Heves Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-05 / 79. szám

A Szálasi-kormány egyik külügyminisztere, báró Kemény Gábor 1945. április 2-án - már Ausztriában, menekültként - többek között így panaszkodik: A steyri gauleiter gyűlölködő utasításo­kat adott ki, amelyeket a lakos­ság még fokozottabban hajtott végre. így pl. a január eleje óta Liezen mellett lévő Gumpenste- inben tartózkodó idős édes­anyámat, Soós vezérezredesé­ket és nővéremet három kis gyermekével együtt április 3-án éjjel az ott megjelenő német ka­tonaság eltakarodásra szólí­totta fel... Másrészt, miután minden személyi poggyászom egy kis kézitáska kivételével otthon maradt, sikerült még Bozsokon ebből egy ökrösfo­gatra feltennem két ládát, melyre magyarul és németül rá volt írva nevem és rangom. Eb­ből az egyik eltűnt, míg a másik, annak ellenére, hogy a felírás olvasható volt, fel lett fe­szítve...” A nyilaskabinet tagja önző, sérelmeit említi először, aztán utal párttársaira, eszébe sem jutnak azok a milliók, akiknek életét ő és társai megkeserítet­ték, rá se döbben arra, hogy zöld inges hordájukkal mek­kora kárt okoztak a nemzetnek, kiszolgáltatva a hazát a mohó­ságban mértéket nem ismerő fasiszta törekvéseknek. Kétségkívül ma is sokan — régi, majd ötven éven át berög­ződött eszmék elkötelezettje­ként - szintén ezt vallják, s elfe­lejtik megemlíteni, hogy az egyik vihar elvonulása után féktelenül tombolhatott a má­sik. Legfeljebb az ing színe vál­tozott — jelképesen szólva a barnáról, a zöldről - vörösre. Ám ha csak a tényeket mérle­geljük, akkor mégis érdemes visszapillantani, s választ ke­resni, hogy 1945. április 4-e mi­lyen megszívlelendő üzenetet kínál számunkra. Nincsenek véletlenek Mindenekelőtt béküljünk meg azzal a gondolattal, hogy a his­tóriában sincs véletlen, esetle­ges. Minden folyamat okai ki­bogozhatok, a következmé­nyekkel együtt. Könnyen eljut­hatunk a Horthy-rezsim beren­dezkedéséig, ugyanis minden baj innen eredeztetik. A I. világháborúban győztes hatalmak rettegtek az egész Eu­rópát fenyegető bolsevizmustól. Olyan erőkre óhajtottak vok­solni, amelyek markánsan jobboldaliak, s kifejezetten kommunista-ellenesek. Ezért vallották emberüknek azt az el­lentengernagyot, aki a Oszt­rák-Magyar Monarchiában nevelkedett. Ferencz József számysegédjét senki nem tar­totta zseninek. Az általa létre­hozott rendszert tartották a leg­kevésbé rossznak. Az se vélet­len, hogy kormányzatunk ha­mar kapcsolatba került a hitleri államgépezettel. Összekötötte őket a Kelet elleni gyűlölet. Kár, mert az ilyesmi a közélet­ben is rossz tanácsadó. Az olykor középkori eré­nyekre büszke kormányzó, s az általa kinevezett kabinetek rendre rosszul politizáltak, amikor mindent egy lapra tet­tek. Kizárólag német szolgá­latba szegődtek. Azért, mert a revans-szándék, az egykori Nagy-Magyarország ábrándja torzította látásmódjukat. így az­tán fura módon végül azok előtt hajbókoltak, akiket maguk is megvetettek, lenéztek. Hódoltatóik mindezzel töké­letesen tisztában voltak, ,v úgy játszottak velük, mint a macska az egérrel. Elég csak arra utalni, hogy miként léptünk be a Szovjetunió elleni háborúba. A legfőbb irányítók akkor is így cselekedtek volna, ha mindegyik tudja, hogy az a kas­sai bombázás csak provokáció volt, azok a szovjet felségjelű­nek mondott gépek voltakép­pen németek voltak. így viszont akadt ürügy, s kimondhatták az annyira óhajtott igent. Felesleges a tragédia stációit felidézni. Inkább a veszteséglis­tát soroljuk: több mint 600 ez­ren vesztették életüket katona­ként. A deportálások miatt, a haláltáborokban mintegy 400 ezren haltak meg. Iszonyatosak voltak az anyagi károk is. A Magyar Gazdaságkutató Intézet számításai szerint a mezőgaz­daság értékeinek majd egy­ötöde semmisült meg, tönkre­ment az ország közlekedési be­rendezéseinek fele. Az ipari vál­lalatok 90 százalékát érte ki- sebb-nagyobb károsodás. Ezen belül az üzemek fele jelentősen sérült. Egyesek, mint a Péti Nit­rogén, a Fantó, a Magyar Petró­leumipar, a Hungária Vegyi­művek, a Ganz Villamossági Gyár, a Magyar Philips Művek teljesen megsemmisültek. Bu­dapesten 48 ezer lakás károso­dott, 18.755 lakhatatlanná vált, 13.548 a földdel lett egyenlővé. A visszavonuló hódítók felrob­bantották a hidakat a Dunán, a Tiszán, a Sajón, a Bodrogon, a Hemádon. Ez lett a fizetség. Azért, mert nem a megfelelő emberek álltak a megfelelő helyen, mert majd mindannyiukból hiányzott a te­hetség, a lelkiismeret, a honért érzett elkötelezettség, áldozat- készség, aggodalom, mivel szinte valamennyien kizárólag a hatalomért ácsingóztak, s arra törekedtek, hogy famíliá­juk javát és jövőjét biztosítsák. Ezt tette az 1944. október 15­e után lemondott Horthy is, aki némi finnyáskodás után, de csak Szálasit nevezte ki minisz­terelnökké, s ezután csak az iz­gatta: mikor csatlakozik hozzá­juk elrabolt fia, mennyi szemé­lyes tárgyat vihet magával az őt és famíliáját szállító vasúti sze­relvényen, amely bizony min­denféle csinnadratta nélkül ro­bogott ki az állomásról. Ugye, nem kell különösképp felhívni a figyelmet arra, hogy mindebből a jelen is okulhat. S tegyük hozzá: kötelessége ez, hiszen bizonyos formában a holnapok kovácsolói vagyunk. Mindenekelőtt azok, akik az egymást váltó koalíciók képvi­selőiként regnálnak kamasz­korú demokráciánkban. Bizakodás, több tételben Az 1944. június eleji napokban a Magyar Frontba tömörült pár­tok, a Béke, a Kisgazda, a Szo­ciáldemokrata, a Kettős Kereszt Szövetség kiáltvánnyal fordult a lakossághoz. A bevezető a harctéri helyzetet körvonalazta, megállapítva, hogy a vereség elkerülhetetlen. Aztán újfajta szabadságharcot hirdettek: „Nem nézhetjük tétlenül, ölbe tett kézzel, hogyan sodor ben­nünket végső romlásba a néme­tek oldalán néhány elvakult ka­landor és megvásárolt renegát. Nem tűrhetjük, hogy Magyar- ország az eljövendő béketár­gyalásokon a népek szégyen­padjára kerüljön, és a nemzetet új, még rosszabb Trianon sújtsa. Az idő sürget. Néhány hetünk, hónapunk van arra, hogy együtt harcolhassunk a szabadságunkért, a jugoszláv, lengyel, francia, s a többi le- igázott néppel...” A vészjelzéseket épp azok nem vették komolyan, akiknek kellett volna, s nem kis részben totojázásuk is szülte a kataszt­rófát, azt a tragédiát, amelyet vétek lenne törölni memóri­ánkból. Ebből következően a nagymérvű kudarcok is nevel­nek, méghozzá arra az elkerül­hetetlen ravaszságra, arra a la­tolgatásra, amely nélkül nem létezik közéleti siker, s amely mostanság se gyakori. Egy biztos: a rettenet hónap­jai után is bizakodtak a polgá­rok. Eleinte talán nem is telje­sen véletlenül. Ezt hitelesítik a tárgyszerű adalékok. Szegeden már 1944. november 7-én nagygyűlést rendeztek, ame­lyen a Magyar Kommunista Párt meghirdette az új honfog­lalás „programját”. Mindmáig ismerős a jelszó: Lesz magyar újjászületés. December 13-án megkezdő­dött az Ideiglenes Nemzetgyű­lés képviselőinek megválasz­tása. 21-én Debrecenben - ott, ahol 1949-ben Kossuth ösztön­zésére kimondták a Habsbur­gok trónfosztását — összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A honatyák kijelentették: kezükbe veszik a gazdátlanul maradt or­szág ügyeinek intézését. Még­hozzá nemzeti akarat kifejező­jeként, a magyar szuverenitás birtokosaként. Ideiglenes nem­zeti kormányt teremtettek. Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth zászlaját emlegették. Ráadásul azt is jól tudták, hogy a hangzatos szavak nem pótol­ják a tetteket. Ezért aztán - ez legalább annyira érdeme a kis­gazdáknak, mint a kommunis­táknak - földreformot hirdettek, egy évezredes állam megvaló­sulását ígérve a korábbi sa- nyargatottaknak, jogfosztottak- nak. S a nép vette a lapot. A földeáki mezőgazdasági mun­kások értesítették Csongrád megye alispánját - január 11-én - arról, hogy az elhagyott bir­tokokat teljes felszereléssel és valamennyi értékkel együtt át­vették. Többek között azért, hogy gondoskodjanak a meg­művelésről, az értékteremtés­ről. Hasonlóképp cselekedett az ipari munkásság is. Ennek kö­szönhető az, hogy míg Budán az utolsó háztömbökért folyt a küzdelem, addig Diósgyőrött, Salgótarjánban és Csepelen már termeltek. Ismét átverve A budapesti Szabadság című napilap február 11-i számában ezt úta: „A Vörös Hadsereg bevonulása után a Weiss Manf- réd-gyár munkásai azonnal üzemi bizottságot alakítottak, hogy kezükbe vegyék az ország legnagyobb nehézipari üzemé­nek sorsát. A bizottság január 18-án alakult meg, s első fel­adatául a gyár megindítását és ezzel a felszabadító^ Vörös Hadsereg támogatását tűzte ki. A gyár üzemképes műhelyeit üzembe állította, megindította a helyreállítási munkálatokat, s ma már több mint 5 ezer ember dolgozik a gyárban... Szabo­tázscselekmény megakadályo­zására, a nyilas és német ér­zelmű elemek kirostálására tisztogatási akciót indítottak, s ellenőrzik az igazgatók és tiszt­viselők munkáját. Szabályozták az összes dolgozó fizetését... A dolgozó munkásság élelmezése érdekében lefoglalták a gyár élelmiszerkészletét, s abból a gyárban főznek a dolgozók ré­szére. Hozzáfogtak a gyári kór­ház helyreállításához is.” Érdemes volt idézni, mert a fenti mondatok azt hangsúlyoz­zák, hogy a lakosság, ez a nép - ha alulról szervezkedik - cso­dákra képes. Akkoriban hittek a jövőben, s nem ők a vétkesek abban, hogy a pillanatnyi fel- szabadulást hamarosan újabb terror, diktatúra követte. Ehhez a háttérzenét az orosz fegyve­rek szolgáltatták. Igaz, akadnak olyan historikusok, akik a népi demokrácia éveire hivatkoz­nak, kiemelve, hogy ekkor még létezett a függetlenség. Vaskos baki. 1990-ben e sorok írója nyil­vános riportra hívta Egerbe Farkas Vladimírt, a később hír­hedtté vált ÁVH alezredesét, aki számot vetett sorsával, aki könyvének címéül az általa már vallott értékítéletet választotta, jelezve, hogy arra, amit ő és társai tettek, nincs mentség. Ő mesélte nekem - a nyilvá­nosság előtt is elmondotta -, hogy 1945 elejétől lehallgat­tatta a koalíciós pártok vezetői­nek telefonjait, és információ­kat gyűjtött magánéletükről, erkölcsi vagy egyéb bakijaik­ról, hogy aztán meg lehessen fogni, meg lehessen zsarolni őket. Ezt az anyagot naponta személyesen vitte el a vérszom­jas Rákosi Mátyásnak. Ezután megkérdezett engem és a kö­zönséget: tessék mondani, ez az önállóság, ez a függetlenség? Nem kellett válaszolnunk. A későbbiek igazolták, hogy a kommunisták - szovjet támo­gatással - már ekkor hozzáfog­tak egyeduralmi, nyers törekvé­seik valóra váltásához, a sza­badságjogok fokozatos meg­nyirbálásához. OdafÖntről egy kopasz, tömzsi ember szabta meg, mi a teendő, hogy egyre több taps dukál neki, s rajta kí­vül nem létezik se bölcs, se okos, hogy ő e nép atyja. Mostanság efféle veszély nem fenyeget. Ezeket az im­pressziókat mégsem árt fel­idézni, mert a pénz terrorja is veszélyes helyzeteket szülhet, s lépésről lépésre elsorvaszthatja a szolidaritást, az emberséget, a toleranciát. Ezért ne fogadjuk el a meg­fellebbezhetetlen kijelentése­ket, követeljük meg minden közéleti funkciót betöltőtől az önzetlen szolgálatot, a haza iránti felelősségérzetet, az ön­zés, a harácsolás háttérbe szorí­tását, a kisemmizettek érdekei­nek empátiától áthatott képvise­letét! Hozzátéve azt is, hogy — s ez is az egykori eseménysor in­telmei közé soroltatik - soha ne tegyenek egy lapra mindent, hogy valamennyi helyzetben lé­tezik több választási lehetőség (alternatíva). Ha ekként reagá­lunk, akkor még valóban létez­het magyar újjászületés. Elérhető közelségben is... Pécsi István A nemzetpusztító Szálasi és vezérkara A COOP-PÁL HAVONTA AKÁR MIUI0M0S IS LEHET! Áprilisban I vásárló MIMII Ft-otnyer! Il-en II.III FI-osvásárlási utalványt nyernek! A részleteket keresse a COOP szórólapokon és az üzletekben kifüggesztett plakátokon! NiSQUIK Szelet 30g Cœp i MINDENHOL OTT VAGYUNK ............... 1 iiiinii__UMJJ.IIIIIMIHMIIIHII» iiummn --------­A z akció a készlet ereiéia érvényes! Az eselleaes hibákért felelősséget nem vállalunk! 1945. április 4. mának szóló üzenete Minden ízében demokratikus, ' szabad Magyarország szükségeltetik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents