Heves Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-07 / 209. szám
„Halljátok ott, túl a Tiszán, milyen szél fúj a Hargitán?” Megmaradni mindenáron Amint megvirradt, két különbséget fedezhettünk fel rögvest Magyarország és Románia között. Az első, hogy odaát minden talpalatnyi földet megművelnek, ha másként nem, hát legelőként vagy kaszálóként hasznosítják. A másik: minden településen, minden közintézményen ott lobog a román zászló. Nehogy a nekibuzdult utazó egy pillanatra is feledje, kinek a földjén jár. Lej van, WC nincs Első pihenőnket a Király-hágó tetején tartottuk. Alig nyújtóz- tattuk meg végtagjainkat, máris hozzánk csapódott egy - tört magyarsággal - lejt kínáló férfi. Akik „váltottak” - valamelyest a hivatalos árfolyam alatt -, azok szerencsésnek mondhatták magukat. A terjengő rémtörténetekkel ellentétben senki sem kapott forgalomból kivont, vagy egy-két nullával kevesebbet tartalmazó bankókat. A csupa üveg étteremben illemhely után érdeklődtünk, persze, magyarul. Úgy tűnt, nem értik a nyelvünket, azonban a megkérdezett felszolgáló egész tűrhető kiejtéssel ismételgette: hátul. S eközben bőszen mutogatott egy hullámpalával fedett, messziről sem túlzottan bizalomgerjesztő alkalmatosság felé. Közelről aztán csak a legbátrabbak nézték meg... «lu«rgU>Doja Az első nagyváros, amelyen átutaztunk, Marosvásárhely volt. Köztudott: ott már az előző érában betelepített románok teszik ki a lakosság nagyobb hányadát. Az ugyancsak lepusztult tömbházak között döcögtünk a siralmas állapotú úton, leharcolt Daciákat kerülgetve a „str. Gheorghiu Doja”, vagyis a Dózsa György úton. Ebben a városban találkoztunk először magyar felirattal is, ez fennen hirdette: virágüzlet. Ugyanitt magyar újságot is lehetett kapni az utcai árusoknál. Amolyan színes, hölgyeknek szóló magazint. Számos apró falu, s még több román lobogó után megérkeztünk Nagyernyére, ahol vendéglátóink igazi lélekmelengető szilvapálinkával, elemózsiával, kaláccsal, és persze jó szóval kínáltak. A rövidke tartózkodás alatt annyit megtudtunk a faluról, hogy kétezer-ötszázán lakják, legtöbben magyarok, s lévén négy templom a községben - jól megférnek egymás mellett a különféle felekezetek. Kint és bent Eztán egyre feljebb kapaszkodtunk a hatalmas fenyőkkel pompázó hegyekben, s a Gyer- gyói-havasokon, a gyönyörű Bucsin-hágón átkelve érkeztünk meg Csíkszentdomokosra. A hétezer lakosú faluban a nyolc rendőrön - a tavasszal még csak négyen voltak - és a község határában lakó néhány cigánycsaládon kívül mindenki magyar. A beszélgetésekből kiderült: a néhány esztendeje még általános ellátási zavarok, alapvető élelmiszerek hiánya már a múlté. Az üzletekben szinte mindent lehet kapni, amire szükség van, már ha van miből megvásárolni. A gondok hasonlóak, mint Magyarhonban: sok a munkanélküli, akik pedig dolgoznak, azok 6-10 ezer forintnak megfelelő bérért ingázhatnak a közeli településekre, Csíkszeredára vagy Ba- lánbányára. Az előbbi helyen főként az asszonyok találtak megélhetést, bár mára ugyancsak leáldozott a „könnyűipar” csillaga. A szomszédos Balán- bányán rezet termelnek ki, mint mondják, most már egész tűrhető körülmények között. Néhány esztendeje még a gyatra felszerelés, a gondatlanság miatt több halálos baleset is történt. Alig kanalaztuk ki a tányérból első vacsoránkat, a csorbát, ami egy igen tartalmas és finom leves, máris a magyarságról, az erdélyi magyar létről folyt a szó. Amikor házigazdánk, Török István a hetvenes években tett magyarországi utazásairól mesélt, következetesen úgy mondta: „kint” jártam. Hiszen Erdélyből nézve Magyarország van a határon túl. Nem is az a baj, hogy Románia része Erdély. Mert nem az a fontos, hogy hogyan nevezik az országot, amiben élnek. Hanem, hogy milyen életet élhetnek. S amikor idáig jutunk, mintegy tanulságként elhangzik az a mondat, ami azóta sem hagy nyugodni: „Mi itt még csak megvagyunk valahogy, hiszen tömbben élünk, magyarok. Hanem Moldvában a csángóknak, nekik aztán tényleg sokkal rosszabb...’.’ Felelős vagy ok én érte? Szerda reggel ünnepre készül az egész falu. A sportpályán hatalmas tömeg. (Sokszorosa annak, amiről a román sajtó másnap beszámolt, szerintük ugyanis - ismerős jelenség - alig ötezer ember vett részt a megemlékezésen.) Nem csupán Erdély minden tájáról, de Magyarországról, sőt az egész Kárpát-medencéből is érkeztek a hívők és a boldog emlékű Márton Áron püspök tisztelői. Az ünnepi szentmise után Tempfli József nagyváradi megyéspüspök emlékezett az 1980-ban elhunyt gyulafehérvári püspökre, néhai tanítójára. Mint mondta, a jeles férfiú nem csupán Isten ügye mellett, de népe ügye mellett is kiállt a végsőkig, s ez többszörösen követendővé teszi az ő életpályáját.- Olyan ember volt, aki azt mondta, amit gondolt, s azt tette, amit mondott. így mutatott példát, így jelölte ki az utat, melyen minden kereszténynek és minden magyarnak járnia kell - hangsúlyozta beszédében a nagyváradi püspök. S azt is hozzátette: senki nem bújhat ki a felelősség alól. S ez nem csupán az egyes emberre igaz, a kollektív felelősség legalább ugyanilyen fontos. Mert - mint mondta - Káin kérdésére, miszerint: „Hát felelek én a testvéremért?, egyetlen válasz lehetséges: igen. Az egyházi énekek után a magyar Himnusz hangzott fel. Elmondhatatlan érzés volt hallani, s együtt énekelni a legalább tízezer emberrel: „nyújts feléje védő kart". S mindezt valahol mélyen egy másik államban, tizenöt órányira attól a 93 ezer négyzetkilométernyi országtól, ahol mindez - valljuk be - sokaknak csupán a „forgatókönyv” része. Több a temetés A körmenet a falu főterére vonult, ahol felavatták Áron püspök emlékművét, Szervátiusz Tibor alkotását. Ferencz Alajos csíkszentdomokosi polgármester elsőként arról szólt, hogy nagyon sokak segítségével készülhetett el az emlékmű. Mint mondta, nem a turistáknak készült látványosságként, sokkal inkább a falu tisztelete jeléül a híres szülött előtt. S azért, hogy emlékeztesse a helybélieket földijük példájára, s arra, hogy összefogás nélkül nem maradA világ minden tájáról erkeztek hatnak meg. Dr. Jakubinyi György érsek arra emlékeztetett, hogy még a kommunista rendszerben „kitántorgott" Magyarországra 300 ezer erdélyi, s a marosvásárhelyi események után ez tovább folytatódott. Ma már Székelyföldön több temetést tartanak, mint keresztelőt, hívta fel a figyelmet az érsek, hozzátéve: nem szabad elítélni azokat, akik úgy Az emlékmű érezték, el kell hagyniuk szülőföldjüket, azonban a példájukat nem követhetik. Mert a székelyeknek Erdélyben kell megmaradniuk katolikusnak, kereszténynek és magyarnak. Mint a fenyők a sziklán Este legalább ötszáz ember gyűlt össze a kultúrházban, hogy a „világi” ünnep részese legyen. A csíkszentdomokosi nyugdíjasok gyönyörű dalokat és verseket adtak elő, s a piros- fehér-zöld zászló megjelenésére szűnni nem akaró taps tört ki. A helybéli és a balánbányai iskolások gyönyörű tánccal lepték meg a nézőket. Nemrégiben azt mondta egy neves honi szakember: a tánc több, mint művészet, maga a rend. Ha ez igaz, akkor a székelyekben hatalmas rend van. Persze, szükségük is van rá, hogy ne csupán kimondott !) szavak legyenek a verssorok: „Föld megindul, égbolt megszakad, de Erdély földje csak magyar marad.” Ugyancsak tetszéssel fogadta a közönség a szentdomonkosi hagyományőrző együttes műsorát, akik a palóc vidék dalaiból adtak ízelítőt. Másnap délelőtt ünnepélyes tanácsülésen írták alá a két település - Csíkszentdomokos és Szentdomonkos - testvérkapcsolatát bizonyító szerződést. (Erről a következő pétervásárai körzeti oldalunkon számolunk be bővebben.) A hivatalos aktus utáni beszélgetésben Ferencz Alajos, vendéglátóink polgármestere arról szólt: ma már a politikai helyett sokkal inkább gazdasági eszközökkel igyekszik a román hatalom a magyarlakta területeket „lehetetlen helyzetbe hozni”. A hétezer lelkes falu költségvetése például alig valamivel kevesebb, mint egy magyarországi tizedakkora településé. Az önkormányzatiság jobbára csak papíron létezik, hiszen a központilag megállapított kereten belül is csak igen szűk lehetőségek vannak a csoportosításokra. Saját bevételekre nem számíthatnak, egyrészt ezek az adók részben sem maradnak a településen, másrészt nincs is olyan vállalkozói réteg, amely számottevő adót fizetne. Mindezek tetejébe - tisztelet a kivételnek - a módosabbak között akadnak, aki úgy gondolják: ha sírva eléneklik a székely himnuszt, ezzel eleget tesznek kötelezettségeiknek. A magyar-román alapszerződéssel kapcsolatban többen elmondták: onnan nézve úgy tűnik, a magyar kormány országban, s nem nemzetben gondolkodik. Emiatt mintha egyszer s mindenkorra - az érintettek feje felett politizálva - próbálnának megszabadulni az erdélyi magyarság gondjától. *** A falu fölötti kőbányából gyönyörű kép tárul a szemem elé. A Csíki-medence, a Hargita és a Gyergyói-havasok között elterülő lankás föld egy hatalmas szelete. Apró mozaikok a parcellák, jelzik: dolgos népek laknak errefelé. Felkapaszkodunk a hegytetőre, Török István onnan mutatja az ébredező falu felett: az ott az Egyeskő, amaz a Balánbányától húzódó mesterséges tó, ez a másik hegy a Pásztorbüke. Ez nevezetes hely, 1599-ben a menekülő Bá- tori András erdélyi fejedelmet itt ölték meg a székelyek, „bizonyos Nagy Keresztály András és Ördög Péter neveze- tűek”. A levágott fejet átadták a morva főembemek, átvették a vérdíjat, s aztán nyom nélkül eltűntek. De a hagyomány megőrizte nevüket intő példaként: a pénzéhség bizony gonoszságot szül. S aki testvérét elárulja, nem marad büntetés nélkül. *** A Békás-szoros hatalmas sziklái között kirándulva csodálkozva kérdem: a termetes fenyők hová kapaszkodnak, miből élnek a látszólag csupasz köveken? Kalauzom mosolyogva kérdez vissza: mibe kapaszkodik, miből él meg a székely? Suha Péter Kisebbségben - Kolozsváron Gyermekkoromban még Kolozsvár volt a legnagyobb erdélyi magyarlakta város. Most, mint félig viccesen mondják, Bukarest az. A magyar fiatalok arrafelé kaptak állást, a románok Erdélyben. Szórvány terület lett Mátyás király szülővárosa. Kolozsvár főtere és környékbeli utcái most is a régi útikönyvekből ismert pompájukat mutatják. Csak a magyar szó a kevesebb. Amikor szóba elegyedtünk a járókelőkkel vagy jegyet akartunk váltani a nemzetközi vonatra, kisebbségben éreztük magunkat. A magyar nyelv nem értéséről tanúskodtak a megszólítottak, így ha a térképünkön nem jelölt utcáig el akartunk jutni, szégyen ide vagy oda, angolra kellett váltani mondandónkat. Az egyik legilletékesebb helyen, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén beszélgettünk a ma- gyamyelv-oktatásról.- A forradalom óta 7-ről 50- re nőtt a magyar szakon a hallgatók létszáma - mondta az egyik oktató. - Általában néprajz szakkal vagy idegen nyelvvel szokták párosítani, de az utóbbi kivételével így is kevés esélyük van arra, hogy elhelyezkedjenek. Sokuk kiváló eredménnyel végez, nagyszerű szakdolgozatot ír, aztán elmegy feleségnek Magyarországra, vagy Németországban hamburgert árul.- Milyen nehézségekkel küzdenek?-Sokáig tartana felsorolni. A magyar nyelvű új könyvek, újságok hiányát fájlaljuk. Ha nincsenek, csak egy holt nyelvet adhatunk tovább. Sikerült megmenteni régi magyarok könyvtárait, de a fiatalok nem a klasszikusokat, hanem a mai irodalom alkotóit akarják olvasni. Anyagi lehetőségeink csekélyek ezek beszerzéséhez. A szerencsésebbjei sok időt tölthetnek Magyarországon ösztöndíjakkal, az itthoniaknak a mi könyvtáraink jutnak. — Mi segít maguknak?-Nagyon örülünk a Duna TV-nek, így a bukaresti magyar adással heti háromszor másfél órát nézhetjük a műsorokat, valamint hallgathatjuk a regionális rádiókat. Jó lenne egyszer a TVl-en is megnézni a Híradót.-Hol lehet a legtöbb magyar szót hallani?- A templomokban. A Szabadság című napilap főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltán elmondta, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala 400 ezer forintos támogatást ígért a 12 ezer példányban megjelenő lapnak a 400 ezer lakosú városban, ahol 120 ezer magyar él. A szerkesztőségi helyiségek két és fél havi bérleti díját fedezné a mai napig oda nem érkezett összeg. Kevesen vannak a szerkesztőségben, már nagyon várják azt a 7, újságíró szakon végző hallgatót, akik jövőre kapják meg a diplomájukat. Arról tájékoztatott bennünket, hogy a temesvári magyar laptársuk a Magyarok Világszövetségétől kért pénzt, de nem kapott, így finanszírozás hiányában megszűnt. A Néprajzi Múzeum vitrinjei szépen berendezetten mutatják a táj néprajzi értékeit, a köröndi fazekakat, a szűröket, subákat, a széki viseletét, a román öltözetet, de csak román nyelvű feliratok tájékoztatnak. A Magyar Színház és Opera A Mátyás-szobor napjainkban előtt viszont magyarul hirdetik a táblák a következő évad műsortervét. Vasárnap van. A Fő téren a Szent Mihály-templom. Mátyás szobra előtt üldögélnek, sétálnak, fagyiznak az emberek. A Fellegvár vonzza a kirándulókat, alatta hol lustán folyik, hol zuhog a szőke Szamos. A csónakázótó mesterséges szigetére ki lehet kötni, vagy evezni a hidacskák alatt (ha befejezik a kotrást), mint egykor, egy gazdag város magyar polgárainak. Császi Erzsébet
