Heves Megyei Hírlap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
Pokolba kényszerítő helyzetek - áldozatokkal A szakadék mélyén - kapaszkodó nélkül Mi is csak ezt kívánhatjuk // O k áz érdekvédelmi műsorok legmegrázóbb „illusztrációi”. Ők azok az emberek, akik egy fondorlatos sorsörvénybe keveredve egyre lejjebb és lejjebb sodródnak a társadalmi ranglétrán. Magánéletük zsákutcába jut, környezetük elfordul tőlük, s egy idő után rokonaik, barátaik segítségére sem számíthatnak, ha egyáltalán vannak ilyen kapaszkodóik. Ők a hajléktalanok, akiknek egyetlen sziget maradt: egy intézmény, ahol fűtés van, napi egyszeri meleg étel, tisztálkodási lehetőség és egy ágy, ahol nyugovóra hajthatják a fejüket. Hogy mennyiben felelősek azért, hogy idáig jutottak a kiszolgáltatottság végső határán, már nagyon nehéz megállapítani. Az alábbi beszélgetések azt támasztják alá, hogy igenis vannak élethelyzetek, amik az áldozatok akarata ellenére a pokolba kényszerítik a szenvedőket. Sorsokat villantunk most fel. Hihetetlen és elképesztő történeteket, amelyeket a legfantá- ziadúsabb színdarabíró sem találhatna ki. Beszélgetőtársaink az Egri Családsegítő Intézet Kertész utcai átmeneti otthonának lakói. Azért kerestük fel őket, mert meg vagyunk győződve arról: az ő vágyaiknak éppolyan létjogosultságuk van, mint szerencsésebb sorstársaikénak, s mert bízunk abban, hogy visszakerülhetnek egy olyan, emberibb világba, ahol talán kevesebb csalódás éri őket. Ha rossz leszel •••- Két házasságom futott zátonyra. Mindkettőből szép, egészséges gyermekeim születtek, akikre büszke vagyok. Mindkét kapcsolatban megálltam a helyem. Lakást vásároltunk, autót vettünk, neveltük a gyerekeket, és dolgoztunk, szinte megállás nélkül. Három szakmám van, egy ideig az egyik államtitkár gépkocsivezetője voltam. Megfordultam befolyásos emberek között. Amikor a második házasságom is tönkrement, ismét elindultam az aktatáskányi holmimmal. Eger belvárosában jutottam lakáshoz. Igaz, komfort nélkül, kissé kényelmetlen körülmények között, de volt hol laknom. Ezután ismertem meg az élettársamat, akitől újabb gyermekem született. A társam elhagyott, egyedül maradtam a mozgássérült kisfiámmal, akit egy percre sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Havonta vittem Pestre a Pethő Intézetbe, konduktorokhoz jártunk, segítséget remélve. Ekkor kaptam egy ajánlatot, hogy cseréljem el a lakást egy Csebokszáriban lévő egészségesebbre. Örültem, hogy végre újra emberi körülmények között élhetek a fiammal. Mivel azonban ekkor már főként alkalmi munkákból éltem, pillanatok alatt eladósod- tam. Nem tudtam fizetni a rezsit, a közüzemi díjakat. Egy napon több mint 600 ezer forintos lakbérhátralékra kaptam felszólítást. Többé nem tudtam a nyomasztó adósság terhével nyugodtan aludni. Lemondtam hát a lakásról, s miután vevő akadt rá, kétszázezer forintos lelépési díjjal albérletbe költöztünk. A pénz hamar elfogyott, megint mennünk kellett. Egy fél évig befogadott bennünket idős nagynéném, de az ő nyakán sem élhettünk a végtelenségig. Ekkor fordultunk a családsegítőhöz, akik felajánlották az átmeneti szállást. Azóta itt vagyunk. Reggelente viszem a fiam az iskolába, délután pedig érte megyek. Igaz, mozgássérült, de nagyon okos. Jól tanul, szeretik és segítik az osztálytársai. Hálás vagyok ezért a tanárainak és azoknak a szülőknek is, akiktől ruhát kapott. A sors iróniája: édesapám az egyház javára lemondott minden vagyonáról. Pert indítottam, hogy legalább a köteles részhez hozzájussak, de nem tudni, sikerül- e. Jelenleg az 5100 forintos csa: ládi pótlékból és a 2500 forintos rendszeres nevelési segélyből élünk. Itt mindenben segítettek. Ingyen vacsorajegyet kaptunk, és végre a betegkártyához is hozzájutottam.- Hogyan tovább?- Nem törődöm bele ebbe a helyzetbe. Látom, akik ide jutnak, sokan feladják. Én nem gondolkozhatok így. A fiamat fel kell nevelnem, és otthont biztosítanom neki. Most is dolgozom, ha kapok valami lehetőséget. Egy ideig kisplasztikákat is csináltam, amiket a téglagyárban kiégettek. Értek a háztartási gépekhez, az esztergályosmunkához és a cserép- kályha-építéshez. Külföldön is akadt volna állás, de a gyermeket nem vihettem magammal. Ezért itt kell talpra állnom. Tudja, ezen a helyen sokáig javítóintézet működött. Gyerekkoromban édesanyám gyakran mondogatta: ha rossz leszel, elviszlek a Kertész utcába... Hát most itt vagyok... Rettegésben éltem-Mindig arról ábrándoztam, hogy békés családban fogom leélni az életem. Lesz egy lakásom, kedves, megértő férjem, aranyos gyerekeim. Csalódnom kellett. Volt lakásom, férjem, és született egy kisfiam is. De a férjem inni kezdett, és hamarosan pokollá vált az életünk. Jó ideig rettegésben éltem. Elváltain, és hátat fordítottam a városnak, ahol éltünk. Fogtam Lacikát, és visszajöttünk Egerbe, hiszen anyukámék itt laktak. De a szüleim meghaltak, csak a testvérem maradt, aki szintén nincs könnyű helyzetben. Soha nem gondoltam, hogy ide kerülök, de azt is megtanultam, csak magamra számíthatok. A családsegítőn keresztül jutottunk ide. Egy szállodában dolgozom konyhalányként, és segítek a szakácsnak. Tizenötezer forintot keresek. Ebből 5100 forint a szállás, 850 forintot a takarékba teszek, megváltom a vacsorajegyet és a kisfiam bérletét. A többi pénzt beosztom tisztálkodási szerekre, ételre.- Ön még fiatal. Alig múlt harmincéves. Hogyan képzeli a jövőt?- A korom nem sokat jelent. Nagyon megviselt az élet. A legnagyobb baj, hogy nem bízom már senkiben. Nincsenek barátaim. A kollégáim ugyan rendesek, de őket se nagyon ismerem. Nem akarok újabb társat. Elég volt a házasságom. A fiamnak élek, érte harcolok. Ahhoz, hogy innen kijussunk, erősnek kell lennem. Idén tavasszal megérdeklődöm, hogyan lehetne önálló lakáshoz jutni. Akármilyenhez, ahol nyugodtan élhetünk.- Mikor volt utoljára kirándulni?- Nem emlékszem rá. Többnyire hétvégeken is dolgozom, s ha van egy kis szabadidőm, akkor mosok, főzök, készítem Lacikát az iskolába. Bár ez az átmeneti otthon nagyon sokat nyújt, de azért nem akarom itt leélni az életem. Sokszor sírni szeretnék, és elmondani, hogy nagyon nehéz, de nincs kinek. Csak a felelősöm, Gabika tud a gondjaimról... Igazi balek vagy ok- Nem tudom, beszéljek-e? Mielőtt ide kerültem, az egyik ismerősöm azt tanácsolta: menjek el a tv-hez, és mondjam el, mi történt velem. De nem tudtam magam rászánni. S látja, most itt van maga. Egy újságíró. Tudja, az én „sztorim” itt játszódott Egerben. Közismert szereplői vannak, csak épp tanú nincs. De talán kezdjük az elején: a férjem meghalt, özvegy maradtam. A rokonainál, ahol éltünk, nem maradhattam, így költöztem vissza édesanyám belvárosi lakásába. Neki azonban volt egy élettársa, aki rendszeresen engem is zaklatott. Az alattunk lévő üzletet egy jól menő vállalkozó vásárolta meg, akinek egy idő után tervei voltak a felső szinttel is, anyu lakásával. A mama meg Is állapodott vele, hogy lemond az elővételi jogáról azzal a feltétellel, hogy haláláig használhatja a lakást. Sajnos, a tragédia hirtelen jött, édesanyám meghalt, és nem sokkal a halála előtt aláírta a papírokat. A temetési költségeket is az említett úr állta. Nem sokkal később felszólított, hogy hagyjam el a lakást egy bizonyos időpontig. Nem volt más választásom, hiszen jogilag semmi közöm nem volt már az otthonunkhoz. Abban állapodtunk meg szóban, hogy a kiköltözéskor 250 ezer forintot kapok az új tulajdonostól. Később egy sörözőben elém tette a megállapodást rögzítő papírt, és kijelentette, hogy csak 50 ezer forintot ad. Vagy elfogadom, vagy egy fillért sem kapok. Arra is felhívta a figyelmem, hogy úgysem tehetek semmit, mert neki jó összeköttetései vannak. Aláírtam a papírt, két pincér is tanúként. Aztán az illető úr a maradék 50 ezer forintból levonta még a rezsihátralékot, és azzal bocsátott útra. A bútorokat egy garázsba szállítottuk az élettársammal, és megszálltunk egy olcsó motelban. A pénz azonban elfogyott, és nem volt hová menni. A történethez tartozik, hogy anyám volt élettársa évekkel ezelőtt egy nyári napon kilökött az első emeleti lakás előtt lévő korláton, és hónapokig a kórházban ápoltak. Olyan sérüléseket szenvedtem, amik miatt fizikai munkára képtelen vagyok. Leszázalékoltak, s most várom az első nyugdíjamat. Elvégeztem egy számítógépes tanfolyamot, és a kórházi kezelés után az egyház kötelékében kaptam ügyintézői munkát. Nagyon szerettem ott lenni, gyerekekkel foglalkozni, de egy nézetkülönbség miatt onnan is mennem kellett. Hát ennyi a történet. Fölöslegessé váltam-A szüleim korán meghaltak, állami gondozásba kerültem. Később a rokonaim maguk mellé vettek, de ott is fölöslegessé váltam. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, de ott sem maradhattam. így kerültem egy december 19-i napon ide. Karácsonykor már ajándékot is kaptam. Harminckét éves vagyok, és jövedelem- pótló támogatásból élek. Sok helyen dolgoztam, de komoly szakmám nincs. A munkaügyi központ segítségével elvégeztem egy cipőjavító tanfolyamot, de pénz kellene szerszámokra, egy üzletre. A múlt nyáron a városgondozásnál dolgoztam, de elküldték. Pedig szívesen dolgoztam volna tovább.-Hogy telnek a hétköznapjai?- Reggelente felkelek, és körülnézek, hogy itt bent kinek segíthetek. Az egyik szobatársam egy idős rokkant bácsi. Neki elhozom az ebédet, a vacsorát, kisegítem a WC-re, bevásárolok, kitakarítok. Amikor a takarítónő táppénzen volt, én helyettesítettem.- Szokott szórakozni?- Néha eljárok moziba, és van egy barátnőm is, akit szeretnék majd elvenni feleségül. De először dolgoznom kell, otthont teremtenem. Hogy ez mikor valósulhat meg, nem tudom. A segélyből 540 forintot teszek be a takarékba.-Ha teljesülne három kívánsága, mik lennének azok?- Hogy hírből se ismerjem a pénzt, a háborút, a betegséget. Tanulságok helyett Fenti beszélgetőtársaink nem könnyen szánták rá magukat ezekre a keserű vallomásokra. Többségük szégyelli, hogy a Kertész úti otthonba jutott. Nehéz kimozdulni ebből a közegből, nehéz emelt fővel kilépni az intézmény kapuján. Tartanak attól, hogy rajtuk van a jel, az a láthatatlan bélyeg, ami megkülönbözteti és elszigeteli őket a többiektől. Sokan befelé fordulnak, végleg elveszítik a kapaszkodókat, ami a „kinti” társadalomhoz kapcsolná őket. S valljuk be, sokszor a „civilek” sem akarnak tudni róluk. Mert így egyszerűbb, kényelmesebb... Pedig soha senki nem tudhatja, mikor kerül egy olyan képtelen sorscsapdába, ami a Kertész út 100. kapujáig sodorja. Botorság azt hinni: ez velünk soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg. Igenis, ezen a világon minden megtörténhet. Holnapra a csillagokba emelkedhetünk, vagy a sárba zuhanhatunk, ahonnan nem könnyű feltápászkodni. Ilyenkor jól jönne egy segítő kéz, egy kis biztatás. Ezt egyre kevesebben hiszik el. Tavaly az az idős, kisnyugdíjas néni is meghalt, aki egész évben arra gyűjtött, hogy a hajléktalanok vacsorájához minden évben 20 ezer forinttal hozzájáruljon. Kérdés, lesz-e utódja? Barta Katalin M indig így köszönt föl Kertihez: na mi van, öregem, gyere le! Három hosszú csöngetés, ott állt a sötét kapualjban, azután: na mi van, öregem? Készen és elszántan mindenre, és váratlanul persze, mindig egészen váratlanul. Egy hónap két év után ugyanúgy. Nagy, okos, kerek fejű mongol képe csakúgy sugárzott. Lépjünk le, mondta ilyenkor a Török. Azután mentek, jóformán csak mentek egész este, bekóborolták a kisváros utcáit, néptelen és fakó tereit, sáros ösvényeit, és Török beszélt, dolgokat említett, hogy tulajdonképpen merre járt, mit is csinált valójában valahol. Amikor aztán beleuntak, és rájuk dermedt a sötét, megszakították a sétát. Fölmentek Török apjához. Az öreg pénztáros mindig sokáig fönnmaradt. Az ágyban fölpolcolva, vastag paplanok között olvasgatott, mint egy dúcban, körötte szétteregetett könyvek, folyóiratok, színes reprodukciók halmozódtak az ágyneműn, közben szólt valamelyik külföldi rádióadó. Esti szalonzene hullámain lebegett a szoba, együtt a vékony, kevéske ősz haját bolyhos sapka alá szorító férfival. Kaptak sűrű, keletiesen tömény feketét, amely mindig ott párolgott a szobai spiri- tuszfőzőn. Aztán a sah, ahogy Török az apját emlegette, visszavonult az albumok és leírások közé, beburkolózott velük. A váratlanul betoppanó látogató attól tarthatott, hogy a papírok egészen elborítják, maguk alá temetik az apró embert. A rövid pihenő után folytatódott a gyaloglás, és Török ismét említett olyan dolgokat, amik vele történtek. S olyat is, ami másokkal. S gyakran nem lehetett elkülöníteni, hogy mi vele és mi másokkal, de azért mégis kirajzolódott egy, ha nem is a valóság biztos kézzel Török húzott körvonala. Ám mégis talán annál pontosabb, igazabb kép. Ekkorra bejárta már egész Európát, a Közel-Kelet nagyobb részét. Ahol megfordult - számos ilyen hely akadt -, mindenhol voltak ismerősei, barátai, és néha lehetetlen dolgokból élt. Norvégiában belevágott egy kis margarinüzem építésébe, ami sikerült. Pincérkedett, és rögtön a megérkezése után arab nyelvű újságot árult az utcán Algériában, amikor még egy szót sem tudott. De két hét múlva már egy helyi kávémérésben itta a mentateát egyik törzsvásárlójával, a helyi iszlám egyetem professzorával. A Korán értelmezéséről meg a szufik misztikus tanításáról vitatkoztak. Keresett vizet, azután épített iskolát. Egy arannyal foglalkozó üzletember titkáraként megfordult az Emírségek palotáiban, és mindig mindenhonnan tovább, minél később haza, minél hamarabb vissza. Efféléket emlegetett a hosszú estén. Futni kell, öregem, futni, amíg össze nem esel, amíg van hozzá erőd, és bírod, mondta hirtelen Török, hosszú hallgatás után, és nekem még sikerül. Tudod, majd ha már nem megy, én is olyan leszek, mint az apám, és állával a levegőbe bökött, mintha az apró ember most is ott állna előtte, fejéhez tapadó ritkás hajával. Úgy lesz, ahogy láttad, ülök én is majd az ágyban, a mindenféle írások közepén, és főzöm a feketét, ugyanabban a pózban, ugyanabban a sapkában, te meg nagyon ritkán benézel, beköszönsz. Örülünk, rendben lesz minden, közben alig várom, hogy elmenj, és folytathassam végre, elhiszed? Elhiszed, hogy így lesz? És ez íí:-: p nekem éppen nagyon megfelelően alakul így, ha kívánhatnék, akkor se tudnék jobbat. De te akkor is gyere majd el, ha mindezt tudod. Csak úgy, szokásból. Unni fogjuk egymást nagyon, te talán még jobban, mint én. De remélem, kitartasz addig, mondta Török, mialatt egy gyalogúidon mentek át lassan, egészen közel egymáshoz, néha összeütődött a válluk. Török hirtelen megállt, felvetette az arcát, és összehúzott szemmel meredt Kertire: na és mondd csak, te meg tudod védeni magad? Hé, meg tudod, te fickó? - és egészen szembefordult vele. Török másfél fejjel volt alacsonyabb, mégis megingathatatlannak tűnő zömök alkata, gyors, fürge mozdulatai jóval erőteljesebbnek tűntek. Ide figyelj, mutatok valamit, egészen könnyű spicc volt csupán benne, jóformán csak az átvirrasztott éjszaka hangulata, és oldalról könnyedén belebokszolt Kerti vállába, alig érintve, játékosan visszahúzta az öklét. Eközben csak úgy sugárzott az a mongol képe, mint mindig, amikor életének valamely korábbi pillanata jutott az eszébe, ami éjjp a mostanira emlékeztette. Érted, meg kell hogy tudd védeni magad, minden körülmények között, különben minden hiába, az egész, amit csináltál vagy szeretnél és amire gondolsz! S már Kerti arca előtt hadonászott. Ez a legfontosabb, ígérd meg, hogy megvé- ded magad, és megrázta a vállait. Megígérem, mondta Kerti közvetlen közelről a felélénkült barna szemekbe, majd nagy léptekkel elindult a lassan emelkedő utcán. Török várt néhány pillanatig, jó, elhiszem, mondta lassan maga elé, azután leszegett fejjel, előredőlve Kerti után indult. Kovács jánqs ..
