombák.- Értesültem arról - s ez más forrásból is megerősíttetett -, hogy ez év július 23-án, 10.30 órakor Magyarország felett megjelenik egy dőlt kereszt. Annak igazolására, hogy létezik a Teremtő. Ezt öt év múlva követi az a „világvége”, amely egyben az új kor kezdetét is jelenti. Mindenkit megnyugtatok, méghozzá igazi örömhírrel: elmarad a katasztrófa, valamennyi embernek megbocsáttatik, s aztán örvendezhetünk mindnyájan. Ez bizony egy kicsit sok, de nem zárulnak az igen fura adalékok:- Ebben az egész akciósorban központi szerepet kapok. Részem lesz abban is, hogy ebben az időpontban az összes vallás egyesül, majd Krisztussal közösen vezetjük az emberiséget. Már elaléltunk. Szerencsére befejezte, és kérdezhettünk. Nyitásként így érveltem:-Nem kívánok jóskodni, de határozottan kijelentem, hogy a két időpontban semmi különös nem történik majd. S ezt nemcsak a realitásérzékem diktálja. Továbblépve mindezt megtoldottam a következőkkel.- Pillanatnyilag Magyarországon legalább öt olyan férfiú tevékenykedik, aki azt hirdeti, hogy Isten, illetve fiának reinkarnációja. A többi országban is szép számmal akadnak kollégái. Miként vélekedik minderről? Egészséges tamáskodásom korántsem zavarta, mert megerősítette, hogy ő az egyedüli és az igazi. Igen ám, de a többiek is ezt fújják, azaz, igazi konkurencia formálódhat. A továbbiak előtt - a félreértések elkerülése végett - hangsúlyoztam, hogy nem óhajtok ítélkezni, nem tisztem ez, csak jeleznem kell a nagyon is reális aggályokat, hiszen szerintem nincs nagyobb vétek, mint mások félrevezetése. Különösképp vonatkozik a hiszékenyekre, s azok között is szép arányban a nőkre. Nem keltem fel figyelmét, inkább az állami szervekkel való csatáit ecseteli ismét. Elég ez ahhoz, hogy újra bekapcsolódjak a diskurzusba.- Nem is titkolja, hogy „magas rendű” szolgáltatásaiért pénzt kér, hiszen céget működtet Oláh Bt. néven. Az az érzésem, nem lennének konfliktusai a hatóságokkal, ha mindezt ingyen, ellenszolgáltatás nélkül tenné. Kizárólag az önzetlen szeretet által vezérelve. Annál is inkább, mert a Messiás sem volt üzletember. Ez rendkívül érzékenyen érinti, s kirukkol kész válaszaival. Nem is sejtve, hogy ezeket aligha fogadom el.- Nincs ebben semmi különös, adózok, tb-t fizetek, azaz teljesítem kötelességeimet. A családomat el kell tartanom. Egyébként is félremagyarázzák a bibliai citátumokat. Természetes, ha árat szabunk a szolgáltatásnak. Vitatkozom, s mondom: van szakmája, miért nem gyakorolja azt? Teljesen megdöbbenve reagál:- Csak nem képzeli, hogy órásként dolgozom, amikor eljutottam idáig? Elszomorodom, mert mindig nagyra tartottam ezt a foglalkozást, s ha lenne időm, még időskorban is megtanulnám. Ő azonban megismétli tiltakozását. Azzal sem törődik, hogy bizonygatom, hogy a Mindenség Urának semmi köze az iparűzéséhez. Ez any- nyira rémületes, hogy hirtelen nem találom meg a megfelelő kifejezést. Szeretném meggyőzni. Kizárólag jó szándéktól vezérelve, de minden igyekezetem kudarcba fullad. Úgy érzem, egy sajátos atmoszféra megszállottja, mániákusa, akit már senki sem téríthet el anyagi keretbe foglalt téveszméitől. Mégis szólnom kellett ott és akkor, s írnom is szükségeltetik itt és most, mert az magánügy - épp ezért tisztelni kell -, hogy ki miben hisz, ám az már közprobléma, ha olyanért fizetünk, ami kétséges áru, s ugyanakkor meglehetősen drága. Kudarcairól ugyanis nem szólt, pedig voltak, vannak és lesznek. Épp ezért kívántatik a szerénység, a korrekt reklám. Mindenfajta túlzástól mentesen... Pécsi István SZUROMI RITA: // Az Ősz búcsúja K orán deresedő haja miatt nevezték ősznek, holott ki nem állhatta, ha az elmúlással hozták összefüggésbe. Pedig élete, bukásai, újrakezdése és újabb zuhanásai kísértetiesen hasonlítottak az előbb elsárguló, majd a sárba bukó, enyésző falevelekhez. Ősz hevesen tiltakozott kora ellen. Mindenkivel pertuban volt, ha egy kis kölyök lebácsizta, azonnal kikéite magának. Csupán egy dolog emlékeztette abban a sötétségben a múltra, ahová elmenekült. A fia volt ez, akinek pici kori, elsárgult képeit még őrizte a fiók mélyén, s az is derengett neki: a katonaság évei alatt megkereste őt egy lakli kamasz, aki a gyerekének mondta magát, s két napon át ittak együtt, hogy bepótolják a nyomtalanul elszállt éveket. A csodára, hogy egyszer előbukkan a fiú, csak titokban várt. Érezte, hogy annak a gyereknek, aki apa nélkül nőtt fel, már nem adhatja vissza azokat az éveket, amiket elmulasztott. Ám amikor a dombra felmotorozó postás mégis bedobott neki egy levélkét - fia címével -, összeszorult a torka. Először csak nézegette, forgatta, majd felnyitotta. Valóban rég elhagyott fia jelentkezett. Az írás rövid volt. Csupán a tényekre szorítkozott. Figyelmesen végigolvasta, s nem hitt a szemének. A fia - miután kellőképpen sajnálkozott azon, hogy évek múltak el, s ők nem tudtak egymásról - bejelentette: megnősül. Ősz hosszasan ízlelgette ezeket a szavakat. Nős, feleség, család, otthon, unoka. Talán neki is lesz lehetősége ezek után valahová tartoznia. Ahogy múltak a percek, egyre buzgóbban szövögette terveit, finom kell nekik - zárta le az önmagával folytatott vívódást. Talán most az én életem is jobbra fordul. Talán... A válaszlevél néhány nap múlva megérkezett. Az öröm azonban korántsem volt olyan nagy, mint amire a feladó - ha láthatta volna ezt a pillanatot - számított. Kicsit tolakodó, kicsit giccses, némiképp szirupos is - nyugtázta magában a címzett. Az viszont sokkal inkább szöget ütött a fejében, hogy mit akar tőle az apja. Évek teltek el nélküle, s most egyszeriben egy gondoskodó, fontoskodó apa jelentkezett. Nem volt rá túl nagy szüksége. Megszokta, hogy problémáit egyedül intézi, hogy a karácsonyfa alatt nincs csomag az apjától, hogy névnapjára soha egyetlen üdvözlő sor sem érkezett. Az utóirat gondolkodóba ejtette. Egy meghívást tartalmazott, amellyel talán jóvátehető lenne az elmulasztott gondoskodás, pótolható a kihagyott évtized. Talán... *** Őszhöz vezető úton több szorongást érzett, mint örömet. Homályosan még emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtti találkozásuk is a kocsmában kezdődött, s ott is végződött. De most nem akart olyan lenni, mint az apja. Elindulása előtt barátainak is megígérte: csupán kötelezettségét teljesíti, s a régmúlt után kérdezősködik, de nem nyúl a pohárhoz. Elhatározását, bármennyire is szilárdnak tűnt, nem tudta megtartani. Apja arca idegennek tűnt, az első pillanatokban nem tudott mit kezdeni vele. Apa, apa, apa - kóstolgatta a szót, de mintha a vele szemben ülő idegen emberről akarta volna elhitetni, hogy ez az alak volt az, akit éveken át apjának hitt. A rozzant, dü- ledező házban ülve ő maga kérte a kupicát. Minél többször emelte szájához, annál inkább azt érezte: igen, most megtaláltam az apámat. Hiába hitte magát erősnek, hiába határozta el, hogy nem enged a kísértésnek, érezte, hogy inni kell. A pálinka egyre jobban elhomályosította azt az érzést, hogy idegen arcnak mondogatja: apám. Elfelejtett számon kérni, lemondott a múlt titkainak feszegetéséről. A hajnal egy mocskos ágyban találta. Kábultan nézett körül. Hallotta, hogy Ősz még alszik. Óvatosan körülnézett. A teljes elmúlás nézett vissza rá. Halkan pakolni kezdett. Összeszedte szétdobált táskáit, s óvatosan átballagott a konyhába. Nézte az arcot, amiről tegnap még megpróbálta elhitetni magával, hogy az az apjáé. Aztán csendben felköltötte. Kínos pillanatokat élt át, amikor megpróbálta megmagyarázni, miért kell az első busszal visszatérnie a városba. Érezte, hogy szavainak nincs hitele, s ha most elmegy, elvágja az utolsó lehetőséget is, ami egy eltört kapcsolatot még összeragaszthat. A buszmegállóban csak hallgattak. Nem volt mit mondaniuk egymásnak. Nem beszélték meg a következő találkozót, nem kérdezték, mikor küldenek újra levelet. Ősz - mintha csak az utolsó kapaszkodót találta volna meg - meghívta fiát fagylaltozni. Ám a szavak csak nem akartak előbújni. Csupán a pillanat hangulatát élték át. ősz apának, a fia térdnadrágos kisfiúnak érezte magát. De mindkettőjükben ott bujkált: ezek a pillanatok porosak. Már nincs jelentőségük. *** Alig telt el három hónap, a falevelek sárgulni kezdtek. A fiú - aki ebben a pillanatban végleg rádöbbent: véget ért a gyerekkora - ismét Ősszel szemben állt. A pap valami sablonos szöveget mondott az apák felelősségéről, a családról, meg a megmaradó emlékekről. A szél kegyetlenül rázta a faleveleket. Valóban ősz volt.- Ő a fia - suttogták a háta mögött. - De akinek érezni kellett volna e szavak súlyát, az csak az htolsó fagyizásra tudott gondolni. Ilyen lehetett volna apaként és fiaként élni. De most már ennek sem volt jelentősége.
