Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
f V L •u mi 71 ABA7II TV Megjelent a Délsziget utolsó száma Emlékszem messzi-messzi délelőttre, amikor bemutatták nekem. Mindjárt lebilincselt Moldvay Győző természetessége, közvetlensége, s néhány perc után már úgy beszélgettünk, mintha már évtizedek óta ismernénk egymást. Talán azért is formálódott oly könnyen az összhang, mert számos dologról ugyanúgy vélekedtünk. Egyformán kötődtünk 1956 forradalmához és szabadságharcához. Akkor is, ha nézeteinket egyáltalán nem népszerűsítettük. Mindketten hittünk a költészet semmi mással nem pótolható bűvöletében, az igazi irodalom varázslatában, s abban, hogy a kultúra magasabb régiókba emel, humánusabb emberré formál mindenkit. Már Egerben, a Népújság szerkesztőségében „szervezkedett”. Először a Hevesi Szemle születésénél bábáskodott, aztán az elég csúfos jövőjű Gárdonyi Géza Társaságot akarta összehozni. Drukkoltam neki, de a helyi viszonyok precíz érzékelőjeként sejtettem, hogy ezt a gesztenyét is másnak kaparja ki. Nem keserítettem el, de készséggel vigasztaltam, amikor szembesült a kényszerű kudarccal. A küldetéses ember azonban nem adja fel. Miután a barokk város nem tartott igényt adottságaira, Hatvanba pályázott, ott telepedett meg. Okosan döntött, hiszen olyan terepre lelt, ahol akkor is rajtoltathatta ötleteit, ha el kellett viselnie a kisstílű, a jelentéktelen, ám mégis gonoszkodó percemberkék zaklatásait, idegborzoló áskálódá- sainak özönét. mert egy öntörvényű karakter hagyatékát - rangjához mérten - senki sem fejlesztheti tovább. A végső publikáció a napokban került ki a nyomdából. Szerkesztői - Cs. Varga István irodalomtörténész és Matiszlovicsné Horváth Éva művelődési- ház-igazgató - tisztelegni óhajtottak e különleges képességű -személyiség nem mindennapi értékei, életműve előtt. Azt hiszem, ha kezébe venné ezt a kötetet, elégedett lenne, ugyanis megszólaltak a hozzá közel állók, az őt nagyra becsülök, hogy felidézzék közös sztorijaikat, s azt a kort, amelyben vesződséges volt & tisztes helytállás. Újra olvashatjuk legveretesebb verseit, hogy meggyőződjünk róla: poétának is az igényesebbek közé tartozott. Első pillantásra talán feleslegesnek tűnő blokkok is akadnak a kiadványban. Nem egészen így van, mert ha olyan veszi kézbe ezt a munkát, aki sosem találkozott vele, most legalább teljes képet alkothat szerteágazó tevékenységéről. Az egyik helyütt olvastam, hogy 1995. szeptember 21-én azok körében, akik 70. születésnapját ünnepelték, így fogalmazott: „Azt hiszem, többet már nem találkozunk ebben az életben...” Vannk ilyen megérzések, így történt, ám egy dolgot elfelejtett. Lehet, hogy testi mivoltában távozott körünkből, de művei ránk maradtak, s a múló idővel egyre beszédesebbé válnak. Valamennyiünk számára... (pécsi) Mindez zavarta, de nem térítette el eredeti céljának megvalósításától. Először régi vágyának teljesülésére koncentrált, és létrehozta azt a galériát, amely esztendők óta országos képzőművészeti centrummá nőtt, ahol megteremthette a társmúzsák ritka összhangját, azt a komplex hatást, amely a szépség birodalmába vonzza mindazokat, akik érzékeny lelkűek, és szomjú- hoznak mindarra, ami tiszta és igaz. E szándék gyermeke lett az a Délsziget című folyóirat, amelyet évtizedekkel korábban indított, ám a hatalom - ezzel egyetlen valódi értelmiségi sem lehet jóban semmikor - keresztülhúzta számításait. Amikor folytatta, ugyanazt képviselte, mint korábban. Mindaddig, amíg odaátról el nem szólították. Barátai, tisztelői - s mindenekelőtt felesége - döntöttek úgy, hogy elhunyta után már csak egy szám jelenhet meg. Megértem ezt az elhatározást, Tisztelgés egy életmű előtt arra a Moldvay Győző versei Elbocsátó Sápadsz, akár őszi tarló, ősz pap száján Jézus szava, messze húzol, mint a fecskék, elfogysz, mint a télnek hava. Futsz, mint kinek sorsa betelt, mégy, akár ha üldöznének, mint aki már nem remélhet harangszavú üdvözlégyet. Kese lovad ott bitangol túl a nádon, túl az éren, csüdig érő deres füvön, másnak dobott kötőféken. Perben Ki ad többet, ki ad mindent, te, aki a lápvilágot, szalmatetős ifjúságod gyújtottad rám lázadozva, vagy én, aki félszememmel, maradék, tört életemmel fizetek a jobb napokra? Ki ad mindent, ki hát, ki hát, az, akiben nincs véletlen, s úgy számol, úgy áll mellettem, mint páros tör, tokba zárva, vagy az, kinek csöndje-mersze: törött nádsíp, csömpe fejsze, magát sebző Pán halála? Ki ad többet, s ki dönti el, pör ez, ami mindigvaló, szunnyadó, majd ágaskodó, olykor igaz háborúság, egyőnk házát, kazlát félti, másik házalóktól védi marék népe jogos jussát. Moldvay Győző emlékezete „Magyar tájak” - a Hatvani Galériában Vásznakra álmodott ezerszínű világ A piktúra barátai ritkán vehetnek részt olyan megnyitóünnepségen, mint amilyen a Hatvani Galériában zajlott november 30-án. Ekkor ugyanis nemcsak a Magyar Tájak című XII. Tájképfestészeti Biennálé gonddal, hozzáértéssel zsűrizett anyagát tekinthették meg, hanem megemlékezhettek az intézmény fennállásának 25. évfordulójáról, s arról a mindig tevékeny, igen tehetséges emberről, aki ezt a vállalkozást megteremtette: Moldvay Győző költőről, újságíróról, kritikusról, folyóirat-szerkesztőről. Bármiről is beszéltek, egyre csak rá hivatkoztak. Érthető, hiszen az általa negyedszázadig irányított akció a szó nemes értelmében vett egyszemélyes áldozathozatal volt. Méghozzá a javából. E sorok írója - hasonlóképp gondolkodó kollégaként - eszmetársként „végigkísérhette” pályájának szakaszán. Nemcsak passzívan szemlélődve, hanem ha kellett, ha lehetett, aktívan is segítve ezt a már rajtjakor jobb sorsra érdemes ügyet. Hallgattam a tisztelgő mondatokat, az elismerő szavakat, s közben az jutott eszembe: életedben dukált volna Neked mindez. Nemcsak most, halálod után. Megérdemelted volna, mert ezt a nagyszabású szellemi építményt magad találtad ki. Giczy János: Sopron ANNO Lassan, megfontoltan haladva, de úgy, hogy kezdetben is érződött a későbbi lelemények ígérete. Látod, itt vannak mind, akiket szerettél, becsültél. Azok a művészek, akik korábban is rendszeresen jelentkeztek, elküldve azt, amit a legjobb termésnek véltek. Talán ez a magyarázata annak, hogy itt és most ismét az igényesség diadalmaskodott. Mindig a természetelvűségre esküdtél. Hányszor mondtad, bizonygattad, hogy ez nem valamiféle fotografikus szemlélet számonkérése, hiszen az alkotó leikével láttatja, azaz személyes impressziókkal szövi át a hétköznapi látványt. Igen. Most e régi óhajod teljesült. Ráadásul hiánytalanul, hiszen harmonizálnak a majd- hogy nonfiguratív mozzanatok, az egyedi ízű, az egyértelmű adottságokra, eredetiségre valló kompozíciókkal. Az aranydiplomás Topor András Erdei ösvénye sajátos látásmód szülötte. Nála még a színek is feleselnek egymásnak. Az ezüstdiplomát szerzett Giczy János Sopron ANNO-ja viszont utánozhatatlan ötlet, olyan bravúr, ami speciális technikai megközelítést kíván, hogy aztán mindenkit elbűvöljön a vászon. Újvári Lajos bronzdiplomája az egymással egybecsengő színeknek, a finom lelki FOTÓ: PERL MÁRTON rezdülések megérzésének és megjelenítésének jutalma. S ezt elmondhatnánk valamennyi kiállított műről. Olyanná sikeredtek, amilyennek egykor álmodtad ezt a már országszerte nyilvántartott seregszemlét. Mennyit háborogtál az igaztalan piszkálások, a csakazértis meg nem értés miatt. Joggal panaszkodtál azokra, akik mint civilek, a pályán rengeteget ártottak az önzetlen kezdeményezéseknek. Azt hiszem, irigyelték istenáldotta képességeidet. Azt, hogy bármihez nyúltál, bármit plántáltál a Zagyva-parti talajba, mind szárba szökkent. Figyelem a mondatokat. Ma már senki sem vitatja, hogy az általad menedzselt komplexitás, azaz a testvérmúzsák egyszer megszólaltatása valóban hatványozza a sóvárgott hatást. Ezért voltak a pódiumestek, a tanácskozások, a zenei programok. S mind-mind a képek birodalmában. Valamennyi karmesteri pálcád intésére. S aztán azok a hazai és külföldi kirándulások. Megszervezted azokat is, hogy mind több embert vonzzál a Szépség honába. Hallom a méltató szavakat. Kár, hogy Te csak onnan odaátról szemlélheted az egybegyűlteket. De legalább elégedetten, hiszen végre rangodnak megfelelő ünneplésben részesültél. Önkéntelenül is azon töprengek: felnőnek-e hozzád a stafétaváltók? Nem tisztem a jóslás, a jövőidézgetés, csak azt tudom, hogy az általad képviselt misszió úgyszólván teljes önfeladást kíván, olyasmit, amire kevesen képesek. Neked megadatott a szerzetesi alázat, a türelem, az edzettség, az ütésállóság, s az a gondolati pezsgés, amely szintén unikum. Ezért is fájó az, hogy nem lehetsz közöttünk. A mostani, s a majdani - ha lesznek ilyenek - tárlatokon... Pécsi István Hűségben Nem, lemondani soha, semmiről, se rólad, sem egy falat kenyérről, s legkevésbé arról, amit egyszeri lakkcsizmaként vettem, örökáron, meggyéréskor, pünkösdi vásáron. Miben itt topogok, ami télben, vagy őszök opálos vizében épp úgy az enyém, bár ha kisüt a föld tüzes napja, eresz csordul, s megrészegülök tavasztul-bortul. Nem, lemondani soha, semmiképp, senkinek a fiáért, semmiért, akkor se, ha gyűrnek, megköveznek, ha lábam vagy két karom levágnák, ha vakság tömlöce szakad ránk. Soha, soha! Ki azért született, hogy benne nyíljon ki az Üzenet, az eszmélés, holnapra-találás, kié nem csupán a mának gondja, bélyegét az pardon nélkül hordja. Tűzze bőrére, viselje bajjal, fájással, de sose nyűt panasszal, s mint gyermekfa, ha termőre fordul, gyümölcsök rogyasztó terhe alatt várja be, míg léte megszakad. Takács Tibor Moldvay Győző halálhírére Győzni akartál Győző, mindenáron, győztes lenni a nagy múlandóságon, hetvenegy évig hittél és reméltél, most rád szakadt az örökös, kemény tél. Mit értél el? Volt rengeteg szerelmed. Megtaláltad-e az egyetlenegyet? Emlékszel, a szegedi Korzón, négyen! Úgy mentünk, rátartin, mint a mesékben. Koncz Tóni főszerkesztő balján Kovalik Karcsi (emlékük már halvány): halottak már, és most melléjük álltái, és úgy intsz, mintha éppen énrám várnál, hogy együtt legyünk megint, újra négyen, mint abban a szegedi, régi fényben, ’49 vad, perzselő nyarában, sétálva, és attól halálra váltan, hogy mit hoz a kor, néked, nékem, nékünk, hogy lesz-e még hitünk, lesz-e reményünk? Mi szétszórattunk erre-arra, rosszkor, s hálót vetett ránk a sárkányos rossz kor! S nem adatott már meg, hogy újra fényben, együtt mehessünk barátaim, négyen! Örök szerkesztő! Délsziget! Igézet! A versem többé már nem dicséred. Lehettél volna (ha engédnek) győző, hajdani társam, te, Moldvay Győző.
