Heves Megyei Hírlap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-04 / 3. szám

Cikkünk nyomán: nyílt levelek Szecskó Károlyhoz Egy megemlékezés margójára Dühítő áremelések Szolid, igen mértéktartó bi­zakodással köszöntöttük az új esztendőt. Igaz, koalíciós kormányzatunk most is su­gározta - cseppet sem vonzó vonása ez - a csak- azértis áloptimizmust. Mit sem törődve azzal, hogy ezt a törvényszerűen sorozatos csőddel járó akciósorozatot ma már nem veszi komo­lyan senki. A 18 százalékosra terve­zett inflációsszint-emelke- dés is megmosolyogtató. Különösképp akkor, ha már szembesültünk az első na­pok egyre dühítőbb, mindin­kább arcátlanabb áremelés­sorozatával. Különösképp irritáló az, hogy az ügyben érintettek szenvtelen arccal, kizárólag saját vállalati, üzleti, illetve költségvetési érdekeikre utalnak. Úgy, mintha ennél semmi se lenne fontosabb, úgy, mintha egyáltalán nem számítana a sarcoltatott milliók véleménye. Minek soroljam azt, hogy mennyivel ugrottak a Ma­táv, a gáz-, a víz- és az áramszolgáltatók, a benzint árusítók díjtételei. Mindnyá­jan tisztában vagyunk ezzel, s azzal is, hogy az agresszív, a hasonló lépésre serkentő intézkedések törvénysze­rűen továbbsorjáznak majd. Másképpen fogalmazva: lássan minden drágább lesz, mint volt. Nem kell zseniális mate­matikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: kabinetünk vagy mellébeszél, vagy vég­zetesen ábrándozik, s a reá­lis tervek megvalósítása he­lyett légvárakat épít, irreális álmokat kerget. Teljesen mindegy, hogy melyik vélekedés igaz; a végeredmény lesújtó, tragi­kus. Ráadásul - s ez százszá­zalékosan biztos - aligha szolgálja a tömegkapcsola- •tok hatékonyabbá formálá­sát. Az érintettek hiába re­ménykednek majd, hiszen ha ezen az úton haladnak tovább, akkor aligha kétsé­ges az, hogy az 1998-as vá­lasztásokkor a vesztesek tá­borát gyarapítják majd. Tegyük hbzzá: megérde­melten. Pécsi István Tisztelt Szecskó Károly! Levelem aláírásából kiderül, hogy szoros - gyermeki - köte­lék fűz egy egri közismert és köztiszteletben álló karnagy­hoz. Mégsem ez a megmásítha­tatlan tény sarkallt elsősorban arra, hogy néhány észrevétele­met megtegyem „ Ocskay György emléke Egerben” című cikke kapcsán. Nyilvánvaló, hogy nem búj­hatok ki a bőrömből, tehát az okok szubjektív színezetűek. Szubjektivek, mert ebben a városban nőttek fel; mert ennek a városnak az iskolapadjait koptattam; mert ennek a város­nak a zenei közege, ismeretlen és közismert tanítói irányították pályaválasztásomat, és mert Ocskay Gyurit közelről és jól ismertem, hiszen hosszú éve­ken keresztül édesapám kar­nagytársa volt. A legfontosabb ok, amiért tollat ragadtam, az újságírói pontosság, objektivitás szá­monkérése. Úgy gondolom, az elhunyt karnagy emléke előtt való tisztelgés őszintébb, iga- zabb, ha nem esik hamis pá­tosszal való túlzásokba; a mű­ködésével kapcsolatos adatok pontosak; és nem utolsósorban a fogalmazás nem sérti a város­ban tevékenykedő, hasonlóan tehetséges, szorgalmas, elhiva­tott embereket. Mert milyen szakmai fö­lénnyel és meggyőződéssel meri állítani Szecskó Károly úr, hogy - a felsorolt kivételeken kívül - mindenki „középszerű” a főiskola ének-zene tanszé­kén? A logikáját folytatva, ez a sommás megállapítás a többi tanszék tanári karára is igaz? És tisztelt újságíró úr, a He­ves Megyei Hírlapban írásával jelentkező valamennyi szerző a magyar publicisztika kiváló­sága? A múlt rendszerben és ma is kivédhetetlen, hogy fon­tos posztokra nem megfelelő emberek kerülnek. A katedra sem kivétel, de ez a megalázó, kíméletlen, az alaposabb körül­tekintést mellőző általánosítás elszomorít. Ocskay Gyuri humán mű­veltségének, a muzsika, a zenei nevelés iránti elhivatottságának - úgy is, mint kolléga - nagy tisztelője voltam. De ő is ember volt, aki egy kisvárosi környe­zetben, egymásra acsarkodó, féltékenykedő művészeti cso­portok szorításában - maga sem hibáktól mentesen - tette a dolgát. Es ez nem volt kevés: tanárként, kultúrszervezőként, KÓTA-titkárként stb. De mennyivel nagyobbak voltak a lehetőségei egy zenei tagozatos gimnázium váloga­tott növendékanyagával, mint a hasonlóan tehetséges, hasonló zenei felkészültségű általános iskolai tanárnőnek, aki a maga megméretési területén ugyan­olyan eredményeket ért el? Ő mégis a hétköznapok „napszá­mos” hőse maradt, és neki sem járt főiskolai katedra. Pedig tu­dása predesztinálta volna erre. Egy tagozatos gimnázium lehe­tőségei - az elmúlt időszak ok­tatási rendszerében - jóval szé­lesebb körűek voltak, mint egy- egy általános vagy középiskola ugyanazon tantárgyban való működési feltételei. Gyuri tehát nagyon jól tette a dolgát, amit a középiskolai megméretéseken elért eredmé­nyek is bizonyítottak. De ahhoz, hogy egy pálya fölíveljen, kell egy közeg, kell egy lehetőség és kell egy indí­tás. (Gondoljunk csak arra, hogy napjainkban éppen ezen lehetőségek forrása csappant meg, tragikus pályamódosításra késztetve sok fiatalt.) Ez a lehetőség volt Gyuri számára az Építők Heves Me­gyei Kórusa. Mert 1971-ben még nem volt Agria Vegyeskar. De 1970-ben dr. Valentin Kál­mán megalapította az Építők Heves Megyei Kórusát, mely­nek kinevezett, vezető karna­gya volt 1982-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Ez alatt az idő alatt jártak Finnország­ban, Jugoszláviában, Bulgáriá­ban, Lengyelországban. Még a cikkben említett angliai út elő­készítése is édesapám nevéhez fűződik. És számos fesztiválon, kórusversenyen szerepeltek. A legrangosabb szakmai elisme­rést, díjakat nyerték el ebben az időszakban (ezüst, arany foko­zatú minősítés, fesztiváldíj). Ocskay Gyuri pedig minden lehetőséget megkapott, hogy dirigensi ambícióit kipróbál­hassa, hogy a kórusirodalom ál­tala kiválasztott darabjainak in­terpretálását a gyakorlatban is megvalósíthassa. Ezek voltak a tapasztalat- szerzés évei, melynek későbbi eredményei * a jogfolytonossá­got képviselő Agria Vegyeskar sikerei lettek. Az előbb leírtak dokumen­tálható tények; az olvasó pedig pontos információt vár az új­ságírótól. A szomorú tény, hogy Gyuri már nincs köztünk, nem jogo­sítja fel az emlékezőt arra, hogy emberi tulajdonságait a tökéle­tesség hamis túlzásaiba emelje; a kudarcot kizárólag a „meg nem értett”, „el nem ismert” te­hetség tragédiájának tüntetve fel. A felelősség ilyen beállítása sérti azokat a muzsikusokat, akik Gyurit nem bántották, sok­irányú zenei tevékenységében nem akadályozták, de akik - azóta is - csöndben, az igazán elhivatottak szorgalmával és alázatával magas színvonalon tanítanak, muzsikálnak, szol­gálnak. Ocskay Gyuri két végén égette a gyertyát. Hajtotta a művészi teljességre törekvők örök elégedetlensége, hiányér­zete; a magát, tudását felmu­tatni, megmutatni akaró ember önérzete; az idővel való ver­senyfutás szorítása. És közben ember is volt. Egy jellegzetes, sokunk által ismert egri arc. Hibákkal teli. Hiú és nagylelkű. Hirtelen természetű és türelmes. Okosan mérlegelő és magát semmibe vevő. így teljes a kép, hiteles az emlékezés. Tisztelettel: Valentin Zsuzsa * Tisztelt Szecskó Károly! A Hírlap 1996. december 13-i, pénteki számában megjelent „Ocskay György emléke Eger­ben” című írásában Ön olyan kijelentést tett a főiskola ének­zene tanszékéről, miszerint - néhány kivétellel (meg is ne­vezte őket!) - középszerű em­berek kerültek a tanszékre. Ezt a kijelentését sértőnek találjuk, és kikérjük magunknak, hogy olyan ember minősítse az okta­tókat, aki nem is ismer bennün­ket, egyetlen főiskolai és városi koncertünkön nem vett részt, sőt elismeri, hogy nem ért a ze­néhez! Milyen alapon mond vé­leményt azokról a becsületesen dolgozó tanárokról, művészek­ről, akik évek, évtizedek óta az oktatómunkájuk mellett aktívan részt vesznek a város kulturális életében?! A jövőben kérem, hagyja az elhunytakat békében nyugodni, az élőket pedig bé­kében dolgozni! A tanszék valamennyi okta­tója nevében: Gulyásáé Székely Éva tanszékvezető főiskolai docens A papírtrombita is kimegy a divatból? S­%Szubjektív TÁRSASÁGI EMBERNEK hiszem magamat, szeretem a jókedvet, vidámságot. A szil­veszteri hangulat rám is átra­gad, ha eljő az ideje, sőt már az év utolsó napja előtt derűsen szemlélem az utcát. Dehogy neheztelek, ha a kirakodók va­lamelyik asztalánál, vagy ar­rébb, netán éppen a fülem mel­lett fúj bele valaki a trombitá­jába! S az sem bosszant éppen, ha petárdákkal kezdenek el pukkantgatni, durrogtatni a vártnál némileg hamarább. Csupán nem állok be én is a vevők közé, s valahogy kima­radok a hangoskodásból, ami­kor az új esztendő ránk kö­szönt, s kitódul a tömeg a négy fal közül önfeledten hömpö­lyögni a zajos éjszakába. Az esztendő mostani csön­desebb búcsúztatását azonban nem csupán észrevettem, ha­nem - megvallom - fájlaltam is. Gyöngyösön, de Egerben is — ahol megfordultam decem­ber utolján — meglepően kevés árussal és vásárlóval találkoz­tam a standoknál. Lakásom körül talán csak azokban a bi­zonyos éjféli percekben hallot­tam szolidabb zajt az utcáról. Csupán találgatni tudtam az okát. Gondoltam a veszélyes „játékok" korábbinál határo­zottabb korlátozására, de más is eszembe jutott. Hiszen a pa­pírtrombita nem kapott fenyí­tést. sokkal ártatlanabb kelléke a szilveszternek, mint az a herkentyű, amely akár robban, gyújt is. Ha valamelyest, s va­laki számára tud is kellemetlen lenni, túléli az ember, akárho­gyan fújják s cifrázzák vele. Egy^yal a trombita Csöndjét nehezebben ertem. Talán e hangszerszám is kezd kimenni a divatból? Mást ke­res inkább, s látna helyette a magyar a standokon, mondjuk dudát? Esetleg mindjárt birká­ból, hogy alább hagyott jó­kedve helyett a búját fújhassa bele, mint a nótában? Fogalmam sincs, hogy mi másért lehetett kegyvesztett az a kartonból formált tölcsér, amit úgy megszoktunk, s any­nyira cipeltünk hagyománya­ink között évről évre. Ám tény, hogy - legalábbis a magam ta­pasztalatai szerint — keveseb­bet zengett most, mint eddig. Pedig még amúgy istenigazá­ból megrecsegtetve is kelleme­sebb a hangja a petárdánál. Akár dalárdának is szolgál­hatna kísérőül, ha úgy igazí­taná gazdája. Újév hajnalán meg feltétlenül. Majd talán jövőre? Esztendő múlva szívesebben próbálko­zik vele hazánkfia? Nem bán­nám. S az is biztatna, ha kicsit később fújnánk jobban megint. Akár egyszerre. S VÉLETLENÜL SEM néznénk egymásra rossz szemmel - bármekkora is a zenebona körülöttünk... Gyóni Gyula Az Emberség esztendeje N incs több időnk! Elvesztegettünk fél tucat évet arra, hogy - bízva szabadság-álmaink egyik napról a másikra történő beteljesülésében - ártsunk egymásnak és önma­gunknak. Ebből elég: új szendéiéinek, az eddigitől gyökere­sen különböző gondolkodásmódnak kell teret nyernie! Valljuk be, a ’90-es években - sajnálatosan - túlzottan is megcsappant korábban oly gazdag tárházzal bíró érzés­komplexumunk. az Emberség. Eleinte csak az udvariasság elemi normái szenvedtek kárt. Általánossá vált a durva be­széd, egyre többeket mulattató látványossággá az emberek közötti kapcsolatokat semmibe vevő bunkóság, erőszak. Mind kevesebb időt fordítottunk szeretteink megbecsülé­sére, a családunkkal való törődésre. (Nyilván emiatt van az, hogy ma már ők is alig-alig szentelnek ránk figyelmet...) Szinte észre sem vesszük, hogy a megélhetésért folytatott harcban mennyire megkérgesedett a lelkünk. Már nem érde­kelnek bennünket az önhibájukon kívül nyomorba jutottak, a méltánytalanul üldözöttek. Törődjön mindenki a maga dolgával! - mondogatjuk, s magunkba fordulva újra csak azon jár az eszünk, hogyan tehetnénk jobbá saját kis dolga­inkat - akár másokon átgázolva is. A pénzmánia, a kíméletlen törtetés, a pozíciókért való - jellemtelenséget, köpönyegforgatást sem nélkülöző - tüle­kedés mérgezi napi egymás mellett élésünket. Vegyítve piti- ánerséggel, félműveltséggel, ostobasággal, ráadásul e nívót- lan tulajdonságoknak büszke fennen hangoztatásával. Más karakterek - a talán jobbra érdemesek - viszont kilátásta- lanság-érzetükkel, mértéktelen pesszimizmusukkal roncsol­ják főleg saját idegeiket. S a szájhősök, a pillanatemberek árnyékában kénytelenek pazarolni tehetségüket. N incs több idő. Az idei évnek már egy határozott felisme­rés, s abból fakadó cselekvés időszakának kell lennie! Az Emberség (visszatérése) esztendejének. Hiszen a siker: hit, bizalom és tenni akarás. S ebbe szorosan be kell illesz­tenünk emberi mivoltunk pozitív tulajdonságait is! Ne feledjük az örök igazságot: csak egy életünk van. Mindannyiunknak! Szalay Zoltán Ravasz reklám Megtalálta a kiskaput, és mégsem játszotta ki a törvényt, egy karácsonyi jókívánsággal. Ézt lehet olvasni a buszmegállók reklámoldalán: „Meghitt karácsonyt kíván - Szofi”. A szöveg átlósan fekszik a képen, amely egy zárt, barna ablakot ábrázol, a párkányon három hamvas alma, hogy egy naiv kisgyerek mohón útánanyúlna ebben a szegény ka­rácsonyban. A meghitt intimitást jól kifejezik a zárt ablakok, tényleg,- mögötte a legfantasztikusabb meghitt pillanatok is történ­hettek, de mi köze ennek Szofihoz? Hogy jöhet ahhoz Szofi, hogy kellemes, meghitt karácsonyt kívánjon? Éppen az a Szofi, aki már nekem is annyi gondot okozott. Most, év végén és az új év kezdetén nem árt egy kis visz- szapillantás. Kicsoda ez a Szofi?... Sokan ismerik, még töb­ben kedvelik. Pénzért kínálja magát. Nem drasztikusan emeli a tarifát, csak ahogy az állam szabályozza, így hát vé­delme alatt áll. Abból nem is csinálunk problémát, hogy vá­logatás nélkül engedi vadidegeneknek is, hogy a szájukba vegyék és szívják az aromás tiizét, amíg el nem hamvad. Van. aki már a felénél eldobja magától a földre, a kukába, a hamutartóba, mert rájön, hogy ártalmas az egészségre... Igaz, Szofi, nem kérek belőled, mert sokba kerülsz és ártal­mas vagy az egészségre. Hiába kívánsz meghitt karácsonyt, nem nyitok neked ablakot, mert eddig is sokba kerültél, igen sok bajt okoztál, káros szenvedéllyé váltál, veled kellett kelni, feküdni, már nem megy ez a hajsza. Te csalárd Szoji, azokra bízlak, akik meg tudnak fizetni, akik még csak veled tudják kezdeni a napot, de nem tudják, hogy egyszer el kell hagyni téged. Azért jólesik, hogy meghitt karácsonyt kíván­tál, nem felejtkeztél el egykori barátodról, én sem harag­szom rád, csak kerülöm a csókodat. * G.E. ________HÍR(TELEN)KÉK... _______ Rohamosan csökken Magyarországon a gépjármű-üzem­anyag vásárlása. Az illetékesek szerint csak találgatni lehet, hogy miért esett vissza ennyire a forgalom. Kettőt találhatnak...! * Jelentős bírságra - akár az autó lefoglalására is - számíthat­nak azok a közlekedők, akik január 1-jétől az úthasználati díj megfizetése nélkül veszik igénybe Ausztriában az autó­pályákat, illetve a gyorsforgalmú utakat. Jó, jó! De mire mennek egy bliccelő Trabanttal...? A Magyar Televízió vezetői megvonták a 2-es csatorna ed­digi népszerű esti hírműsora, az Objektív egyenlegét. Egy Petákot sem ér...! * A hollandiai Oostzanban egy dalos kedvű férfi órákon át - szünet nélkül - énekelte a Csendes éj című karácsonyi dalt, s ezzel úgy felidegesítette a feleségét, hogy az életveszélye­sen megkéselte. Mint vallotta: csupán el akarta csendesíteni... * Reklám: „Új harisnyanadrág licenc-program - Lycra.” De még milyen tikra...! , >

Next

/
Thumbnails
Contents