Heves Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-12 / 85. szám
Kopátsy Sándor közgazdász-professzor véleménye szerint: Ne a kormányra, magunkra hagyatkozzunk Az utóbbi időben egyre több fórumon nyilatkozik Kopátsy Sándor közgazdász professzor, az a kitűnően felkészült szakember, aki nemcsak tényekre alapozva fogalmazza meg véleményét korunk égető problémáiról, hanem arra is törekszik, hogy mondandóját ízesen, színesen, közérthetően, mindenki számára világosan tolmácsolja. Legutóbb az aktuális gondokról faggattuk. Mindenekelőtt a kabinet csakazértis sikerpropagandájáról. — Nem kell ennek bedőlni, hiszen valamennyien érzékeljük, hogy a szólamok mögött a stabil semmi rejlik. Növekedést emlegetnek. Valóban létezik ilyesmi, de azt határozottan kijelentem, hogy a nullánál csak icipicivel több, vagyis korántsem számos. Igaz, utalnak az infláció csökkenésére is. Egyesek már azt is megkockáztatták, hogy jövőre egy számjegyűvé válik. Ez teljességgel lehetetlen. Ráadásul ugyanabból a körből többen cáfolják is. A napokban a pénzügyminiszter mondta, hogy csak szolid esésre lehet kalkulálni. Ajánlok egy biztos kontrollt is. Figyeljük meg azt, hogy a jegybank 19 százalékos hozamú kötvényt bocsát ki hosszú távra. Ez bizony azt jelenti, hogy aligha lesz lényegbeli változás, hiszen egy pénzintézet nem dolgozik önmaga ellen. Azt is nyomatékolja, hogy valóban aggasztó nehézségek vannak. Ezekről azonban direkt hallgatnak. — Rémisztőén csökken a nép- szaporulat. Ez is elgondolkodtató, ám még inkább az, hogy ezen belül a nyolc osztályt nem végzett rétegek körében viszont szédületesen emelkedik. Úgy érzem, ehhez fölösleges kommentárt fűzni. Különösképp akkor, ha azt is megemlítjük, hogy az értelmiségiek táborában viszont igen ritka a gyermekvárás. Vagy ott a munka- nélküliség. Erről sem beszélnek az illetékesek. Nyilvánvalóan azért a némaság, mert semmit sem tesznek ellene, s pillanatnyilag megoldhatatlannak minősítik az egész szituációt. Ez azonban nem álláspont, ugyanis bármilyen kátyúból létezik kilábalás. Egyébként szerintem az újságírók is ludasak abban, hogy komolyan veszik ezt a Kopátsy Sándor kormányt, amely nem érdemli meg ezt a törődést. Olaszországban most regnál az 53. „csapat”, s még sincs semmiféle baj, hiszen az emberek magas életszínvonalon, jól élnek, s a prosperitás nyilvánvaló. Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy kizárólag magára alapozzon, adottságaira, képességeire, ismereteire, tudására, szorgalmára. Ha így cselekszik, akkor előbb vagy utóbb csak boldogul. A rendszerváltás után jó néhányan precízen megtanultak egy idegen nyelvet. Ehhez csak elszánás szükségeltetett, másfajta segítség aligha kellett. Utólag kiderült, jó lapra tettek, s megtalálták számításaikat. Ez csak egy a sok fellelhető lehetőség közül. Ne fogadjuk el azt, hogy a vesztesek körébe rendelnek bennünket. Ehelyett vállaljuk a küzdelmet, s akkor a megpróbáltatások árárt is, de csak elérjük céljainkat. Kikötünk az úgynevezett nyugdíjreform témájánál, hiszen a nyugdíj-biztosítási ön- kormányzatnál is tevékenykedik.- Csak kritikai megjegyzéseket sorolhatok. Ha a mostani változat megvalósul, akkor — s ez egyáltalán nem túlzás - néhány évtized múlva a romák mindössze egy százaléka részesül majd ilyen jellegű ellátásban, emellett a munkanélküliek se remélhetnek jót. Hadd fogalmazzam meg azt is, hogy az időskorúak ellátása alapvető kötelessége a mindenkori hatalomnak, úgy is mondhatnám, hogy lelkiismereti ügy. Közbevágok, s megjegyzem, hogy ez etikai megközelítés, s nem közgazdasági. Mindjárt replikázik: szó sincs róla. Ma már sok nézőpontból lehet megközelíteni a valóságot. Aligha vitatható az, hogy ahol többet fordítottak az alkonyesz- tendeiket élőkre, ott fellendült az illető ország helyzete is. Ez bármennyire furcsán hangzik, mégis így van. Ugyanez vonatkozik az oktatásra. Ha méltatják a pedagógusok igyekezetét, s áldoznak az iskolarendszerre, akkor garantált - ha nem is máról holnapra - az annyira óhajtott fellendülés. Tessék hát cselekedni, mert ez mindenképpen eredményt szülőbb a frázisok pufogtatásá- nál. Pécsi István Miskolc - Eger - Hamilton „Nem szétszóródtunk, etteijedtünk a világban!” Kanadai beszélgetés Henkey Károly atyával Közel a turistaparadicsomhoz - a Niagara-vízeséshez - van egy magyar vonatkozásokban igen gazdag kanadai város, Hamilton. Egyik utcáját nem is olyan régen Liszt Ferencre „keresztelték át”, s fent a hegyen létesült egy kis falu, amely az Elizabeth Village nevet viseli. Alapítója, Erzsébet nővér a háború után Magyarországról menekült Kanadába, s egyetlen fillér nélkül belekezdett egy Magyar Otthon építésébe, mely az idős embereknek nyújt menedéket. Mára ez az otthon egy valóságos faluvá nőtte ki magát. Menedékül szolgál például mindazoknak a papoknak, akik a nyugdíjba vonulás után magukra maradnak. Itt élt halála napjáig Tűz Tamás költő is, s itt tölti boldog nyugdíjaséveit a 89 éves Henkey Károly atya is, aki Miskolcról indult el, hogy felfedezze a világot. Történelmi családból — 1907-ben születtem Miskolcon, egy különösen híres család saljaként láttam meg a napvilágot. Édesanyám tősgyökeres egri lány volt, a Gröber család gyermeke. Egyik fiútestvére elvette feleségül Knézich Olgát, az aradi vértanú lányát. így lett Knézich Károly az én dédapám. Egerben 1926-ban végeztem el a szemináriumot, s innen indultam Rómába, hogy nyolc évig tartó szolgálatomat megkezdjem. Olaszországból visszatérve Diósgyőrbe mentem, ahol a vasgyár hitoktatója lettem. Azután rövid időre elcsábítottak Nagykállóba is, hogy legyek ott hittantanár. Érdekes hely volt, a katolicizmus különös világa tárult fel előttem egy többségében református városban. Emlékszem arra, hogy nagyon szerettem ott a gyerekekkel dolgozni. Az ott töltött két év örökre megmaradt az emlékeimben. Kállósemjén közel volt, sokat találkoztam Kállay Miklós miniszterelnökkel.- Kétéves nagykállói tanárkodás után visszatértem Miskolcra, ahol aztán az elkövetkező nyolc évben hittanár lettem a Mindszenthy-plébánián. Úgy érzem, a Mária-kongre- gációba új életet sikerült vinnem, mert a gyerekeket arra neveltem: ne engedjenek mindenkinek beleszólást, s ne engedelmeskedjenek feltétel nélkül senkinek. Azután amikor jött a kommunizmus, baj is lett belőle, mert visszaszóltak, ha igazukat kellett védeniük. Engem börtönbe zártak, egy esztendő után azonban kiengedtek, s amint lehetett, Pestre mentem. 1948-at írtunk akkor. A haza elhagyása- Pap barátaim azt tanácsolták, mivel a történtek után aligha vár rám kedvező jövő Magyarországon, menjek el innen. Fájdalmasan nehéz döntést kellett hoznom: elhagytam hazámat és megkezdődött a több évtizedes „pusztában barangolás”. Svájc, Anglia, Amerika után hosszabb időre visszakerültem Franciaországba, ahol teológiát tanítottam. New York következett ezután, a Manhattan College tanára lettem, majd megérkeztem ide, Kanadába. Montrealban kezdtem a Loyola College-ban, majd Torontóban vállaltam szolgálatot, s végezetül beköltöztem ide, az Elizabeth Vil- lage-be, ahonnan már nincs visszafelé út... Az idő eljárt felettem, de nem adom fel. Most kezdem például az Ószövetséget újra tanulmányozni, értelmezni. írok, tanulok és néha szentmisét tartok. Istea és Haza-Becsavarogtam a világot, de mindig és mindenhol magyar maradtam. Sőt! Nemcsak maradtam, hanem élek magyarul és beszélek magyarul, s átgondolom helyzetünket a világban. Azt mondják, szétszóródtunk, amire én azt felelem: elterjedtünk. Mert van abban valami jó, hogy a világban mindenfelé magyarok élnek, csak nekünk ezt még fel kell dolgoznunk. Úgy vagyunk, mint az öreg székely, aki azt mondta: „Mindig tudtam, hogy jár nekünk valami Romániában, de hogy az egészet megkapjuk, nem gondoltam volna.- Egerbe és Miskolcra egyaránt visszajártam látogatóba, ez a két város nagyon a szívemhez nőtt. Seregély István érsek atyám nekem ministrán- som volt Miskolcon. Utána érsekem lett. Büszke vagyok rá, s boldogsággal tölt el, hogy ő a Magyar Püspöki Kar elnöke. Csodásán, eredményesen dolgozik.- A kommunizmus alatt a magyarok elkényelmesedtek, s megszokták, hogy az el nem végzett munkáért is fizetnek. Most, a megváltozott helyzetben nehezen alkalmazkodnak. Pedig Isten is csak azon segít, aki magán segíteni tud. Az Úristen hitet kíván az emberektől, mint ahogy Jézus is hitet kívánt azoktól, akiket meggyógyított. Ha erős lesz a hitük és felelősségtudatuk, akkor velünk lesz Isten is. Kívánom az otthon élőknek, tiszta szívből kívánom, hogy így legyen...! Sziki Károly A drámapedagógia és a NAT Egy sikeres amatőr rendezői tanfolyam hallgatói előbb a jászfényszarui Kovács Andrásné neves gyermekszínjátszó-szakember vezetésével, majd Pappné Demeter Magdolna irányításával létrehozták a Heves Megyei Drámapedagógiai Műhelyt. A közösség időről időre találkozik egy-egy előadás erejéig - mondta Nyeső Ildikó, az MMK előadója annak kapcsán, hogy a műhely tagjai ismét összejöttek Egerben. Ezúttal a Nemzeti Alaptantervnek azzal a részével foglalkoztak, amely a drámatanítást beilleszti az oktatásba. A dramatikus módszereknek a nevelésben betöltött szerepét ma már senki sem vitatja, sőt a NAT egyenesen épít rá. Ám hogy azt miként kell és miként érdemes alkalmazni, erről beszélt Rudolf Ottóné Galamb Éva drámapedagógus a műhely tagjainak. A műhely foglalkozásaira pályázati összegből tudnak áldozni - tudtuk meg Nyeső Ildikótól -, s ez teszi lehetővé azt is, hogy a nyáron egyhetes drámatanári kurzust tartsanak Egerben, az MMK-ban az érdeklődőknek. Lázadó idők C sak arra kérlek, ne hazudj. Ne légy olyan, mint azok az emberek, akiktől mi annyira szerettünk volna különbözni, akik apró kis füllentésekkel mételyezték meg életüket. Ne bókolj, és ne púderezd a valóságot. Csak akkor szólalj meg, ha már úgy érzed, igazat tudsz mondani. Emlékszel, annak idején, amikor még csak kóstolgattuk az életet, mennyire fontos volt nekünk az őszinteség. Gyerekek voltunk, így nem volt vesztenivalónk, ha a másik arcába vágtuk a véleményünket. Akkor még tudtuk egymásnak azt mondani: gyere, mesélj. Vajon képes vagy még beszélgetni? Megérzed azt, ha valaki arra vágyik, hogy egy röpke pillanatra társa légy? Csalódást kell neked okoznom. Bennem már ne keresd a múltat, mert nem találod. Emlékszel, hatan együtt alig voltunk száz, amikor ott kint a hegyen fényképezni kezdték Mindenki pózolt a gép előtt, csúnya fintorok rajzolódtak ki a rossz minőségű papírképen, SZÚROM! RITA gyerekes grimaszok, amikről mi sem tudtuk, kinek szól. Csak úgy éreztük, ennyit ér a világ, ezt küldjük neki. Akkor én azt mondtam: utálom az emlékeket. Nem akartam, hogy ha majd lilák leszünk, és valamelyikőtök fiókjából előkerülnek a papírok, lássátok, ki voltam. Lilának hívtunk mindent, ami konzervatív, hétköznapi volt. Mások akartunk lenni, de nem tudtuk, valójában milyenek is. Csak abban értettünk egyet, hogy egyikünk sem akarja megélni a negyvenet. Te vajon már félsz a haláltól? Tizenévesen milyen könnyen azt mondtuk, hogy jobb fiatalon meghalni, mint megöregedni a múló idő súlya alatt! Képzeld, én már félek. Nem tudom, mi a halál, mert soha nem meredt rám egyetlen kedves arc sem mozdulatlanul, de annyit érzek, hogy már nem akarok fiatalon meghalni. Akkor még biztosak voltunk abban, hogy a mi arcunk sohasem szürkül el. Néha felidézem, hogy mennyit kacagtunk azokon a képsorokon, amikor a babakocsit toló kismamák álltak a pénztár előtt, s számolgatták aprójukat, futja- e még egy csokira a gyereknek. Úgy gondoltuk, hazatérve nekikezdtek főzni, mosni, és borzasztóan utálták egyhangú életüket. Rémített az, ha építkezésről, gyereknevelésről, bútorárakról esett szó, s fejvesztve menekültem az első osztálytalálkozóról, ahol a legnagyobb diskurzus épp a bébiételek ára körül bontakozott ki. Tudod, hogy mostanában egyre többször gondolok arra, hogy milyen jó is lenne egy kisbabát tologatni, vagy pelenkát mosni? Lehet, hogy én is meglilultam? Éjszakákon sokszor hallgattam bluest, és azt reméltem, hogy én is Zöld Csillag leszek, ami csak egyszer suhan el az égen, de örökre nyomot hagy maga után. Már nem szeretnék Zöld Csillag lenni! Hajdan gyűlölettel néztük azokat az embereket, akik már elfelejtették, milyen a szabadság, az életük a tévé előtt egy sörrel a kezükben múlt el. Taszított a vagyon bennünket, buta, polgári szokásnak gondoltuk a jólétet, az anyagi biztonságot. Tudod, hogy már nem tartom gusztustalan eszköznek a pénzt? Egyszer egy szeles húsvé- ton hatan sétáltunk a völgyben, amikor elővetted apád videokameráját. Micsoda luxus volt az abban az időben! Én kértem, engem ne filmezz. Pedig milyen színes idők voltak azok, a gondtalan arcokkal! Mindnyájan azt hittük: a mi pályánk különleges lesz, olyat teszünk majd, amivel nevünket bevéssük abba a Nagy Könyvbe, ahová mindenki vágyik. ' Neked sikerült? Én azt hiszem, nekem nem. Úgy gondoltam, különleges vagyok, különb az átlagtól, s most rájöttem, hogy csak álom volt á másság. Abban az időben ösz- szehasonlító irodalommal foglalkoztam, s biztos voltam abban, hogy nagy ember leszek. Tudod, hogy mindnyájan tévedtünk, mert egy hazug mesében éltünk? És a te Felhődből mi lett? Merre tart? Hol tévedt el? Én néha már azt hiszem, az enyém azon az úton halad, amit akkor megálmodtam. De nem vagyok boldog tőle! Mert a Felhőbe egyre nehezebb lila kezekkel kapaszkodni. Emlékszel? Oda csak tiszta, égszínkék emberek mehettek. Egyre többször bizonytalanodom el, hogy akarok-e még ezen a Felhőn utazni. De azt is tudom, hogy nélküle már nem bírnám ki. Olyan szürke, nehéz és elviselhetetlen lenne már minden a Felhő nélkül. A napok egymás után peregnek. Minden reggel elmondom magamnak, hogy fontos vagyok, hogy az élet egy csöppnyi szelete szegényebb lenne nélkülem, ha nem lennék. De érzem, hogy hazudok, s hazudik az is, aki úgy gondolja, fontos ezen a Földön. Szemedből látom, most megint azt gondolod: hülye vagy. Igazad van. Ez már csak dac, ragaszkodás a múlthoz, amit annyira szerettem. Az utolsó esély, hogy ne liluljak be végképp. Pedig valahol már vágyom azt. Most pedig nézz rám. Mondd a szemembe bátran: te nagyon megváltoztál. ♦ A kkor tudni fogom, hogy legalább két percre megint együtt gondolkodtunk, és ismét fiatalok voltunk. Mint azokban a lázadó időkben.
