Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07 / 131. szám
Hajnalt terítek ágyamon Anga Mária verskötetéről Anga Mária első kötete szép könyvnapi ajándék. Hitünk szerint így véli majd régiónk minden olvasója - azok mindenképp, akik nyomon követték a rokonszenves költői pálya eddigi alakulását. Mert Anga Mária igazából nem „első kötetes” költő, lírája - lapok, folyóiratok, antológiák révén - rég jelen van az utóbbi két évtized magyar költészetének palettáján. Rigó Bélával egyetértve valljuk: ez a könyv noha első, mégis „gyűjteményes kötet”, egy határozott arcélű lírikus eddigi munkásságát reprezentáló válogatás, élményt kínáló versgyűjtemény, amely üde hangjával, gondolatiságával, invenciózusságról tanúskodó képvilágával, nyelvi igényességével és tisztaságával rabul ejti az olvasót. S persze azzal is, ahogyan sajátos formavilágát megteremti. Láthatóan nem a kötött formák vonzzák, a szabad vers terepein érzi igazán otthon magát, ám a „kötetlen” strófák mégis feszes struktúrájukkal, zártságukkal, mívességükkel találnak utat a befogadó olvasóhoz. Témavilága első olvasatra mintha a szerelem s a szeretet tárgykörére korlátozódna. Képi gazdagsága árulja el: mennyire tágabb ez a világ. A két tárgykör kulisszáit a természet sokszínűsége adja, ahogy Nagy Gáspár mondja: „a természet örök toposzai: vizek, folyók, hegyek, havak, madarak, fák” jelennek meg Anga Mária verseiben „a modem líra formanyelvéhez... igazodva”. Aki innen közelít az Anga-versek titkaihoz, megérti és megérzi e líra mélységeit és magasságait. „Hulló csillagok”, „pipacssziromból rakott máglya”, „vértüskét bontó galagonyaág”, „korai fagyban” elvetélő „almafák”, harangozó „havas rózsafák”, „hófödte csúcsok”, az „erdő” „zöldsűrű vérében” játszó vadak — íme: képi világának alighanem legszebb példái, de ide kívánkoznak a szakrális fogantatású motívumok („égi zsoltárok fénye”, „imádságok énekéből”, „itt hagyott zsoltár”) éppúgy, mint az álomlátomás vagy a képzelet szférájából valók. A gyermekkor emlékvilága is meghatározó színfoltja e verseknek, ami mindig képzettársítással párosul, de épp ezáltal nyer értelmet, lesz egy-egy szép vers szín- harmóniájának determináns összetevője. Egy versgyűjtemény értékvilága a kötet kompozíciójának is függvénye. Anga Mária kötetét olvasva számtalanszor meggyőződhetünk a versanyag szervességéről. Tudatosan vagy ösztönösen (mindegy) a megélt élet folyamata körvonalazódik e szép könyvben. A versek színes szőttes ko- loritjának effektusaival hatnak, a képi dimenziók minden újbóli olvasáskor újabb s újabb kincseket láttatnak. S ha már e párhuzamot megkockáztattuk, arról is szólnunk kell, hogy - sokszoros áttétellel bár - érzésünk szerint jelen van e versekben a magyar folklór színvilága is. Diszharmonikusan inkább, semmint a ritmus vagy az akusztikai szféra harmonikusságával, de jelen van - újabb jeleként Anga Mária sokszínű költői adottságainak... Lőkös István Könyvheti üzenet Kányádi Sándortól, amelyet ajándékul vihetett a közönség A megszenvedett versek költője A költő és közönsége A megszenvedett sorsversek költője, Kányádi Sándor érkezett Egerbe, hogy mint elhivatott, a könyvhöz igazán méltó szolgálattevő hozza magával a bátorság humorát, s a Bródy Sándor Könyvtár olvasótermében találkozzék tisztelőivel, elkötelezett rajongóival, akiknél lelki táplálék, gyógyír a verse. Vegyes korosztály népesítette be a termet, bent már nem volt ülőhely, szorongtak a folyosókon is, hogy ne szoruljanak ki a költői sugárzás vonzásából ezen a júniusi napon. Ködöböcz Gábor főiskolai tanár, az Irodalmi Kávéház lelkes szervezője hívta meg az állandó készenlét, a jelképes beszéd, látomások és szikrázó feszültségek költőjét, hogy a könyvekhez méltó szellemiség nyissa meg Egerben a könyvhét ígéretes műsorát, s hogy Kányádi Sándor dedikáljon elsőnek. A népszerű erdélyi költő alázatos szerénységgel hallgatta saját életrajzát és a méltató szavakat, de amikor szólásra emelkedett, figyelmeztette hallgatóit - ezen az 53. találkozóján -, hogy a költőről csak halála után derül ki, az volt-e, akinek tartották. Ez a nyilatkozat és személyiségének meleg varázsa oldott, kötetlen, derűs hangulatot teremtett, a vendég humoros, önironikus kiszólásai sokszor megnevettették a jelenlévőket, mintha a humor találkozott volna itt a költészettel, pedig nagyon is élet-halál kérdésekre vártak választ a kérdezők. A költői alkotás titkai felől faggatták a krónikás poétát, aki nyíltan vallott műhelytitkairól. Irodalomtörténeti értékű ismeretek birtokába juthatott a kíváncsi gyülekezet, amikor megvallotta a költővendég, hogy a Fától fáig című versét 1967-ben még érthetetlennek tartották, de ma már a tizenéves gyerek is érthetően szavalja, s vallja magáénak. Titkok zára pattan fel a költőtárs, Szilágyi Domokoshoz fűződő barátságával kapcsolatban, hunoreszknek is beillő találkozásaikról. A kemény diktatúra idején, amikor a Kossuth Rádióban bemondta áthallásos verseit, barátai félve kérdezték, most hogyan megy haza? Vonattal - felelte. Persze, a diktatúrának nem volt ilyen humora, de a román vámtiszt, aki ennél több is volt, dicsérő elismeréssel fogadta: hallotta rádióban, és gratulált. Azonban voltak bajok, ha nem írt, azért, de a „fáraó írnoka a nagy piramis árnyékában” mindig megtalálta a rejtelmes szót a lelki szabadság kimondásához, ha nem volt más, akkor az önirónia metaforikus eszközeivel. Szerinte az a vers, •amit ki kell mondani. Mégis, legjobb verse mind az, amit még nem írt meg, de strófáinak igazi értéke a megszenvedettség. Külföldi meghívásainak tanulságát a rokon finnugor népek körében szerzett tapasztalatai alapján foglalja ösz- sze, hogy csak a kis népek tartják fontosnak kultúrájukat, és jobban érdeklődnek a más népek kultúrája iránt is, hogy küzdjenek a fennmaradásért. Erre példa Oki Asalcsi balladája. A találkozót muzsika, dal és versmondás színesítette. Réti Árpád színművész Kányádi-verseket szólaltatott meg, és székely népdalok ősrégi hangján, kiválóan szemléltette az erdélyi sors kemény szorításait, szívós hitét, ahonnan Kányádi Sándor származik és népével tart mai napig is. Sziki Károly színművész váratlan megjelenésével új szült hozott, ahogyan leheletfinom szépséggel lélegezte magából a Fekete-piros című verset. Berzéki és Kormos Krisztina megzenésített Kányádi-verseket adott elő gitárkísérettel, hogy igazolják: a költő versei zenében is élnek. Maradandó élményt nyújtott a beszélgetést vezető Ködöböcz Gábor kérdése, amire a felfedezés átszellemült örömével válaszolt a költő, hogy saját megfogalmazása szerint mihez hasonlítható a magyar költészet.- Felépítettük a magyar költészet templomát, legalábbis számunkra, ez egy katedrális, amely latin középkori szövegek alapján áll, erre épített Janus Pannonius... Erre jött Balassi mérnök úr, a kuruc költészet szépséges fényességűvé csiszolt köveit hozta... Utána jött Zrínyi, aki erőddé formálta... Jöttek, akik kidíszítették: a barokk, rokokó... És jött a suhanc, aki hatalmas ablakokat vágott ezen a ka- tedrálison, hogy lehessen látni mindenfelé, ez Csokonai... És aztán Berzsenyi, aki orgonát szerelt belé... Vörösmarty zúgatta, hogy legyen szentegyház, de jöttek, hogy legyen kis kápolna is, ahová belépni lehet bocs- korban, sőt mezítláb is, olyanra tárták a szentegyház kapuját, hogy Toldi Miklós is besétálhatott... S ott van Ady szószéke és Babits keresztje, ott járkál, mint halálveríték Radnóti, és jött, aki ennek a katedrálisnak a boltozatát odáig megjavította, hogy... Azóta minden perpatvar, zsinatolás ennek a szentegyháznak a cíntermében történjék... Szent meggyőződésem, hogy ebbe a katedrálisba egy padot betenni vagy oltárképet festeni épp olyan tisztesség, mint éppen kőműveslegénynek lenni. Ez sem semmi. Az estébe nyúló dedikálás mellett ez volt az a költői üzenet, amit ajándékul vitt magával emlékül a közönség. Gál Elemér És egyszer csak kicsengetnek... R égi-régi nyarakról beszélgetünk. Emberemlékezet óta nem volt olyan, mondogatjuk, hogy ilyentájt be kellett volna langyítani a szobát. Most meg... Az egykori szolgálati lakás ablakából, amely elé Esőisten von egyre sűrűbb függönyt, átlátni az iskola épületére. Koszlott falait hosszú-hosszú évtizedek óta eszi már az idő, boltíves bejáratánál megkoptak a lépcsők, generációk tanulták itt a betűvetést.- Az utóbbi napokban kiszámoltam, hogy az elmúlt negyvenkét esztendőben körülbelül 16 ezer munkanap volt - vált témát az ősz hajú, sötét keretes szemüveget viselő házigazda. - Ebből 12 ezret ebben az iskolában dolgoztunk le, s ezalatt mintegy 60-70 ezer órát tartottunk meg.- Nem is tudtam, hogy leltározol! - jegyzi meg az előbbiek hallatán Margitka, a feleség. - Végül is, érthető. Eljött az ideje... Egyszer mindenki kimondja ezt a pár szavas mondatot: eljött az ideje... Tulajdonképpen egész életünkben ott motoszkál a fejünkben, csak éppen nem gondolunk rá. Amikor viszont már ott ül a nyelvünk hegyén, nem tudunk mit kezdeni vele. Megkönnyebbülést jelent, a nyugalmas évek kezdetét, avagy szomorkás hangulatot lop szívünkbe, hogy nosztalgiázzunk, anekdotázzunk, csak a szépre emlékezve?- ...Nem leltár ez - válaszolja a férj -, csupán végigfutottam az éveinken, a prepától eddig a napig. A prepáig - az egykori egri tanítóképzőig -, ahol sorsuk végül is találkozott, más-más úton jutottak el.- Édesapám Aldebrőn volt tanító, a háború elszakította tőlünk, s ott is maradt egy oroszországi fogolytáborban - gyökerezted családfáját Molnár Sándor. - Nehéz sorba kerültünk édesanyámmal és testvéremmel, ide- oda vetett bennünket az élet, hogy megélhessünk. Emlékszem, anyám még óvodát is nyitott, ahol a gyerekek gondozásáért élelemmel fizettek a szülők. Kilencéves lehettem, amikor el kellett hagynunk a debrői pedagógus szolgálati lakást, így Kálba vezetett az utunk, innen kerültem aztán - 11 évesen - a kecskeméti Faragó Béla Árvaházba, ahol rászoruló pedagóguscsemetéket istápoltak óvodáskortól az egyetemi évekig. Ezt az intézetet aztán, ahol annak idején négyszáz lányt és fiút ruháztak, etettek és taníttattak, egyik napról a másikra államosították. Ugyanerre a sorsra jutott az az egri árvaház is, ahová Kecskemétről került az akkor már 13 éves kamasz, aki végül is a hatvani népi kollégium lakója lett. S miután a NÉKOSZ sem volt hosszú életű, újabb hányattatás után került az egri tanítóképzőbe.-Feledhetetlen évek voltak, feledhetetlen tanárokkal - felesége rábólint. - Somos Lajos bácsi például, meg a többiek... Évtizedekkel később történt, hogy egy kisebb műtétre kellett befeküdnöm az egri kórházba. Oda igyekeztem éppen, amikor a túloldalról meglátott egykori tanárom, átjött hozzám, s csak annyit kérdezett: mi baj van...? Meglátta rajtam, hogy gondban vagyok, azt mondta, fel a fejjel, s elkísért a kapuig. Ilyenek- voltak. Sajnálom, hogy megszűnt ez a képzési forma. Alaposan felkészítettek bennünket: már elsőben, másodikban hospitálni jártunk, a felsőbb években pedig szinte állandóan gyakoroltuk a tanítást... * Margitka veszi át a szót.- Az én utam simább volt - mondja, miközben kávét, apró harapnivalót készít az asztalra. - Már a mezőtárkányi iskola alsó tagozatában eldöntöttem, hogy tanítónő leszek. Édesanyám varrónő volt, apám gazdálkodott, s mindenben támogattak, hogy valóra váljon az álmom. Apám szigorú ember volt, amikor útnak indultam az egri líceumba, kikötötte: „De aztán abba nem hagyhatod...!” Ez visszhangzott bennem, ha fájt a távoliét, ha nehéz napokat éltünk át a tanítóképzőben. Csepregi Margit és Molnár Sándor 1955-ben tett sikeres érettségit. Magyar, történelem, matematika, biológia, idegen nyelv, neveléstörténet, pedagógia, majd a képesítőn a módszertan, a bemutató tanítás - sorolják a vizsgatárgyakat.-A képzőben már ismertük egymást - néznek össze. - Az viszont véletlen volt, hogy a gyakorló tanításra egy helyre kerültünk - idézik. - A prepából négyen jöttünk Nagyútra, Szabó Garbai Katalin és Molnár József is itt kezdett, de ők később elkerültek innen. Kettőjüket viszont nem eresztette többé a falu. Meggyökeresedtek itt, bár Margitka el-elvágyott városra, végül is otthonra leltek ebben a családias légkörű, alig ezres létszámú közösségben. Főként azután, hogy 1957-ben egymásba karoltak, s kimondták a boldogító igent. S azóta a közös fedél alól kiröppent két gyermekük, mi több, már unokával is dicsekedhetnek. S három olyan nemzedék van a hátuk mögött, amelynek apraját-nagyját a szépen ívelt betűre, a jó szóra okították.-Istenem - sóhajtja Margitka -, pedig de nagy drukkal kezdődött. Azért imádkoztam, hogy csak elsőt ne kapjak, egy szóló harmadikra vágytam. Végül a 2-4. összevont jutott nekem, mit mondjak, az sem volt köny- nyű. Nagy kő esett le a szívemről, mert az akkori igazgató, Berényi József így fogadott: „Kartársnő, az elsőt egy férfi kapja meg...”- Az meg én voltam! És harminchárom évig nem is szabadultam tőle - neveti el magát a férje. - Persze, nem is‘akartam, mert csodálatos dolog ezeket a kicsiket tanítani. Olyan önfeledtek, őszinték és érdeklődők, s amiket néha mondanak... Amikor számolni tanulunk, úgy kezdjük, hogy a tyúknak két lába van, a suszterszéknek három. Aztán jön a tanmese, hogy képzeljétek, a vasárnapi levesben meg hat lábat találtam. Mire az egyik kis-