Heves Megyei Hírlap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
1 1 „Isten, áldd meg a magyart” Beszélgetés Kölcsey Ottűiával Kapkodunk, öljük idegbeteg napjainkat. Sodródunk a belső emigráció irányába, mert nem akarunk sem a divat-ellenzékiek, sem a sikk-fásultak csapatába tartozni. Szenvedélyes szavainkat patetikusnak kiáltják ki a fanyalgók. Szorulunk hát hátra, le, feketébe burkolózunk, s fáradt-kopott varjakként utat törünk magunknak a fellazult tömegben, és hazafelé kullogunk. Kár. Ha tiszta, őszinte, nagy hittel átszőtt élettel találkozunk, zavarba jövünk. A közelmúltban egy kiváló emberrel beszélgettem, akit Kölcsey Ottíliának hívnak. Nagybányán él, szobrász, keramikus és festő, Kölcsey Ferenc egyenes ági leszármazottja.- Ha szobrot, kerámiát készítek, vagy festek, ezredeket látok el magam előtt. Attilát és a vitézi énekeket éneklőket: Agyagos kézzel versek jutnak eszembe. Ezeket belevésem az agyagba - kezdi mély átéléssel. -Aranyt, József Attilát olvasok minden lefekvés előtt. Újabban Babits sorai járnak az eszemben: „Haragszik, s dúl- fúl/ Az Isteni Vagy csak talán alszik/ Az égben?/ Aluszik vagy haragszik éppen/ Ki költi őt fel? Emberek?" Ez óriási és gyönyörű... Hogy aludt az Isten, mikor minket olyan sok csapás ért. És most is ér. Verses eredményeimet Má- ramarosszigeten és Désfalván készítem, mert ez az anyag nem reped. Legutóbb egy Ady-idézetet írtam fel: „Öldöklő angyalai az úrnak/ így még sohasem öltek meg/ Múltat" . Máramaros, Jódfalu, Dés- háza. Fafaragású fejfák. Dupla kereszt, Árpád-kereszt. Rajtuk ilyen nevek: Bízó, Buzgó, Szabadság, Keresztény, Csendes, Lógós. Óriási ez. Meghatódom. Megyek hozzájuk, és ők sírnak nekem, hogy magyarok, bizony, és nem beszélik az anyanyelvet, nem tudják. Küldjenek nekik papot, tanítót! Miért nem szereti őket az anyaország? Miért, hogy eny- nyire elhanyagolják őket? A közömbösség döf minket legjobban. Nagyon sok magyar él pedig itt. Szorgalmasak, szépek. Népművészetük gyönyörű. Itt a legcsodálatosabb a magyar posztó és mikádó. Antropológiailag is figyelem az embereket. Errefelé Magyarlápostól Alsószűcsig szép, szikár magyarok élnek még, hosszú végtaggal és nyakkal. Széchenyi Ferencre hasonlítanak. Csodálatosak. Ők azt mondják: mi mások vagyunk, mint a többiek. Igaz, lassan mesés házaikat, minden fatomyos templomukat átalakítják, románt készítenek belőlük: a pilléreket, a lábakat, előcsarnokot lebontják, hogy ne látszódjék, katolikus volt. Igaz, magyarul már alig tudnak, de mondják és mondják: mi mások vagyunk, mint a többiek. Miben mások ők? Nézzük meg! Szokásaikban mindenképpen. Temetkezésük a legszebb. Nagy árvaságban a halottakat is védik Désházán eljött a holtág ideje. Sok temetést láttam itt eddig, és sajnos, most már csak erősödik a hanyatlás. Megöregedtek nagyon. El vannak gyengülve. Á temetést csodás szertartással végzik, régi törvények szerint. Az asszonyok errefelé egyszerre gondolnak az újszülöttekre és a halálra készülőkre. Ezért 8-10 csirkével többet tartanak. Ha halotti torra készülnek, színes szalagot kötnek a tyúk nyakába, a tányérba lisztet és 6-8 tojást tesznek. Ezt viszik magukkal. A kertben végig fölássák a földet, s bádoglemezeket tesznek rá. A cserépfazekakban főzik a finom húslevest. Az idősebb asszonyok a levestésztát gyúrják. Négy hordóra deszkát tesznek, kinyújtóztatják a halottat. Személyes dolgait mellérakják. Ezután koporsót vásárolnak, s kitömik szőttesekkel, gatyákkal, csizmával. Végül ráteszik a holtat. Az asszonyok - az ősmagyar szokás szerint - baloldalt állnak fekete kendőben, fekete mellényben. A férfiak jobbra, kalappal. Csak egy zümmögés, hallik. Nem sírnak, nem jajgatnak. Csodálatos, fájdalmas hang ez, mint a méhzümmö- gés. Ezután felveszik és nagy tisztelettel a domboldalra viszik a koporsót. A fejfákra van a legnagyobb gondjuk, bádogtetővel fedik be azokat. Ebben a nagy árvaságban - mert körben román falvak vannak - így védik a holtakat. Már csak ezer ember él itt. Sosem volt jó papjuk. Kaptak egy aktivistát, aki besúgta őket. Bűnhődünk. Megbűnhőd- tünk-e már? Hogyan? Hisz nekünk bűneink nincsenek is. Mások vétenek ellenünk, és véthetnek! Csak úgy ránk fognak minden rosszat! Hiért ne visítsunk, , ha megbántanak? Olyan durva szavakat tudnék mondani! Nem teszem, mert nálunk szent a magyar nyelv. Magyarországon mostohán bánnak az érintkezésnek e csodálatos eszközével. Én úgy jövök mindig ide, mint anyjához a gyermek. Én ezt az or-, szágot szülőmnek érzem, akire ráborul az ember. Megható- dással, könnyes szemmel járom az utcákat hetekig. Temetőkbe megyek, hogy történelmünk, irodalmunk hőseinek sírját megnézzem. De azt érzem, hogy itt bent a hazában sokkal kevesebbet tudnak múltunkról, irodalmunkról, mint mi Erdélyben. A nyelvvel pedig sokszor tiszteletlenül bánnak. Amikor utazom, hallom, hogy a cigányok és egyéb emberek milyen csúnyán használják az én anyaországom, nemzetem nyelvét. Ilyenkor elkap a könnyezés. Rossz kezekre bíztak bennünket Nem mondok keserű szavakat, pedig helyzetükbe belegondolva lenne miért! Mert ugye, ez a Föld az egész emberiségé. Mindannyiunké! De minket rossz kezekre bíztak. Eldurvulunk, lezuhanunk, megbetegszünk, idegünk, szellemünk lesüllyed. Múltunkat elorozzák. Áz egyik padláson (Okna- sugatagon) bányászcímereket, kódexeket, Rákóczi-fegyvefe- ket találtak, és kopjafákat. Má- ramarosszigeten f három egyforma dombot Tebuldózerez- tek, és ősmagyar sírokra leltek. Mind elzárták előlünk! Méltatlan kezekbe kerültek. Leszegényedtünk szépen, lassan. A románok meggazdagodtak - rajtunk. Fájdalom, hogy akik itthagytak bennünket, nem íratták ránk földjeiket, vagyonukat. Ezek eltűntek örökre. Vajon csak mi tehetünk a hanyatlásról? Mi otthon' kétségbeesve támasztjuk egymást, az itteni magyarok benne élnek a gyönyörű nyelvben, s nem tartanak össze. Hogyan várjunk akkor tőlük segítséget? Otthon tudom, ki a magyar, tudom, kivel beszélhetek őszintén. Itt nem igazán vagyok biztos abban, kinek önthetem ki a szívem. Voltam egy társaságban, ahol a fiatalok összeölelkeztek, tomboltak: Kun Béla, Kun Béla! - kiáltották. Rólunk nem beszéltek szépen. Kegyetlenebből szóltak, mint a románok. Magas pozícióban élő emberek gyerekei voltak. Előfordult olyan is, hogy kokárdámat letépték március 15-én Budapesten. Mert a márama- rosi szőttesemen volt? Nagyon fáj, hogy széthúznak a magyarok. Ez, úgy é'rzem, valakinek az érdeke. Sok mindent feljegyeztem, amit itt tapasztaltam Magyar- országon, de közölni nem merem. Ellensége van bent a hazának. A magyarok kárára vannak, mert a tehetségeket nem segítik. Kérem minden egyház papjait, hassanak oda, hogy sok gyereket segítsenek a falukból a jövőnek, ők emeljék fel a tehetségeket. Sziki Károly A csillagok között biztosan könnyebb C-, VSzubjektív BÁMULÓJA VOLTAM, ■vagyok, s leszek páratlan pilótánknak - de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer másképpen is repül, mint megszoktuk tőle. Nála azonban - úgy látszik - semmi sem lehetetlen! Persze, ő sem egészen úgy képzelte a változtatást, mint esett. Székéből akaratától függetlenül katapultálva került a törekvéseivel teljesen ellentétes pályára. Zuhanás lett a szárnyalásból, a tengeren túli légügyi attasé visszahívott diplomatává szürkült a napokban, sokunk meglepetésére. Mivel- mint megtudtuk még - ittasan vezetett Amerikában... Nemcsak azt találom különösnek, hogy a rettenthetetlen férfiúnak ugyanúgy lehet gyönge pontja, mint halandóbb társainak, hanem azt is, hogy miért olyan feltűnő ez abban, éppen abban az országban, ahol még annyi más ül ittasan a volán mögé, a világ úgyszólván legtermészetesebb dolgának tartva. Jusson csak eszünkbe a tévés Dallas! Valószínűleg pikkelhettek a mokány magyar fiúra. Bármilyen „sármos” is a fizimiskája- csak nem közibük való. Európai, ráadásul a kontinensnek is a közép-keleti részéből érkezett a diplomácia nyugati világába, hogy felfedezze, megismerje Földön kívülikalandozásai után. Magas katonai rangjával, űrbéli dicsőségével sem lehetett elég szalonképes, kiváltképpen, ha a parketten a country-zenénél is inkább csárdásra állt a lába. Csak találgatom. Eszembe sem jut, hogy a diplomáciai szolgálat azért mégiscsak más, mint idehaza a katonai. S az a vitéz, aki annyi mindent megtanul még a legkisebb rendfokozatáig is, már itthon tudhatja, hogy milyen veszélyt hordoz akár egyetlen pohárka ártatlan kupica tartalmával gépkocsi kormányához nyúlni. Annyit kortyolni pedig, amennyit már a szonda is kimutat, kimondottan nem tanácsos! Legalábbis a közúti közlekedésben, ahol mindenképpen nagyobb a valószínűsége egy-egy balesetnek. S ennélfogva sűrűbben is találkozhat az ember rendőrrel, mint odafenn a csillagok között... Tudom, hogy a rossz példa is ragadós. Távolba szakadt, s most visszatért hazánkfia is vonzónak találhatta az amcsik lezserségét. Esetleg egyenesen imponált neki, ha némely jenki netán egészen az indításig kortyolgatta a whiskyt, s amikor a gépkocsija már meglendült, akkor dobta ki a poharat, az üveget az ablakon. Vagy ki sem dobta, hogy útközben, is kéznél legyen. EMBERÜNKRŐL mégsem hihetem a rosszat. S remélem is, hogy a hír hamis... Gyóni Gyula Jobb- vagy baloldal? Sajnos, az a baj, hogy az emberek egy része ilyen sarkítva kérdez, vagyis napjaink politikai palettáján csak egy pólust ismer. Ebből következik aztán, hogy a másikat figyelembe se veszi. Ha mégis érzékeli, akkor füstölög rá, ostorozza, s azt kívánja, követeli, dörgi, hogy a rivális réteget száműzni kellene a közélet arénájából. Ilyenkor aztán ellenfeleiket ellenségnek minősítik, megvádolják mindenféle szélsőséggel, durvasággal, erőszakossággal. Sorjázik a fenyegetés, az átok, a kitagadás. Közben eszükbe se jut, hogy a másikban épp azt nem szeretik, ami őket jellemzi. Világosabban gondolkodnánk, ha elfogadnánk azt, hogy egy valamirevaló demokráciában lennie kell ilyesfajta tagozódásnak. hiszen kizárólag a diktatúrák jellemzője az „egy okol, egy pásztor” szemlélet, és annak gyakorlata. A többpártrendszer kevés előnye közül az egyik legfőbb az, hogy meg kell tanulnunk tolerálnunk egymást, vagyis illik megbarátkozni azzal, hogy nem mindenki bennünket ho- zsannáz, s bizony, az illető ettől függetlenül lehet rendes, tisztességes ember is, ha örül a meglátások sokféleségének. Ha engednénk előítéleteinkből, akkor meglelhetnénk azt a középutat, azt a könnyen járhatót, amely azok jussa, akik kizárólag a rendszersemleges igazság szolgálói, s arra törekszenek. hogy felkarolják, segítsék a bajbajutottakat, hogy társaikat arra intsék: ne áskálódjanak, ne harácsoljanak, ne ácsingózzanak privatizációs koncokra, hanem munkálkodjanak azért, hogy - legalábbis egy idő múltán - mindenkinek több jusson arra az asztalra, amelyen most többnyire a kevés szerénykedik. Szép, magasztos, felemelő, ráadásul megvalósítható feladat ez. Kíséreljük meg, mert közben észrevétlenül is másabbá, nemesebbé, emberibbé edződünk, s ez nemcsak a környezet, hanem magunk javára is kamatozik. Méghozzá busásan. Pécsi István Az önök pénzéből... A közútkezelő felkészült a télre - ez ugyebár tény. Hogy a havas időben miért voltak az utak olyanok, amilyenek, azt még meg lehetett magyarázni, mondván: kevés a gép, meg aztán jórészt rosszak is... Eddig rendben/?). Hetekkel az utolsó csapadék után azonban még mindig voltak olyan útszakaszok, amelyeket több centiméter vastagon jégbordák tarkítottak. Tegyük hozzá rögtön: jó esetben. Mert megesik az is, hogy ónos eső nélkül is összefüggő a jégpáncél. Hiába, ha nincs hó - gondolom -, a közútkezelő nem sóz, mert hát honnan tudná - mivel egyszer sem járt arra sószóró -, hogy például a bükkszéki tetőn 300 méteren korcsolyapálya van (volt, lesz). Az autósok persze használják a „ovid" utat. így tett az a pótkocsis teherautó is, amelyik az éj leple alatt a jeges aszfalton megcsúszott, s egy kanyar kellős közepén „ lehasalt”. E sorok írója azonnal segítségért indult Bükkszékre. Első telefon a közútkezelőhöz: „emberek, kéne egy kis salak, jobb későn, mint soha alapon." Hát mi aztán nem - így a válasz ■*», meg különben is, én a portás vagyok, mert az ügyeletes éppen cigiért szaladt ki... így nem maradt más, mint egy helybeli traktorost segítségül hívni. Borotvái Endre szó nélkül beindította a gépet, s végül szerencsésen kimentette a bajbajutottat. Akinek „csupán" egyetlen Trabant sinkózott neki az alig egy óra alatt. Mondhatnánk felháborodva: testi épségünket veszélyezteti a cég, azonban szerintem nem erről van szó. Sőt, köszönettel tartozunk. A balesethez közeli faluban lakó ismerősöm szerint ugyanis gazemberek között nem sok kel! ahhoz, hogy az ember Embernek érezze magát. Elképzelhető tehát, hogy a közhasznú társaság szándékosan hagy terepet a felebaráti érzület kibontakoztatására, a honpolgár önbecsülését megalapozandó. Ez pedig minden (útalap ) pénznél többet ér. Su ha Péter HÍK(TELEN)KÉK. Hóm - mint azt bejelentették - nem tervez semmilyen erőműépítést Esztergomnál. Akkor jó. mert - Esztergom sem a Horn-foknál... * Az 1953-ban bekövetkezett halála előtt Sztálin - az USA provokálásával - már a harmadik világháború előkészítésén törte a fejét. Majdnem őrületbe kergette a Sztalin-orgonák csendje... * A jövőben több rendőrnőt szeretne bevetni az új budapesti főkapitány, c E Utcára, lányok...! * Franz Vranitzky osztrák kancellár átadta posztját korábbi pénzügyminiszterének, Viktor Kiimának. Na, sógor, akkor alkalmazkodhattok majd a megváltozott Klímához...! * Az újhatvani római katolikus templomra új toronyórát szeretnének tetetni a városbeliek. Lánccal...? (szilvás)
