Heves Megyei Hírlap, 1997. május (8. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-10 / 108. szám
L l U 1. "i_ IÏ) IÏÏ gyönyörű gyerekkort biztosítottak, pedig nem volt akkoriban könnyű sorsunk. Bár tudom, hogy nem tartozik a világ legszebb tájai közé az én szülőfalum, a mai napig ha Pély közeaz előtt az épület előtt a 13-as kilométerkő állt. Állítólag hajnali kettőkor jöttem a világra. Apám nagyon ideges volt, s elültetett egy diófát az udvar közepére. Olyan hatalmas, egye„A mai napig szereti a szemem ezt a tájat...’ Törócsik Mari: Pély többnyire a mesékben él T udta, hogy minden szem rászegeződik, de ez már neki semmi újat nem jelentett. Ült a hevesi Eötvös József Középiskola aulájában a főasztal mellett, s olyan egyszerűen, természetesen viselkedett, mintha csak most ugrott volna át Pélyről egy kis esti mulatságra. Semmi sztárallűr, semmi flancolás. Egyszerű, fekete kis kézitáskáját lazán az asztalra dobta, hagyta, hogy boldogság- tükröződjön arcán, amikor a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet ajándékait átadták neki. A zene hangjait mélyen átélte, egy cseppet sem zavarta, hogy a közönség inkább az ő arcán legelteti tekintetét, semhogy a muzsikára figyelne. Örült, elgondolkodott, érzett, egyszóval emberként viselkedett. Pedig ha valaki, hát ő már megengedhetné magának, hogy élvezze, ha néhány kört futnak körülötte. Nem teszi. Bevallom, kissé a torkomban dobogott a szívem, amikor interjút kértem tőle. A művészek egy része ugyanis szereti megadni a módját még egy villámbeszélgetésnek is. Törőcsik Mari nem tartozik közéjük. Gondolkodás nélkül igennel válaszolt, s még mielőtt bárki is túlzott nagy felhajtást körített volna az interjú köré, egy csendes szobába vonszolt. Fegyelmezetten várta a már milliószor feltett kérdéseket, olyan benyomást keltett, mintha egy iskolapadban ülő kislány várná à tanító néni instrukcióit.- Mindenki előtt ismert, hogy a pályafutása Pélyről indult. Mit jelent sok év távlatából Önnek ez a település?- Tudja, most léptem a 62. életévembe. Az ember az évek múlásával egyszer csak minden fölöslegeset kiszór az emlékezetéből, és maradnak a mágikus, szép dolgok. Gyerekkorom emlékeit nem a tájnak és a helységnek, hanem anyámnak és apámnak köszönhetem. Rendkívül csodálatos és egyszerű emberek voltak, akik nekem lében járok, elmegyek oda. Gyerekkorunkban mindig azt mondtuk: Heves, utána a nagy kanyar, a kis kanyar, és jön Pély. Ismertünk minden fát és bokrot. A mai napig szereti a szemem ezt a tájat. Imádtam a Tiszát, a környéket, s minden napszakra, minden fényre megvolt a kedvenc helyem. Szerettem az osztálytársaimat, akikkel az Angolkisasszonyoknál kezdtünk, de a sors iróniája miatt 1948-ban haza kellett menni az általános iskolába, mert bezárták az intézményt.-Megvan még a művésznő szülőháza?- Éppen most jártam lent, de már nem ismertem meg. Először mi a tamaszentmiklósi úton laktunk - ma is emlékszem rá, de lehet, hogy már csak a mesékből -, csupa virág volt. Amikor nagyapám meghalt, akkor beköltöztünk a falu közepére, s emlékszem, építkezni akartunk, de közbejött a háború. Azt viszont sose felejtem el, hogy ahol én születtem, nes és sudár fa volt ez, hogy amikor lementem Pélyre, mindig megcsodáltam. A ház mindig változott, de a diófa ott állt. Aztán úgy 10-15 éve elmentem a ház előtt, és nem volt ott a fa. Borzasztóan szomorú lettem, s kicsit meg is ijedtem. Nem vagyok babonás, de rossz érzés fogott el. Idegenek laktak ott, így nem mentem be megkérdezni, hogy elszáradt vagy kivágták. Egy pillanatra végigfutott rajtam a félelem.-Elindult Pélyről, s világhírű lett...- Na, ez azért egy kicsit túlzás. Egy magyar színésznő lehet ismert a filmszakmában, de a világhírtől messze van. Igaz, hogy Cannes-ban Életmű-díjat kaptam, Lisa Mine Ili, Sophia Loren, Robert De Niro, Gerald Depardieau mellett...- Szóval mégiscsak világhírű. De akkor hol vannak a sztárallűrök?-Ezek belső attitűdök. Ezt nem lehet szándékosan csinálni. Nagyon klasszak voltak a szüleim, jókat örököltem tőlük. Erőt, hitet adtak nekem, és azt a célt, hogy törekedjek mindig az őszinteségre. Apám toleráns ember volt - igaz, keményen meghurcolták -, de tudta becsülni az embereket.- Hatalmas munkabírású színésznőnek tartják...- Nem tudom, honnan van az erőm. Irgalmatlanul alacsony a vérnyomásom, előfordult, hogy előadás közben is lezuhant. Néha azt érzem, hogy elementáris erőket kell magamhoz venni, hogy játszani tudjak, hogy képes legyek átlépni a küszöböt. Aztán az utolsó pillanatban mindig jön egy bivaly legyőzéséhez is elegendő energia.-Említette a nyilvános interjún, hogy most elég fáradt. Hogyan pihen?- Mihelyst hanyatt fekszem, máris pihenek. Ennyi elég.-És a szabadidő?-Egész életemben törekedtem arra, hogy ne hassak úgy, mintha kitalált, ám jól hangzó dolgokat művelnék. Az életem azzal telt, hogy délelőtt próbáltam, délután előadás volt. Előfordult, hogy havi huszonnyolcat játszottam és évi négy filmet forgattam. Néha úgy érzem, csalóka dolog az, hogy én még élek. A mi korosztályunkban nagyon hamar haltak el a színésztársak. A Körhintából is csak én élek már... Szóval, amikor hazakerültem, már soha nem volt időm olvasni. Sok könyv kimaradt az életemből. Talán ezért is falom most a könyveket. Ha kijövök a színpadról, akkor is olvasok.- Hogyan olvas egy könyvet?- A címét rendszerint elfelejtem, de megmarad az író és az alapbenyomás. Soha nem azonosulok egy szereplővel, hanem odafigyelek arra, amit olvasok. Vallom, hogy az ember bármit is csinál, egy a lényeg: csak arra az egyre koncentráljon, s a figyelem, az megkapja a jutalmat.- Sosem volt hangos a magánélete...- így is túl sokat foglalkoznak velem. Az ember ha több mint 40 éve a nyilvánosság előtt él, akkor megkapja a közönség hihetetlen szeretetét, és ezzel együtt a méltánytalanul szörnyű hántásokat is. De ezt így kell elfogadni.- Soha nem érezte, hogy elege van a zajból, a reflektorfényből?- Nem, soha, csak most szeretnék egy kicsit pihenni. De nemcsak én, hanem egész Ke- let-Európa színészei és művészei ezt érzik. Mi olyan szerződésekkel és feltételekkel játszottunk, hogy a mai napig játszani kényszerülünk.- Csak nem az életszínvonal miatt?-Nem amiatt, hanem hogy az élet maga még teljesebbé váljon.- Egyszerű és boldog ember benyomását kelti...- Olyan mélységesen sok az emberi szenvedés, hogy ehhez képest nekem csodálatos életem volt. Hihetetlen, nekem mi jutott ki a szakmából. Igaz, ehhez az kellett, hogy mindig kutattam, van-e még ember, akire képes vagyok rácsodálkozni, s ő is énrám. Nekem ehhez mindig volt merszem, voltam olyan szerény és voltam olyan nagyképű, hogy kerestem azokat, akikkel inspirálni tudtuk egymást. Csodálatos kollégákkal játszottam, s amikor még nem voltam túl öreg, de már túl fiatal sem, akkor lettek gyerekeim. Szóval, nekem nagyon sok jó adatott meg. De ennek az a titka, hogy a kudarcokat és a bukásokat is jól kell megélni...- Most egy kicsit magányosnak tűnik.- Rengetegen elhaltak mellőlem. Most, hogy megyek Can- nes-ba, belegondoltam: meghalt Jean Cocteau, Tennessee Williams, Trufoe. De nem vagyok magányos. Hogy is lehetnék, amikor a két gyerekemért küszködöm, azért, hogy szép és jó életük legyen, s velem van a csodás anyám, aki 84 éves.-Pélyen vannak még rokonai, ismerősei?- Én mindig mindenkit felismerek, aki a múltamból való. Emlékszem a barátokra, Rozikára, aki varrt nekem, Annus- kára, a nővérem szomszédjára, rég találkoztam velük. De az emlékeimben ott vannak a pélyi barátok, az egész Pélyen töltött életem. Szuromi Rita 1935. november 23-án született a Heves megyei Pélyen. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Nemzeti Színházban, a győri Kisfaludy Színházban, majd a szolnoki Szigligeti Színházban játszik. A hazai színészeknek adandó szinte valamennyi elismerést megkapja: Balázs Béla-díjat 1959-ben, Jászai Mari-díjat 1964-ben és 1969-ben, érdemes művész kitüntetést 1971-ben, Kossuth-díjat 1973-ban, SZOT-díjat 1975-ben, Arany Pálma-díjat Cannes-ban 1976-ban, A legjobb női alakítás díját Chicagóban 1971-ben, Életmű-díjat 1983-ban, az Országos Színházi Találkozó legjobb női alakításának díját 1991- ben, majd Örökös tag lesz, s megjelenik életrajza Molnár Gál Péter tolmácsolásában. Munkabírása határtalan. Forgat, színpadon játszik, tanít a Színház- és Filmművészeti Akadémián, s elvállalja a Magyar Színészkamara elnöki tisztjét is. Felsorolni is hosszú lenne, mennyi filmben játszott, hányszor állt színpadra, milyen leány-, asszony- és női figurákat személyesített meg. Ezek közül csak néhányat említünk: Tolsztoj: Háború és Béke (Natasa), Brecht: Koldusopera (Celia), Hacks: Szép Heléna (címszerep), Ibsen: Peer Gynt (Solvejg), Móricz: Úri Muri (Rozika), Marquez: Száz év magány (Ursula), de szerepelt a Külvárosi legendában, a Déryné, hol vagy? című filmben, a Macskajátékban és a Szamárköhögésben is. Legutóbb a közöség Hevesen, a Heves Városi Könyvtár Alapítványának kerti partiján találkozhatott a művésznővel. A kastély- akit noha egyáltalán nem Josefnak hív- ,nak - hirtelen úgy érezte magát, mintha egy Kafka-regénybe csöppent volna. Félhangosan káromkodva csapta le a telefont, pokolba kívánva aznapi - s tegyük hozzá, tartósnak ígérkező - mérgének forrását, a társadalombiztosítást. A nap folyamán, amikor többször is megpróbálta átgondolni, hol rontotta el, miként került ebbe a helyzetbe, mindig oda lyukadt ki, valószínűleg azért, mert egyáltalán szóba állt velük, pontosabban, hogy egyáltalán ebbe a szerencsétlen országba született, ahol semmi sem működik racionálisan. A racionalitás hiánya pedig rendkívüli módon fel tudta idegesíteni. így viszont - cikázott át az agyán - várhatóan a nyugdíjaskort meg sem tudja majd közelíteni, azaz megint csak az a szemét állam jár jól. Az is megfordult a fejében: hagyja a fenébe a pénzt, majd csak meglesznek valahogy, de ezt gyorsan elvetette, mondván, az azért mégsem járja, hogy a jogos juss ebek harmincadjára maradjon. Pár évvel tapasztaltabb kollégája jót derült, amikor elmesélte: még február derekán, néhány nappal második gyermekének születése után felhívta a tekintetes hivatalt, hogy akkor most mi is a teendő, megvan a gyerek, mondják meg, milyen papír kell nekik a családi pótlékhoz, meg ahhoz a pénzhez, amit a nő kap a szülést követő hónapokban, rögvest viszi a dokumenté- ket. Semmi, semmi - kedélyeskedett egy női hang a vonal másik végén -, majd ha kell, mi kiküldjük a papírokat, egyelőre semmit sem kell behozni. Biztos? - érdeklődött K., akinek még halványan derengett: három éve, első gyermeke születése után sem volt egyszerű menet megszereznie az amúgy teljesen jogosan járó jusst. Biztos - válaszolta a még mindig kedélyes hang. Biztos, biztos? Mert nem szeretnék pórul járni... erősködött még egy kicsit K., de a nő eloszlatta minden kételyét: biztos, biztos. Na jó, gondolta megkönnyebbülve K., három év az nagy idő, jókorát fordult már a világ, meg hát logikus is: a gyerek kórházban született, nem a kukoricásban, tehát nyilván regisztrálták. Ha pedig regisztrálták, akkor a kétezredik év küszöbén, amikor már idegen civilizációk után kutatunk az űrben, az ember megjárta a Holdat, meg egyáltalán, szóval elég egy gombnyomás a számítógépen, és a kis K. adatait meg is kapta a lakóhely szerint illetékes pénzfolyósító szerv. Egy-két nap, és már „dől" a pénz.- De hülye vagy - nevetett fel a pár évvel tapasztaltabb kolléga. - Hát nem tudtad, hogy ezek csak akkor keresnek meg, ha neked kell fizetned? Tényleg hülye vagyok - bólogatott szomorúan K., aki este még megivott egy pohár sört és két kis hamvas szilvát a közeli kocsmában, májd másnap korán kelt, magához vette az összes létező papírt, amivel igazolni tudja a gyerek, a felesége és a saját létezését, majd elballagott a magas hivatalba. Csendes apátiába hajló békessége azonban pillanatok alatt szertefoszlott: előbb egy szemfüles vénasszony - kijátszva lankadó éberségét — megelőzte a sorban, majd az üvegablak mögött ülő illetékes közölte vele, hogy a családi pótlékhoz először is valami tb-kártya kell, az pedig még egy hónap, míg megjön. Addig is intézze el az emeleten a többi papírt... Már dél felé járt az idő, amikor mindent letudva meggyötörtén kilépett az épületből. , akit egyáltalán nem Josefnak hívnak, az- .óta is vár. S bár két és fél hónapja négyen élnek egy fizetésből, már szeme se rebben a cifrábbnál cifrább tb-botrányok hallatán. Megfogadta, hogy csak azért is eléri a nyugdíjkorhatárt... Kühne Gábor S zelíd majális köszöntött ránk. Csak enyhe fuvallatok borzolták hajunkat, a fák haját még nem, mert ők csak készülődnek a lombosodásra, a madarak és fák napjára. Több oldalról közelítik meg a Szépasszony-völgyet, ki gyalogosan, ki négy keréken, de a többség családosán, baráti társaságba verődve, lassan, sietség nélkül. Forog a körhinta, zeneszámok és muzsika vetélkedője verseng a hangosbeszélő láthatatlan dobozaiból, lent áll a forgatag, színes tavaszi vásár, nyüzsgő sokaság, igazi majális. Kisebb csoportok a pince előtt rakják a tüzet, csurdítás- hoz készülődnek. Korábban láttak mást, amikor felvonultak május elsején, és Kádár János is elmondta szokásos Májusi Beszédét. Akkor mindenki benne volt a nagy masszában, együtt jöttek ünnepelni, beszélgetni, bolondozni, énekelni, és kapták a pár virslit, az üveg sört. Most külön megy mindenki a majálisra, csak a szülők fogják a gyermek kezét: akik párosán andalognak. Csak ürügy a majális, hogy ott is egymásnak örüljenek. A sátrak áruválasztéka csalogat, vásárló is akad, nyalják a fagyit, nyelik a sört, ízlelik a bort, a flekkensütők illata, pénztárcanyitogató reklám csábít, gyermekek síró kéréseinek örülnek az árusok, a Kulacs kertje is tele fogyasztókkal, bár hiányzik a borozó hangulata, mégis az egész majálist mintha csak a versengés töltené ki, melyik áru lesz a kelendőbb. Szórakoztatást is kínál a Szűk volt a hely nyári színpad. A sörsátor minden ülőhelye foglalt, várják a műsort, a zenét, a táncot. Kirívó ruhák, öltönyök nem fogják meg a szemet. Csak egy nőt látok piros blúzban, egy férfi rendezőt vörös ingben és egy urat nyakkendőben; ezek az eltévedt tüzes foltok emlékeztetnek, hogy a régi májuson vörös zászlók erdeje lobogott a szélben, elnyomva a nemzeti trikolórt. Most viszont az MSZOSZ jelvénye helyettesíti a nemzeti színeket egy hurkaszerű reklámgömbön, amely nemcsak a színpad sarkán himbálózik, hanem gyerekek is játszanak vele. A kis MSZOSZ-papírzászlócs- kák a gyermekek kezében lengedeznek, de már sokat a földre ejtettek, és hevernek a porban. Legalább kétezer ember van benne a képben, akik a színpadot állják körül. Öltözetüket is csak a munka nemessége emeli rangra, egyébként dolgozók, akik munkájuk utén élnek. Legtöbbjük bérből és fizetésből. Nem zajongnak, nem kiabálnak a jókedvtől, csak az osztrák turisták járják a csárdást. Nincs rendbontás, provokáció, de a biztonság kedvéért őrjáratok cirkálnak. Először egy rendőrpár tűnik fel, szájkosaras nyomozókutyával, gumibottal, oldalfegyverrel, majd méltóságteljes némaságban lovas rendőrjárőr kaptat fel a dombos útra, a sokaság közé. Ők már kardot is viselnek. Régi időkre emlékeztetnek, amikor tüntetőket kardlapoztak, de most hüvelyben maradnak a kardok, és tétlenül verdesik a ló oldalát. Még a gazdák, szőlőtermelők is otthon hagyták traktoraikat. Nem torlaszolnak el utakat, az iparosok, kisvállalkozók se jöttek rendet bontani, csak a munka örök szerelmesei vannak itt, hogy emlékezzenek, barátkozzanak. Nem ismerkednek, mert a barátságot tartják, elég ezt megőrizni. S még rendőrkutyák, lovasok is vigyáznak rájuk. Ennyire fordult a kocka. Csak annyit fájlalt a majálist megnyitó szakszervezeti elnök, az újságok nem emelték ki azt, hogy ezt a tavaszköszöntő ünnepséget a szakszervezetek együtt rendezték a szolidaritás nevében, és ez régi munkáshagyomány. Azzal védekezett egy szerkesztő, hogy szűk volt a hely a lapban annyi mindent megírni. Ott bent, a lapszerkesztőségben lehet, hogy szűkén vannak, és az újságban is szűkös a hely még egy mondat erejéig, de itt kint tágas a tér az emberi örömök, vágyak kitárulkozására. A z viszont már fájó, hogy a hatalom megszorító intézkedései nyomán szűkül a hely az emberi szívekben is: már telítve, nem fér be a munkanélküliség, az elszegényedés, a prole- tár-elnyomorodás. Csak a tiszta levegőnek jut hely abban a katlanban, ahol a piros szív lüktet, mert nagy idők jönnek, és hogy azt is elviseljék, mély lélegzetre van szüksége a tüdőnek. Gál Elemér
