Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21 / 143. szám
Bükkszenterzsébet Ujjongó hegyek közt, sóhajtásnyi völgyben élt egyszer egy falu, Benne gömbölyödtem fényre, napvilágra. ő hát szülőföldem! Fákat altat a szél Fákat altat a szél, álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad. Hozzád csecsemőként sírok negyven éve, ne.. tégy ki engem a világ küszöbére! Napáldozat Arany földek koszorúzzák a Napot, repülőgép húzkod ezüst szalagot. Dereng, ami múlik, rejtett fénye van. Fiam halott. Ha van Isten: véle van. Naplemente A nap szétfeszíti térded, s megerőszakol a halál. Holdasul arcom« ha nézlek, Akonyodol, Édesanyám! Árnyam ijesztő nagy így is, hátha a föld aló! fénylesz? Nyurgulhatok én már égig, mama, itt olyan sötét lesz: arcom, minden sejtem elfogy, sarlósódik, suhog sárgán, sikolyélesre fen a szél, s hozzádsötétülök, mama! Várj rám. Meghitt mondat Óra nélküled ne múljon, vérem talpfára ne hulljon, valaki kell, hogy őrizzen, ha ág roppan, ha nád zizzen: Rád gondoltam, mert nincs Isten. Minden út Európába vezet... Folytatódnak a mezőgazdasági iskolák közötti szakmai tapasztalatcserék Eger mezőgazdasági szakközépiskolájának öttagú delegációja egyhetes tapasztalatcserén vett részt Svájcban és Franciaországban. Fehérvári Andor akkori igazgató, Bartók János agrármérnök, tanár, Bóta László gépkocsi- vezető, szőlősgazda, Farkas Erika, harmadikos technika tanuló és e cikk szerzője, mint idegenvezető az Euro- vitiformation (Európai Szőlészeti-Borászati Szakiskolák Szövetségének Titkára) voltak a delegáció tagjai. Hivatalos utazásunk célja volt: eleget tenni a Réseau Européen des Lycées Viticoles et des Centres de Formation aux Metiers de la Vigne et du Vin (Európai Szőlészeti és Borászati Szakközépiskolák, valamint Továbbképző Központok) meghívásának a svájci Sión városában. Ugyanebben az időpontban tartotta második kongresszusát a Szőlősgazdák Világszövetsége Maconban, Eger francia testvér- városában. Ott megbízást kaptunk a Francia Nemzeti Borversenyre is. Május 5-én, kedden délután hagytuk el a megyeszékhelyet. A szombathelyi mezőgazdasági szakközépiskola kollégiumában töltött éjszaka után május 6-án reggel indultunk Svájcba. Sión városába, a chateaumenf-i mezőgazdasági iskola invitálásra. Ausztria, majd Liechtenstein következett, feld- kirsch-i határátlépéssel. Itt némi nehézségeink támadtak. Tudniillik Svájcba csak 2 liter bort lehet bevinni utasonként. Hiába volt engedélyünk 24 palacknyi nedű bevitelére, a vámosok szigorúak voltak, és 30 svájci frank vámot kellett még kifizetnünk. Annak rendje és módja szerint megvettük a 40 SFR értékű autópálya-matricát, és így Svájc valamennyi útját egy évig használhattuk (elvileg). Ehhez csak annyit, hogy az átlagkeresetek a magyarországinak kb. 10-15-szörösei. Előzetes útvonaltervünk és a megadott kilométer-keret szerint a legrövidebb útvonalat igyekeztünk igénybe venni. Itt történt a baj, mert Svájcban nem igaz az a tétel, miszerint két pont között a legrövidebb távolság az egyenes. így történhetett meg, hogy letérve az autópályáról, „piros” jelzésű utat vettünk igénybe (ami a mi magyar fogalmaink szerint másodrendű útvonal). Csakhogy az itt más, mert a 2400 méter magas Furka tetején kötöttünk ki. A hágón olyan hóesés fogadott bennünket, hogy kénytelenek voltunk visszafordulni a Grimsel nevű helységbe. Mindez este 11 órakor. Becsöngettünk egy falubeli házba. Az itteniek nagyon kedvesek voltak, a késői zavarás ellenére. Kávéval, üdítővel fogadták a megfáradt vándorokat. Sőt segítettek telefonálni S ionba. (Mindezt ingyen!) Óriási szerencsénk volt, mert mint utólag kiderült, a településnek magyar plébánosa van, és rá való tekintettel természetesnek tartották a segítséget. Hála neki utólag is, így ismeretlenül! Végül is reggel négyre értünk Si- onba. A hotelben eltöltött pár órai alvás után a delegáció két tagja ott maradt az iskolában. Hárman továbbutaztunk Macon városába. A maconi szőlősgazdák szövetsége szívélyesen fogadta a kissé megfáradt vándorokat. Elcipeltek a mintegy 60 km-re lévő pinceszövetkezetünkbe, itt saját termékeikkel kínáltak. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy vendéglátóinknak halvány fogalmuk sincs arról, hol van kis hazánk. Annyi rémlett nekik, hogy van finn-magyar rokonság, és ebből eredően (szerintük!) Magyarország valahol a sarkkörön túl van. Csodálkoztak is, hogy lehet az örök hó és jég birodalmában szőlővel foglalkozni. Ezt a témát tisztáztuk egy üveg Egri Bikavér megízlelése után. Május 8-án egész napos borbemutatón és továbbképzésen vettünk részt. Délelőtt nemzetközi zsűri és a francia borászok képviselői, összesen mintegy 100 fő mondott véleményt a francia, olasz, osztrák, német, spanyol és magyar borokról. A magyar borok közül a nagyrédei, gyöngyöstarjáni, egri és tokaji borok szerepeltek átütő sikerrel. Versenyboraink: Gróf Nagyrédei (Nagyréde), Ottonel muskotály Szőke Mátyás (Gyöngyöstarján), Olaszriz- ling Kis-Sim Vino (Eger), Kékfrankos Gál Tibor (Eger), Tokaji aszú 1988 Kovács Kálmán (Tárcái). Délután következett az igazi meglepetés. Élénk vita kezdődött a hegyközségi törvényről, valamint a fajta- és eredetvédelemről. A francia kollégák kérdések özönével bombáztak bennünket. Igazi parázs vita bontakozott ki arról, hogy „mi miért használjuk például a Chardon- nay elnevezést?” Mert hiszen Chardonnay Burgundiában van! Mi viszont megkérdeztük, „ha már ezt nehezményezik, akkor ők miért használják a Tokaji márkanevet” ? Sőt, az olasz kollégák pedig Tokajinak nevezett vörösbort adnak el, ráadásul zöld üvegben. Abban egyeztünk meg, hogy van még bőven tennivaló borügyben, és kiittuk a békepoharat. Aznap este Macon város polgármestere állófogadást tartott a résztvevők tiszteletére. Franciaország legjobb díjnyertes borait szervírozták. Kísérletképpen elvittünk egy palackot a mi borainkból is. Kóstolgatás közben megkínáltuk Franciaország leghíresebb hivatásos borszakértőjét, kikértük a véleményét. Szerinte nagyon finom bordeaux-i bort ivott, de számára ismeretlen fajtát. A bomba akkor robbant, amikor megmutattuk a címkét. Miszerint Gál Tibor egri borász kitűnő, 1995-ös évjáratú kékfrankosát ízlelte meg. Következett a nagy versenynap. Mintegy tízezerféle frankhonbeli bort kóstolt háromezer avatott szakember reggel 9-től déli 12-ig. Az eredményt sajnos nem volt módunkban megvárni, mert a Svájcban maradt kollégánkat kellett meglátogatni. Délután kettő körül érkeztünk „haza” Sionba. Reméltük, még marad egy kis ebéd számunkra. Megérkeztünk abba a fedett sportcsarnokba, ahol Franciaországba való indulásunk előtt étkeztünk. Kissé furcsának találtuk azt, hogy a bejáratnál egy tucat fiatal álldogált kissé szakadt felszerelésben, viszont bent terített asztalok voltak, ami biztató jelnek tűnt. ^■bejáratnál érdeklődtünk, hol foglalhatnánk helyet, mint a magyar delegáció tagjai. Kissé meglepődve néztek ránk, erről nem is tudtak, hogy a távoli Magyarországról is jönnek delegátusok. No erre mi ütköztünk meg, hogy akkor ez hogy is van. Kiderült, hogy egy nemzetközi „púnk" találkozó kellős közepébe csöppentünk. Sűrű elnézések közepette búcsút vettünk a svájci punkoktól, bár ők szívesen marasztaltak volna bennünket. Délután rendbe tettük hivatalos dolgainkat. Az Európai Szőlészeti Szövetség támogatásával megállapodás született az iskolák közötti diákcserék ügyében. Nyári szakmai látogatásokat tervezünk Franciaországba. Szőlősgazdák látogatását várják júliusban. A beaune-i líceum növendékei - viszonzásul az egriek elmúlt évi láo- gatását - Egerbe jönnek tapasztalat- cserére. Aznap este, május 10-én eljött a búcsúest. Minden küldöttség egy-egy műsorral mondott „á Dieu-t”. Itt a si- oni nyelvjárás van, ez a kifejezés nem azt jelenti, mint Franciaországban (Isten veled), hanem éppen az ellenkezőjét (Isten hozott), vagyis a mihamarabbi viszontlátásra. Zay Zoltán FACZAN ATTILA: Nem susog már a nádas Laci még gyermekkorában ismerte meg a már idősödő Vili bácsit, aki megszerettette vele a vizek, a tópart és a természet rejtelmes világát. Délutánonként és a tanítás nélküli napokon együtt jártak horgászni. Vili bácsi megismertette Lacival a pecázás csín- ját-bínját, a halak és a nádasok élővilágát. Úgy ballagtak ki mindig a tópartra, mint két jó barát. Az öreg felesége kissé hóbortos asszonyság volt, mert nem igazán szerette, ha Vili bácsi a kis Lacival megy horgászni. — Mi lesz, ha egyszer belefullad a vízbe az a gyerek. Még te leszel érte a felelős. Úgysem bírod megállni, hogy egy-két kupicával le ne hörpints - morgott rá figyelmeztetően a felesége. Bizony, volt is némi igaza, mert az öreg nem vetette meg a pálinkát és a jó borokat sem. Részegre azonban soha nem itta le magát. Nagy szerelmese volt ő a horgászatnak, s ismerte is minden titkát. Szerette a békés halakat, ezek kifogásával kezdte Laci okítását.- Tudod, Lacika, mindennek megvan a rendje - mondta eleinte. - Mivel te még csak úszós készséggel pecáz- hatsz, a keszegféleségek fogását kell megtanulnod, majd jöhetnek később a pontyok, s ha már nagyobb leszel, megbirkózol a süllőkkel, a csukákkal és a kapitális harcsákkal is. A kisfiú nagy izgalommal és élvezettel hallgatta Vili bácsi tanácsait, még akkor is, ha egy kicsivel több pálinkát ivott az öreg. Megtanította a nomád életre, a kunyhóépítésre, a szalonnasütésre és az igazi halászlé elkészítésére is. A kis Lacika egyre nagyobb lett, eljött a pályaválasztás ideje. Elkerült a faluból, a városi gimnázium kollégiumában lakott. Alig várta azonban a hétvégéket, hogy mehessen az öreggel zsinórt áztatni. Nem járt a bálba, mint a hasonló korú fiatalok, neki Vili bácsi és a horgászat jelentette a szórakozást, a kikapcsolódást. Egyszer azonban rossz hír várta otthon. A családi ebéd közben az édesanyja elmondta, bevitték az öreget a kórházba, mert valami történt a szívével. Hiába, már közeledett a hetvenhez, a betegségek jöttek sorjában.- Szeretném meglátogatni - mondta erre Laci. - A kórházi járat kettőkor indult. Mi sem volt természetesebb, a szülők azonnal rábólintottak. A buszon összetalálkozott Vili bácsi feleségével, akitől megtudta, az öreget kisebb szívpanaszok gyötörték a héten, ezért a doktor beutalta vizsgá- lásra. - Ugye, azért jobban lesz? - kíváncsiskodott. A kórházi ágy mellett úgy ölelték meg egymást, mint apa a fiát, s az asz- szony alig jutott szóhoz.-Vasárnap hajnalban menj ki a vízre, és etessél be - motyogta a bajusza alatt az öreg, s a szemével huncut kacsintással adott nyomatékot kérésének. - Még a végén elszoknak tőlünk azok a víz alatti csavargók, s ha kimegyünk a jövő héten, nem fogunk majd semmit.-Mész hát...! - mordult rá a felesége. - Örülj, hogy jobban vagy! Látod, Laci, még csak pár napja van a kórházban, de már a pecán töri a fejét. Teltek-múltak a hetek, Vili bácsi jobban lett, hazaengedték. Néhányszor még kiballagtak a „paradicsomba”: fogták a pontyokat, a süllőket és a csukákat a susogó nádas mellett. Az egyik napon gyurgyalagok röpködtek magasan az égen, vihar közeledett. Összepakoltak és siettek hazafelé, ám félúton csak elkapta őket. Ahogy telt az idő, Laci leérettségizett, felvették a tanárképzőbe, de be kellett vonulnia előtte katonának. Az ország távolabbi helyére vitték, nem mehetett gyakran haza. Az egyik alkalommal, amikor eltávozásra ment, hazaérvén betért egy pohár sörre a falu kocsmájába. Rögvest körbevették, kérdezték a vitéz urat, mi újság a nagyvilágban, ám valami sejtelmes dolog lógott a levegőben. Egyikük aztán elmondta, mi történt.- Vili bácsit megütötte a szél. Meghalt. - Laci hitetlenül és tétován állt a kocsma közepén, és hangos sírásba kezdett. Másnap kiment a temetőbe, megkereste az öreg frissen hantolt sírját. Könnyes szemekkel mereven és némán nézte a már hervadó virágokat. Homályosan látta a kereszten: „Élt 73 évet”. Amikor aztán leszerelt a honvédségtől, volt még egy hónapja a főiskola kezdéséig. Gondolt egyet, kikiment a „paradicsomba”. A horgászhelyet benőtte a gaz, csupán néhány béka ugrált a vízbe. Sírógörcs gyötörte, s arra lett figyelmes, hogy a nád sem úgy susog már, mint régen...
