Heves Megyei Hírlap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-06 / 31. szám
4. oldal Gondolatébresztő 1997. február 6., csütörtök Kedves Olvasóink! Január elején tett ígéretünkhöz híven indítjuk Gondolatébresztő című, rendszeresen jelentkező összeállítás-sorozatunkat. E helyen olyan írásokat közlünk, amelyek témájukban köz- érdeklődésre számottartóak. Elsősorban szakemberek nézeteit, cikkeit, tanulmányait kívánjuk közkinccsé tenni. Arra is ügyelünk, hogy leginkább Heves megyében élő, alkotó szerzők véleményét ismerhessék meg Kedves Olvasóink. Lehetőséget kívánunk adni az ellentétes nézetek tükröz- tetésének is - vitafórumot is teremtve azoknak, akik publikálni óhajtják gondolataikat. Első alkalommal - közelgő 50. évfordulóján - a párizsi béke- szerződés hátteréről olvashatóak összefoglalókat az egri Eszter- házy Károly Tanárképző Főiskola történelmi tanszékei oktatóinak tollából. Kérjük, fogadják szívesen Gondolatébresztőnket! Visszapillantás - ötven esztendővel A párizsi békekonferencia Ötven éve, 1947. február 10-én a Szajna-parti Quai d'Orsay - a francia külügyminisztérium - óraszalonjában járultak Németország volt szövetségeseinek, Bulgáriának, Finnországnak, Magyarországnak, Olaszországnak és Romániának a képviselői a szövetséges nagyhatalmak elé, hogy aláírják a II. világháborút lezáró békeszerződést. Már a békekonferencia összehívásával kapcsolatban is éles viták robbantak ki a nagyhatalmak külügyminisztereinek értekezletein, s ezek még hevesebbé váltak a konferencia tárgyalótermeiben. A 21 résztvevő ország két táborra szakadt. Egyesek az USA, mások a Szovjetunió körül tömörültek. Az egyes kérdésekben tett engedmények nem a diplomaták ügyességének vagy a józan belátásnak voltak köszönhetőek, hanem a nagyhatalmak közötti kompromisszumnak. A veszteseket nem tekintették tárgyalópartnernek. Kéréseik csak akkor hallgattattak meg, ha valamelyik résztvevő állam delegációja felkarolta és előterjesztette azokat. Egyébként nem! A viták középpontjában a görög-bolgár és az olasz-jugoszláv határ megvonása, a jóvátételek fizetése, a dunai hajózás. Albánia és Trieszt jogállása, valamint bizonyos területek elcsatolása és az ezzel kapcsolatos lakosságcsere kérdése szerepelt. A tárgyalások eredményeképp Finnország a szovjeteknek teljesítendő háromszáz millió dollár jóvátétel fizetése mellett visszaszorult 1940-es határai mögé, Olaszországnak pedig el kellett ismernie Albánia és Etiópia függetlenségét, elvesztette gyarmatait, Isztriát, és háromszázhatvanmillió dollár jóvátételt fizetett. A Szovjetunió, Belorusszia, Ukrajna, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia által alkotott szovjet blokk erőfeszítéseinek következtében Csehszlovákia és Jugoszlávia szinte mindent elért, amit szeretett volna. Az általuk támogatott vesztes Bulgária és Románia kérései is meghallgatásra találtak. Bulgária megtarthatta Dél-Dobrudzsát, de 70 millió dollár jóvátétel kifizetésére kötelezték (45 milliót Görögországnak, 25 milliót pedig Jugoszláviának kellett fizetnie), Románia átadta Bukovinát és Besszarábiát a Szovjetuniónak és 300 millió dollár jóvátételt is fizetett neki, de cserébe megkapta Erdélyt. A legrosszabbul Magyarország járt. A Kárpátalját bekebelező Szovjetunió ellen gerjedt, de természetesen el is fojtott csehszlovák nacionalizmus itt szabad teret kapott. Magyarország 1947-es kálváriájával dr. Nagy József és dr. Kiss László, az egri tanárképző főiskola oktatói ismertetik meg olvasóinkat. Kratochwill József Hazánk második Trianonja: a párizsi béke (A megállapodás aláírásának dátuma: 1947. február 10.) 1944 őszére kiderült, hogy Magyarország Németország oldalán a második világháborút is elvesztette. Horthy kormányzó már 1944. szeptember végén fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába, amely október 11-én elért egy fegyverszünetet a szövetséges hatalmakkal. Ennek feltételei azonban az október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet következtében nem valósultak meg. Az 1944. december 22-én megalakult demokratikus kormány egyik sürgős feladatának tekintette, hogy most már a demokratikus Magyarország nevében a fegyverszünetet ismét megkösse. A Gyöngyösi János külügyminiszter vezetésével Moszkvába utazott magyar kormány- küldöttség 1945. január 20-án írta alá a fegyverszünetet a szövetséges hatalmakkal. Hangoztatni kívánjuk, hogy bár az aláírás Moszkvában volt, de a szerződést a szovjet diplomaták az ott tartózkodó angol és amerikai megbízottakkal együtt fogalmazták meg, s a szerződés szövegében is mindenhol szövetséges hatalmakról van szó. Ennek az egyezménynek egyetlen pozitívuma az volt, hogy az aláírás tényével elismerte Magyarország önálló állami létét, ugyanakkor keménységével előrevetítette egy kedvezőtlen békeszerződés rémét. A fegyverszünet értelmében Magyar- országnak az 1937-es határokra kellett visszavonulnia, hat éven belül 300 millió dollár jóvátételt kellett fizetnie (200 milliót a Szovjetuniónak, 100 milliót Jugoszláviának és Csehszlovákiának), és a békeszerződés megkötéséig Magyarország a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alá került, amelynek jogában állt a magyar kormány minden intézkedését felülbírálni. Ennek élén szovjet megbízott (hosszú időn keresztül Vorosilov marsall) állt. Tekintettel arra, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia a győztesek oldalán volt, területi kérdés erre fel sem merülhetett. Az 1945. április 4-én elfogadott kassai kormányprogram az egész felvidéki magyarságtól megvonta a csehszlovák állam- polgárságot, s nemzeti államot követelve ragaszkodott az ott élő, mintegy 600 ezer magyar áttelepítéséhez. A benesi diplomáciának sikerült elérnie, hogy a szövetséges hatalmak 1945 novemberében elrendelték félmillió magyarországi német kitelepítését, s helyükre tervezték a felvidéki magyarságot telepíteni. Bár ez az ördögi terv teljes egészében nem valósult meg, mintegy 200 ezer németnek kellett elhagynia Magyarországot, a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében pedig több mint százezer felvidéki magyar telepedett át Magyarországra. Határmódosítási igénnyel a magyar kormány egyedül Romániával szemben léphetett fel. Románia ugyancsak Németország szövetségese volt, s bár 1944 augusztusában átállt a szövetségesek oldalára, s fegyveresen is részt vett a fasizmus legyőzésében, a szeptemberben aláírt román fegyverszünet nem zárta le egyértelműen a magyar-román határkérdést. A háború befejezése és a Chur- chill-Sztálin-féle világ-újrafelosztás után a Szovjetunió határozottan Románia béketörekvéseit támogatta, Magyarország érdekében viszont a nyugati hatalmak sem vállalták a konfrontációt. A párizsi béke sikertelenségéért a magyar kormány is hibáztatható. A győztes országok nagykövetei, majd külügyminiszterei már 1946 tavaszára megrajzolták a világ új térképét. A magyar kormány pedig csak 1946 tavaszán kezdett foglalkozni a béke-előkészítéssel. Győztes és legyőzött országok egyaránt rutinos diplomáciai stábot vonultattak fel Párizsban. A magyar küldöttséget vezető Gyöngyösi János francia szakos tanár és újságíró volt, a diplomáciában azonban teljesén járatlan. A béketárgyalás 1946 augusztus-szeptemberében megtartott, Magyarországot érintő vitáin mindössze Ausztrália, Kanada, Új-Zéland támogatta bizonyos kérdésekben a magyar törekvéseket, a Szovjetunió egyértelműen Csehszlovákiát és Romániát támogatta, Anglia és az Egyesült Államok asszisztálásával. így Románia megtarthatta 1920-as határait, Csehszlovákiának ugyan elutasították 200 ezer magyar kitelepítésével kapcsolatos követelését, de Pozsonnyal szemben a Duna jobb partján lévő területről odacsatolták Dunacsuny, Horvátjár- falu és Oroszvár színmagyar községeket. Ezzel a Duna megszűnt határfolyó lenni. Ismét érvényesült tehát a győzők békediktátuma. Ez Magyarország számára még súlyosabb volt, mint Trianon, mert a magyar küldöttség a trianoni békében szereplő kisebbségi jogok biztosítását sem tudta elérni. A nemzetközi elszigeteltséget látva a nemzet- gyűlés 1947. február 5-én felhatalmazta a Nagy Ferenc-kormányt a békeszerződés aláírására, ami február 10-én Párizsban megtörtént. A békeszerződés aláírásával tehát Magyarország visszanyerte szuverenitását. A teljes önállóság visszaszerzése azt is feltételezte, hogy minden idegen ország hadseregének el kell hagynia Magyarország területét. A békeszerződés 22. cikkelye azonban kimondja: „A jelen szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországról vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” A szovjet hadsereg tehát változatlanul Magyarországon maradt. Az osztrák békeszerződést 1955. május 15-én írták alá, május 14-én viszont megalakult a Varsói Szerződés, amely a szovjet hadsereg „ideiglenes tartózkodását” törvényessé tette. Nagy József A csehszlovák-magyar „lakosságcsere” politikai háttere IkTyelvem, mely az emberi yyls hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihá- gási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. Es az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. ” Fábry Zoltán 1946-ban írott sorai azoknak a borzalmaknak és szörnyű megpróbáltatásoknak csupán a kezdetét jellemezték, amelyek a több mint 600 ezer főt számláló dél-szlovákiai magyar lakosságra a következő években vártak. Mi is történt valójában? A csehszlovák emigráció és a nagyhatalmak ••• A megszűnőben lévő csehszlovák állam köztársasági elnöke, Eduárd Benes 1938 őszén Nyugatra távozott. A Párizsban megalakított Csehszlovák Nemzeti Bizottmány Londonba áttelepülve hamarosan Ideiglenes Kormánnyá alakult, amelyet Anglia és a Szovjetunió kormánya is elismert. Az emigráns kormány a kisebbségi kérdés kezelésében 1939-1941 között még demokratikus és rugalmas volt. Mihelyt azonban Nagy- Britannia kormánya 1942 szeptemberében elvi hozzájárulását adta a több mint 3 millió szudé- tanémet - Benesék által is szorgalmazott - kitelepítéséhez, az álláspontjuk radikálisan megváltozott. Hosszú és bonyolult diplomáciai taktikázás kezdődött el, hogy - dacolva a nyugati hatalmak többszöri visszautasításával is - elérjék a magyarok háború utáni kitelepítésének, illetve egy lakosság- csere jogosságának az elismertetését. Az igaztalan vád is megszületett: a magyarok „kivétel nélkül soviniszták”, akiknek döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, s ezért puszta jelenlétük is veszélyes lehet. Benesék nem titkolt célja egy egységes és kizárólagosan csehiekből és szlovákokból (és kárpát-ukránokból), vagyis szlávokból álló nemzetállam megteremtése volt. 1943 decemberében a moszkvai Benes—Sztálin—Molotov tárgyalásokon a céljukat el is érték. A „szláv testvériség” talajára helyezkedő szovjet diplomácia is kezdett egyetérteni a magyar nép kollektív felelősségre vonásával. A szovjet külügyminiszter egy 1943. június elején írott hivatalos levele leszögezte: a háborús „felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is”. A moszkvai cseh kommunista emigráció megváltozott álláspontját már jól tükrözte Element Gottwaldnak, a CSKP főtitkárának az az 1943. december 21-én tett kijelentése: „a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell vállnia.” Az illegális Szlovák Kommunista Párt (SZIKP) és a megalakuló Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) szemléletében csak azután következett be változás, amikor Gustav Húsoknak a Klement Gottwalddal 1945. január végén Moszkvában folytatott megbeszélése - a londoni emigráns kormánnyal való megegyezés érdekében - nemzeti szempontú kompromisz- szumot tett az agrár- és a nemzetiségi kérdésben. Erre alapozva a SZIKP 1945. február 28-án megtartott konferenciáján már arról beszélt, hogy: „A szlovák parasztok és munkások, akiket a gazdag déli területekről kiszorítottak, meg kell hogy kapják ezt az ősi szlovák területet...". Ugyanebben a hónapban Benes a londoni, Gottwald pedig a moszkvai rádió hullámhosszán már igen magabiztosan jelenthették ki, hogy „elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását (sic!), mert nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől”. A kassai kormány és a benesi dekrétumok A Szovjetunióból a már felszabadított Kassára érkező koalíciós kormány már másnap, 1945. április 5-én nyilvánosságra hozta azt a (magyar-szlovák viszonyt mint a mai napig beárnyékoló) kormányprogramot, amelynek különösen a VIII., XI. és a XV. fejezete érintette rendkívül súlyosan a magyarokat. Ez, valamint Benes elnök dekrétumai és az SZNT határozatai együttesen alkották a kollektív bűnösként kezelt magyarok teljes jogfosztásának a „törvénykönyvét”. Kezdetét vette „Csehszlovákia egész területének az eredeti szláv elem (sic!) kezébe való visszaadása”. Ennek során az ellenállási mozgalomban közvetlenül részt vettek kivételével a magyar nemzetiségűeket, akik között sok életben maradt zsidó is volt, megfosztották állampolgárságuktól, választójoguktól, földtulajdonuktól, közalkalmazotti tisztségeiktől, nyugdíjuktól, iskoláiktól, kulturális és társadalmi egyesületeiktől, anyanyelvűk használatától, rádiójuktól, újságjaiktól és könyvkiadóiktól. A magyarok vagyonát állami felügyelet alá, üzleteiket és műhelyeiket pedig zárgondnokság alá helyezték. Reszlovakizálás, kényszermunka A nagyhatalmak potsdami konferenciáján a csehszlovák kormánynak a szovjet támogatás ellenére sem sikerült elérnie (az USA vétója miatt) a „magyar kérdésinek a teljes kitelepítés útján történő megoldását. A konferencia kétoldalú tárgyalásokat javasolt. A Csehszlovákia által kidolgozott lakosságcsereegyezményt a magyar kormány képviselői 1946. február 21-én írták alá. Mivel ennek a paritásos cserének a várható eredménye messze elmaradt a csehszlovák várakozásoktól (ők A magyar békedelegáció vezetője aláírja a párizsi dokumentumot - a „lakosságcsere” is egyik következménye ugyanis 150.000 - 200.000 „hazatérővel” számoltak, Magyarországon viszont csak kb. 80.000 szlovák élt), a párizsi békekonferencia elé terjesztették igényüket további 200.000 magyar egyoldalú kitelepítéséről. A szovjet A. Visinszkij támogatása ellenére a nyugati hatalmak ezt a beterjesztést is megvétózták. Az elhúzódó viták miatt a lakosságcsere csak 1947. április 12-én kezdődött meg. 1948. áprilisig kb. 73-74 ezer szlovák hagyta el szülőföldjét, Szlovákiából pedig hivatalosan 68-69 ezer magyart telepítettek át. 1949-ben azonban 118.582 olyan csehszlovákiai illetőségű személyről voltak adatok, akik 1938 előtt külföldön születtek. A lakosságcsere Dél-Szlová- kiában 1946. június 17-től kiegészült az ún. reszlovakizáci- óval. Ennek a „visszaszlováko- sítási” kampánynak az volt a célja, hogy „megadja a lehetőséget” Dél-Szlovákia „elma- gyarosodott tömegeinek”, hogy „visszatérjenek eredeti nemzetükhöz”. À további megpróbáltatásokat elkerülendő, több mint 300 ezren kérték szlovákká nyilvánításukat. 1946. szeptember - 1947. február vége között a 88/1945. sz. elnöki dekrétumra hivatkozva „munkaerő-toborzás” címén 393 községből mintegy 10.000 családot, összesen kb. 44.000 személyt deportáltak embertelen körülmények között Csehországba az onnan Németországba kitelepített szudé- tanémetek helyére - egyfajta kényszermunkára. A ki- és áttelepítések ugyan az 1949-ben aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel megszűntek, de a szlovákiai „magyarkérdés” demokratikus megoldása a mai napig várat magára. Kiss László
