Heves Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-30 / 100. szám
1997. április 30., szerda 5. oldal Régvolt május elsejék termékeny hagyatéka A Tavaszt nem lehet megkötözni A z ünnepek egymásra épülnek. Bármelyiket nézzük, ha kitartóan kutatunk, akkor megleljük azt az alapot, amelyre építettek a későbbi századok emberei. Nem kivétel május elseje sem. Már az egykori rómaiak és germánok is fontosnak tartották, s valamilyen formában összekötötték a diadalmaskodó tavasz tiszteletével, a termékennyé váló föld keltette örömmel. Az előbbiekből egyértelműen következik, hogy eleink ilyenkor felszabadultan szórakoztak, örvendeztek a frissen bontó virágoknak, a növényeknek, s úgy vélték, hogy erővel töltekezve birkózhatnak majd a hétköznapok ezer gondjával. A krónikák arra utalnak, hogy 1200 körül Franciaországban már májusfákat állítottak. A ködös Albionban 1240- ben jegyezték fel az úgyszólván teljes „forgatókönyvet”, a népünnepély menetrendjét. Valamilyen formában ezt az örökséget vették át, fejlesztették tovább olasz földön is. Hazánkban a XV. században említik először. Helyi sajátosság az, hogy az események egyházi motívumokhoz is kötődnek. Ez a szellemi, tartalmi, gondolati mag fokozatosan változott, alakult, ám a lényeg maradt, csak a szereplők köre bővült. S az se véletlenül. A feudalizmus omladozó bástyáin diadalmaskodó kapitalizmus nem máról holnapra győzedelmeskedett, hanem lépésről lépésre nyert csatákat. Olasz földön viszonylag hamar bontakozott ki az új rend. Ha lassan is, de létrejött a munkásosztály, az a réteg, amelyet a közös problémák, s a megoldatlan feladatok tartottak össze, bizonyítva azt, hogy a közös sors azonos eszméket szül, s ezek, ha megérett rá az idő, cselekvést formáló mozzanattá izmosodnak. Lázadás Luccában 1531-ben forrósodott a helyzet Lucca városában. Teljes joggal elégedetlenkedtek a sanyargatott selyemszövő takács mesterlegények. Olyannyira, hogy elhatározták, abbahagyják a munkát, s gonddal összegyűjtött követeléseikkel népnyúzó uraikat „ostromolják”. Vállalkozásukat nem koronázta siker, ugyanis az uralkodó herceg fegyveresekkel verette le az általa felkelésnek minősített tiltakozást, s a szó szoros értelmében halomra ölette a méltatlankodókat. Ő és társai úgy vélték: ezzel örökre rendezték az ügyet... íme, a mindenkori hatalom vaksága. Egyikőjük sem döbbent rá, hogy a kegyetlenség mártírokat teremtett, s ezek ellen reménytelen küzdeni. Az utódok valóban nem feledtek, s azóta de sokszor hivatkoztak a félelmet nem ismerő, a valóban úttörő jellegű feladatkört ellátó ősökre. Ez a nap élénken élt az egymást váltó nemzedékek emlékezetében. Érdekesek a honi előzmények is. Közülük csak egyet említünk. Kossuth Lajos híres Pesti Hírlapjának 1841. május 1-jei tudósítása így kezdődött: „Múlt szombaton gyönyörű nap és május elsője volt. E napon úgynevezett névünnep van, azaz: a mesteremberek és a legények szegre akasztván munkáikat, a hegyek közé sietnek.” Ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy az a hajdan elvetett jelképes mag megkötött a talajban, bimbóba fakadt, lombokat bontott. Létezett ugyanis olyan gondolatkör, amely mindenütt mozgósította az értékteremtőket. Nemcsak demonstrációra, hanem arra is, hogy hódoljanak a megfékezhetetlen tavasznak, a minden kezdés varázslatának, a felszabadultság, az önfeledt pihenés jövősugalló nemes bódulatának. A hasonló bajok önszerveződést sürgettek, s a kizsákmányoltak hamar meg is lelték az összhangot. Gyorsan rájöttek: a változtatás kizárólag tőlük függ1884-ben ülésezett az amerikai munkásszövetség St. Louis-i kongresszusa. Itt határozatban mondták ki azt, hogy két esztendő múlva, 1886. május 1-jén általános sztrájkra van szükség, különben a nyolcórás munkanapért folytatott harc aligha lesz eredményes. A felhívás nem hiába hangzott el, hiszen Amerika-szerte 350 ezren tették le a szerszámokat. Chicagóban több mint 40 ezren mozdultak meg. A fennlévők megriadtak, s terrorral válaszoltak. A rendőrség a felvonulóknak rontott: 17-en meghaltak. A vezetők közül jó néhányat 1887. november 11- én felakasztottak. Másokat hosszú időre bebörtönöztek, azt remélve, mint valaha Lucca ura. Rövidlátóságuknak hamar megfizették az árát, hiszen a bosszú csak olaj volt a tűzre. Oda vezetett, hogy a szolidaritás, az egymás iránti felelősségérzet mindinkább erősödött. Ezzel magyarázható az, hogy a II. Intemacioqálé 1889. július 14-i alakuló kongresszusa Párizsban úgy döntött, hogy május 1 -je az örök emlékezés és tiltakozás munkásünnepe lesz: „A kongresszus kimondja, hogy meghatározott napon minden nemzet proletársága a munkás- védelem mellett minden helységben nagyszabású tüntetést rendezzen. E nap 1890. május 1-je legyen.” S így is történt. Szerte a világon lobbantak a jelképes lángok. A mozgalomról akkor is képet alkothatunk, ha a korabeli sajtó címeiből idézünk: Pécsben mintegy 25 ezer kőműves és kőfaragó segéd beszüntette a munkát. - A prágai és külvárosi pékmunkások 14 napi felmondást jelentettek be... Ha megegyezés nem jön létre, megkezdik a sztrájkot. - Münchenben az ácssegédek sztrájkolnak, és nagyon el vannak keseredve... Küszöbön áll a cipészek, géplakatosok és egyéb munkások sztrájkja... Chicagóban 5 ezer ács beszüntette a munkát. - Barcelonában 70 ezer munkás elhatározta, hogy május 1-jén nem dolgozik”. így aztán nem csoda, hogy Engels a Kommunista Kiáltvány új kiadásának előszavában így fogalmazott: „Világ proletárjai, egyesüljetek! Amikor immár 42 esztendeje... e szavakat világgá kiáltottuk, csak kevés hang válaszolt... Amikor e sorokat írom, az európai és amerikai proletáriátus seregszemlét tart első ízben mozgósított csapatain, egységes hadseregként mozgósítva, egy zászló alatt és egy legközelebbi cél érdekében...” A belügyminiszter óvatos Magyarország sem maradhatott ki a sorból. Nálunk is a nyolcórás munkaidő kivívására koncentrált mindenki. A Népszava 1889. december 29-i számában hangsúlyozta: „Nyolcórai munkaidő mellett a munkás nem képez többé munkaeszközt, hanem elkezd ember lenni. A győzelem megérdemli a küzdelmet! Munkások, szervezkedjetek!”. A lelkesítés nem volt hiába, hiszen azon a következő évi nagygyűlésen 60 ezren vettek részt. Feljegyezték, hogy a burzsoázia félni méltóztatott. Lakásaj- tajait gondosan bezáratta, az ablakokat bespalettáztatta. Gróf Szapáry, a belügyminiszter felvonultatta a katonaságot, a csendőrséget. Még vidékről is felrendelt két ezredet. A rettegés oka az volt, hogy atrocitásoktól, felkeléstől tartottak. Kár volt riadozni. A társadalom perifériájára szorítottak ugyanis fegyelmezetten, méltóságteljesen viselkedtek, így is igazolva magasabbrendűségü- ket. A szónokok teljesen indokoltan gúnyolták ki a megrémült polgárságot. Kürschner Jakab - többek között - ezt mondotta:-... mert a társadalom leghasznosabb tagjai vagyunk, de nekünk nincs abból hasznunk; az államnak polgárai vagyunk, de mi védtelenül állunk; vérben és pénzben adózunk, de nekünk nincsenek jogaink! Kollégája, Engelmann Pál a lényegre tapintott, amikor kijelentette:- „Mi a mai napot, mint új korszak kezdetét ünnepeljük.” Ennyi évtized távolából első hallásra talán nehéz megérteni a követelések summázatát. Ha azonban alaposabban tájékozódunk, akkor mindjárt rájövünk, hogy „vérre” ment a játék. Az akkori ipartörvény ugyanis kimondta: „A munkát reggel 8 óra előtt nem szabad kezdeni, és este 9 órán túl nem terjedhet" . Tessék számolni! Ezek szerint a „megszabott munkaidő” 16 óra volt, s kizárólag a tőkések jóindulatától függött, hogy ebből mennyit kívánnak letöltetni. Figyelemre méltóak a nagyszabású rendezvényt méltatok megjegyzései is. A Pesti Hírlap nagyvonalúan lekezelte az egészet. A tudósító azt nyomaté- kolta: nem történt semmi különös. Ez érthető, hiszen a forradalom nincs nálunk napirenden. A konzervatívabb sajtó elutasító: „A nyolcórai munkaidő a rombolás és az anarchia magva... Ebben öngyilkosság nélkül engedni lehetetlen”. Az egyház oda bókol, ahol a pénz. A nagyváradi püspök önérdekből füllent, mondván, hogy a nyolcórás munkanap a „rabszolgaság új formája”, mivel „a törekvő munkás nem dolgozhat ezáltal többet a lustánál”. Ez aztán az áhítatos hazudo- zás, a szemforgató álkegyesség. Manapság egyes pártok képviselői játsszák el ezt a csöppet sem szimpatikus szerepet. Mégis teszik, mert annyira szűklátókörűek, hogy a fától nem érzékelik az erdőt. A Nemzet című újság igen távolságtartó: „Az egész esztendő legszebb, legvidámabb, leggondtalanabb napjára ráteszi durva, kormos, nagy kezét a munkás... Komoly, baljóslatú nap lett május elseje”. Mindenesetre ez volt a nyitány, amelyet még nyomatékosabb, hangsúlyosabb, meghatározó jellegű események követtek. A megszokott jelszavakhoz később újak csatlakoztak. Tisza István országlása alatt az általános titkos választójogért kardoskodtak. Néhány héttel később, a május 23-i véres csütörtökön - az orosz példa hatására - majd- hogy a zsarnokság megdöntéséért csatáztak az utcákon. A költő ezt a hangoltságot érzékelteti: „Örüljön ma minden bilin- cses többi, Van még, aki magyar földön szabad, Mert a tavaszt nem tudták megkötözni S a Május mégis ír, izgat, beszél.” Az elmúlt évtizedek túlontúl is lojális toliforgatói rangsorolták az egyes alkalmakat. Kiemelt helyen emlegették a magyar mentalitástól majdhogy teljesen testidegen Tanácsköztársaság ünneplésmódját. A teljes tagadóknak sincs igazuk, hiszen ez alatt a 133 nap alatt az elnyomott rétegek számos követelése teljesült, így aztán meglehetősen jó hangulatban tölthették együtt ezt az I9I9-es napot. A sajtóbeli tájékoztatás kissé szirupos, erőteljesen túlhangolt, mégis őriz valamit az akkori hangulatból: „Ház, ház mellett, csupa égő piros drapéria. Nincs ablak, mely ki ne gyújtotta volna a maga vörös örömmécsesét. Most eltűnt innen a szegénység, itt csupa bíborban tomboló porta kevélyedik végig az egész sötét Angyalföldön... Mintha az angyalföldi gyárvárosi emberek a szíveiket aggatták volna ki az ablakokba, a zászlórudakra. Szíveiket, melyek vérét annyiszor csorgatták a rendőrlovak patái alatt az utca kövezetére. Itt igazán az ő vérük festette vörösre az ünnep jelvényeit, mert abból csírázott a mai nagyszerű május 1-je.” A városligetben Landler Jenő beszélt. Többek között az alábbiakat hangoztatta:- „Aki egyszer a napba nézett, az nem tud hozzászokni a bűzös petróleumlámpához, aki egyszer összetörte rabbilincseit, az nem lesz olyan ostoba, hogy megint összekovácsolja azokat. Aki megásta a kapitalizmus sírját, az nem fogja megásni a proletáriátus sírját, és aki egyszer összetörte a kapitalizmust, az nem fog soha vállalkozni arra, hogy újra felépítse...”. Szegény egykori szónok. Vajon mit szólna, ha szétnézne napjainkban. Felfedezhetné azokat az arcokat, akik mindenféle gátlás nélkül lihegnek a tőkéért, holott nem is olyan régen fújtattak rá. Hát igen, változik a világ, s a jellemgyengébbek is vele. Igaz, a renegátság ára busás: privatizációs milliárdok, s azok a hajlékok, ahol a villák proletárjai „ egyesülhetnek”. Bizony, az egymást követő rezsimek gátlástalanul meghamisították az ünnep lényegét. Arra törekedtek valamennyien, hogy a maguk fazonjához igazítsák. Ha kellett, ők is ott meneteltek a lobogó zászlók mögött. Ennek jellegzetes példája volt 1945. A vígan masírozok mit sem sejtettek abból, hogy mi készül, mi vár rájuk az elkövetkező esztendőkben. Félmillióan gyűltek össze a Hősök terén rendezett nagygyűlésen. Jöttek, mert a két munkáspárt és a Szakszervezeti Tanács közös felhívása hatott rájuk. Az abban foglaltakkal azonosultak, s véleményüket jelenlétükkel is hitelesítették: „Az ország újjáépítéséhez elsősorban munkásegység kell... A munkás egységfront sziklájára épül a nemzet jövője. A zárt sorokban menetelő munkásságot követni fogja az egész dolgozó nép... Az ezeréves per eldőlt: a nagy- birtokosok földje azé lett, aki megműveli...” Riasztó tanulságok Többen utaltak - MSZMP-s hittől áthatva - 1957. május elsejére. Akkor, nem sokkal az 1956- os magyar forradalom és szabadságharc leverése után az előbb említett helyen Kádár János összegzett:-„Kedves Elvtársak! Miben van a különös jelentősége az 1957- es május elsejének népünk számára, és nyugodtan mondhatjuk, nemzetközileg is? Abban, hogy ezen a napon az októberi sikertelen ellenforradalom fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét. A magyar proletár nemzetköziség ünnepét”. íme, a tetten érhető csúsztatások sorozata. Mindenki hallgatni kényszerült, pedig valamennyien tudták, hogy néhány hónappal ezelőtt szívvel-lélekkel a harcolók oldalán állottak, s Nagy Imre mögött sorakoztak fel. Mellesleg mekkora arrogancia kell ahhoz, hogy valaki függetlenségről beszéljen akkor, amikor a szovjet tankok szétlőtték Budapest egy részét, s jelenlétük szentesítette a „munkásparaszt hatalmat”. Ez az álságos atmoszféra azonban létezett. Benne éltünk, hozzá alkalmazkodtunk, neki engedelmeskedtünk. (Folytatás az Ünnepi Magazin 2. oldalán) Egy felhőtlen, régi május elseje a fővárosban
