Heves Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-02 / 76. szám

4. oldal Gondolatébresztő 1997. április 2., szerda Egri sortűz: ahogy a szemtanú látta Már közeledtek a decemberi ünnepek, amikor egy délelőtt csörgött lakásomon a telefon, s egy férfihang azt kérdezte:- Maga írta az egri sortűzről szóló cikket a Hírlapban?- Igen - válaszoltam.- Nos - mondta a telefonáló, miután bemutatkozott -, én egyike vagyok azoknak, akiket december 10-én letartóztattak. Ha érdekli, én hogyan láttam az eseményeket, szívesen elmesé­lem. Természetesen kapva kap­tam az alkalmon, hiszen a szem­tanúk nagyon fontos, máshon­nan be nem szerezhető részle­tekkel egészíthetik ki eddigi ismereteinket, s minél többen vannak, annál pontosabban re­konstruálhatók az események. így jött létre végeredmény­ben az a beszélgetés, amelynek legfontosabb részleteit most közzétesszük. A szó tehát az események egyik résztvevőjéé. Leszerelt névtáblák a hajdani Sztálin úton „1956 októbere. A dátumokra sajnos, már nem emlékszem pontosan, de a forradalom híre eufórikus hangulatot eredmé­nyezett. Szabadnak éreztük magun­kat. A Rákosi-klikkel való sza­kítás és a pesti események en­gem például arra ösztönöztek, hogy egy munkatársammal le­szereljük a Sztálin (ma Deák Ferenc) út névtábláit. Nekiáll­tunk ketten, és egyikünk a jobb, másikunk a bal oldalon végig­ment az utcán, aztán a leszerelt táblákat a munkahelyemen a műhelyben a munkapad alá dobtuk. Különös szerepem nem volt a forradalmi eseményekben, a vállalati munkástanács tagja voltam, és vagyonőri feladato­kat láttam el több társammal együtt. 1956. november 4-ével nem értek véget az események Egerben. Sztrájkokkal, tünteté­sekkel tiltakoztunk a szovjet megszállás ellen. December lil­én is egy tüntetés kezdődött a színházzal szemben, a 60-as ez­red emlékművénél. Egy so­vány, magas fiatalember sza­valta a Nemzeti dalt, utána a tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte, és ha jól emlékszem, a Székely Himnuszt is. Én a Klapka utcán álltam, a színház mellett az úttesten. Eközben a Deák Ferenc úton a vasútállo­más felől egy kék Pobeda sze­mélygépkocsi jött nagy sebes­séggel a Nagytemplom felé, és semmi hajlandóságot nem mu­tatott a megállásra. Mivel a tö­meg nagyon sűrű volt a színház előtti útszakaszon, az emberek közé hajtva mégis megakadt. Ahogy megállt, a tömeg kö­rülvette. Én is láttam, hogy pu- fajkát viselő géppisztolyosok ülnek benne. Az embereket már az is felháborította, hogy kö­zénk hajtottak, többeket veszé­lyeztetve. Amikor azonban a benn ülőket meglátták, még na­gyobb lett a felzúdulás. Meg­próbálták a kocsi ajtajait ki­nyitni, de ez nem sikerült. Ak­kor megpróbálták felborítani, de a sofőrnek sikerült orral a vasútállomás felé manőverez­nie az autót, s a tömegből ki­vergődve, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eliszkolt Kere- csend felé. A tüntetők között óriási volt a felháborodás. A Tefutól azonnal kiállt egy Ga­rant típusú teherautó, amelynek többen a platójára kapaszkod­tak, és a Pobeda üldözésére in­dultak. Én is felkapaszkodtam. Pufajkások üldözése - fegyverek nélkül Lehettünk vagy tízen, de a gép­kocsivezetőn kívül senkit sem ismertem. Hogy mennyire a pil­lanat hevében cselekedtünk, az is mutatja, hogy fegyveresek üldözésére indultunk, de ne­künk nem voltak fegyvereink. A kék Pobedát végül a város hatá­rában, a Kőlyuknál, a mostani benzinkút utáni völgy alján ér­tük utol. Akkor azonban már az utasai lövésre tartott géppisz­tollyal állítottak meg bennün­ket. Csak az utolsó pillanatban vettük észre őket, hiszen már sötét volt. Leparancsoltak a gépkocsi­ról, és nem éppen kedves szavak kíséretében az út szélére kísér­tek, ahol felemelt kézzel az út­nak háttal egymás mellé állítot­tak bennünket. Ahogy ott áll­tunk katonák kíséretében, oda­jött egy orosz tiszt. Őrnagy le­hetett, azt hiszem. Na, ez az orosz tiszt elzavarta a mi ma­gyar fogvatartóinkat, a kezün­ket is letehettük. Elvették a személyi igazolványainkat, és leültettek bennünket az árokba. Szemerkélő esőben üldögél­tünk ott. Bántani nem bántot­tak. Egyszer egy orosz katona ment el előttünk zseblámpával. és a lámpa pászmájában orosz harckocsit és páncélozott szál­lító járműveket láttunk az or­szágutat keresztező dűlőúton. Rövidesen visszaparancsoltak bennünket a Garantra két orosz katona kíséretében, és a magyar gépkocsivezető mellé is beült egy. Elöl-hátul egy-egy páncé­lozott jármű csatlakozott hoz­zánk, és elindultunk a város felé. A Sas út környékén talál­koztunk az utánunk indult tö­meggel. Az orosz tiszt rövid szemlélődés után a Sas útra ve­zetett bennünket, onnan a Ker­tész utcán jöttünk tovább, és a Klapka utcára fordulva men­tünk az orosz parancsnokság - a mostani városi rendőrkapi­tányság épülete - felé. A strand sarkán lévő hídnál ismét találkoztunk a tömeggel. Megállítani nem tudták a jár­műveket, de a nyomunkba sze­gődtek. A Klapka úti AVH- épület, a szovjet parancsnokság székhelye kapujában egy orosz harckocsi állt csővel kifelé. Az hátramenetben helyet csinált, mi pedig beálltunk az udvarra. Az alagsori fogdákba kísértek bennünket. Én egyedül kerültem egy cel­lába. Orosz őreink nem voltak ellenségesek. Még cigarettát és gyufát is kaptam az egyiktől. A cellában ülve hallottam a töme­get. Kiabáltak, énekeltek. Egy­szer csak feldübörgött egy harckocsimotor. Félelmetes volt, mert nem tudtam, miért. Arra gondoltam, hogy kitör és megtapossa a tüntetőket. Sze­rencsére nem ez történt, mint később megtudtam, a kaput csukták be, azért kellett helyet változtatnia. Valamikor másnap nyílt a cellák ajtaja, és a folyosón kel­lett sorakoznunk. Egy mokány orosz ezredes jött oda, vala­mennyiünkkel kezet fogott, és intett, hogy mehetünk. Nem akartam hinni a szememnek. Természetesen gyorsan elindul­tunk kifelé. Igen ám, de az ud­varon magyar karhatalmisták álltak, és igyekeztek a Kossuth Lajos utcai épület felé terelni bennünket, tehát nem ki az ut­cára, ahol vártak bennünket, hanem a rendőrség épületébe. Ezt látva az épület előtt állók ismét felzúdultak. Az orosz ez­redes, feltehetően megtudva a hangzavar okát. intett, hogy a Klapka utcai kapun engedjenek ki bennünket. Amikor kilép­tünk az épületből, a felesé­gemmel találkoztam először, aki ott várt. Nagy volt az öröm. Csatárláncban jöttek, majd tüzet nyitottak December 12-én - szerdai nap volt - a piacon voltam reggel, talán reggeliért, már nem em­lékszem pontosan. A Macky Valér és a Széchenyi utca sar­kán találkoztam két ismerő­sömmel, Bála Józseffel és Ráta Antallal. Ahogy ott beszélget­tünk, láttam, hogy a mozi utcá­jából, a Sándor Imre utcából egy Csepel teherautó kanyaro­dott ki. megrakva pufajkások- kal. A teherautó a Líceum felé fordult a Széchenyi utcán. Még mutattam is.a többieknek. .So­kan álldogáltunk a Széchenyi utcán, nem gondoltunk semmi rosszra. Beszélgettünk tovább, de körülbelül 10 perc múlva a nyomda utcájából, a Bródy Sándor utcából a Széchenyi ut­cára egy pufajkás csatárlánc fordult ki a Dobó-gimnázium felé, és 20 méter megtétele után tüzet nyitottak. Fogalmam sincs, miért. Később azt mondták, azért, mert kövekkel támadtunk rájuk. Csak azt nem tudom, honnan szerezhettünk volna köveket?! A Széchenyi út burkolatát nem bonthattuk szét, egyébként meg csak akkor lett volna do­bálni való kövünk, ha otthonról viszünk magunkkal... Nekem isteni szerencsém volt, de a két beszélgetőtársam bizony elvágódott. Amikor le­hajoltam hozzájuk, Tóni már nem szólt, Jóska a lábát fáj­lalta. Őt behúztam a Macky Va­lér utcába. Közben újabb sorozatot hal­lottam. Átkúsztam a Csiky Sándor utcába, és futni kezdtem felfelé. Akkor találkoztam egy másik csapattal, de ezek kato­nák voltak. Ők a Széchenyi utca felé futottak. Odakiáltottam ne­kik, rohanjanak, mert a főutcán halomra lövik a pufajkások a népet! Egy alacsony alhadnagy visszakiabált: Na és? Addig úgy tudtuk, hogy a hadsereg velünk van. Nagyon megrendítő volt számomra az a két szó...” *** Eddig a történet. Nem állít­hatjuk, hogy megtudjuk be­lőle pontosán, mi történt, de azt mindenképpen, ahogy az egyik szemtanú látta. Jó lenne, ha emlékeit több más résztvevőével is összevethet­nénk, ezért örömmel foga­dunk minden jelentkezőt, aki emlékeivel hozzájárul egy va­lósághű kép kialakításához. Közreadta: Kratochwill József Az egriek minden évben leróják kegyeletüket a helyszínen el­helyezett emléktáblánál fotó: perl marton Gondolatébresztő A korábban megjelentek­hez képest némiképp újabb változatában jelentkezik ezúttal a Gondolatébresztő elnevezésű oldalas összeál­lításunk. Amint Kedves Olvasóink tapasztalhatták, az előző­ekben tipikusan úgyneve­zett tematikus közlések lát­tak napvilágot. Azaz, egyet­len téma köré csoportosítot­tuk szerzőink írásait. Akkor éppúgy, amikor a trianoni béke előzményeit, hátterét, lefolyását és magyarországi hatásait taglalták cikkíró­ink, mint amikor a februári orosz forradalom legfonto­sabb politikai, történeti és társadalmi pillanatait ele­venítettük fel. A mostani alkalommal egymástól független, ám akár okulásra, tanulságok levonására, akár esetlege­sen további vélemények le­írására mindenképpen le­hetőséget teremtő témák­ban adtunk helyet a külön­böző műfajokban készült alkotásoknak. Remélve, hogy elnyerik tetszésüket. Tollvégen A vélelem bére C supán az eset vélelmezhetöségének fennálló lehetősége mi­att senki sem jogosul bizonyos messzemenő következtetések levonására anélkül, hogy ne tekintene a szóban forgó tények mi­lyenségének korlátozott voltára - hangzanak el mostanában igen jelentős személyiségek szájából is, rendes közéleti torkok­ból, amúgy népképviseletileg, hasonlóképpen ápolt kijelenté­sek. Olyanok, amelyek után a kollégák büszkén lapogatják a nyilatkozó hátát: ugye, hogy neked is sikerült, kijött végre, nem telt hiába annyi év, a jelentős felkészülés, na, pihenj rá egy ki­csit, zuhanyozz le, lazíts, engedd ki a nadrágszíjat, utazz el Mal­lorcára két hétre! Jól összeszedted a dolgokat, főleg ott a köze­pén, te, azt már majdnem értettük is volna, de aztán persze, mégsem csalódtunk. Minden világos. Nem szabad abból messzemenő következtetéseket levonni, ha valaki hűtlen kezel, elvesz, netán átjátszik, mert egyelőre még csak az állam pénzéről forog a szó. Arra meg éppen nem vonatkozik a magántulajdon szentsége. Majd ha el lesz lopva. Akkor igen, az(már igen, akkor oda kell sózni, ha nyúlkálnának a pénzünk után. A szörnyetegek. Az utóbbi időknek csak egyetlen messzemenő következte­tése volt, az időközben mégis hazatért, nagyszívű, bajnok Zemplényi, a világcsúcstartó úszó sekrestyésünk. Aki az oly hosszú és kockázatos külföldi szabadúszás után inkább a sokkal csendesebb hazai vizeket választotta ismét, hogy kicsit kifújja magát. Mert ő is olyan, mint a Dacia-akkumulátor, folyton töl­tődni akar. Magába szívni az új ötleteket. Napjainkban elég egy-két hónap kiesés, kihagy néhány kommünikét, és mindjárt elment - mit elment, elrohant - mellette a világ. Meghallgatások, azok nyomán különféle vizsgáló albizottsá­gok. tárcaközi söprögetés, vissza- és vállvonogatások. Van mit pótolni. Önképzéssel is lehet. Az autodidakta karrie­ristának a mondattani viszonyokra kell eztán nagyon ügyelnie. Az egyes elemek és a valóság között egészen szűk kohézió szükséges csak, redukálni kell a viszonyokat, mondhatni, súlyt helyezni a minimális dadaista program elébe. Az alany az min­dig határozatlan, vagy nem nyilakozik. ő ott sem volt, a húgá­nak a testvére járt arra egyszer, de nagyon melege lett, és visz- szafordult. Az állítmányt keverni illik az alkotmánnyal. És hi­vatkozni rá, hogy mindkettőt csak hallomásból lehet ismerni. Lebegtetni, mindig lebegtetni a dolgokat. És vélelmezni kell. Aki ma nagy dolgokra hivatott, az inkább csak vélelmezzen csendben, eljut majd az ő hangja bizonyos megfelelő fülekbe, akármilyen halovány is. Ú gy vélelmezem hát, hogy utat találnak maguknak a vélel- mezők, és meglesz az együttködösítés jutalma. Rálelnek a közös hangra, még ha ez a hang nem is lesz egészen tiszta és érthető. Számunkra. Kovács János ____________________Ön Mit Tenne?____________________ A helyes és helytelen mezsgyéjén , A kérdés most: Önnek mi a véleménye? Ha január, akkor nekem tolvaj? - címmel megjelent írá­somra telefonon és levélben is reagáltak Olvasóink. Beval­lom, jómagam azóta is sokszor elgondolkodom tettemen: noha a rendőröket kihívtam, végül elálltam a feljelentéstől. Anyai ösztönből(?) szinte védtem a lakásomba besurranó - kesztyűt, cigarettát elcsenni akaró -, tetten ért kamaszokat. Bár az olvasói véleményekkel mezsgyén állunk, fele-fele arányban oszlanak meg a „he­lyesen és a rosszul cselekedett, asszonyom” megfogalmazású gondolatok, mégis azt kell mondanom, tanulságokat, megszívlelendő tanácsokat bőven kaptam, kaptunk... Előbb a telefonhívásokból. Neveket nem említek, mert - ez egy másik gondolkodó­mérlegelő témája lehetne - a kagylóba bárki bármilyen ne­vet bemondhat. „Meg kellett volna jól pofozni őket!" Lehet. Valahol tudat alatt magam is azt tartom: a verés csak a cse­répedénynek árt, de az időn­kénti ütlegelésnek az ember még a saját gyerekén sem látja mindig a hasznát. Tény, eszembe sem jutott a tettleges- ség. Mert legfeljebb nagy- nagy dühömben folyamodnék ilyesmihez. Nem voltam har­cias, inkább ledöbbent és tehe­tetlen, tanácstalan. Az első levelet Záprel Zol­tán kisnánai olvasónktól kap­tam. „Szerintem nagy hibát követett el azzal, hogy azon­nal, ott a helyszínen nem tett feljelentést a rendőrségnek - így az írás - ...a gyerekek érezzék annak súlyát, hogy igenis olyan dolgot követtek el, amiért felelősséggel tartoz­nak, még akkor is, ha kisko­rúak.” Záprel Zoltán kifejti: ha a felnőttek szemet hunynak ilyen dolgokért, csak biztatás arra, hogy a jövőben is ha­sonló dolgokat műveljenek. Értesíteni az iskolát, a szülőt - kötelesség. Önnek minden sora igaz. Egyet is értek. Va­lóban a szülőnek volna fele­lőssége. Sajnos azonban nem egy fából faragtak valameny- nyiünket. Ön az iskolát, a tár­sadalmat is említi. Nem men­tegetni akarom őket, de az is­kola már egy kis embert kap. Jóravalónak tartja mindet, s így is kezeli. Megpróbálja ne­velni, a szó klasszikus értel­mében. De megfelelő szülői háttér nélkül kevés sikernek tapsolhat. A társadalom ne­velő hatásával pedig úgy va­gyok, hogy megfoghatatlan- nak tartom. Nemcsak a mai vi­szonyok között, régebben is jót és rosszat is tapasztalt a felnövekvő nemzedék. A he­lyest kiválasztani kell a szülő. Igen, oda lehet menni egy ta­nárhoz, a szomszédhoz is, de a becsületet, a tiszteletadást, egymás megértését legtöbben a szülői házból hozzuk. Vagy nem hozzuk. S énnek mi okai lehetnek? A kérdésre már egy másik levélből. Varga István egri ol­vasónkéból idéznék: „Az alábbi gondolatok so­rakoztak fel bennem a történ­tekkel kapcsolatban, amelyek alapján döntöttem volna én is úgy, mint ahogyan azt Ön tette:- vajon azok a 13-14 éves gyermekek tolvajok-e?- szüleik jómódú gazdagok, vagy éhínségben szenvedő szegények?-a gyermekek szülei mivel foglalkoztak és hogyan éltek évtizedeken keresztül?-vajon „ma” mi lehet az oka annak, hogy egy 13-14 éves gyermek „ besurranás- sal" lop? Törvényszerűnek kell-e lenni, hogy ahol a dúsgazda­gok létezése legális, ott éhező koldusszegényeknek is kell lenniük?” Varga István, mint írja, nem nekem teszi fel a kérdést. Ol­vasótársait kéri rajtam keresz­tül egy kis polemizálásra. Ké­rem, ragadjanak tollat! Már csak azon szomorú valóság miatt is: bennünket ilyen dol­gokról nem sok mindenki kér­dez, hallgat meg. Beszélges­sünk ily módon. Jómagam egy megtörtént eset kapcsán tettem fel a kér­dést Önökhöz. Előfordulhat azonban, hogy olvasóink egyike-másika döntés előtt áll, s több szem többet lát alapon kíváncsi volna mások vélemé­nyére, ötleteire. Tessenek be­kapcsolódni ebbe a felnőtt já­tékba. Gondolatainkkal, más­más látásmóddal talán segíthe­tünk magunkon, s másokon. Rada Katalin i A t A

Next

/
Thumbnails
Contents