Heves Megyei Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

a 3 si 3 Egri bajtársaik emlékezete Az aradi vértanúk évfordulóján A szabadságharcos hősként tisztelt tábornokok, az Aradon kivégzett tizenhármak mellett számtalan névtelen katonája, bátor harcosa volt az 1848-49-es forradalomnak. Róluk rit­kán szól a fáma, ezért is adjuk közre az alábbi, rövid ismer­tetőket. Ezúttal két egri katonaemberre - egy honvédfő­tisztre, illetve egy főhadnagyra - emlékezünk. Cserey Ignác Az egri Fájdalmas Szűzről el­nevezett (Hatvani) temető egyik parcellájában egy cson­kagúla alakú, öntöttvasból ké­szült síremlék látható. Rajta a felírás: „Itt nyugszik Nagyaj­tai Cserey Ignác honvédezre­des." Sírjára minden év március 15-én és október 6-án ismeret­len kezek friss virágot helyez­nek el, róla azonban már a ma élők vajmi keveset tudnak. Ki is volt Cserey Ignác? Nagyajtai Cserey Ignác 1803-ban született az erdélyi Udvarhely megyei Bardócon birtokos nemesi családban. Apja Cserey Sándor széki ki­rálybíró volt, anyját gróf Ár­kos Júliának hívták. Fiuk 1822-ben a katonai pá­lyára lépett. Ekkor a 15. határ­őrezredhez került. 1848 tava­szán már főszázados a 33. gya­logezredben. A forradalom és szabadság- harc szelleme ót is magával ragadta, s 1848 április végétől az Országos Nemzetőrségi Haditanács osztályfőnöke lett. Július 8-tól őrnagyi rangban szolgálta hazáját. Nemcsak megszervezője, hanem pa­rancsnoka is volt a 2. hónvéd- zászlóaljnak. Október 8-tól már alezre­desi rangban az Erdélyben alakuló honvédzászlóaljak felügyeletével bízták meg fe­lettesei. November 20-tól a kolozsvári, december 31-től a nagyváradi hadmegye pa­rancsnoka. E beosztásában kapott ezredesi rangot 1849. május 25-én. Az augusztusi világosi fegyverletételnél az osztrákok fogságába esett. Az aradi vész­törvényszék hétévi várfog­ságra ítélte. Szerencsére azon­ban már 1852-ben kegyelmet kapott, s ekkor Heves várme­gye közgyámjává nevezték ki, s tevékenyen részt vett az ek­kortájt megalakuló megyei honvédegylet munkájában. 1888-ban kinevezték a bu­dapesti Honvédmenház pa­rancsnokává. 1896 nyarán azonban gyengélkedni kez­dett, ekkor lemondott tisztéről és nyugdíjba vonult. Szeptember második felé­ben visszaköltözött kedves vá­rosába, Egerbe. Ebből az alka­lomból az Egri Híradó szep­tember 19-i számában ezeket írta róla: „Cserey Ignác 48- adiki honvédezredes a buda­pesti honvédmenedékház pa­rancsnoka, aki Egernek évti­zedeken keresztül volt lakója, ismét visszaköltözött váro­sunkba. Az acélidegzetű és erős lelkületű hadastyánt végre is legyőzte a mindent szétromboló idő, s erejének fogyta miatt saját akaratából megvált attól a szép állástól, melyet Budapesten viselt a honvédmenedékházban. A jó- lelkű, ritka jellemszilárdság­gal ékeskedő agg főtiszt Eger­ben mindig általános tisztelet­nek és szeretetnek örvendett; nem is hívják ismerősei más­képpen, mint „apám” -nak. Örömmel fogadjuk ismét Egerben körünkben, és biztor síthatjuk, hogy ezután is éppen olyan szeretet és kegyelet fogja körül az ő minden tiszte­letre méltó alakját, mint ez­előtt.” 1897. január 4-én - élete 94. évében - hunyt el végel­gyengülésben. E szomorú al­kalomból az Egri Híradó ja­nuár 5-i számában ezeket írta róla: „Vele együtt sírba szállt a legöregebb honvéd. Néme­lyek állítása szerint 106 éves volt, hivatalosan azonban csak 94-et konstatáltak. Senki sem tudja, mikör született, s kato­nai okmányai szerint konsta­tálták a 94 évet. Születési évét még leghívebb barátjával sem közölte soha. Hebrony Alajos, andornaki földbirtokos, egy­kori hadsegéde úgy nyilatko­zott, hogy az elhunyt már jóval túlélte a századik évet." Temetésére a még élő ’48- as honvédek testületileg, zászló alatt jelentek meg. El­jött végső búcsúztatására sok jó barátja is. A sírnál megjelent az egri háziezred két díszszázada, va­lamint a katonazenekar is. Mi­után a koporsót a sírba eresz­tették, a díszszázadok díszlö­vést adtak le. Ki volt Komay István? Az 1848^19-es forradalom és szabadságharc egri esemé­nyeit még senki sem dolgozta fel tüzetes részletességgel és alapossággal. Ebből követke­zően időnként a kutatók rá­akadnak egy-egy volt 48-as katona életadataira. Ezek közé tartozik Komay István is, aki­ről most megemlékezünk. 1813-ban született Egerben. Apja egyszerű kurtanemes volt. Fia tanulni akart, de az apja ehhez nem járult hozzá, s elkergette a szülői házból. Ekkor Komay egy idős asz- szonynál húzódott meg, s itt agyagból különféle edényeket készített, amelyet az anyóka a piácon eladott. A fiatalember ebből a pénzből tengette éle­tét. Ezenkívül diákoknak is rajzolt, akiknek könyveiből ezért tanulhatott. Tizenhét éves korában beál­lott nádorhuszámak. Ilyen mi­nőségben vett részt a lengyel szabadságharcban 1831-ben. Ott volt Osztrolenkánál, s Krakkónál megsebesült. Ezt követően áthelyezték - mint kadétot - a porosz her­cegi gyalogezredhez. Ennek egy Egerben állomásozó zász­lóaljával 1848-ban átlépett a honvédséghez. Ekkor főhad­nagyi rangot kapott. A szabadságharcot Görgey Artúr seregében harcolta vé­gig: 59 csatában vett részt, melyekben több sebet kapott. Fején négy kardvágás hege ék­telenkedett, combján golyó fú­ródott keresztül, jobb kezén kardvágás nyoma látszott, s mindkét lábszárát kartács égette össze. A világosi fegyverletétel után az osztrákok elfogták, majd a hadbíróság halálra ítélte. Szerencséjére az ítéletet rövidesen kegyelemre változ­tatták. Ekkor besorozták a porosz hercegi ezredbe, és Milánóba vitték. Ott 1859-ig a káplársá- gig vitte. Néhány év múlva közbejött betegsége vagy kora miatt el­bocsátották a hadseregből. így 1867-től ismét szülővárosában élt. Mivel csak kis nyugdíjat kapott, ezért keresetét az általa faragott és festett szentképek, szobrok árából egészítette ki. Házasságából több gyermek született. Tizenhárom unokája volt, akik közül a legkedve­sebbet Csépány Lászlónak hív­ták. Amikor az öreg hadfi 1903. január végén elhunyt, unokája Nagyapám halálakor címmel verset írt, melyet a Heves Vármegyei Hírlap 1903. feb­ruár 1-jei számában publikált. Komay István földi marad­ványait a Fájdalmas Szűzről elnevezett temetőben helyez­ték örök nyugalomra. Sírhelye azonban jelenleg már nem lát­ható. Szecskó Károly } 1ÉT¥ T? II * áfitYZIi TV „Alkatom szerint szubrett vagyok, a hangom szerint Csocsoszán” Nem igaz, hogy a tehetség nem kallódhat el. Ma már nyíltan felismert és müvészberkekben is hangoztatott igazság: meg­felelő menedzselés nélkül a legcsillogóbb elme, a legragyo­góbb talentum is elfakulhat. A színész, zenész vagy képző­művész küzdelme, igyekezete mindhiába, ha nincs ott a kö­zönség figyelme, visszhangja. S nem elég, ha az a visszhang csupán a taps, a lelkes éljenzés. Hosszan tartó és folyamatos figyelmünk szükségeltetik, hogy a körünkben élő talentumo­kat olyannak lássuk, amilyenek, s azzá tegyük, amivé tehet­ségük egyébként is hivatottá teszi őket. Most induló Művész­bejáró című rovatunk ezt a közösségi figyelmet szeretné éb­ren tartani. Az idei barokk zenei esték egyik kiemelkedő egri szólis­tája volt He gye si Hudik Mar­git operaénekesnő. Már hato­dik esztendeje él városunkban - a tanárképző ének tanszékén tanít -, s fiatal kora ellenére máris egyik markáns művész­egyénisége zenei életünknek. Mielőtt leültünk volna be­szélgetni, csupán annyit tud­tam róla, hogy Debrecenben végezte a zeneművészetit, s a Csokonai Színházban foglal­koztatták. Hogy a szépen in­duló énekesi karriert miért cserélte fel a katedrával? Ez érdekelt igazán.- A főiskola ének tanszéké­nek akkori vezetője, Szepesi Györgyné hívott ide tanítani. Nem töprengtem sokáig, elvál­laltam, s őszintén mondom, nem bántam meg.-Ezek szerint Egerbe ven­dégként, új lakosként jöttél? Noha az ember úgy gondolná, a kötődés régebbi, hiszen úgy tudom, hogy egy üzletetek is van itt.- A szüleim gondoskodni akartak rólam, s ők - nyugdí­jasok lévén - nyitottak egy ba­romfiboltot itt a Törvényház utcában. Kimondottan azért, hogy anyagilag így segítsenek rajtam, hiszen - gondolom, nem kell magyarázni - egy fő­iskolai tanári fizetés ma mit ér. Van egy boltunk, s ők hetente egyszer ide jönnek Debrecen­ből, hozzák az árut, közben meglátogatnak engem. A nyá­ron úgy hozta a sor, hogy én is beálltam a pult mögé, de hiva­tásom az ének és a tanítás. Tősgyökeres debreceni va­gyok, de Egert inkább ottho­nomnak érzem, azért is, mert nagyon jó légkörben dolgo­zom a főiskolán.- S miért a Hegyesi elönév?- Amikor elvégeztem a konzervatóriumot Debrecen­ben, s végképp eldőlt, hogy nem zongora, hanem ének szakon folytatom tovább a ta­nulmányaimat, töprengtünk a szüleimmel, mi legyen a mű­vésznevem. A Hugyik, amely szlovák eredetű, s eredetileg Hudiknak írták, meglehetősen prózai, így került mellé a He­gyesi, mivel édesanyám kun- hegyesi származású, s ma is nagy lokálpatrióta.- S miért lettél hűtlen a zongorához?- Valójában nem lettem hűt­len, hiszen a tanításban a munkaeszközöm, de szá­momra mindig is fontos volt, hogy lássam a hallgatóságot. Úgy éreztem, ha nem tartom a kapcsolatot a közönséggel, akkor nem tudok úgy hatni rá­juk. Másrészről - nevet ha­miskásan -, áriákat tanulni belső hallással is lehet, útban a vonaton Eger és Debrecen kö­zött.- Ezek szerint nem vagy rossz viszonyban a szomszé­dokkal az énektanulás miatt?-Szó sincs róla. Memori­zálni magamban is tudok. A főiskolán viszont hangképzést és kamaraéneklést oktatok a tanárjelölteknek.- Nem hiányzik az operaszínpad?- Azt hiszem, megtaláltam a he­lyemet. A tanítás sok örömet okoz, a színpad pedig azért nem hiányzik, mert sokszor és sokat fellépünk a hely­beli zenész kollé­gákkal. Koncertez­tünk Szepesi Györggyel, Kalmár Gyulával, Kiss Zol­tánnal, Csizmadia Gézával, s a Gár­donyi Géza Színház színészeivel, leg­többet Balogh Andrással. Itt is és más vidékeken is.- Szólistaként többször hallhat­tunk Egerben, s önálló esteden is vastapssal jutal­maztak. A laikus is hallja, hogy szép a hangod...- Lírai szoprán. Az életkor­ral ugyan kezd telni, de nem „megy el” a drámai felé. Noha alkatom szerint - céloz remek fesztelenséggel viselt kilóira - a szubrett áll hozzám köze­lebb, a hangom inkább a Puc- cini-hősnőké. Csocsoszáné, s most már inkább a Toscáé. Igyekszem megválogatni a nekem való áriákat, s ami ke­vésbé illik hozzám, inkább nem éneklem. E tekintetben maximalista vagyok. Jámbor Ildikó SZILVÁS ISTVÁN őszök A zon a reggelen arra eszméltem, hogy lehul­lott az első levél. Korán keltem, s amint álmo­san, az ágy melegével a tes­temben odabotorkáltam az ab­lakhoz, odakinn a szürke beto­non éppen játszadozott vele a szél. Előbb kissé megbillen­tette, majd pörgetett rajta egyet, hogy aztán elhagyatot­tan és árván odalapítsa a járda repedezett szegélyéhez. Alig pár méterre az öreg gesztenye­fától, amely kábán hajlongott, bólogatott az ágaival, mintha csak egy idős nene intene bú­csút hűtlenné vált, messzi útra ■ induló gyermekének. Hát nem így indulunk el va­lamennyien? Kisarjadunk, me­lenget a Nap, s ettől duzzadó •j erőre kapunk, nincs az a vihar, r. az a fergeteg, amely kitéphetné «s gyökereinket ebből a földből, £ lám, miénk a világ. I Ne heveskedj, fiam! - óv az intő szó, de ki hallja meg azt akkor és ott. Erdőként vesz kö­rül a derékhad, ám ettől az er­dőtől nem látjuk a fákat. Vagy nem akarjuk tudomásul venni, hogy évgyűrűik tiszteletet pa­rancsolnak, egymást kergető évszakok növesztik őket na­gyobbá, és egyre nagyob- bakká. A parányi kör így szo­rul egy újabba, azt egy másik öleli körül, mígnem szinte megszámlálhatatlanná soka­sodnak a kéreg érdes redői alatt. Úgy érzem magam most, in­nen fentről nézve az elsodort levelet, mint egy magányos, megtépázott fa, sokasodó év­gyűrűivel. Azon kapom ma­gam, hogy számlálgatom: hulló levélként hányán de há­nyán is hagytak már el. Ki a barátságát vitte magával őszi batyujában, ki őszintéden sze­relmét, ki szótlanul távozott, horkanva egy mélyet, mielőtt halálos álmába zuhant volna. Más önként lépte át a lét és nemlét láthatatlan, de örök ér­vényű határát, visszahagyva boros éjszakák, reszkető hajna­lok emlékeit, közös bánatok szövevényeit és röhejes szituá­ciókat, amelyeket immár csak egy-egy csapongó, alkalom- szerű társalgás csal elő a fele­dés kútjából. Ott volt az a srác, akivel hó­dító éjszakákon át üvöltöttük a Beatles-slágerek refrénjeit, hogy aztán egy szép napon stí­lust váltva dúdolni kezdje egy lánynak: Hey, Jude! Nem a lány állt közénk, hanem valami más, amit a mai napig nem tu­dok megfogalmazni, talán a ki­lométerekben mért távolság. Meg talán az egyre jobban érezhető lelki másság is. Né­ha azért intünk még egymás­nak... És hol lehet vajon az a lány, aki önfeledt fiatalságával el­csalt Pestre, mondván, szüle­tésnapja van, s úgy érzi - liccs- loccs -, meg kell áztatnia a lá­bait a Dunában, még ha jégda­rabok úszkálnak is dinnyehéj helyett. Ültem mellette, s hall­gattam, amint sziszeg a rakpart alsó lépcsősorán, mert hideg, iszonyúan hideg volt a víz. Hi­ába mondtam neki, inkább ver­seljen, skandálja csak, hogy öregasszony korában is emlé­kezzék rá: „...zavaros, bölcs és mély volt a Duna”. Aztán a kollégám, ő is el­ment egy ilyen őszön, az elsők egyike, aki melldöngető és vakmerő újdonász koromban vezetgette a toliamat. Az em­bert keresd, mondogatta, min­denütt az igaz embert, még ha kihalóban van is az effajta. Eb­ben az egyben kissé túlzott: az igaz emberek túlélésre rendez­kedtek be. Hála nekik, mert így juttattak emberségük morzsái­ból nekem is, hogy cikkeim ki­ríjanak a szürkéből, hogy böl­csességüket citálhassam abban a korban, amikor az üvöltő szó a döntő. Lehullott hát az első levél. Megdermedt ott lenn a hideg kövön, mint ahogy a zátonyra futott barátságok légköre szo­kott. Összehúzódott, amint a védekező ember is teszi, ha bajban van. Rozsdafoltosra színeződött hátát nekivetette a gránitkocka kemény falának, akár egy bátor férfi, aki szembe mer nézni támadóival, még ha túlerőben vannak is. Mint hajnalonta már az őszi szelek... Borúsnak indult a reggel, ám hirtelen az ablaküveg tükrébe nézett egy lopakodó napsugár, a gesztenyefa lombjai közül bújt elő, osonva jött, s már ott sem volt. Az ágon lévő levelek áttetszőén libegtek, meg-meg­érintették egymást, lágyan és sejtelmesen, barátin és szerel­mesen, teli mindazzal a hittel, hogy így is lesz ez mind­örökké. El-elnézegettem őket, onnan az ablaktáblák rejtekéből, lát­tam, amint a festőpaletta színe­ivé mosódnak össze, egy ha­talmas ecsetvonássá az ég kéklő vásznán, hogy világgá harsogják az együvé tartozás magasztos érzését. Ők, akik holnap, holnapután vagy egy következő hajnali pirkadatkor táncot járnak majd a széllel, s szép csendben az első után hul­lanak. A zon a reggelen, lám, megérintett egy sajátos világ. Öreg faként egy­korvolt szélfútta őszök terheit cipeltem megcsupaszult ágai­mon. S most hiányzó, messzire sodródott leveleim után kuta­tok, le kell hajolnom értük, hogy sorra lepréseljem, meg­őrizzem valamennyit a múló őszök üzeneteként.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents