Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-07 / 131. szám

Hajnalt terítek ágyamon Anga Mária verskötetéről Anga Mária első kötete szép könyv­napi ajándék. Hitünk szerint így véli majd régiónk minden olvasója - azok mindenképp, akik nyomon követték a rokonszenves költői pálya eddigi ala­kulását. Mert Anga Mária igazából nem „első kötetes” költő, lírája - la­pok, folyóiratok, antológiák révén - rég jelen van az utóbbi két évtized magyar költészetének palettáján. Rigó Bélával egyetértve valljuk: ez a könyv noha első, mégis „gyűjteményes kö­tet”, egy határozott arcélű lírikus ed­digi munkásságát reprezentáló válo­gatás, élményt kínáló versgyűjte­mény, amely üde hangjával, gondola­tiságával, invenciózusságról tanús­kodó képvilágával, nyelvi igényessé­gével és tisztaságával rabul ejti az ol­vasót. S persze azzal is, ahogyan sajá­tos formavilágát megteremti. Láthatóan nem a kötött formák vonz­zák, a szabad vers terepein érzi igazán otthon magát, ám a „kötetlen” strófák mégis feszes struktúrájukkal, zártsá­gukkal, mívességükkel találnak utat a befogadó olvasóhoz. Témavilága első olvasatra mintha a szerelem s a szeretet tárgykörére kor­látozódna. Képi gazdagsága árulja el: mennyire tágabb ez a világ. A két tárgykör kulisszáit a természet sok­színűsége adja, ahogy Nagy Gáspár mondja: „a természet örök toposzai: vizek, folyók, hegyek, havak, mada­rak, fák” jelennek meg Anga Mária verseiben „a modem líra formanyel­véhez... igazodva”. Aki innen közelít az Anga-versek titkaihoz, megérti és megérzi e líra mélységeit és magassá­gait. „Hulló csillagok”, „pipacsszi­romból rakott máglya”, „vértüskét bontó galagonyaág”, „korai fagyban” elvetélő „almafák”, harangozó „havas rózsafák”, „hófödte csúcsok”, az „erdő” „zöldsűrű vérében” játszó va­dak — íme: képi világának alighanem legszebb példái, de ide kívánkoznak a szakrális fogantatású motívumok („égi zsoltárok fénye”, „imádságok énekéből”, „itt hagyott zsoltár”) épp­úgy, mint az álomlátomás vagy a kép­zelet szférájából valók. A gyermekkor emlékvilága is meghatározó színfoltja e verseknek, ami mindig képzettársí­tással párosul, de épp ezáltal nyer ér­telmet, lesz egy-egy szép vers szín- harmóniájának determináns összete­vője. Egy versgyűjtemény értékvilága a kötet kompozíciójának is függvénye. Anga Mária kötetét olvasva számta­lanszor meggyőződhetünk a vers­anyag szervességéről. Tudatosan vagy ösztönösen (mindegy) a megélt élet folyamata körvonalazódik e szép könyvben. A versek színes szőttes ko- loritjának effektusaival hatnak, a képi dimenziók minden újbóli olvasáskor újabb s újabb kincseket láttatnak. S ha már e párhuzamot megkockáztattuk, arról is szólnunk kell, hogy - sokszo­ros áttétellel bár - érzésünk szerint je­len van e versekben a magyar folklór színvilága is. Diszharmonikusan in­kább, semmint a ritmus vagy az akusztikai szféra harmonikusságával, de jelen van - újabb jeleként Anga Mária sokszínű költői adottságainak... Lőkös István Könyvheti üzenet Kányádi Sándortól, amelyet ajándékul vihetett a közönség A megszenvedett versek költője A költő és közönsége A megszenvedett sorsversek költője, Kányádi Sándor érkezett Egerbe, hogy mint elhivatott, a könyvhöz igazán méltó szolgálattevő hozza magával a bátorság humorát, s a Bródy Sándor Könyvtár olvasótermében találkozzék tisztelőivel, elkötelezett rajongóival, akiknél lelki táplálék, gyógyír a verse. Vegyes korosztály népesítette be a termet, bent már nem volt ülőhely, szorongtak a folyosókon is, hogy ne szoruljanak ki a költői sugárzás von­zásából ezen a júniusi napon. Ködöböcz Gábor főiskolai tanár, az Irodalmi Kávéház lelkes szervezője hívta meg az állandó készenlét, a jel­képes beszéd, látomások és szikrázó feszültségek költőjét, hogy a könyvek­hez méltó szellemiség nyissa meg Egerben a könyvhét ígéretes műsorát, s hogy Kányádi Sándor dedikáljon el­sőnek. A népszerű erdélyi költő alázatos szerénységgel hallgatta saját életrajzát és a méltató szavakat, de amikor szó­lásra emelkedett, figyelmeztette hall­gatóit - ezen az 53. találkozóján -, hogy a költőről csak halála után derül ki, az volt-e, akinek tartották. Ez a nyilatkozat és személyiségé­nek meleg varázsa oldott, kötetlen, de­rűs hangulatot teremtett, a vendég humoros, önironikus kiszólásai sok­szor megnevettették a jelenlévőket, mintha a humor találkozott volna itt a költészettel, pedig nagyon is élet-halál kérdésekre vártak választ a kérdezők. A költői alkotás titkai felől faggatták a krónikás poétát, aki nyíltan vallott műhelytitkairól. Irodalomtörténeti ér­tékű ismeretek birtokába juthatott a kíváncsi gyülekezet, amikor megval­lotta a költővendég, hogy a Fától fáig című versét 1967-ben még érthetet­lennek tartották, de ma már a tizen­éves gyerek is érthetően szavalja, s vallja magáénak. Titkok zára pattan fel a költőtárs, Szilágyi Domokoshoz fűződő barátsá­gával kapcsolatban, hunoreszknek is beillő találkozásaikról. A kemény dik­tatúra idején, amikor a Kossuth Rá­dióban bemondta áthallásos verseit, barátai félve kérdezték, most hogyan megy haza? Vo­nattal - felelte. Persze, a diktatú­rának nem volt ilyen humora, de a román vám­tiszt, aki ennél több is volt, di­csérő elismerés­sel fogadta: hal­lotta rádióban, és gratulált. Azon­ban voltak bajok, ha nem írt, azért, de a „fáraó ír­noka a nagy pi­ramis árnyéká­ban” mindig megtalálta a rej­telmes szót a lelki szabadság kimondásához, ha nem volt más, akkor az önirónia metaforikus esz­közeivel. Sze­rinte az a vers, •amit ki kell mon­dani. Mégis, leg­jobb verse mind az, amit még nem írt meg, de strófáinak igazi értéke a megszenvedettség. Külföldi meghívásainak tanulságát a rokon finnugor népek körében szer­zett tapasztalatai alapján foglalja ösz- sze, hogy csak a kis népek tartják fon­tosnak kultúrájukat, és jobban érdek­lődnek a más népek kultúrája iránt is, hogy küzdjenek a fennmaradásért. Erre példa Oki Asalcsi balladája. A találkozót muzsika, dal és vers­mondás színesítette. Réti Árpád szín­művész Kányádi-verseket szólaltatott meg, és székely népdalok ősrégi hang­ján, kiválóan szemléltette az erdélyi sors kemény szorításait, szívós hitét, ahonnan Kányádi Sándor származik és népével tart mai napig is. Sziki Károly színművész váratlan megjelenésével új szült hozott, aho­gyan leheletfinom szépséggel léle­gezte magából a Fekete-piros című verset. Berzéki és Kormos Krisztina meg­zenésített Kányádi-verseket adott elő gitárkísérettel, hogy igazolják: a költő versei zenében is élnek. Maradandó élményt nyújtott a be­szélgetést vezető Ködöböcz Gábor kérdése, amire a felfedezés átszelle­mült örömével válaszolt a költő, hogy saját megfogalmazása szerint mihez hasonlítható a magyar költészet.- Felépítettük a magyar költészet templomát, legalábbis számunkra, ez egy katedrális, amely latin középkori szövegek alapján áll, erre épített Janus Pannonius... Erre jött Balassi mérnök úr, a kuruc költészet szépséges fé­nyességűvé csiszolt köveit hozta... Utána jött Zrínyi, aki erőddé for­málta... Jöttek, akik kidíszítették: a ba­rokk, rokokó... És jött a suhanc, aki hatalmas ablakokat vágott ezen a ka- tedrálison, hogy lehessen látni min­denfelé, ez Csokonai... És aztán Ber­zsenyi, aki orgonát szerelt belé... Vö­rösmarty zúgatta, hogy legyen szen­tegyház, de jöttek, hogy legyen kis kápolna is, ahová belépni lehet bocs- korban, sőt mezítláb is, olyanra tárták a szentegyház kapuját, hogy Toldi Miklós is besétálhatott... S ott van Ady szószéke és Babits keresztje, ott járkál, mint halálveríték Radnóti, és jött, aki ennek a katedrálisnak a boltozatát odáig megjavította, hogy... Azóta minden perpatvar, zsinatolás ennek a szentegyháznak a cíntermében történ­jék... Szent meggyőződésem, hogy ebbe a katedrálisba egy padot betenni vagy oltárképet festeni épp olyan tisz­tesség, mint éppen kőműveslegénynek lenni. Ez sem semmi. Az estébe nyúló dedikálás mellett ez volt az a költői üzenet, amit aján­dékul vitt magával emlékül a közön­ség. Gál Elemér És egyszer csak kicsengetnek... R égi-régi nyarakról beszélge­tünk. Emberemlékezet óta nem volt olyan, mondogatjuk, hogy ilyentájt be kellett volna langyítani a szobát. Most meg... Az egykori szolgálati lakás ablaká­ból, amely elé Esőisten von egyre sű­rűbb függönyt, átlátni az iskola épüle­tére. Koszlott falait hosszú-hosszú év­tizedek óta eszi már az idő, boltíves bejáratánál megkoptak a lépcsők, ge­nerációk tanulták itt a betűvetést.- Az utóbbi napokban kiszámol­tam, hogy az elmúlt negyvenkét esz­tendőben körülbelül 16 ezer munka­nap volt - vált témát az ősz hajú, sötét keretes szemüveget viselő házigazda. - Ebből 12 ezret ebben az iskolában dolgoztunk le, s ezalatt mintegy 60-70 ezer órát tartottunk meg.- Nem is tudtam, hogy leltározol! - jegyzi meg az előbbiek hallatán Mar­gitka, a feleség. - Végül is, érthető. El­jött az ideje... Egyszer mindenki kimondja ezt a pár szavas mondatot: eljött az ideje... Tulajdonképpen egész életünkben ott motoszkál a fejünkben, csak éppen nem gondolunk rá. Amikor viszont már ott ül a nyelvünk hegyén, nem tu­dunk mit kezdeni vele. Megkönnyeb­bülést jelent, a nyugalmas évek kezde­tét, avagy szomorkás hangulatot lop szívünkbe, hogy nosztalgiázzunk, anekdotázzunk, csak a szépre emlé­kezve?- ...Nem leltár ez - válaszolja a férj -, csupán végigfutottam az éveinken, a prepától eddig a napig. A prepáig - az egykori egri tanítókép­zőig -, ahol sorsuk végül is találko­zott, más-más úton jutottak el.- Édesapám Aldebrőn volt tanító, a háború elszakította tőlünk, s ott is ma­radt egy oroszországi fogolytáborban - gyökerezted családfáját Molnár Sándor. - Nehéz sorba kerültünk édesanyámmal és testvéremmel, ide- oda vetett bennünket az élet, hogy megélhessünk. Emlékszem, anyám még óvodát is nyitott, ahol a gyerekek gondozásáért élelemmel fizettek a szülők. Kilencéves lehettem, amikor el kellett hagynunk a debrői pedagó­gus szolgálati lakást, így Kálba veze­tett az utunk, innen kerültem aztán - 11 évesen - a kecskeméti Faragó Béla Árvaházba, ahol rászoruló pedagó­guscsemetéket istápoltak óvodáskor­tól az egyetemi évekig. Ezt az intézetet aztán, ahol annak idején négyszáz lányt és fiút ruháztak, etettek és taníttattak, egyik napról a másikra államosították. Ugyanerre a sorsra jutott az az egri árvaház is, ahová Kecskemétről került az akkor már 13 éves kamasz, aki végül is a hatvani népi kollégium lakója lett. S miután a NÉKOSZ sem volt hosszú életű, újabb hányattatás után került az egri tanítóképzőbe.-Feledhetetlen évek voltak, feled­hetetlen tanárokkal - felesége rábó­lint. - Somos Lajos bácsi például, meg a többiek... Évtizedekkel később tör­tént, hogy egy kisebb műtétre kellett befeküdnöm az egri kórházba. Oda igyekeztem éppen, amikor a túloldal­ról meglátott egykori tanárom, átjött hozzám, s csak annyit kérdezett: mi baj van...? Meglátta rajtam, hogy gondban vagyok, azt mondta, fel a fej­jel, s elkísért a kapuig. Ilyenek- voltak. Sajnálom, hogy megszűnt ez a képzési forma. Alaposan felkészítettek ben­nünket: már elsőben, másodikban hospitálni jártunk, a felsőbb években pedig szinte állandóan gyakoroltuk a tanítást... * Margitka veszi át a szót.- Az én utam simább volt - mondja, miközben kávét, apró harapnivalót ké­szít az asztalra. - Már a mezőtárkányi iskola alsó tagozatában eldöntöttem, hogy tanítónő leszek. Édesanyám var­rónő volt, apám gazdálkodott, s min­denben támogattak, hogy valóra vál­jon az álmom. Apám szigorú ember volt, amikor útnak indultam az egri líceumba, kikö­tötte: „De aztán abba nem hagyha­tod...!” Ez visszhangzott bennem, ha fájt a távoliét, ha nehéz napokat éltünk át a tanítóképzőben. Csepregi Margit és Molnár Sándor 1955-ben tett sikeres érettségit. Ma­gyar, történelem, matematika, bioló­gia, idegen nyelv, neveléstörténet, pe­dagógia, majd a képesítőn a módszer­tan, a bemutató tanítás - sorolják a vizsgatárgyakat.-A képzőben már ismertük egy­mást - néznek össze. - Az viszont vé­letlen volt, hogy a gyakorló tanításra egy helyre kerültünk - idézik. - A prepából négyen jöttünk Nagyútra, Szabó Garbai Katalin és Molnár Jó­zsef is itt kezdett, de ők később elke­rültek innen. Kettőjüket viszont nem eresztette többé a falu. Meggyökeresedtek itt, bár Margitka el-elvágyott városra, vé­gül is otthonra leltek ebben a családias légkörű, alig ezres létszámú közös­ségben. Főként azután, hogy 1957-ben egymásba karoltak, s kimondták a boldogító igent. S azóta a közös fedél alól kiröppent két gyermekük, mi több, már unokával is dicsekedhetnek. S három olyan nemzedék van a há­tuk mögött, amelynek apraját-nagyját a szépen ívelt betűre, a jó szóra okítot­ták.-Istenem - sóhajtja Margitka -, pedig de nagy drukkal kezdődött. Azért imádkoztam, hogy csak elsőt ne kapjak, egy szóló harmadikra vágy­tam. Végül a 2-4. összevont jutott ne­kem, mit mondjak, az sem volt köny- nyű. Nagy kő esett le a szívemről, mert az akkori igazgató, Berényi Jó­zsef így fogadott: „Kartársnő, az elsőt egy férfi kapja meg...”- Az meg én voltam! És harminchá­rom évig nem is szabadultam tőle - neveti el magát a férje. - Persze, nem is‘akartam, mert csodálatos dolog eze­ket a kicsiket tanítani. Olyan önfeled­tek, őszinték és érdeklődők, s amiket néha mondanak... Amikor számolni tanulunk, úgy kezdjük, hogy a tyúk­nak két lába van, a suszterszéknek há­rom. Aztán jön a tanmese, hogy kép­zeljétek, a vasárnapi levesben meg hat lábat találtam. Mire az egyik kis-

Next

/
Thumbnails
Contents