Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-14 / 292. szám
1100 esztendő okító üzenete (21.) Haynaut is túlszárnyalva... Pohárnyi csend Klárika, a képviselő hét végén nyakába veszi a falut. Ekkor van ideje arra, hogy az önkormányzati egyen- csomagokkal megpakolt kerékpárjával végigegyensúlyozzon a keskeny járdán, ameddig csak a körzete tart. Ilyentájt, ünnepek előtt meg-megáll az ismert porták kapujánál, s akárcsak a tömött táskás postás, csitít- gatja a vadul vicsorgó ebeket, míg a háziak elő nem kerülnek. Van, ahol át kell kiabálnia a rozzant kerítés felett, máshol elég megkocogtatni a párás szemű utcai ablakot, jobb esetben rekedt hangú csengő adja tudtul látogatását. E házaknál percekbe telik, mire kicsoszog valaki, öreges mozdulattal matat a zárral, amelyet itt-ott már csak a szentlélek tart fenn a korhadt deszkapánton. Szegényes világ ez, a magukra maradt emberek sajátos élettere, ahol tanyát vert a csend, s ahol a tisztára meszelt falakat uraló ósdi keretű szentképek és megsárgult családi fotográfiák őrzik könyörtelenül a moccanatlan időt. Nagy esemény hát Klárika látogatása. A díszes csomag miatt is persze, mert nem győzik köszönni, hogy őket, az ösvény vége felé botorkálókat is számon tartja még valaki. Bár inkább azért, mert van kit tartóztatni, illendően hellyel kínálni kis időre. S elmondani, most éppen hol és mi fáj testben és lélekben egyformán. Nem, nem panasznap ez, nem a régi rádió, vagy a rokonoknál levetett, színtelen televízió árasztotta rémisztő áremelések feletti zúgolódás, mert azzal ma már senki nem megy semmire, s nem is a szánalomkeltés az, amiért marasztalják a váratlan vendéget, hanem az emberi szó éhe. Hogy legyen valaki, aki észreveszi: „egy pohár csend lustálkodik az asztalon S ez most Klárika, a képviselő. S a pohárba kávé kerül, s a csendet felváltja a csendes szó, belakja a házat, megtelepszik a zugokban, beívódik a keringő vérbe, s dobogtatja, dobogtatja a fáradt szívet. Szilvás István A rettenet napjai, hónapjai, esztendei következtek. Akkor is, ha november 4-e után a forradalmárok eleinte még nem adták fel hadállásaikat. Egy ideig folyt a fegyveres küzdelem is, holott mindenki tudta, hogy a félelmetes orosz túlerővel szemben semmit nem lehet tenni. Ráadásul a szabadság eltiprásához, a fondorlatos Nyugat teljes lelki nyugalommal asszisztált, mit sem törődve azzal, hogy az általa finanszírozott Szabad Európa Rádió korábban szinte a szervező központ szerepét töltötte be, s uszító hangvételével meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Erre mindazok emlékeznek, akik abban az időben hallgatták az egyes adásokat. E sorok írója közben arra gondolt, hogy könnyű nekik odaát, hiszen senki által sem zavartatva, busásan megfizetve, teljesen veszélytelenül mondhatják a magukét. Ugyanakkor idehaza egy-egy elejtett megjegyzésért is súlyos börtönbüntetés járt. Ki tudja, hogy Kádár János miért vállalta az áruló szerepkörét, miért állt át. Elképzelhető, hogy kényszerítették, fenyegették. Abban is bízhatott, hogy személye révén kisebb nehézség zúdul az országra, mintha más venné át a stafétabotot. Persze az sem vitatható, hogy a fő motívum a hatalomvágy volt, s ez befolyásolta cselekedeteinek zömét. Eleinte mindenesetre nem mutatta ki a foga fehérjét. Tárgyalt a még létező csoportok képviselőivel, a munkástanácsok delegáltjaival. Rádióbeszédeiben még nem tagadta meg a dicső eseményeket, eszébe sem jutott, hogy ellenforradalomnak titulálja a megkínzott nép jogos felkelését. E sorok írója már nem dőlt be a mézesmadzagnak, s másokkal együtt visszavonulva figyelte az eseményeket, meggyőződve arról, hogy biztató kiút egyelőre nem lesz. Sajnos, neki lett igaza... A hangvétel fokozatosan ridegebbé, nyersebbé vált, s decemberre megszűnt a parolázás. Rajtoltak a letartóztatások. Méghozzá szédületes tempóban. A haza megtanult félni. Ismét előkerültek az ávósok, s a friss sütetű pufajkásokkal együttműködve - az utóbbiak közül egyik se humanitárius akcióra esküdött - a riadalom atmoszféráját erőszakolták valamennyiünkre. Eljutott mindenkihez a többnyire központi sugalmazásra megrendezett sortüzek híre. Még belegondolni is szörnyű: néhány hét alatt csaknem ezer ártatlan embert terítettek le a gyilkos golyók. S ebbe a létszámba nem tartozik bele az a majd 300 ember, akivel bírósági úton végeztek. Históriánk legvisszataszí- tóbb szörnyeként emlegették Haynau táborszernagyot, akit bresciai hiénának is tituláltak. Érthető, hiszen igen kemény terrort vezetett be az 1848-^19- es forradalom és szabadságharc leverése után. Az uralmat bitorló - a törvényes miniszterelnök ugyanis továbbra is a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre volt - kommunista vezér azonban túlszárnyalta elődjét. Kegyetlenségben, bosszúszomjban egyaránt. Tehette, hiszen lelkes fullajtárjai megtanulták már a Rá- kosi-rezsimben - közönséges gyilkos főnöküktől -, hogy igyekezzenek túlteljesíteni vállalásukat, s hogy a legkisebb „ellenállást” is a legnagyobb büntetéssel sújtsák. Csoda-e, ha legalább 200 ezer honfitársunk indult el a határok felé, hogy azokon túl keressen menedéket. Odaát - valószínűleg lelkiismeret-furdalástól és bűntudattól vezérelve - tisztességesen fogadták őket, s lehetőséget biztosítottak boldogulásukhoz. Nem rossz lapra tettek, hiszen a honi szürkeállomány a világ egyetlen táján sem volt rossz befektetés. Az igazi hősök mégis az itt- maradottak lettek. Évtizedekre vállaltak némaságot. Nem beszéltek össze, de mindnyájan hallgattak. Az eszmét nem tagadták meg. Ott benn őrizték, ám fel kellett venniük az álarcot, hiszen tanulni, dolgozni, családot alapítani, gyerekeket nevelni kívántak. Ez másképp aligha ment. Különösképp eleinte, amikor éber szemek őrködtek a tűzzel, vassal, vérrel megteremtett rend felett. Meg kell adni: az uralomba visszatértek - valószínűleg a dörzsölt moszkvai tanácsadók is közrejátszottak ebben - ravaszdi játékba fogtak. A kulisszák mögött zajlott a felelősségre vonás, az ütlegelés, a kínzás, a fenyegetés, a rémületkeltés. A színpadon viszont új kellékeket helyeztek el. Nem lehet elfelejteni azt, hogy szocialista demokráciáról szólamoztak. Meglehetősen ügyesen, hiszen a viszonylag éberebbek is bedőltek a trükknek. Legalábbis eleinte. Mindaddig, amíg rá nem éreztek arra, hogy a diktatúrák ezer alakban rejtőzhetnek, ám a lényeg mindig ugyanaz és változatlan marad. Elismerés dukál mindazoknak, akik a zord időkben sem adták fel, s akkor is ellenálltak, amikor a győzelemre semmilyen esély sem adódott. Főhajtás jár a tüntető asszonyoknak, akiknek néma menete vádolta azokat, akik nem nyugodtak meg addig, amíg életét nem vették annak az embernek, aki 13 nap alatt képes volt újjászületni, s a mártíromságtól sem húzódozva higgadtan vághatta bírái szemébe, hogy felette majd a történelem ítél. Erről a verdiktről tanúskodnak ,a sírján elhelyezett koszorúk... Pécsi István A 301-es parcella Mitől sikeres a sikertörténet? C.Szubjektív ÚGY EMLEGETIK, hogy a volt szocialista országokba vitt nyugati töke felét hazánkban helyezték el a külföldi befektetők. A magyar privatizációt köztársasági elnökünk is siker- történetnek tartja. Igazán meg lehetnénk hát elégedve, valahogy azonban mégsem látom az észrevehetőbb derűt honfitársaim többségének arcán. Nem tudom, hogy mire gondolhatnak a kedvező megállapítások hallatán, de biztosan elég sok minden eszükbe jut. Számos nyugdíjasnak például az, hogy valójában még dolgozhatna, ha idő előtt nem kényszerítik le a pályáról. S netán amúgy több is jutna neki a szolgálata végén. Elsősorban pedig abból, amit munkába lépésétől kezdve az évtizedek során elszippantott tőle a társadalombiztosítás. Nem kellenének hozzá ilyen-olyan kiegészítők is, amik tervezetének csupán az ismertetése három esztendő alatt további csaknem egymilliárd forintot csíp majd ki az állami „nagy kalapból”. Sokkal inkább az anyagi, mintsem a felvilágosítástól hitt szellemi gyarapodását köny- nyíthetné ez is kinek-kinek. Aki meg nyugdíjas sem lehet még, de munkát már nem kap, mert fiatalon is öreg az új gazdák szemében, azon tűnődik, hogy vajon miért taszították ilyen bizonytalanságba, s á segélyekre alapozhatja-e további szerencsétlen sorsát. Mivel valamikori nyugdíjában sem igen reménykedhet. Elég csak arra a 77 ezer gazdasági perre emlékeznie, amivel napjainkban a bíróságok foglalkoznak - mindjárt elveszíti a maradék hitét! Mivel ezekben is legfeljebb keresgélheti a törvény az elmulasztott kötelességet, a járulékalapból hiányzó pénzt már aligha találja meg. Kétségtelen, hogy persze akadnak olyanok is, akik számára sikeres a magyar privatizáció. Ám belőlük van kevesebb. A többség sajnos nem nagyon tapasztalja a demokrácia, a piacgazdaság előnyeit. Azt látja inkább, hogy mind nagyobb az utcai lődörgők, a méltatlanul „lerobbant” polgárok, a nekikeseredett kocsmá- zók, a napi megélhetésért mindenre képes csirkefogók, tolvajok és gyilkosok tábora. Lehet, hogy jó szándék szülte és vezette a privatizációt, de bizony igencsak okozott keserűséget, szenvedést, csalódást is, amit nehéz elviselni. Emberi kapcsolatokat szakított szét, munkatársakat ugrasztott össze, barátokat tett ellenségekké. A külföldi mellett a hazai tulaj kíméletlenségét is megismerte az ország. MÉGHOZZÁ ÚGY. hogy egykönnyen - vagy talán soha - el sem felejti... Gyóni Gyula Töretlen tisztelettel Ebben az enyhén télies időben még érdemes kirándulni. így jutottunk el a fővárosba. A csoport - többek között - felkereste a Nemzeti Pantheon részének számító Fiumei úti sírkertet, közismert nevén a Kerepesi temetőt. Érdemes ide elmenni, hiszen szembesülhetünk múltunkkal, azoknak a nagyságoknak az arcélével, akik az elmúlt, másfél században igen sokat tettek azért, hogy hazánk sorsa javuljék. Emlékezetes élményekkel gazdagított mindnyájunkat a művészparcella is. Végül aztán eljutottunk a politikusok nyughelyeihez. Egy tágasabb tér közepén árválkodik a Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, Antall Józsefnek sírhantja. Valamennyiünket áthatott az a megbecsülés, ami ennek az embernek dukál. Szétnéztünk, és észrevettük, hogy nemcsak a virágok frissek, hanem több gyertya is ég egyszerre. Kiderült: a távoli Erdélyből is jönnek csoportok, hogy leróják kegyeletüket, s ide zarándokolnak azok a polgárok is, akik egy-egy virágot helyeznek el, ekként jelezve érzelmeiket, kötődésüket. Semmi közöm sem az MDF-hez, sem a többi pártcsoportosuláshoz. Az ítélkezés sem az én dolgom, az impresszió azonban tovább él és munkál mindnyájunkban. Ez az a halhatatlanság. amely - Horatiusszal élve - ércnél maradandóbb... P. I. Kormányzati harakiri Az embernek már-már az a meggyőződése, hogy a kor- mány(koalíció) valamiféle harakirire készül. Persze lehet, hogy minderről szó sincs, csupán dilettáns politizálásról. Másképpen ugyanis aligha értelmezhető, hogy a közelmúltbeli kormányülés után nagy dérrel-dúrral beharangozott, a pedagógusoknak szánt decemberi bruttó 10 ezer forintról felelős emberek már másnap azt nyilatkozták: az összeg az év utolsó hónapjában aligha fizethető ki. Az. hogy egy kormány - gondolva a nem túlzottan a jövő ködébe vesző választásokra - piros pontokat akar önmagának szerezni, tökéletesen érthető. Miként az is, hogy ennek fejében ígér. De ha már egyszer önszántából(!) ígér, akkor- könyörgöm - próbáljon ennek megfelelően cselekedni, különben (hogy rendkívül disztingváltan fogalmazzam meg) popsit csinál a saját szájából. Persze, minden attól függ, hogy mi is a cél. Mert - bár ez meglehetősen ritka, kizárni mégsem lehet - akadhat olyan kormány is, amely belefáradt az egészbe, s úgy döntött, elég a hatalomból, jöjjenek most mások. S aztán ennek megfelelően is cselekszik: szamurájokat megszégyenítő egykedvűséggel döfi magába a szúrószerszámot, s szinte kéjelegve ontja ki önnön beleit. (stanga) Vastag, díszes borítékot dobott be a postás a minap a postaládába. Amikor felbontottam, elegáns levélkék hullottak ki belőle, s két káprázatos színes fotó. Az egyiken egy rubin- kövés aranygyűrű, a másikon egy brillel kirakott karkötő ragyogott. Egy percig nem kétséges, hogy megint nyertem - villant át agyamon, midőn a levelek olvasásába kezdtem. S nem kellett csalódnom. A szívélyes gratulációt csodálatos nyeremények felsorolása követte. Megtudhattam, hogy minden kétséget kizáróan gazdagodtam 800 ezer forinttal, s ráadásul a fotókon látható ékszerek közül is enyém az egyik. Nem kell mást tennem, csak azonnal feladnom a megadott címre 2000 forintot, amelyből az aranyfoglalatot elkészítik. Baga- tell! Kétezer forintért egy vagyon hull az ölembe. Hiába minden! Nem hiszek már a csodákban, s fütyülök arra a Fortunára, aki pénzért fordítja felém az arcát. Egy könnyű mozdulattal a szemetesbe hajítottam a küldeményt, s rögtön megnyugodtam. Megmaradt a kétezer forintom, ami karácsony előtt nem is olyan elenyésző tétel. (b. k.) HÍR(TELEN)KÉK »•« Harminc százalékkal emelkedik jövőre az országgyűlési képviselők jövedelme. S ugyanilyen arányban csökken a képviselteké... * A 3600 méteren fekvő bolíviai La Pazban rendezett First Ladyk találkozóján több amerikai államfő felesége rosszul lett a magaslati levegőtől. Vagy egymás ruhakölteményei láttán... * Sem technikailag, sem törvényileg nem hallgathatók le hazánkban a mobiltelefonok. Meg hát: állandóan izegnek-mozognak... * Javában zajlik a költségvetési vita: kinek jövedelmez az ágy csata? Egy biztos: a (tőke)befektetőnek nem...! * A keletnémetek jobbak az ágyban, mint a nyugatiak - tette közzé egy szexuális felmérés eredményét a Bild am Sonntag című lap. Égtájak németjei, egyesüljetek...! (szilvás)
