Heves Megyei Hírlap, 1997. július (8. évfolyam, 152-177. szám)
1997-07-26 / 173. szám
A hamisítatlan művészet magasabb régiókba emel „Nincs szebb hivatás, mint embert mutatni az embernek” (Folytatás a magazin 1. oldaláról) Természetesen csatlakoztam hozzá, s voltaképpen itt szerettem, értettem meg az igazán értékes, az emberibbé nevelő műveket. Ebben a környezetben fogtam tollat, s elhatároztam, hogy zsurnaliszta leszek. Közvetlenül érettségi előtt - valószínűleg a tehetségesebbek közé tartoztam - a Pesti Hírlap által meghirdetett pályázat első tíz helyezettje közé jutottam. írásbelire invitáltak minket. Vezércikkeket fogalmaztattak velünk. Lendületesen haladtam, amikor az egyik felügyelő profi kolléga bepillantott kéziratomba, s hüledezve figyelt fel azokra a sorokra, amelyek ütköztek az akkori hivatalos, illetve politikai szellemmel. Rám is szólt: „Drága fiatalember, hagyja abba, csak nem akar rosszat magának!" Hallgattam rá. Alapvető, bennem persze csak ösztönösen munkáló elképzelésemről azonban nem mondtam le. Azért váltam színésszé, mert sejtettem: nincs szebb hivatás, mint embert mutatni az embernek. Okulásul, tanulságul. Többször említette az egykori kezdést, annak eseményekben bővelkedő stációit.-A Vígszínház nagyszerű iskola volt számomra. Ezt a társulatot 1896- tól az államosításig magántársaság igazgatta, tartotta fenn. Azok direkto- roskodtak, akik elfoglaltságukat hivatásnak, és nem valamiféle stallumnak tekintették, mint mostanság. Micsoda gárda indított útnak. Ki ne emlékezne Roboz Imrére, Jób Dánielre, Hegedűs Tiborra, Tanay Ernőre, Komor Gyula dramaturgra? Ők vérbeli pedagógusként bántak velem és a hasonló korú- akkal. Befogadtak, de mértékkel adagolták az elismerést, a lehetőségeket. Ugyanakkor azt is éreztették: számítanak ránk, felesleges türelmetlenkedni. Ajtay Bandit Szegedről hozták fel, bizalmat szavaztak neki, de nem kényeztették el főszerepekkel. Amikor méltatlankodott, ekként válaszoltak: még korai. Nekik volt igazuk. Én különösképp hálás vagyok, mert gondoskodásuk révén remek karakterszerepekhez jutottam, s megmentettek attól, hogy megnyerő külsőm miatt kizárólag szívdöglesztő férfiakat játsszak. S az a hallatlanul összeszokott 24 tagú kollektíva! Csak néhány név közülük: Bihari Jóska, Makláry Zoltán, Somlay Artúr, Somló Pista, s a vendégként fellépő, befutott alkotók: Bulla, Dajka, Mezey. Épp annyian voltunk, amennyi képességre szükség volt. Nélkülük ma nem létezne korszerű színjátszás. Kikötöttünk egyéb gondolatoknál is, pásztázva a nehézségek körét.- Az ’50-es, s a korábbi évek. Megértettem az újat kívánást, a pezsdítő eszmei forradalmat. Kizárólag az egyoldalúság hátulütőitől ódzkodtam, mert ezek miatt sok érték elveszett, elkallódott. 1949 után mindenütt nemzeti színházakat csináltak, olyanokat, amelyek egy kaptafára működtek. Az azonos szerkezet maradt, s most is csak kisebb változtatásokkal módosíthatjuk, ám az eredmény vajmi szerény. Hiányzik a tökéletesen funkcionáló mechanizmus, a nagy elődök örökségének kamatoztatása, továbbvitele. A mi mestereink ezt tették, megtoldva a hagyatékot az általuk produkált többlettel. Az oktatás? Nem szívesen vállaltam, s később rájöttem: tartózkodásom nem indokolatlan. Tanultam és tanítottam. Hatványozott tehernek tűnt ez a kettő, mivel a fiatalok - s ez érthető — átlagon felüli törődésre vágytak, amit nem kaphattak meg mindig. Annak se örültem, ha a felettesek egy röpke látogatás során óhajtottak tájékozódni, képet alkotni a folyamatos tevékenységről. Ilyenkor aztán olyan fura helyzetek teremtődtek, mint az alábbi. Egyik közéleti személyiségünk így adott tanácsot a Déry Tibor művét feldolgozó rendezőnek: „Ugye, a munkálatokra meghívja a szerzőt is?” Honnan, a temetőből? Ismét az ifjúkori hobbira céloztam, arra ösztönözve, hogy írja meg - akkor szerkesztettem a Hevesi Szemlét, megyénk irodalmi folyóiratát - sajtó- orgánumunknak egy töprengő teátrista életútjának magvas tanulságait. Igeneit, de kételyeiről sem hallgatott:-Nem vizsgálták a színész sajátos feladatkörét. Mi a felveendő információkra hangolunk, azokat értelmezzük, dolgozzuk fel. Egészen másképp cselekszenek a toll mesterei, hiszen ők saját élményeiket öntik formába. Ezért nem könnyű számomra az effajta megnyilatkozás, bár nem menekedhe- tek tőle, hiszen sok útravalót ajánlhatnék az utánam következőknek. Ez azonban elmaradt. Igaz, eljött Egerbe, hogy részt vegyen galériánk kiállításmegnyitóján, s arra is vállalkozott, hogy nyilvános riportot készítsek vele. Élmény volt figyelni rá. Többek között Kosztolányit tolmácsolta, az ismerős elmélyült tájékozottságával, tiszteletadásával. Aztán a nagyokat emlegette, a példaadókat. Igényességét is érzékeltette. Elegánsan, finoman utalt arra, hogy az illusztrációként megszólaltatott lemez kissé kopott volt, s ezért torzult énekhangja. Aztán rám nézett. Megbecsüléssel, szeretettel, mintha elnézést kéme a kritikáért. Biztos sejtette: kellőképp szégyelltem magam. Később sokszor telefonáltam, sürgettem az írásokat. Nem rajta múlt, hogy mindezekből semmi sem lett. Hallottam: egyre többet betegeskedik, s végül letaglózott a hír: nincs többé. Persze, csak fizikai voltában, hiszen szelleme lelkűnkbe ivódott, s bennünk munkál tovább. Hervadhatatlanul... *. Pécsi István SUHA PETER • • Osszekent képek U tálta a kátrányízű reggeleket, s most legalább annyira sajnálta magát, mint régen, amikor még egyedül ébredt. Nézte a mellette alvó asszonyt, fi- Igyelte szemének apró, gyors mozdulatait a csukott pillák alatt. Mindjárt felébred - gondolta -, s kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy háborítat- lanul - és persze büntetlenül - leselkedhet. Büntetlenül, hm ......Nagyon lf elek a büntetéstől” - ugrott be a rég olvasott vers töredéke. Lehunyta a 1 szemét: aludni kéne még. De az ablakon már beszűrődött a 1 világ, nem hagyta viszatémi az álmot. Egy darabig még feküdt, hall- ! gáttá tüdeje sípolását, és nem gondolt I semmire. Aztán feltápászkodott: I Uram atyám, mint akit fejbe vertek - I gondolta -, jobb lett volna, ha le sem (fekszem. Kitámolygott a konyhába, lusta volt teát főzni. Pedig szerette simogatni a forró csészét, mutatóujját a gőz fölé tartani, s furcsa lényeket legyezni a párából. De most nem. Ez nem ilyen reggel volt. Most vizet ivott. Langyos, tejfehér löttyöt. Ezt is utálta. Köhögni kezdett. Rágyújtott, ettől I megkönnyebbült. Mélyen leszívta a füstöt, az első slukk égő, fájdalmas ■ hullámként járta át, a torkától egé- szcn a gyomráig. Később ez is elmúlt. Elnyomta a csikket. Aztán csak nézett maga elé, bele a szürkeségbe. A hamutálban tovább füstölgőn a 'csonkig égett cigaretta. Émelyítő szagot árasztott a felparázsló filter. Kivette, nézte, aztán a dobozból új szálat vett elő, s meggyújtotta. Csak úgy, az előzőről. Mint diákkoromban |— gondolta -, amikor egy délután kellett elfüstölni az egész napi adagot. IDe nagy marha voltam. Nem is esett jól. Mindegy, ezt legalább magam :kényszerítettem magamra - sóhaj- I tóttá. Később egy lépcsőn ült, hülyén magányosnak érezte magát. Csak szívta a füstöt, és azzal áltatta magát, hogy most pihen. Közben ezerféle dolog kavargott a fejében. De lusta volt odafigyelni rájuk. Nem is igazi gondolatok voltak, csak valami zsongás. Mint a tea gőze, lassan gomolygó, szertefoszló.- Megkínálhatlak? - szólította meg a mellette beszélgetők közül egy nő, ásványvizes palackot mutatva feléje.- Elvből nem iszom vizet - hazudta. Hiába, a szerepnek meg kell felelni. Nem volt kedve beszélgetni.- Ha te is végigtáncoltad volna a délutánt, most biztosan innál - mondta a nő.- De nem táncoltam végig. Különben sem szoktam táncolni - mondta, kissé elcsodálkozva saját közlékeny- ségén. Kinek mi köze hozzá, hogy én ropom vagy nem ropom... Összevisz- sza fecsegek, korholta magát.- Pedig jó - folytatta a nő -, különösen, amit a fiúk táncolnak. A csapásolás, meg azok az energikus lépések olyan gyönyörűek. Kicsit örülök is, amikor nincs elég srác, és én táncolhatom az ő lépéseiket. Különben is szeretem az ilyen férfias dolgokat, sokkal jobban, mint a tipikus női pepecseléseket. Szerintem semmi élvezet nincs a kötögetésben meg effélékben. A nehezebb munkákat jobban szeretem — mondta szinte egy szuszra a nő.- Remélem, nem vagy férjnél, jól jönne egy ilyen munkaerő a ház körül - mordult vissza, remélve, hogy a nő észrevette a jobb kezén büszkén hordott gyűrűt. Ezen el is mosolyodon. Mekkora marha vagyok - gondolta aznap már másodszor, ahelyett, hogy örülnék, mert valaki hozzám szól, ehelyett ízetlen megjegyzéseket teszek.- Férjnél vagyok - vetette oda mintegy mellékesen a nő olyan mosollyal, hogy a férfinak az az érzése támadt: a palackot szorongató asz- szonyka látja a gondolatait. - Ott ül a párom — mutatott jobbra, majd zavartalanul folytatta: - Szerintem nem is találnád ki, hogy mivel foglalkozom.- Ne kímélj...! - szólt a férfi, s most először nézett a nő szemébe.- A, nem mondom meg - vonult vissza a nő, majd egy fél pillanat múlva kibökte: - Református lelkész vagyok. Most csodálkozol, ugye?-Nem, egyáltalán nem csodálkozom - hazudta ismét, de ezúttal érezte hangjának hamis csengését, hát hozzátette: - De érdekesnek találom, az igaz. Még mindig a lépcsőn ült, a nő előtte állt, szorongatta a palackot, és észre sem vették, hogy magukra maradtak. Beszélgettek. Istenről, Jézusról, vallásról, hitről, emberről. A világról, amely változik általuk, és magukról, akik cselekednek. Már nem beszélgettek, már vitáztak. Lelkesen, belemelegedve, jóról és rosszról, bűnről és büntetésről. Miért nincs bűnöm, ha van - futott át a férfi agyán egy újabb verssor, s a hirtelen félbeszakadt beszélgetés után is - indulni kellett - ott motoszkált a befejezetlen gondolat. A vacsoránál ismét találkoztak.-Szeretném, ha tudnád: örülök, hogy egy kicsit beszélgettünk - szólította meg a nő.- Igen, én is. És ne haragudj, amiért úgy felugrottam, egy mondat közepén, de láttad, muszáj volt mennem — mondta a férfi, és kínosan érezte magát, amiért magyarázkodnia kell. j Mindig ez van, gondolta, nem figyelek oda a másikra, csak magammal törődöm, s tessék, utána hozhatom helyre a hülye helyzeteket. * Hazafelé egész úton a telefont leste. Szeretett volna beszélgetni az asz- szonnyal, akit reggel még az álom határán hagyott ott, kócosán, egy simo- gatás nélkül. Szerette volna hallani a hangját, valami szépet mondani Neki. De mégsem hívta fel az asszonyt, aki- tudta - otthon várt rá, talán ugyanúgy lesve a telefont. Nem tárcsázott, mert nem volt semmi különös közlendője, egy kagylóba suttogott „sze-| retlek” pedig több, mint banális. Meg különben is, mindig azt hangoztatja: ki nem állhatja az oktalan, amolyan „ráértem, hát felhívtalak” bcszélgeté-| seket. Aztán megcsörrent a készülék. Mindjárt otthon vagyok - morogta bele, és lecsapta. Meg is bánta azon nyomban. Hiszen egész délután erre várt, s most megint tessék, milyen hü-| lyén viselkedett. Mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy száz, vagy éppen két kilométerre vannak-e egymástól. Egész este morcos volt, már nem is tudta, miért rosszkedvű, egyszerűen csak haragudott. Haragudott magára. amiért haragszik. Elszívta az utolsó cigarettáját - hetek óta leszokni készül - és lefeküdt. Még eszébe jutott a délutáni beszélgetés. Hol is maradt abba? Ja, igen. A szabad akaratról beszéltek, és arról, hogy ki vagy mi korlátoz ebben. M indegy, gondolta, s keserédes mosollyal a fal felé fordult. Várta a kék, piros, sárga összekent képeket. A rendet. fL. \Szubjektív Drága kicsi új tízezresünk... NEM VÁRTUK, de - ha az ígértnél valamivel későbben is - csak megérkezett. Legelső, szentként is emlegetett nagy királyunk képével, ahogyan illik jelenkorunk nemcsak nagy, hanem a legnagyobb címletű hazai papírpénzéhez, a tízezreshez. Jóllehet, valójában jóval kisebb, mint boldogult elődei, a bili- vagy millpengő, s nélkülözi a számjegyet kiegészítő bélyeget, gyermekkorom - nem tudom, miért - máig őrzött különös emlékeit. Könnyebb is azoknál, még napjaink eddigi előkelőbbnek tartott fizetőeszközeinek a súlyát sem éri el. Mindössze 0,95 grammos 154-szer 70 milliméteres teste. Mivel talán már az inflációt is jó előre belekalkulálták... Fogalmam sincs, hogy az új bankjegyhez a képmását kölcsönző legendás uralkodó ilyet, vagy hasonlót álmodott-e 1997- re, ám a bankó a hozzátartozónk lett. Legalábbis azoké, akiknek megadott, hogy a markukban érezzék. Jövedelempótlások ugyanis nemigen tapogathatják, még néha sem. Hivatalosan: biztosan. Legfeljebb „svarcmunka” fejében. S persze, aligha napszámként. Kilencmilliárd forintot igényelt megjelenésének beruházása. Aránytalanul sokat. Persze, ha körültekintő takarékosságot emleget a kormányprogram, akkor biztosan megérte. A kormánynak feltétlenül. Lehet, hogy csupán nekem drága, s mindösz- sze néhányan szomork odúnk, amikor valójában örülnünk kellene a banki gondoskodásnak. Fene a dolgunkat! Hiszen valójában igen ügyes pici pénz az új tízezresünk. Egyetlen darabja felér egy kis fizetéssel] Buksza sem kell hozzá, köny- Iivedén meglapul akár az ing- zscbhen is, ahonnan kevésbé ránthatjuk ki véletlenül, mint a nadrágunkból - mondjuk - a kulcscsomónk mellől. Tovább marad a helyén. Addig, amíg nem nyúlunk hozzá. Mert lehet, hogy a boltban már nem tart sokkal hosszabb ideig, mint jelenlegi ötezresünk, ami különben - mint hírlik - új formájában már csereként következik legközelebb. Hogy több legyen az aprónk. Már ami a méretet illeti. Mert igazából még az új ötezres is további nagy címletnek számít. Meg az ezres is. Miután — amint ígérik - nagyobbakról már igazán szó sem lehet. Óvatosabban fogalmazva: valószínűleg... Fogadjuk hát el, hogy bármi mást is érez néhány ember, tényleg apróság a tízezer forintos jötte. Egyedül a praktikusság szülte, s nincs okunk semmi idegességre, amikor a kezünkbe kerül. Leginkább pedig ha munkával, tisztességes igyekezettel, s viszonylag kevés példányban. Akármennyire kicsi, azért a boltban is marad még belőle valamennyi nálunk... ELÉG AKKOR félnünk, ha mást tapasztalunk. Egyébre azonban, legalább most, még ne is gondoljunk! Miért rontanánk el az ünnepet...? Gyóni Gyula
