Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-30 / 303. szám
1996. december 30., hétfő 5. oldal Heves És Körzete A gyógyító öröm Otthonunk egyik félreeső zugában ül egy aranysárga szőrű maci. Ha a megkopott játékra nézek, egy régi karácsony jut eszembe. 1960-at írtunk. Akkoriban még igazi, kemény telek voltak. Négyéves gyerekként rácsodálkoztam az ablakon kirajzolódó jégvirágra, az ereszeken csüngő jégcsapokra, a fák ágait egyre vastagabban belepő puha hóra. A levegőben titkok illata lengett, a karácsonyi készülődés engem is megérintett. A fenyőállítás előtti napon édesanyám mákot darált a konyhában, amikor fájdalmas arccal megálltam mellette.-Anyu! Nekem úgy fáj a hasam! - jelentettem be.-Hol, kislányom? - kérdezte aggodalmasan. Gyomorrontást okozott volna? Édesapám ugyan nyugtatgatta, hogy talán majd magától megszűnnek a panaszaim, de ő sem hitte igazán, hogy minden rendben van. A család felállította a diagnózist: vakbélgyulladás! Lefektettek, borogatást kaptam, és mindenfélét kitaláltak a szórakoztatásomra. Aztán édesapám mesélni kezdett. A bejgli közben túlkelt, az ebédfőzés félbemaradt. De hát mi lehet fontosabb karácsonykor, mint egy elesett kisgyermek felvidítása?1 Arra gondolva, hogy talán még rosszabbra fordul az állapotom, s a gyertyagyújtás idején nem találnak otthon a meglepetéseket osztó angyalok, édesanyámnak hirtelen eszébe jutott, hogy nem kellene várni az ajándékozással a szentestéig. Egyszer csak eltűnt, s egy nagy csomaggal a kezében tért vissza.- Nézd csak, kislányom, mi van itt! Bontsd ki gyorsan, lássuk, mi van benne? Én, a kis beteg, mohón kaptam az alaktalan csomag után. Kibontottam, s egy pillanat múlva már ott ült a papírkupac tetején Ő. Csecsemőnyi méretű, aranysárga szőrű játékmackó. Nagy, meleg, barna gombszemekkel és elálló fülekkel.-Maci! - kiáltottam fel. - Nézd, anyu, milyen puha a bundája! — s elkezdtem nézegetni elölről, hátulról. Ahogy hasra fordítottam, egyszerre síró hang ütötte meg a fülemet.-Sír - állapítottam meg. Újból a hátára fektettem. Megint felhangzott a sírás. Felébredt bennem a gondoskodó anya, s vigasztalni kezdtem.- Ne sírjál, Macika! Mondd el, mi a baj. Fáj a hasad? Az elkövetkező órában mindent megpróbáltam, hogy a macit „megnyugtassam”. Megszűnt körülöttem a világ, csak az új társ létezett szá- ■ momra. Magamhoz öleltem, selymes bundáját simogattam, végül mindkettőnket álomba dúdoltam. Másnap panaszmentesen ébredtem. Este a karácsonyfa fényeit együtt csodáltuk. Azóta négy évtized telt el. Ma már édesanyaként készülök az ünnepekre. De karácsonykor mindig eszembe jut az a régi decemberi délután, amikor a vele való találkozás öröme meggyógyított. Az ünnepekre lopva tiszta ruhába öltöztetem, és ha belenézek meleg, barna gombszemeibe, ma is melegség önti el a szívemet. Jelige: -te Egy toll története Néhány éve már ennek, de azóta is sokszor eszembe jut ez a történet. A karácsonyi bevásárlások alkalmával mindenki ke- res-kutat, hogy mivel is szerezhetne örömet a szeretteinek. Futunk, szaladunk egymás mellett, és ritkán vesszük magunk körül észre azt, aki nem ajándékra, csak szeretetre vágyik! Csomagolópapírokat válogattam, amikor ellestem egy pillanatot. Apró, idős bácsika tért be ugyanabban az időben a boltba. Nem is figyelt rá senki. A pénztárhoz kígyózó sorba én is beálltam, kosaramban ott lapult néhány színes karácsonyi papír. Ekkor véletlenül megpillantottam a bácsika kezét. Keze nagyapáméra hasonlított, aki már évek óta nincs közöttünk; eres, dolgos kezek voltak. Rátámaszkodott a pultra, és az ott sorakozó, gazdára váró, néhány forintos, szinte értéktelen toliakból egyet ügyes mozdulattal a kabátjába csúsztatott. Szinte mozdulni sem tudtam: látta-e valaki rajtam kívül? Aztán megnyugodtam és elgondolkoztam. Talán unokájának szeretne vele örömet szerezni, talán ezzel a tollal fogja megírni a karácsonyi jókívánságait távoli szeretteinek, de az is lehet, hogy magányában ez lesz az egyedüli ajándék, aminek örülni fog! Nem mertem ránézni a bácsira, de magam elé képzeltem a lesütött szemét, amint azon izgul, hogy megszólítja-e valaki. Szerencsére mindenki mással volt elfoglalva! Drága Nagyapó! Ha még élsz, boldog ünnepeket kívánok Neked! Árvái Agnes Boldog ünnepet Adj nekünk Isten boldog ünnepet Adj a szívekben hitet, reményt, szeretetet Ne legyen több harag, gyűlölet Ne öljék egymást az emberek. Adj a világnak békét, véglegest Ne csak pompát, fényeset. Az emberek szívébe szeretetet Mert mit ér a pompa, a fény Ha nincs szeretet, megelégedés? Hogy unokáink se féljenek Karácsonykor a gyertyáik égjenek a szeretet lángja világítsa be az eget A világon minden ember boldog legyen. Égjenek a gyertyák áhítattal Félő szívünket megnyugtassad Add meg mindnyájunknak, ami jár Hazánkban is legyőzhessék a viszályt. Hogy édesedjen szánkban a szó E parányi reményt, türelmet ne veszítsük el Azt kívánom tőled, édes Istenem Adj nekünk boldog, békés, nyugodt életet! id. Békési Gyuláné B.Û.É.K. *97 Mint december 23-i oldalunkon is jeleztük: a karácsonyi pályázatra számos érdekes írás érkezett be szerkesztőségünkbe. Mivel ezek nagy részét a múlt heti hétfői összeállításunkban terjedelmi okok miatt nem tudtuk közölni, így a szilveszteri Heves és körzete összeállításunkban folytatjuk az olvasóink által beküldött novellák, visszaemlékezések közreadását. A pályázatra egyébként több mint félszáz levél érkezett. Azoknak, akik időt és fáradságot nem kímélve tollat ragadtak és megosztották velünk élményeiket, sokszor szívszorító karácsonyi történetüket, megköszönjük az izgalmas olvasmányokat. Nekünk ezek után nem marad más hátra, mint kellemes olvasást kívánjunk ehhez a reményeink szerint könnyed év végi összeállításhoz, és megköszönjük azt, hogy egész évben hűséges olvasóink maradtak. Egy békésebb, boldogabb új esztendőben ugyanezt kívánja Önöknek az oldal szerkesztője, Szuromi Rita, és állandó munkatársai, Cseh Béla és Budai Sándor. Gondolatok a más világról... Annak idején, amikor olyan gondolatokkal kezdtem kacérkodni, hogy zsaru leszek, még teljesen más világ járta. Abban az időben Mari néninek még csak két-három évente lopták el a tyúkjait, ma két-három naponta lopják... Akkor még nem volt fehérgalléros bűnözés, leszámítva a Keresztapa című filmet. Az idő tájt még az ideiglenesen itt állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoportról beszéltünk, most meg izomagyú pénzbehajtókat látunk. Kezdő koromban még hosz- szas magyarázás, gyakorlás és rendkívüli biztonsági rendszabályok mellett volt szabad a kijelölt gyakorlótéren kézigránátot dobni. Most ott nem lehet, mert nincs rá pénz, ellenben bárhol bárki dobálózhat, csak tudjon venni egyet belőle. Szó ami szó, kis hazánk és tágabb régiónk tisztelt lakói is addig nézték a sok vértől csöpögő kommersz videót, hogy a végén itt is bevezetésre kerültek az utcai lövöldözések. Úgy van ez, mint a Kenó-sorsolás- kor mondják: „Kedves nézőim! Láthatják, hogy a golyók a helyükre kerültek.” így, év vége közeledtével - megirigyelve a Szonda-Ipsost - közvélemény-kutatást végeztem ismerőseim körében: milyen is volt a honfoglalás 1100. évfordulójának éve? Az egyik kocsmáros barátom így válaszolt:- Öregem! Ha ezt Árpád annak idején tudja előre, még mindig Etel között lenne. Piroska néni, a piaci kofa eszmefuttatást adott elő:- Az idén bevezettem, fiam, a piacgazdaságot. Reggel megnézem a falu TV-t, hogy ki hogyan csinálja. Este megnézem az Objektívet, hogy ma ki lopott és mit kapott érte, aztán a kettőt összevegyítem. Tűlem tanúit a Tocsik Mártika is. A megkérdezettek közül nekem mégis a legkedvesebb válasz volt egy kis barátom fogalmazása, amit irodalomórára készített el. Engedjék meg, hogy közkinccsé tegyem eszmefuttatását, mert bár bizarr szemszögből közelíti meg a világot, de sok igazság vagyon nyúlfarknyi dolgozatában. Kis barátomat Hátrányos Béluska néven ismerik, és 6. osztályos tanulója az egyik, még be nem zárt, költségvetési hiánnyal küszködő iskolának. Történt, hogy Béluska tanár nénije irodalomórán a téli szünet hasznos eltöltése végett házi feladatként azt adta az osztálynak, hogy készítsenek fogalmazást „A mi családunk 1996-ban” címmel. . Béluska úgy érezte, hogy ez neki olyan magas, mint békának a farzseb. Sokáig azon töprengett, hogy jó iskolásszokás szerint vagy összehoz egy bombariadót, vagy ketchupos bombát küld a tanár néninek, de aztán lehiggadt. Hazaballagott és egykedvűen elővette lerágott végű tollát, a Kovács Pisti által megtépázott füzetét, és gondolataiba mélyedve magába zárkózott. A mi családunk 1996-ban. Fogalmazás. írta: Hátrányos Béluska 6. a. osztályos tanuló. A mi családunk mi vagyunk. Azaz anyuci, apuci meg én. Minden butáskodás nélkül állíthatom, hogy nagyon szerencsés kisfiú vagyok, mert csuda klassz családba születtem. Anyukám matematika-fizika szakos tanárnő, apukám meg zsaru. Sokszor kérdeztem már tőlük, hogy milyen tanárnak, illetve rendőrnek lenni, de mindig csak azt válaszolják, hogy: Jaj, fiam, ne tudd meg! Ezt a csodálatos összhangot szeretem bennük. Igaz, anyu nemrégen panaszkodott, hogy ő a nemzet napszámosa, mire apu ingerülten rávágta, hogy akkor meg ő a nemzet rabszolgája. Szó, ami szó, utánanéztem a szótárban a „napszámos” meg a „rabszolga” jelentésének. Hát, nem is tudtam, hogy ilyen szegények vagyunk! Szoktam tőlük kérdezgetni, hogyan házasodtak össze? Apu erre azt felelte, hogy ez még őelőtte is rejtély. Testvérem nincsen, de majd lesz. Apu szerint azért nincs, mert anyu mindig alszik, anyu szerint meg azért, mert apu egész éjjel nyomoz. Nem is tudtam, hogy a gólya csak éjjel hoz kisbabát!? így élünk egy szép, tágas, 45 négyzetméteres panellakásban. Apu azt mondta, hogy szereti ezt a házat, mert rálátása van a világra, de nem hiszem, mert tegnap éjjel is azt kérdezte anyutól, hogy mikor jut már ki ebből a lyukból? Apu mindig azt szokta mondani, hogy a nagy demokrácia teszi, hogy az emberek vérszemet kaptak. Kértem, hogy hozzon már nekem is, de csak nevetett. Nagy változással indult nekem is és a családnak is ez az új év, ugyanis beköltöztünk a faluból a városba. Igaz, anyu azóta megemelt adag gyógyszert szed, apu meg annyi kávét iszik, mintha parabolaantenna volna a hasában. Talán idegesek? Nem tudom. Az egész ott kezdődött, hogy apu új beosztást kapott. Tavaly még körzeti megbízott volt, most meg már nyomozó lett. De jó is volt még akkor, imádtam a falusi életet! Azt sokáig nem értettem, hogy miért nevezik aput a „falu bolondjának”. Először azt hittem, azért, mert április 1-jén született, de aztán egy néni elmondta a báltban, hogy azért hívják így, mert minden aprósággal aput zavarják otthon. De jó is volt! Apu akkor is meg most is úton volt, mint a lócitrom, de akkor élveztem az eseményeket. Ott volt például, mikor jött a Mari néni, hogy a fiát nyakon verte a tsz-elnök, mert a gyerek meggyet lopott, és a fiú nem kap levegőt. Apu meggyógyította. Vagy amikor a Pista bácsi tehene ellopta önmagát, és apu azt mondta rá, hogy orgazda, de szerintem nem volt nagy orra a bácsinak. De a legjobban azt szerettem, mikor a szomszéd Jani bácsi hazahozta a kocsmából a maradék fizetést, és mielőtt odaadta volna a Juliska néninek, úgy miheztartás végett megcibálta jól a haját. Ilyenkor mindig ültem a teraszon, és tapsoltam. Juliska néni szaladt apuhoz, hogy vitesse el az öreg Janit, mert meghülyült. Apu ekkor áthívta az öreget, megittak egy üveg sört, majd Jani bácsi sírt egy keveset, és rajtaütésszerűen elaludt a pamla- gon. Itt a városban nincs ilyesmi. Időnként petárdáznak meg lövöldöznek, de abban anno ’96 nincs semmi izgalom. Én is új iskolába kerültem, meg az anyukám is. Igaz, anyu panaszkodott, hogy sokkal kevesebb lett a fizetése, és tüntetést fog szervezni. Apu azt mondta, hogy ne tüntessen, mert a végén semennyi sem lesz a fizetése, meg különben is: a tüntetőket felveszik videóra, és majd ott lesz a Híradóban anyu arca, a legújabb robbantási hír meg a Jelcin bácsi műtétje között. Hát kell ez nekünk? Azt az egyet sajnálom, hogy a szüleim az idén teljesen megváltoztak. Apu mindig ideges, és a februári fizetés- emelés óta nem igazán lehet vele komolyan beszélni. Mindig valamit számol, oszt, szoroz, pedig anyu a matektanár. Anyu már kiszámolta apunak januárban, hogy ha minden jól megy, akkor apu fizetésemelésével kevesebb lesz a fizetése. Sőt! Ezt bemondta a híradó is. Apu mégsem hiszi el. Igaz, anyu meg valami 19 és fél százalékot keres a borítékjában, de szerintem valaki biztosan eldugta tőle. Sajnos, az idén nem voltunk nyaralni. Egy-két szabadnapon horgásztunk az apuval, de csak tiltott fürdőzőket fogtunk, némi pálinkával panírozva. Anyu egész nyáron készült valami egyetemi felvételire, aztán meghallotta, hogy a tandíj félévente 70 ezer forint lesz, és gyorsan visszaadta kollégájának a tankönyveket. A nyár vége felé apu tanított gitározni, de elromlott a gitár, mert nem találtuk rajta a Ben-Hurt. Apu kivette a szabadságát, de anyu szerint kár volt, mert ettől kezdve többet volt a munkahelyén, mint otthon. Apu azt mondta, hogy muszáj megfogni azt a betörőt, aki már 22 ABC-t tört fel. Sajnos, a betörő sem lett meg, meg apu szabadsága sem. Elveszett mind a kettő. Apu éppen tegnap biztatott, hogy ha a belügyminiszter bácsi Yiem rázza meg a bukszáját januárban, akkor nemhogy nyaralni nem megyünk, de még a vacsorát is két t-vel írjuk majd, mert múlt idő lesz jövőre. Sokat nézem a tévét, mert nincs más szórakozásom. Sok a politikai műsor, meg sokszor van úgy, hogy sok bácsi ül egy asztalnál, és beszélgetnek. Én ezt nem értem. Minek ehhez a tv? Ki kell menni a sarki kocsmába, és ott kell ülni. Ott is sok bácsi beszélget egész nap, mert nekik sincsen más dolguk. Összességében eseménytelen volt a mi családunknak az elmúlt év. Remélem azért, hogy a téli szünet után - miután anyuék kiheverik a szilveszteri tv-mű- sort - minden más lesz. Én a magyar focicsapaton kívül azért szurkolok, hogy 1997. évben apukámnak ne legyen sok munkája, anyu meg végre a sok gond mellett törődjön már velem is. Velem, aki még gyerek vagyok, és nem értem a felnőtteket. Szilveszteri közvéleménykutatásomat azzal szeretném zárni, hogy Béluska barátomnak teljesen igaza van. Kívánom, hogy 1997. évben mindenki megtalálja a számítását és a családi békéjét, s végre törődjünk már egy kicsit a felnövekvő nemzedékkel is, hiszen tőlük függ, hogy milyen jövő felé sodródik ez a társadalom. Legyen végre egy békés, nyugodt, más világ. Gulyás József r. őrnagy
