Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-13 / 291. szám
1996. december 13., péntek Horizont 9. oldal Egy Maczky visszatérhet? Kő Pál Kő Pál hetvenes években kivirágzó szobrászata olyan újdonság volt, hogy a rendesebb főiskolákon művészettörténetből már tanították a pályakezdő művész egy-egy kiemelkedő teljesítményét. Akkoriban a sajtó, a rádió, a televízió is kényeztette. Egy csapásra divatos lett. Egri kiállítását azonban éppen akkoriban, 1971-ben betiltották. Pontosabban sem akkor, sem azóta nem rendezhette meg. Az Utcaseprő faszobra lehetett gyanús? A Kukás figurája, esetleg az Ünnep parasztasz- szony párosa? Vagy ezeknek még csak a vázlata volt meg? Valószínűbb, hogy a történelem árnyéka vetődött a bontakozó életműre és a sokak által kedvelt alkotóra. Lehetett vagy volt olyan nyilvántartás, volt olyan éber elvtárs, aki tudta: a Kő Pál név mögött egy Maczky Levente lapul? (De legalábbis egy Pataki Lajos.) Kő Pál a Heves melletti Perespuszta szülötte, a gyönyörűséges cselédlány, Pataki Tériké szerelemgyermeke. Ám Maczky Béla, a szoborportréban megörökített Édesapa (1963) első perctől kezdve magáénak tudta, s ismerte el a gyermeket. Később nevére is íratta. Sem 1956 előtt, sem 1956 után nem volt ez jó ajánlólevél. A tanyáról ugyan kijjebb már nem lehetett telepíteni a lovas mezőőrt és családját, de a forradalom utáni megtorlás már a serdülőt is elütötte az áhított egri gimnáziumtól. Maradt a ló és a fogat, s némi fuvarosmunka után a káli gimnázium, a megyei tanárok akkori szám- űzetési helye. Ám itt már akadt friss szemű, jólelkű pedagógus, aki a képzőművészeti gimnázium és a nem zökkenők nélkül induló pálya - közvetve a főiskola - felé segítette. Az istenáldotta Somogyi József élete végéig mesterként, kollégaként, barátként igazított e sajátos tehetsé- gen. ^ Kő Pál ma a Képzőművészeti Főiskola szobrász-tanára (évekig rektorhelyettes), a Magyar Művészeti Akadémia tevékeny tagja, Munkácsy-díjas. A mesegri kanosszája ter életműve immár teljes gazdaságában áttekinthető. A faszobrok utánozhatatlan bája, a magyar plasztika eddig szinte ismeretlen groteszkje, a bensőséges emberábrázolás, a magyar középkor s a magyar történelem „szellemi újjáépítése”, a tenyérnyi érmek intimitása, a pókháló-finomságú, mégis erőteljes rajzok világa mind-mind egy gondolkozásmódjában egységes, s a magyar képzőművészetben kétségkívül a legeredetibbek közül való képzőművészeti magatartás jegyei. A történet derűsebbik vége azonban még hiányzik. Ebben az esztendőben, a millecentená- rium évében Kő Pál elfogadta a fölkérést egy, a magyar történelmi városokban vándorló kiállításra. Veszprémből érkezett a nem minden tanulság nélküli anyag Hevesre. S Heves városának polgármestere, Kontra Gyula vállalta a történelmi visszatekintést is a tárlat és a nagyszámú közönség kedvéért. Szeptember 21-én, ezen a csöndesen esős szombat délutánon akár számvetést is csinálhatott volna: Kő Pálnak szobra áll Gyöngyös főterén, l (Károly Róbert), Parádfürdön a fenyvesben (A menyasszony), Hevesen (Az Ünnep, a II. világ- háborús emlékmű stb.), ám a megyeszékhely a többszörös „száműzetés” után, a betiltott kiállítás után még egy verni- százs erejéig sem tudta befogadni öt. Igaz, a korai filosz-elődnek, a papköltőnek, Maczky Valér- nak már (átkereszteletlen) utcája is van Eger városában. (S talán a politikai gyilkosság áldozatául esett egykori borsodi főispán, Borbély Maczky Emil is történelmi elégtételt kap egyszer a „szomszédvár”, Miskolc városától.) Igaz, Kő Pál munkásságát még nem dolgozta föl átfogó, elemző monográfia. (A szintén megyénkbeli, gyöngyösi Rózsa Gyula 1976-ban jelentetett meg róla egy karcsú kötetkét.) A hevesi kiállítás alkalmából a Kráter Könyvműhely Egyesület által gondozott Belső Tárlat című sorozat Kő Pállal foglalkozó könyvének örvendhet a közönség. Szemadám György, Somogyi Győző és Schrammel Imre után az immár ötvenöt éves mester jegyzeteit, naplóját, kiKö Pál a Mohácsi emlékparkban (1975) .állításokat ajánló szövegeit, a pályatársakról és a mesterekről írott gondolatait vehetjük kézbe. Hogy a mai könyvterjesztés kiszámíthatatlan viharainak valamelyik fuvallata elsodor-e ebből a munkából legalább néhány kötetet Egerbe? Ez kétséVázlat a Fórum Szálló domborművéhez ges. Pedig az impresszum szerint Dvorszky Hedvig, Tur- csányi Péter és Nagy András gondos szerkesztői és könyvészeti munkáját a város anyagilag is támogatta. Ám hogy Hevesről át- rándulhatnak- e (végre) az annyira vágyott egri közönség meghódítására a szobrok, a kisplasztikák, azt még csak egy csöndesen körvonalazódó tavaszi tárlat tervei ígérik. Pedig Róma, a Vatikán, az Egyesült Államok, Marosvásárhely - s szinte valamennyi magyar város - után hazatalálhatna egy Maczky fiú isi Még ha véletlenül 1961 ótaA költő belügyminiszteri engedéllyel - Kő Pálnak is hívják. Antall István M eglehetősen régi ismerősöm már, de őszintén szólva ma sem tudom, hogy pedagógusnak nevezzem-e a csöndben, szerényen, szinte észrevétlen élő, munkálkodó Molnár Józsefet, vagy muzeológusnak, a gyöngyösi múlt sokoldalú kutatójának. Hiszen tanult szakmája, eredeti foglalkozása történelemföldrajz szakos középiskolai tanár, ám inkább - legalábbis úgy érzem - a régi idők búváraként kerül elém megannyiszor, találkozásaink során. Legelőször talán a céhes idők valamely idézése alkalmával - egy vénséges ritka láda kapcsán - beszélgettünk hosszasabban. Azóta aztán természetesen még sok egyéb is szóba került közöttünk, s mindannyiszor érdekeset, izgalmasat hallottam tőle. Mindig szívesen fordultam hozzá, mert készségesen válaszolt, s megbízhatóan tájékoztatott, bármiről kérdeztem, ami a város históriájával összefüggA tanár úr 1993-ban köszönt el a katedrától, választott pályájától, amit egyébként Bony- hádon kezdett, majd a szülőföldjéhez közelebb - mondhatni úgy is, hogy a szomszédságában -, Visontán, Atkáron folytatott, amíg csak teljesen haza nem került Gyöngyösre. Városában is általános iskoGyöngyös történelmének búvára Molnár József Iában kapott helyet, a Sóháziban. Ám vigasztalta, hogy egykor, kisdiák korában maga is itt koptatta a padokat. S bár nem gondolta, akarta -r ez az intézet lett a legtovábbi munkahelye is: 1962-től 1993-ig, nyugdíjaskoráig. Eközben ugyan a diplomáját jobban megillető gimnáziumba is hívták egyszer, ám csupán kisebb kirándulásokká válhattak itteni előadásai a szakköri foglalkozásokon. Miután ekkoriban már más vonzotta határozottabban az érdeklődését. Mondható úgy is, hogy eljegyezte magát a Mátra Múzeummal. Máig nem felejti: 1957. július 21-én nyílt meg az új intézmény első kiállítása. Látogatóként ment ő is az eseményre a rendbe tett Orczy-kastélyba, s igen rácsodálkozott a bemutatott anyagra. Úgy megragadta, hogy utána visszatérő vendége lett a termeknek, s a tárlók előtti szemlélődése kedvenc szórakozásává vált. A múzeumalapító Nagy Gyulával 1957 végén kötött barátságot. A buzdítására fordult élénkebben is a régiségek felé. Előbb csak gyűjtötte az emlékeket. Örömét lelte úgyszólván minden felfedezett tárgyban, s boldogan gyarapította vele a város kevés műemlék épületei egyikének új kincseit. Majd jobban is megmártózott, s búvárkodott abban, amit az elődök hátrahagytak. Történelemszeretetét - magyarázza, hogy eddigi életére egy kicsit visszapillantunk a múzeum egyik szobájában - korántsem csak a tanulmányaiból hozta magával. Családjától is örökölt valamennyit hozzá. Szerencsére olyan környezetben nevelkedett, amelyből már kisgyermekként sokat menthetett. Csupa nem éppen mindennapi ember vette körül, akiktől olyanokat tudhatott meg, amiben másoknak kevésbé lehetett részük. Anyai nagyapja hevesi mézeskalá- csosként dolgozott, míg az apai szíjgyártóként. Mindkét szakmáról nemcsak mutatni, hanem beszélni is szinte vég nélkül képesek voltak. Kereskedő édesapja pedig tovább fűzhette a szavakat brassói, felvidéki, s egyéb vándorlásairól. Rokontól az I. világháborún, az őszirózsás forradalmon, a kommünön kívül számos korábbiról is értesült. Ha módjuk volt rá, 1848-ról, Rózsa Sándorról egyaránt meséltek neki. Valósággal itta minden szavukat - emlegeti -, s a használhatókat utóbb a saját előadásaiba is beépítette a történelemórákon vagy a szakköri találkozókon. Mássá, többé tett így minden „leadott anyagot”, s kedvét lelte abban, ha élvezettel figyelték, amit mond. A múzeumnál amolyan külső munkatársként dolgozott szinte puszta passzióból jó darabig, csak 1970-től biztosított számára a város a tanításból hivatalosan is heti 6 órát a másfajta szolgálatra. A hétfői és a csütörtöki napok így különösen széppé váltak az életében. Amikor szerződésével már muzeológusnak is érezhette magát, valósággal úszott a boldogságban! Iparkodott kihasználni a lehetőségeit. így akár második szakmájának is tarthatná már, amit az időközben doktorrá lett- a vadászat témakörében alighanem országosan is elsőként avatott - Nagy Gyula mellett, a tudós ember körül, majd halála után a nyomdokain továbbhaladva elsajátított. Nemcsak a gyűjtés, a leltározás, a kiállítások előkészítése, rendezése ivódott vérébe, hanem a munkához tartozó publikálásra is rászokott. Első tanulmányát - emlegeti- dr. Fülöp Lajos egykori gyöngyösi gimnáziumi igazgató, neves kutató biztatására írta a középiskola jubileumi évkönyvébe a „tüzek városáról”. Más dolgozataiban - hogy csupán a jelentősebbekre utaljunk - a céhpecsétekkel foglalkozott egyéb kiadványban. Gyöngyös történetéből az 1849-től szóló fejezettel egészítette ki a kollektív krónikát. írt a Ráfóczí-kapcsolatról, a diákmozgalomról, a helyi iskolák kialakulásáról, fejlődéséről. Kedvenc - még napjainkban is folytatott - sorozata a Mátra- vidék központja nevezetesebb utcáinak hónapról hónapra megjelenő bemutatása a Gyöngyösi Műsorban. Amit nem írt még meg - élőszóban adja tovább. így mesél többi között a híres színész, Csortos Gyula fogalommá vált eleganciájának egyik titkáról is, ami természetesen nem más, mint az, hogy Thália legendás papja egy rendkívül ügyes gyöngyösi szabó nagybátyjánál varratott rendszeresen. Néhány év óta, 1993-tól hivatalosan már nem tartozik a Mátra Múzeumhoz. A nyugdíjas tanár - aki egyébként tavaly óta városa kitüntető címeres arany pecsétgyűrűjét hordja az ujján — már csak vendég az ősi épületben. Ám amikor csak nyitva az ajtó előtte, szívesen lép egykori dolgozószobájába is, szeretettel időzik dr. Nagy Gyula képe körül. S mindannyiszor még inkább eszébe jut, hogy az intézmény megnyitásának jövőre ismét kerek, immár 40. évfordulója alkalmából akár emléktáblát kaphatna már az alapító jeles férfiú. H iszen azon túl, hogy létrehozta - ismertté, naggyá is tette e helyet. Gyóni Gyula
