Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
Ünnepi Magazin Hallhatatlan szeretet A kislány szájról olvassa a szavakat: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell." Látszik az arcán, hogy töpreng. Aztán egy idő után megszólal.-Nem err-tem...! Nem entern...! Marika néni, sok-sok kis nebuló első tanító nénije ugyancsak töprengeni kezd: miként is magyarázza meg Juditnak, a harmadik osztályosok izgő- mozgó társaságába csöppent hallássérült tanítványának, hogy mit is jelent a sors keze... Vagy hogy milyen a nád zize- gése, a szél susogása, s hogy milyen érzékletesen fejezi ki a végtelen puszta csendjét a malom távoli dongása... Annak, aki csak a csend végtelenségét ismeri. * Csúnya, télies időben szemléljük a jászkiséri portára épült családi házat, nincs még egészén rendben, de már meleg otthont biztosít a Barna családnak. Benn jókora előtér, szép konyha, mellette pedig tágas szoba uralja a földszintet, odafönn a két gyerek - Jancsi és Judit - birodalma tölti be a teret.- Amikor ezt a házat elkezdtük építgetni, Juditka másfél éves volt. Akkor vettük észre, hogy valami gond van a hallásával, mert ha utánaszóltunk, nem fordult meg - nyúlnak vissza az időben a szülők. - Csak akkor reagált a hozzá intézett szavakra, ha szemben álltunk vele. Az orvosi vizsgálat kiderítette, hogy a kislány fülében ép a hallócsont, a dobhártya, viszont a szintén rendkívül fontos szerepet játszó, igen-igen rövidke hallóideg sorvadásnak indult, s kilencven százalékban károsult. Hogy mentsék a menthetőt, ezt a tízszázaléknyi esélyt próbálják kihasználni úgy, hogy vitamin-infúzióval erősítik az idegszálat, s halló- készülékkel „tornáztatják". De a reményt nem adták fel, rohamosan fejlődik az orvostudomány... Judit veleszületett hallássérülése megváltoztatta a család életét, mindent annak rendeltek alá, hogy a kislány megfelelő kezekben legyen mind orvosilag, mind pedig értelmi továbbfejlődése szempontjából. Az utóbbiban - mint az emberiségnek a Holdon tett séta - nagy lépést jelentett a Debrecenben eltöltptt időszak, ahol egykori nevelője, Németiné - vagy ahogy emlegetik, Ágnes néni - türelmes és kitartó munkája nyomán Judit csöppnyi száján háromévesen kibugy- gyantak az első szavak. Olyan szépen haladtak azután, hogy immár a siketek egri Mlinkó István Általános Iskola és Óvoda bennlakójaként — Barta Judit és Farkas Judit nevelők segítségével - szépen vette az iskola-előkészítő akadályait, majd az első osztályokat.- Minden gyermek fejlődését nagy figyelemmel kísérjük, s ha egy mód van rá, az arra alkalmasakat megpróbáljuk normál iskolákban taníttatni - ösz- szegzi törekvésüket Mezei La- josné igazgató. - Ezt persze nagyon komolyan elő kell készíteni, mert a sikertelen lépés hatalmas törést okozhat a nagy reményekkel induló apróság lelkében. Hogy egy ilyen sérült gyermek meg tudjon kapaszkodni a halló társai között, erős személyiségűnek kell lennie, hogy tűrje az esetleges sérelmeket. Aztán a jó családi háttér mellett rendkívül fontos még a szakemberek segítsége. Az utóbbiból, hála, nem volt hiány: mind az intézetben, mind a befogadó - akkor még 10. Számú Általános Iskolában jó pedagógusok vették körül. S az átlagosnál tehetségesebb kislány az intézetben elvégzett második osztály után belépett az „igazi” iskola újfent második osztályába. *- Szájról szépen tudoif»olvasni, jó íráskészsége volt, de nagyon rosszul beszélt - jellemzi az akkori helyzetet Rózsahegyi Alajosáé, az alsósok Marika nénije.- Nagy kihívás volt az, hogy vállaltam a tanítását, hiszen nem voltak speciális ismereteim az ilyen gyermekek oktatására, csupán a tapasztalataimra hagyatkoztam. Meg Judit akaraterejére, mert egy tény: az máig is megvan benne. Ha valamit nem tudott, nem értett meg, addig nem hagyta nyugton a dolog, amíg a végére nem jártunk.-Mint annak a versidézetnek, hogy „áldjon vagy verjen sors keze...”- Volt annál még furcsább is, álmatlan éjszakákon kerestem a megoldást, elővettem az értelmező, illetve a szinonima-szótárt, a mimikát, máskor az osztálytársak segítsége oldotta meg a problémát. S amikor ez sikerült, soha nem feledem, Judit a fejéhez kapott, az arcáról sugárzott az elégedett boldogság: Már értem! - mondogatta. Megható pillanat volt, amikor rájött arra, hogy mit is jelent, ha valakit ver a sors keze. Ázt mondta akkor: hogy én ilyen lettem, abban benne van, ugye, a sors keze... És elfogadta a helyzetét olyannak, amilyen. Mi több, hatalmas lelkierővel rendelkezik. Az édesanyjával folytatott számtalan hasonló témájú beszélgetések egyikén megsimogatta az aggódó mamája arcát:- Ne bánkódj, anyu, nem kell törődni vele. Én így is boldog vagyok veletek... Mint ahogy jól érzi magát - immár 6/c osztályosként - kortársai között, akik közül minden hónapban más és más ül mellette az órákon, hogy segítsen neki az odafigyelésben, a téma megértésében. És meg is védik, ha netán valaki akár csak szóval is bántaná, bár ma már ritkább az ilyen.- Sajátos helyzete miatt voltak hullámvölgyei - egészíti ki első tanítója szavait mostani osztályfőnöke, Majorosné Kosztolányi Györgyi. - Bár ő sohasem adott okot arra, hogy csúfolják, bántsák, kisdiák korában egyszer-egyszer mégis elesettnek érezte magát, s el akarta hagyni ezt az iskolát. Marika néni és a szülők segítségével, hála, kilábalt ebből a lelki válságból.-Milyen érzés ma látni, hogy mivé fejlődött, érett az egykori kis tanítvány? A nyugdíj előtt álló, s 37 iskolai évet maga mögött tudó Rózsahegyiné erre csak annyit mond: sok munka van emögött, de csodálatos dolog tudni, hogy magabiztosan halad az életben. Hogy ma már egyedül vásárol, remekül rajzol és díjakat nyer, s hogy máig nem lanyhult az akaratereje.- S nem szégyen azt sem bevallani, hogy nagyon sokat tanultam tőle, olyan dolgokat, amelyeket csak vele együtt, az ő révén fedeztem fel. * Judit valóban meglepi az embert. Itt van például az ellenőrzője: magyar nyelvből csupa jó jegyei vannak, angolból még csillagos ötöst is kapott már. Igaz, a földrajz egy kicsit döcögősen megy, de még az énekórákon is ott van, fújja az elméletet. S ha kell - mert az intézetben erre is megtanították -, táncra is perdül a többiekkel, jó ritmusérzéke van, végül is erre alapozzák ott a beszédtanítást.-Ez a kislány szimbólumokban gondolkodik, tehetségesen rajzol, ez az elsődleges kifejezési formája - kapcsolódik be a beszélgetésbe Czipó Ferencné rajztanár, a képzőművészeti szakkör vezetője. - Főként a grafikái szépek, fantáziadúsak, határozott vonalúak. S ezek arról tanúskodnak, hogy erős egyéniség, olyan, aki korához képest tudja, mit is akar. * Hogy ez a kislány idáig jutott, nagyban hozzájárult mindkét iskola tantestülete. A tízesben akkor volt a vízválasztó, amikor elvégezte a negyedik osztályt, s a felsőbb évek követelményei elé került. Nehéz korszaknak ígérkezett.- Döntenünk kellett, hogyan tovább - fogalmazza meg dilemmájukat Kócza Tiborné igazgató. - Külön tantestületi ülést tartottunk, hogy kikérjük a kollégák véleményét, főként azét a nyolc-tíz tanárét, akik ötödiktől foglalkoznak majd vele. Egyikük ugyan bizonytalankodott, végül is vállaltuk mind a vele való törődést, mind a speciális szakmai továbbképzéseket. Judit nevelésével, oktatásával egy új szakasz kezdődött az iskolában, ugyanis mára már egy másik, hasonló sorsú kislányt is befogadtunk, s a 2/a- ba jár. Volt egy harmadik ide készülő is, őt végül is hazavitték a szülei Ózd környékére. Az első félóra után egészen jól megértjük egymást Judittal. Odafönn ülünk a tetőtéri szobájában, s miután közös témánk akadt - korábban én, nemrégiben ő járt Finnországban -, lapozgatjuk a fényképalbumot. Később a rajzai kerülnek elő, majd az újságokból kivágott poszterek előtt állunk meg: gyönyörű lovak fotói vannak a falon. Judit azt magyarázza, hogy látott egy filmet a tévében, delfineket idomítottak, szeretne ő is állatokkal foglalkozni. De megfordult a fejében az is, hogy sorstársai között maradjon.- Mindig szerettem az anyanyelvi órákat - vált témát -, régebben tanár akartam lenni, hogy taníthassam a hozzám hasonlókat, de az nemigen lehetek. Aki csak ismeri, azt mondja: a rajztehetségét kellene kamatoztatnia. Ezt erősíti, hogy a napokban is első díjat nyert egy alkotásával az egri városszépí- tők pályázatán. Százhetven rajz közül az övé lett a legjobb. Éz egy napkorongot ábrázol, ennek fényéből emelkedik ki a minaret sziluettje, s mindez egy óvó kehelyben helyezkedik el... Mintha a saját sorsát is beleálmodta volna ebbe a rajzba, hiszen számára is adott a napfény, a felemelkedés lehetősége, s a gyermeki lényét vigyázó burok is körbeöleli. Az érzékelhető, ám hallhatatlan szeretet. Szilvás István Négyessy Zita: Hazugság H agytam volna ott? - kérdezte Anyu, s úgy tett, mint aki e kérdéssel mindent megmagyarázott. Szóba se jöhetett, hogy állatot tartsunk. A kismadárnak kínlódás a kalickában, a halak nem szeretik, ha simogatják őket, a kutyák meg a macskák hullajtják a szőrüket, és különben se valók emeletre. Aztán mégiscsak hozzánk került Mirmurr. Méghozzá Anyu hozta haza, egy esős október este, a villamossínek közül. Ott nyirvákolt agyonázott bundácskájában, halálra ítélten. Beláttuk, nem hagyhatta sorsára, de nem örültünk. Addigra már magunkévá tettük az unos-untalan ismételt alapvetést: lakótelepi lakásba nem való állat. Hát még ilyen. Fanyalogva gusztálgattuk csapzott szerzeményét. Nem így Juditka, a kishú- gunk. Ő aztán tudta, milyen kicsinek, kiszolgáltatottnak lenni. A játszótéren és szüléinkkel szemben testőrként védelmeztük, ám velünk, nagy, okos nővéreivel nem húzhatott ujjat. Számtalanszor esett otromba vicceink áldozatává. Tüstént gondjaiba vette Mirmurrt. Bebugyolálta egy vastag törülközőbe, tejecskét töltött egy tálkába, és megállás nélkül gügyögött hozzá. Másnapra, szinte varázsütésre kipendült Mirmurr. Olyan lett, mint bármelyik iromba, fülétől farkáig húszcentis kismacska, a szemei kékek voltak és kerekek, mintha állandóan csodálkoznék. Érdekelték a világ dolgai, mindent megvizsgált, puha mancsaival megpaskolt, s mint egy miniatűr párduc vetődött a felé gurított papírgalacsinra. Gyönyörű kis jószág volt, s ezt mintha tudta volna magáról, peckesen lépdelt a tükör előtt föl s alá. Ha hazaértünk az iskólából, kiszaladt az ajtóhoz, repesve üdvözölt: „csakhogy itthon vagytok”. Akkor is eli- bünk jött, amikor már kín volt számára a járás, amikor két lépés után összecsuklott. Mirmurrt nem lehetett nem szeretni. Tévénézés közben lopkodtuk őt egymástól, legalább percekre hadd aludjék az ölünkben. Ám ha foltot hagyott maga után a szőnyegen, kórusban üvöltöttünk: „Juditka, a te macskád!” Kishúgunk némán teljesítette kötelességét, se velünk nem pörölt, se védencével. Azóta sem értem, hogyan tanította meg Mirmurrt a szoba- tisztaságra. Valahogy csak azon kaptuk magunkat, már rég ordítoztunk a felmosórongyért. A kismacska, mintegy magától, rendre beszállt a homokosdobozába, s ezen akkor sem változtatott, amikor már nagyon beteg volt.- Kizárólag addig maradhat itt, míg nem találunk neki gazdát - rendelkezett Anyu, amikor hazahozta. Ahogy teltek a hetek, mind ritkábban esett szó Mirmurr kitelepítéséről. Már egyikünk se adta volna őt oda semmiért. Egy napon bágyadtabban ébredt. Hiába hívtuk, csak gubbasztott a fekhelyén.-Te, Lajos! - vette a szót suttogóra Anyu: - Nem tetszik nekem ez a kiscica. Apám, mint afféle falun nőtt gyerek, leintette: - Majd rendbe jön. A macskák szívósak. Mirmurr nem volt az. Nem játszott, nem evett, erőtlenül vánszorgott a párnája és a homokosdoboza között. Múltak a napok, és már hiába szaladtunk a doktorért. Karácsonyra készülődtünk. Kishúgom - mint általában olyankor - Nagyinál vakációzott. Akkor hozta Apu őt haza, amikor már mindent elrendeztünk, meg ne sejdítse: az angyaloknak semmi közük a fadíszítéshez.- Hát Mirmurr? — kérdezte rémülten, amikor betoppant.-Itt jártak Kató néniék. Magukkal vitték a Bükkbe. A nyaralójukba. Jobb helye lesz neki ott. Az erdőszélen - hazudta Anyu. Juditka nem szólt. Nem kérdezte: „Az erdőszélen? A hóban? A hidegben?” Nem vádaskodott: „Tudtátok, hogy szeretem, legalább elbúcsúzhattam volna tőle!” Ültünk a fenyőgyertyák fényében, asztalunkon illatozott a rántott hal, de egyikünk se nyúlt érte. Már virítottak a kankalinok, amikor egy éjszaka arra ébredtem, zokog a kishúgom.- ...Annyira hiányzik Mirmurr. E gy hét múltán levelet hozott a postás. A borítékban egy amatőr felvétel, rajta egy iromba cica, mellette három pindurka, csíkos macskakölyök. A fénykép hátoldalán, valódi macskakaparással: „Kisgazdám! Családot alapítottam, íme a fiacskáim. A férjem éppen egerész. Szeretettel gondolok rád: Mirmurr”.- Gondol rám! Gondol rám! - visongott a kishúgom. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őt olyan boldognak, mint akkor. .4 ..~~ f űin
