Heves Megyei Hírlap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04 / 3. szám
Cikkünk nyomán: nyílt levelek Szecskó Károlyhoz Egy megemlékezés margójára Dühítő áremelések Szolid, igen mértéktartó bizakodással köszöntöttük az új esztendőt. Igaz, koalíciós kormányzatunk most is sugározta - cseppet sem vonzó vonása ez - a csak- azértis áloptimizmust. Mit sem törődve azzal, hogy ezt a törvényszerűen sorozatos csőddel járó akciósorozatot ma már nem veszi komolyan senki. A 18 százalékosra tervezett inflációsszint-emelke- dés is megmosolyogtató. Különösképp akkor, ha már szembesültünk az első napok egyre dühítőbb, mindinkább arcátlanabb áremeléssorozatával. Különösképp irritáló az, hogy az ügyben érintettek szenvtelen arccal, kizárólag saját vállalati, üzleti, illetve költségvetési érdekeikre utalnak. Úgy, mintha ennél semmi se lenne fontosabb, úgy, mintha egyáltalán nem számítana a sarcoltatott milliók véleménye. Minek soroljam azt, hogy mennyivel ugrottak a Matáv, a gáz-, a víz- és az áramszolgáltatók, a benzint árusítók díjtételei. Mindnyájan tisztában vagyunk ezzel, s azzal is, hogy az agresszív, a hasonló lépésre serkentő intézkedések törvényszerűen továbbsorjáznak majd. Másképpen fogalmazva: lássan minden drágább lesz, mint volt. Nem kell zseniális matematikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: kabinetünk vagy mellébeszél, vagy végzetesen ábrándozik, s a reális tervek megvalósítása helyett légvárakat épít, irreális álmokat kerget. Teljesen mindegy, hogy melyik vélekedés igaz; a végeredmény lesújtó, tragikus. Ráadásul - s ez százszázalékosan biztos - aligha szolgálja a tömegkapcsola- •tok hatékonyabbá formálását. Az érintettek hiába reménykednek majd, hiszen ha ezen az úton haladnak tovább, akkor aligha kétséges az, hogy az 1998-as választásokkor a vesztesek táborát gyarapítják majd. Tegyük hbzzá: megérdemelten. Pécsi István Tisztelt Szecskó Károly! Levelem aláírásából kiderül, hogy szoros - gyermeki - kötelék fűz egy egri közismert és köztiszteletben álló karnagyhoz. Mégsem ez a megmásíthatatlan tény sarkallt elsősorban arra, hogy néhány észrevételemet megtegyem „ Ocskay György emléke Egerben” című cikke kapcsán. Nyilvánvaló, hogy nem bújhatok ki a bőrömből, tehát az okok szubjektív színezetűek. Szubjektivek, mert ebben a városban nőttek fel; mert ennek a városnak az iskolapadjait koptattam; mert ennek a városnak a zenei közege, ismeretlen és közismert tanítói irányították pályaválasztásomat, és mert Ocskay Gyurit közelről és jól ismertem, hiszen hosszú éveken keresztül édesapám karnagytársa volt. A legfontosabb ok, amiért tollat ragadtam, az újságírói pontosság, objektivitás számonkérése. Úgy gondolom, az elhunyt karnagy emléke előtt való tisztelgés őszintébb, iga- zabb, ha nem esik hamis pátosszal való túlzásokba; a működésével kapcsolatos adatok pontosak; és nem utolsósorban a fogalmazás nem sérti a városban tevékenykedő, hasonlóan tehetséges, szorgalmas, elhivatott embereket. Mert milyen szakmai fölénnyel és meggyőződéssel meri állítani Szecskó Károly úr, hogy - a felsorolt kivételeken kívül - mindenki „középszerű” a főiskola ének-zene tanszékén? A logikáját folytatva, ez a sommás megállapítás a többi tanszék tanári karára is igaz? És tisztelt újságíró úr, a Heves Megyei Hírlapban írásával jelentkező valamennyi szerző a magyar publicisztika kiválósága? A múlt rendszerben és ma is kivédhetetlen, hogy fontos posztokra nem megfelelő emberek kerülnek. A katedra sem kivétel, de ez a megalázó, kíméletlen, az alaposabb körültekintést mellőző általánosítás elszomorít. Ocskay Gyuri humán műveltségének, a muzsika, a zenei nevelés iránti elhivatottságának - úgy is, mint kolléga - nagy tisztelője voltam. De ő is ember volt, aki egy kisvárosi környezetben, egymásra acsarkodó, féltékenykedő művészeti csoportok szorításában - maga sem hibáktól mentesen - tette a dolgát. Es ez nem volt kevés: tanárként, kultúrszervezőként, KÓTA-titkárként stb. De mennyivel nagyobbak voltak a lehetőségei egy zenei tagozatos gimnázium válogatott növendékanyagával, mint a hasonlóan tehetséges, hasonló zenei felkészültségű általános iskolai tanárnőnek, aki a maga megméretési területén ugyanolyan eredményeket ért el? Ő mégis a hétköznapok „napszámos” hőse maradt, és neki sem járt főiskolai katedra. Pedig tudása predesztinálta volna erre. Egy tagozatos gimnázium lehetőségei - az elmúlt időszak oktatási rendszerében - jóval szélesebb körűek voltak, mint egy- egy általános vagy középiskola ugyanazon tantárgyban való működési feltételei. Gyuri tehát nagyon jól tette a dolgát, amit a középiskolai megméretéseken elért eredmények is bizonyítottak. De ahhoz, hogy egy pálya fölíveljen, kell egy közeg, kell egy lehetőség és kell egy indítás. (Gondoljunk csak arra, hogy napjainkban éppen ezen lehetőségek forrása csappant meg, tragikus pályamódosításra késztetve sok fiatalt.) Ez a lehetőség volt Gyuri számára az Építők Heves Megyei Kórusa. Mert 1971-ben még nem volt Agria Vegyeskar. De 1970-ben dr. Valentin Kálmán megalapította az Építők Heves Megyei Kórusát, melynek kinevezett, vezető karnagya volt 1982-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Ez alatt az idő alatt jártak Finnországban, Jugoszláviában, Bulgáriában, Lengyelországban. Még a cikkben említett angliai út előkészítése is édesapám nevéhez fűződik. És számos fesztiválon, kórusversenyen szerepeltek. A legrangosabb szakmai elismerést, díjakat nyerték el ebben az időszakban (ezüst, arany fokozatú minősítés, fesztiváldíj). Ocskay Gyuri pedig minden lehetőséget megkapott, hogy dirigensi ambícióit kipróbálhassa, hogy a kórusirodalom általa kiválasztott darabjainak interpretálását a gyakorlatban is megvalósíthassa. Ezek voltak a tapasztalat- szerzés évei, melynek későbbi eredményei * a jogfolytonosságot képviselő Agria Vegyeskar sikerei lettek. Az előbb leírtak dokumentálható tények; az olvasó pedig pontos információt vár az újságírótól. A szomorú tény, hogy Gyuri már nincs köztünk, nem jogosítja fel az emlékezőt arra, hogy emberi tulajdonságait a tökéletesség hamis túlzásaiba emelje; a kudarcot kizárólag a „meg nem értett”, „el nem ismert” tehetség tragédiájának tüntetve fel. A felelősség ilyen beállítása sérti azokat a muzsikusokat, akik Gyurit nem bántották, sokirányú zenei tevékenységében nem akadályozták, de akik - azóta is - csöndben, az igazán elhivatottak szorgalmával és alázatával magas színvonalon tanítanak, muzsikálnak, szolgálnak. Ocskay Gyuri két végén égette a gyertyát. Hajtotta a művészi teljességre törekvők örök elégedetlensége, hiányérzete; a magát, tudását felmutatni, megmutatni akaró ember önérzete; az idővel való versenyfutás szorítása. És közben ember is volt. Egy jellegzetes, sokunk által ismert egri arc. Hibákkal teli. Hiú és nagylelkű. Hirtelen természetű és türelmes. Okosan mérlegelő és magát semmibe vevő. így teljes a kép, hiteles az emlékezés. Tisztelettel: Valentin Zsuzsa * Tisztelt Szecskó Károly! A Hírlap 1996. december 13-i, pénteki számában megjelent „Ocskay György emléke Egerben” című írásában Ön olyan kijelentést tett a főiskola énekzene tanszékéről, miszerint - néhány kivétellel (meg is nevezte őket!) - középszerű emberek kerültek a tanszékre. Ezt a kijelentését sértőnek találjuk, és kikérjük magunknak, hogy olyan ember minősítse az oktatókat, aki nem is ismer bennünket, egyetlen főiskolai és városi koncertünkön nem vett részt, sőt elismeri, hogy nem ért a zenéhez! Milyen alapon mond véleményt azokról a becsületesen dolgozó tanárokról, művészekről, akik évek, évtizedek óta az oktatómunkájuk mellett aktívan részt vesznek a város kulturális életében?! A jövőben kérem, hagyja az elhunytakat békében nyugodni, az élőket pedig békében dolgozni! A tanszék valamennyi oktatója nevében: Gulyásáé Székely Éva tanszékvezető főiskolai docens A papírtrombita is kimegy a divatból? S%Szubjektív TÁRSASÁGI EMBERNEK hiszem magamat, szeretem a jókedvet, vidámságot. A szilveszteri hangulat rám is átragad, ha eljő az ideje, sőt már az év utolsó napja előtt derűsen szemlélem az utcát. Dehogy neheztelek, ha a kirakodók valamelyik asztalánál, vagy arrébb, netán éppen a fülem mellett fúj bele valaki a trombitájába! S az sem bosszant éppen, ha petárdákkal kezdenek el pukkantgatni, durrogtatni a vártnál némileg hamarább. Csupán nem állok be én is a vevők közé, s valahogy kimaradok a hangoskodásból, amikor az új esztendő ránk köszönt, s kitódul a tömeg a négy fal közül önfeledten hömpölyögni a zajos éjszakába. Az esztendő mostani csöndesebb búcsúztatását azonban nem csupán észrevettem, hanem - megvallom - fájlaltam is. Gyöngyösön, de Egerben is — ahol megfordultam december utolján — meglepően kevés árussal és vásárlóval találkoztam a standoknál. Lakásom körül talán csak azokban a bizonyos éjféli percekben hallottam szolidabb zajt az utcáról. Csupán találgatni tudtam az okát. Gondoltam a veszélyes „játékok" korábbinál határozottabb korlátozására, de más is eszembe jutott. Hiszen a papírtrombita nem kapott fenyítést. sokkal ártatlanabb kelléke a szilveszternek, mint az a herkentyű, amely akár robban, gyújt is. Ha valamelyest, s valaki számára tud is kellemetlen lenni, túléli az ember, akárhogyan fújják s cifrázzák vele. Egy^yal a trombita Csöndjét nehezebben ertem. Talán e hangszerszám is kezd kimenni a divatból? Mást keres inkább, s látna helyette a magyar a standokon, mondjuk dudát? Esetleg mindjárt birkából, hogy alább hagyott jókedve helyett a búját fújhassa bele, mint a nótában? Fogalmam sincs, hogy mi másért lehetett kegyvesztett az a kartonból formált tölcsér, amit úgy megszoktunk, s anynyira cipeltünk hagyományaink között évről évre. Ám tény, hogy - legalábbis a magam tapasztalatai szerint — kevesebbet zengett most, mint eddig. Pedig még amúgy istenigazából megrecsegtetve is kellemesebb a hangja a petárdánál. Akár dalárdának is szolgálhatna kísérőül, ha úgy igazítaná gazdája. Újév hajnalán meg feltétlenül. Majd talán jövőre? Esztendő múlva szívesebben próbálkozik vele hazánkfia? Nem bánnám. S az is biztatna, ha kicsit később fújnánk jobban megint. Akár egyszerre. S VÉLETLENÜL SEM néznénk egymásra rossz szemmel - bármekkora is a zenebona körülöttünk... Gyóni Gyula Az Emberség esztendeje N incs több időnk! Elvesztegettünk fél tucat évet arra, hogy - bízva szabadság-álmaink egyik napról a másikra történő beteljesülésében - ártsunk egymásnak és önmagunknak. Ebből elég: új szendéiéinek, az eddigitől gyökeresen különböző gondolkodásmódnak kell teret nyernie! Valljuk be, a ’90-es években - sajnálatosan - túlzottan is megcsappant korábban oly gazdag tárházzal bíró érzéskomplexumunk. az Emberség. Eleinte csak az udvariasság elemi normái szenvedtek kárt. Általánossá vált a durva beszéd, egyre többeket mulattató látványossággá az emberek közötti kapcsolatokat semmibe vevő bunkóság, erőszak. Mind kevesebb időt fordítottunk szeretteink megbecsülésére, a családunkkal való törődésre. (Nyilván emiatt van az, hogy ma már ők is alig-alig szentelnek ránk figyelmet...) Szinte észre sem vesszük, hogy a megélhetésért folytatott harcban mennyire megkérgesedett a lelkünk. Már nem érdekelnek bennünket az önhibájukon kívül nyomorba jutottak, a méltánytalanul üldözöttek. Törődjön mindenki a maga dolgával! - mondogatjuk, s magunkba fordulva újra csak azon jár az eszünk, hogyan tehetnénk jobbá saját kis dolgainkat - akár másokon átgázolva is. A pénzmánia, a kíméletlen törtetés, a pozíciókért való - jellemtelenséget, köpönyegforgatást sem nélkülöző - tülekedés mérgezi napi egymás mellett élésünket. Vegyítve piti- ánerséggel, félműveltséggel, ostobasággal, ráadásul e nívót- lan tulajdonságoknak büszke fennen hangoztatásával. Más karakterek - a talán jobbra érdemesek - viszont kilátásta- lanság-érzetükkel, mértéktelen pesszimizmusukkal roncsolják főleg saját idegeiket. S a szájhősök, a pillanatemberek árnyékában kénytelenek pazarolni tehetségüket. N incs több idő. Az idei évnek már egy határozott felismerés, s abból fakadó cselekvés időszakának kell lennie! Az Emberség (visszatérése) esztendejének. Hiszen a siker: hit, bizalom és tenni akarás. S ebbe szorosan be kell illesztenünk emberi mivoltunk pozitív tulajdonságait is! Ne feledjük az örök igazságot: csak egy életünk van. Mindannyiunknak! Szalay Zoltán Ravasz reklám Megtalálta a kiskaput, és mégsem játszotta ki a törvényt, egy karácsonyi jókívánsággal. Ézt lehet olvasni a buszmegállók reklámoldalán: „Meghitt karácsonyt kíván - Szofi”. A szöveg átlósan fekszik a képen, amely egy zárt, barna ablakot ábrázol, a párkányon három hamvas alma, hogy egy naiv kisgyerek mohón útánanyúlna ebben a szegény karácsonyban. A meghitt intimitást jól kifejezik a zárt ablakok, tényleg,- mögötte a legfantasztikusabb meghitt pillanatok is történhettek, de mi köze ennek Szofihoz? Hogy jöhet ahhoz Szofi, hogy kellemes, meghitt karácsonyt kívánjon? Éppen az a Szofi, aki már nekem is annyi gondot okozott. Most, év végén és az új év kezdetén nem árt egy kis visz- szapillantás. Kicsoda ez a Szofi?... Sokan ismerik, még többen kedvelik. Pénzért kínálja magát. Nem drasztikusan emeli a tarifát, csak ahogy az állam szabályozza, így hát védelme alatt áll. Abból nem is csinálunk problémát, hogy válogatás nélkül engedi vadidegeneknek is, hogy a szájukba vegyék és szívják az aromás tiizét, amíg el nem hamvad. Van. aki már a felénél eldobja magától a földre, a kukába, a hamutartóba, mert rájön, hogy ártalmas az egészségre... Igaz, Szofi, nem kérek belőled, mert sokba kerülsz és ártalmas vagy az egészségre. Hiába kívánsz meghitt karácsonyt, nem nyitok neked ablakot, mert eddig is sokba kerültél, igen sok bajt okoztál, káros szenvedéllyé váltál, veled kellett kelni, feküdni, már nem megy ez a hajsza. Te csalárd Szoji, azokra bízlak, akik meg tudnak fizetni, akik még csak veled tudják kezdeni a napot, de nem tudják, hogy egyszer el kell hagyni téged. Azért jólesik, hogy meghitt karácsonyt kívántál, nem felejtkeztél el egykori barátodról, én sem haragszom rád, csak kerülöm a csókodat. * G.E. ________HÍR(TELEN)KÉK... _______ Rohamosan csökken Magyarországon a gépjármű-üzemanyag vásárlása. Az illetékesek szerint csak találgatni lehet, hogy miért esett vissza ennyire a forgalom. Kettőt találhatnak...! * Jelentős bírságra - akár az autó lefoglalására is - számíthatnak azok a közlekedők, akik január 1-jétől az úthasználati díj megfizetése nélkül veszik igénybe Ausztriában az autópályákat, illetve a gyorsforgalmú utakat. Jó, jó! De mire mennek egy bliccelő Trabanttal...? A Magyar Televízió vezetői megvonták a 2-es csatorna eddigi népszerű esti hírműsora, az Objektív egyenlegét. Egy Petákot sem ér...! * A hollandiai Oostzanban egy dalos kedvű férfi órákon át - szünet nélkül - énekelte a Csendes éj című karácsonyi dalt, s ezzel úgy felidegesítette a feleségét, hogy az életveszélyesen megkéselte. Mint vallotta: csupán el akarta csendesíteni... * Reklám: „Új harisnyanadrág licenc-program - Lycra.” De még milyen tikra...! , >
