Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-23 / 299. szám
1996. december 23., hétfő 5. oldal Heves És Körzete A „vaddisznó” Régen volt, amikor még kemény, havas telek jártak, akkor voltam elemi iskolás kisdiák. Soha el nem felejtem, hogy az egyik karácsony előtti napon olyan sok hó esett, hogy valósággal elzárta falunkat a külvilágtól a közel méteres vastagságú hó. A mi házunkat sem lehetett megközelíteni, mert a falutól jó messzire állt. Apám, anyám kora reggeltől küzdött a nagy hóval. Utat csináltak a ház körül, majd a kocsi- úton folytatták a lapátolást. Úgy gondolták, ha egy keskeny utat sikerül kialakítaniuk, máris meg lehet közelíteni a falut. De a hó lapátolása igen kemény munka, és egy pár száz méter után nem bírták tovább. Éppen vissza akartak fordulni, amikor a falu felől emberek integettek:- Ne dolgozzanak tovább! Majd mi folytatjuk! Különben is szélesebbnek kell lennie az úrnak, hogy azon közlekedhessen a postakocsi! Két nap múlva szabad lett az út, de nemcsak a mi számunkra. Ahogy megindult a forgalom, a kitaposott utat az erdő, mező vadjai is birtokba vették éjszakánként. Éhségük csillapítására bejártak a faluba élelmet szerezni. A róka a baromfiólat dézsmálta, a nyúl a szénáskazlat, az urasági szérű szalmájába pedig beköltözött a vaddisznó. Iskolába menet mindig rettegtem, hogy szembetalálkozom egy vaddisznóval, hiszen a délutáni tanítás után már sötétben mentem haza, és tudtam, hogy a vaddisznó ilyenkor indul el élelemszerző újára. Apám is aggályoskodott, nem tetszett neki, hogy a vadak a közelünkben tartózkodnak. Ezért a hamis kutyánkkal naponként végigjárta a havas utat.- A vaddisznónak jó a szimata. Megérzi a kutya szagát, és fél is tőle! - magyarázta. Mondanom sem kell, mennyire féltem, mikor a szürkületben elhagytam a falu utolsó házát. Rettegve kémlelgettem a hatalmas domboldalt, az utat és a környéket. Egyik este, hazafelé menet, a domb tetején egy feketeséget pillantottam meg.- A vaddisznó! - rémüldöztem. Mit csináljak? Hazafelé, igyekezzek, vagy vissza a faluba? Nem! Vissza nem megyek, a házunk közelebb van hozzám, és ha szaladok, odaérhetek, mielőtt a vaddisznó elérne, hiszen a fagyos hó tetején neki sem könnyű a járás. Megpróbáltam a szaladást. De csak próbáltam, mert bizony, a havas úton csupán lépkedni bírtam. Homlokomról szakadt a veríték, és csak arra tudtam gondolni, hogy ha a kaput elérem, akkor már jöhet a vaddisznó. Oda-oda pillantottam a feketeségre, amely egyre közeledett felém. Ahogy néztem, mindig nagyobb, félelmetesebb lett. Aztán már felé sem mertem nézni, csak a kaput figyeltem, és végre megpillantottam. Még néhány méter! Jaj, csak odaérjek,! Odaértem. Már nyúltam a kapu kilincse után, mikor az út menti árok tetejéről a hátam mögé huppant egy nagy test.- A vaddisznó! - jajdultam fel, és segítségért akartam kiáltani, de hang nem jött ki a számon az ijedtségtől. Már a kilincset sem találtam. Behunytam a szemem, és a kapuhoz simultam. Vártam a támadást, ami elmaradt. Csend volt. Semmi sem mozdult. Kíváncsian fordultam hátra, és nem akartam hinni a szememnek. Misu állt mögöttem, a fekete kandúr.- Te? Te! - kiáltottam rá, de ő hízelegve dör- zsölődött hozzám, és dorombolni kezdett. Mit csinálhattam? Szélesre tártam előtte a kaput. Bodnár Mária Trabant-történet 1983 karácsonyán történt. Akkoriban családi házban éltünk, falun. A férjem a tsz műhelyében dolgozott, én a helyi ABC-ben. Lányaink 7 és 4 évesek voltak. Ekkorra sikerült elérnünk, hogy saját házunk legyen. Csak autónk nem volt. Éppen azon tanakodtunk, hogy milyen jó lenne egy kocsi a háznál. De hát jogosítványunk sincs, és a pénzünk is kevés. A Népújságban véletlenül megláttunk egy hirdetést: „1 éves, alig használt Trabant eladó!” No, gondoltuk, ez kezdetnek nem is lenne rossz.- Nézzétek meg! - mondta ismerősünk -, elmegyek veletek kipróbálni. Elmentünk, megnéztük, kipróbáltuk. Annyira megtetszett a szép kék Trabant, hogy lázban égve számolgattuk, mennyi pénzünk van.- Ha annyira tetszik nektek, vegyétek meg, majd megszerzi- tek a jogosítványt is! - okosított bennünket az ismerős. - A hiányzó összeget kölcsönadom! Úgy is történt. Ismerősünkkel újra elmentünk, és hazahoztuk a Trabantot. Otthon körbeálltuk, megcsodáltuk, miközben mindenki örült. A család kocsikázott egy kört az ismerős jóvoltából, majd beállítottuk az udvarra, mert garázs sem volt. Eljött a szenteste, díszítjük a fát közösen, mikor megszólal a férjem: - No már most a fát vigyük ki az udvarra a Trabant fölé, vagy az autót hozzuk alá? Nagyon jót nevettünk, s még abba sem hagytuk, amikor újra megszólal a férjem: - Hát most már igazán meg kell szerezni a jogosítványt, ha használni is akarjuk a kocsit, nemcsak nézni! Asszony, együtt vettük az autót, együtt megyünk tanulni is! Bólogattunk, s boldogok voltunk. Januárban beiratkoztunk egy tanfolyamra, s néhány hónap múlva már önállóan autóztunk. A kék Trabant 11 évig volt velünk, sohasem hagyott cserben, nagyon szerettük. Ez volt a legszebb karácsonyunk, amelyet azóta is emlegetünk. Takács Jánosné Fehér karácsony Fehér palástban ragyog A föld fázó világa, Elém tárul a természet Tengernyi vakító virága. Csillogó lepelként pihen E takaró a fákon, Azt fütyülik a szelek: De szép a fehér karácsony. Szelíden hallgat a táj, Csöndben lélegzik a tél, Ma este minden szív Ünnepelni tér. Messzeségben nyugszik A rohanó élet, Valahol megszólal Egy karácsonyi ének. Halk hang hatol fülembe Mit csengettyű kísér, Harmóniája e dalnak Szeretetről mesél. Szeretetnek meghitt Ünnepén a télnek, Emberi örömről Szól most az ének, Életünkről, melynek éke Kicsiny világunkban A béke, béke, béke. Jurcsisin István Heves, Klapka út 19. Alegjobb szaloncukor Egy alföldi faluban laktunk. Elmúltam 5 éves, de még mindig azt hittem, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Ez a hitem akkor változott meg, amikor egyszer véletlenül meghallottam édesanyám és nagyanyám beszélgetését arról, hogy a piacra nem hoztak szaloncukrot, de édesanyám majd megfőzi azt. Ettől kezdve figyeltem, hogyan válik a lábasból a gyúrótáblára kerülő forró masszából szaloncukor. Már a főzés során finom illatok lepték el a házat. Csodálkozva láttam, hogy a nyújtás, szeletelés, kihűlés után hogy kerül díszes ruhába, amelyet édesanyám selyempapírból és sztaniolból állított össze. Szenteste csodálatos fa állt az asztalon, rajta minden jóval, cukorral, almával, dióval. Azóta 47 karácsony múlt el, szebb, gazdagabb ajándékokkal, de azóta sem találtam meg egyetlen szaloncukorban sem annak a réginek a zamatát és illatát. Pólik Mihály né Édesanyám könnyei Nagyon kicsi és nagyon szegény gyerek voltam, de felejthetetlen karácsonyra emlékszem ma is, 45 évesen. Szüleim az óriási szerete- tükön kívül parányi kis anyagi lehetőséggel rendelkeztek. Abban a borzalmas nincstelenségben, amikor 1959-et írtunk, mégis „csodálatos karácsonyra” emlékezhetem. Csodálatosan esett a hó, a fák ágai megrakodtak a fehér pillékkel. Csikorgott talpunk alatt a varázslatos, fehér szőnyeg. Az esti misén voltunk, és azt mondta szegény anyám, hogy mire hazaérünk, biztosan meghozza a Jézuska nekem is a pompás kis fenyőt. Nagyon izgatottan vártam, hogy hazaérjünk. Benyitottunk a lakásba, és ott állt a fenyő. Rajta szaloncukor, alma, és mellettem szüleim szerető, mosolygó arca. Édesanyám sugárzó szemében táncolt a petróleumlámpa fénye. Édesapám azt mondta: a jó gyerekeket a Jézuska megajándékozza. A következő évben egyedül töltöttük a gyönyörű karácsonyt. Édesapám márciusban, 2 év szenvedés után rákban meghalt. Üresnek éreztem az ünnepet. Ekkor azt mondta az édesanyám: Tudod, kicsim, ezen a csodálatos éjszakán édesapád is segít a Jézuskának hozni ugyanolyan gyönyörű kis fenyőt, mint tavaly kaptál. Vártam. Imádkoztunk, énekeltünk édesanyámmal, és egyszer finoman kopogtattak az ablakon. Édesanyám mosolyogva mondta: Hozta az angyalka a gyönyörű kis fádat. Nézd, édesapa is segít neki. Nagyon néztem, de nem láttam semmit, csak a fenyőt feldíszítve, és édesanyám mosolygós, könnyes arcát. Mosolygott, mert akarta, hogy én is mosolyogjak. Éjszaka bámulatosan világított a hold, a hópelyhek az ágakon mint apró karácsonyi gyertyák, úgy fénylettek. A. Istvánné Kedves olvasóink! Mint jeleztük, karácsonyi Heves és körzete összeállításunkat szerettük volna olvasmányossá tenni, hogy az ünnep pillanataiban is ha kezükbe veszik a lapot, számos történetet, régi emléket tudjanak felidézni, egy kicsit bepillantva mások életébe, hajdani élményeibe is. Ezért született a karácsonyi pályázat, s születtek eme oldal írásai is. Az oldal szerkesztőjének így nem marad más hátra, mint kellemes időtöltést kívánni, s egyben megköszönni egész éves bizalmukat, segítségüket, hiszen Önök nélkül sem a mai, sem az elmúlt 53 heti Heves körzeti összeállítás nem jöhetett volna létre. Karácsony előestéjén boldog, szeretetteljes ünnepeket kíván Olvasóinknak: Szuromi Rita Képzelt ünnepek Süvít a szél odakint. Szinte csontig marja az embert a decemberi fagy. Rácsokkal borított ablakok adják a karácsony előtti hangversenyt. Sok éhes szájat tömnek be kakaóval és kaláccsal ezen a reggelen a GYIVI étkezdéjében. Ha másból nem is, ebből tudják, hogy ünnep van. A kicsik karácsonyfadíszeket készítenek színes papírból. A nagyok az esti ünnepségre készülnek. Mindenki várja az esti ajándékozást. Ki rajzol, ki verslábat farag, és van, aki papírsárkányt eszkábál. Sári néni, a gondozónő Dér Katalint keresi, és a padláson meg is találja ragasztós zacskóval a fején, „félkész” állapotban, a szállni tudás csúcspontján. Sári néni tudja, hogy Dér Katinak sosem volt édesanyja, aki mondhatta volna neki: nem szabad. Senki sem simogatta meg a homlokát el- alvás előtt, és senki nem ölelte magához, ha rosszat álmodott. Nem ismerte azt a szót, hogy szülő, hiszen úgy találták a hatvani vasútállomás várószobájában, egy repedt cumisüveggel a kezében. Úgy szerette volna mondani valakinek, hogy édesanya. Úgy szeretett volna valakit szeretni, még akkor is, ha tudja, hogy ő nem kellett senkinek. Ő egyszerűen csak azt akarta mondani valakinek: szeretlek. Nem akart ő más lenni, mint a többi gyerek, ő csak annyit akart kapni, mint a többi gyerek. Egy igazi karácsonyt egy igazi családdal, egy igazi, nagy-nagy karácsonyfával, csillagszórókkal, meg olyan gyönyörű aranyalmákkal, mint amilyeneket az amerikai filmekben látni. A papája viccet mesélne nekik, a mamájuk pedig jókat főzne: rántott húst meg mákos rétest. Az intézetben viszont a karácsony is ugyanolyan üres, mint a többi ünnep. Az asztalt sok éhes gyerek üli körül, és két pofára zabáivá csillapítják éhségüket. Utána meg az ünnepi műsor jön az ajándékozással. Semmi beszélgetés, csak evés, aztán alvás. A másnap pedig épp olyan, mint azelőtt. Kati 14 éves állami gondozott kislány, aki egy álmot szövöget az emeletes ágya mélyén, egy álmot, amit még senkinek sem árult el. Azt, hogy ha megnő, lesz férje, családja, és karácsonyeste körülülik az asztalt, és mind a négyen vacsora után a fenyőfához mennek, ami épp olyan, ahogy ő azt. megálmodta: nagy és terebélyes. Este pedig a gyerekek ágyához ül, és hosszan mesél nekik. Majd eloltja a villanyt, és halkan a fülükbe súgja: szeretlek, és boldog karácsonyt, kicsinyeim!” Zaja Roland Jön a hideg Jön a hideg jön a tél, Lehullott a falevél. Kis cinege ázik, fázik, Faodúban megtanyázik. Öreg varjú fa tetején: Kár, hogy lehullott a levél. A falevél itt lobogna, Ilyen hideg nem volna. Alkonyodik, esteledik, Ember, állat már aluszik. Egy csillag Betlehem fölött, Fénylik a város fölött. Éjfélt ütött már az óra, Szól a harang a toronyban. A kis Jézus megszületett, Béke legyen veletek. Békét hozott e világra, Szálljon áldás minden házra. A betlehemi istállóban Jézus nyugszik a jászolban. Gál József, Kömlő Folytatás következik Kedves Olvasóink! Karácsonyi pályázatunkra rengeteg érdekes, értékes írás érkezett szerkesztőségünkbe. Mivel ezek egy része terjedelmi okokból nem kapott helyet ezen összeállításunkban, így egy hét múlva, az év utolsó, s egyben szilveszteri összeállításában folytatjuk a pályázati anyagok közlését. Ezért egy hét múlva folytatás következik! In memóriám 1944 karácsony A naptárak 1944. december 20-át mutattak. A kelet felől hangzó kisebb-nagyobb morajlások jelezték, hogy közeleg a frontvonal. Jelezte ezt az is, hogy a védekezésre berendezkedett németeket a bekerítés veszélye fenyegette, és mielőtt kivonultak volna, esztelen rombolásba kezdtek. A vasútvonal egyes szakaszait két, mozdony húzta szerkezettel felszaggatták. A vasútszaggatást egész közelről, míg a nagyobb vasúti híd robbantását kb. 400 méterről néztük. Szörnyű látvány volt a megsemmisülés és a maradó romhalmaz. Édesanyánkat rábeszéltük, hogy a kocsonyának valót főzze meg, mert ki tudja, mi lesz holnap. Szépen főtt délutánig, amikor váratlanul orosz repülő jelent meg a falu felett, és megengedett egy jókora sorozatot géppuskából. Fordult egyet, majd ledobott egy bombát is, tőlünk 300 méterre. A bomba eltalálta egy csűr sarkát, ami kigyulladt, de a szomszédok segítségével hamar eloltották. Később jókora légi aknatűz következett, s idősebb öcsémmel a krumplisverem hol az egyik, hol a másik oldalára dobtuk magunkat, amikor süvítettek és robbantak az aknák. Megúsztuk, mert szerencsére túlmentek rajtunk. Mikor csend lett, összeszedtünk néhány szükséges holmit, és az egyik szomszéd domb alá vájt pincéjében húztuk meg magunkat. Vittük magunkkal a nagy fazékban lévő megfőtt kocsonyát, amit kirakni nem lehetett, így szépen reggelre „belealvadt” az edénybe. Körülfogtuk és kanalaztunk jóízűen, nem törődve azzal, hogy az előző napokon mi volt. Vagy van orosz, vagy nincs orosz! Néhány nap múlva jött el karácsony estéje. Délután az öcsémmel „szereztünk” egy jó méteres nagyságú feketefenyőt, majd este csupaszon beállítottuk a nagyszoba sarkába. Kellemes gyantaillat terjengett a szobában. Aláálltunk, és hallgattunk. Édesanyánk megfogta a kezünket, majd láttuk: az arcán folynak a könnyek. Nagyon halkan mondta: Vajon most édesapátok hol van? Él- e? Ilyen karácsonyt soha, sehol senkinek! Enyedi László, Heves
